Nagy-Britannia (Woodfall FIlm), 121 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: Tony Richardson

Producer: Tony Richardson

A címadó névről a legtöbb embernek valószínűleg az a Thomas John Woodward néven született énekes jut eszébe, aki állítólag ennek a filmnek a hatására vette fel a keresztneveiből kis átalakítással kapható Tom Jones művésznevet. Ő 23 éves volt a film bemutatásakor, és talán mondanom sem kell, hogy nem róla szól ez a vígjáték.

Egy 1749-es Henry Fielding regény alapján írta a forgatókönyvet John Osbourne, aki a "Dühöngő Ifjúság" című darabjával vált igazán híressé. A rendező pedig az a Tony Richardson, aki ugyanebből a drámából megrendezte a Nézz Vissza Haraggal című filmet. Az 1001-es listán egyébként rendezőként A Hosszútávfutó Magányosságával is szerepel.

Egyáltalán nem meglepő tehát a forgatókönyvíró és a rendező együttműködése. Ami viszont nagyon meglepő, hogy kettejüktől egy ilyen könnyed, helyenként kifejezetten erotikus vígjáték volt az, amire a legkevésbé sem számítottam. Hiszen a "dühöngő ifjúság" gyakorlatilag az angol újhullám (free cinema) szimbólumává vált, sehogy sem illik a róluk kialakult képbe ez a súlytalan vidámság. Ezzel egy pillanatig sem szeretném azt a hatást kelteni, hogy ez a film nem jó! De valami olyasmi, mintha Tarantino kitalálná, hogy filmre viszi mondjuk a János vitézt...

Ha megnézzük ezt a képet, akkor a "dühöngő ifjúság" egy további alakja is ismerős lehet: a Szombat Este Vasárnap Reggel-ben főszereplő Albert Finney. 

Kíváncsi lennék, hogy mennyire zavarhatta Osbourne-t és Richardson-t, hogy munkásságuk során ez volt az egyetlen film amiért Oscar díjat kaptak. Richardson kettőt is (legjobb film, legjobb rendező). Brit filmként ez a három Oscar is felettébb meglepő, de, hogy még nagyobbat nézzünk, ezé a filmé lett a legjobb zene díja is!

Tom Jones egy nemesi családba keveredett talált gyerek, akit nevelőapja elzavar a háztól egy botrány miatt. Hasonló kalandteli vándorlásba kezd, mint Voltaire Candide-ja. Mivel a Candide-ot ismertem, viszont ennek a filmnek az alapját adó Fielding regényt nem, meg voltam győződve, hogy gyakorlatilag egy Candide utánérzést látok. Akkor ért a meglepetés, amikor utána olvastam, és megtudtam, hogy a Candide 1759-es regény, azaz 10 évvel a Tom Jones után készült el... tehát, ha valamelyik mű ihletet vagy ötletet adhatott a másiknak, az pont a Tom Jones lehetett a kettő közül...

A hasonlóságok sora azzal kezdődik, hogy mindkét regény főszereplője egy végtelenül jóindulatú és naiv fiatalember, akikkel saját akaratától szinte teljesen függetlenül történnek a dolgok, úgy kerül mindig bajba, hogy végül mindig megmenekül a sors/szerencse segítségével.

Albert Finney nagyon nem szerette ezt a (mellesleg antihős) szerepet, ami érthető, nem is éreztem benne itt semmi karizmatikusat abból, amit mondjuk a Szombat Este Vasárnap Reggelben láttam rajta... Egyáltalán nem tűnt hihetőnek, hogy ennek a "töketlen" fazonnak folyton az ölébe omlanak a nők... gyenge jellemű, rossz hős, vagy hívhatjuk ellen-hősnek is... egy szatirikusan kalandfilmben.

Az viszont már komolyan elgondolkoztatott, hogy a film Oscar díjas rendezője évekkel később is szégyenkezve emlékezett vissza erre a filmre, ha valaki szóba hozta neki. Egyértelműen büszkébb volt a lázadó fiatalokról szóló alkotásaira. Ezt félresikerültnek, tökéletlennek tartotta.

Holott tele van igen kreatív megoldásokkal: a szereplők néha kiszólnak a nézőhöz, jó ütemben elhelyezett gyorsításokkal, lassításokkal, helyenként kép-kimerevítéssel, no meg humoros narrációval törte meg a film tempóját.

Az alábbi kép abból a jelenetből való, melyben Tom és pillanatnyi szeretője evése - mit evése, zabálása - szinte szexuális orgia metaforájává válik... inkább vicces, mint erotikus, a jelenet nagyszerűsége az abszurditásában rejlik.

• 
• 
• 
• 

Én magam sem tartom egyébként a filmtörténelem legkiemelkedőbb alkotásai közé tartozónak, de mindenképpen kellemes és főképp felhőtlen két órát ígér megtekintése.

Kedvenc mondatom a narrátor szájából:
"Tom úgy gondolta, hogy még mindig jobb egy akármilyen nő, mint egy semmilyen... Molly viszont nem gondolkozott... azaz sohasem gondolta úgy, hogy egy férfi van olyan jó, mint kettő..."

Visszaolvasva ezt az idézetet, azon gondolkozom, hogy ebben a "liberális" (sic!) korban, ahol Boris Becker-t szexistának és elítélendőnek tartják azért, mert egy nőre azt mondja, hogy csínos... nos a fenti idézet a filmből vajon nem vállalhatatlanul szexista-e??? Bár ki tudja... én magát a "szexizmus" fogalmát sem teljesen értem, de ez legyen az én bajom...meg Boris Beckeré...

 

Brazília (Sino), 103 perc, ff., portugál

Rendező: Nelson Pereira dos Santos

Producer: Luíz Carlos Barreto, Herbert Richers, Danilo Trelles

A negyvenes évek olasz neorealizmusa közel húsz éves késéssel jutott el Brazíliába, és a jelek szerint beágyazódott a francia újhullámhoz hasonló brazil Cinema Novoba (új film), melynek Glauber Rocha mellett eme film rendezője, Pereira dos Santos volt az egyik elindítója.

Az ötvenes évek brazil mozija meglehetősen hasonlított a Hollywoodi mozira, azzal a különbséggel, hogy a musicalek helyszíne gyakran a riói karnevál volt. A zenés filmek mellett ugyanúgy akadtak persze komolyabb hangvételű, epikus művek is.

A fiatal rendezők azonban - mint ahogy a világon ekkoriban szinte mindenhol - sorra protestálni kezdtek, elegük volt az "öregek mozijából", abból, hogy elsősorban a haszonszerzés motiválja a filmkészítőket. Példaképeik a már említett francia újhullámosok voltak, akik kis költségvetésből készítettek rendezői filmeket. 

A megszokott gyönyörű színésznők és csillogó díszletek helyett a hétköznapi embert próbálták láttatni, és kimozdulva a stúdióból poros, elszegényedett vidéki helyszíneken forgattak. (itt jön a képbe a neorealizmus hatása)

"A neorealizmusból tanultuk meg, hogy az utcán is lehet filmet forgatni, hogy nincs szükség műteremre, hogy ismert színészek helyett egyszerű emberekkel is lehet filmet készíteni, hogy a technika lehet kidolgozatlan, amennyiben a film igazán a nemzeti kultúrához kapcsolódik." - mondja a film rendezője Pereira dos Santos

 

És valóban, Pereira dos Santos észak-kelet Brazília legsivatagosabb helyén forgatott, elképesztő a sivárság. Bár még egyetlen Tarr Béla filmet sem láttam, valami ilyesmire számítok látatlanban. Valószínűleg a fekete-fehér nyersanyag is jócskán hozzájárul a sivár hangulathoz, hiszen általában a latin-amerikai épületek és ruhák színessége izgalmas vibrálást hozhatna ebbe a kopárságba. De erről itt le kell mondanunk. Ha volt is tudatos művészi döntés a fekete-fehér mellett, gyanítom, hogy elsősorban a költségvetés szűkössége szabta ezt az irányvonalat, hiszen a színes nyersanyag, és az ahhoz szükséges kamerák bérlése ekkoriban még mindig nagyon drága volt.

• 
• 
• 

Egy negyvenes években játszódó klasszikus regény adaptációját látjuk egy család mindennapi nehézségeiről. Férj, feleség, két kisfiuk és kutyájuk harca a mindennapi megélhetésért. Természetesen mindenki kizsákmányolja őket, ruhájuk sincs rendes, a gyerekek ingjén több a luk, mint az anyag.

• 
• 
• 

Bár a családdal történnek dolgok, nem mondanám, hogy van konkrét történet... Amolyan fikciós dokumentarista hibrid ez a film, neorealista stílusban... amatőr szereplőkkel, akik tulajdonképpen nem játszanak, hanem megélik a történetet. Ez bennem inkább távolságtartásra késztet, én kifejezetten szükségét érzem a színészi tehetségnek és eszköztárnak egy színész esetében. Bizonyos keretek között működhet, ha amatőröket szituációba helyezünk, és hagyjuk, hogy tegyék a dolgukat, itt azonban úgy éreztem, hogy a szereplők legjobb pillanatai azok, amikor a sivatagban vándorolnak, és nem szólnak egy szót sem...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

Olaszország (S.G.C, Nouvelle Pathé, Titanus), 185 perc, olasz, Technicolor

Rendező: Luchino Visconti

Producer: Coffredo Lombardo

Nem akárkiket láthatunk a baloldali francia plakáton a film főszereplőiként. Ráadásul mindhárman különböző származásúak. A tunéziai születésű, olasz Claudia Cardinale olyan gyönyörű, hogy az ember  szinte nem is igényel tőle különösebb színészi képességeket. Ha van is neki, nem ebben a filmben derül ki. Őt ellensúlyozandó, a hölgyek szívét a francia Alain Delon dobogtatja meg. És hát hol máshol találhatták meg a legigazibb szicíliait alakító színészt, ha nem Hollywoodban: Salina hercegét Burt Lancester alakítja, 

Lancestert állítólag a 20th Century Fox (az előre leszerződött amerikai forgalmazó) erőltette Viscontira, aki nem lelkesedett különösebben a világsztárért. "Ne már egy cowboyt!" - mondta. Megmutatták neki Lancestert az Ítélet Nürnbergben című filmben, és ezt látva Visconti végül elfogadta őt. Eleinte kifejezetten feszült volt a viszony közöttük, a rendező rendszeresen piszkálgatta Lancestert a forgatáson, míg egyszer csak elszakadt a cérna a sztárnál, és kiadott mindent magából. Na ez volt az a momentum, amikor Visconti véleménye 180 fokos fordulatot vett. Olyan őszinte és érzelemmel telített volt Lancester kirohanása, hogy ezzel nyerte el végül Visconti szimpátiáját, melynek köszönhetően a forgatás további tartama alatt már harmonikus - sőt baráti - volt kettejük viszonya.

• 
• 
• 
• 
• 

Alain Delon viszont Visconti egyik kedvenc színésze volt, - nem először dolgoztak együtt - állítólag ő volt az egyetlen akinek saját öltözője volt a forgatáson, míg Lancesternek ki kellett várnia, hogy felszabaduljon a közös .öltözők valamelyike...

Claudia Cardinale pedig tényleg varázslatosan gyönyörű. Amikor esőtől csapzottan megjelenik a palotában... hát az már-már erotikus filmben is elmenne...

Szegény állítólag olyan szűk ruhákat kapott, hogy Lancester a két kezével (tehát nem a karjaival, hanem a kézfejeivel) át tudta karolni a derekát... (persze én ezt nem hiszem el, de sztorinak jól hangzik)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film alapjául az 1958-ban megjelent azonos című Lampeduza által írt, az olaszok körében akkoriban nagyon népszerű regény szolgált, mely a Risorgimento mozgalom éveiben játszódik. Csak egy mondatban, hogy felfrissítsük az emlékeket: eme mozgalom a több kisebb államból álló Itáliai-félszigetet kívánta egy közös, olasz államba egyesíteni, lehetőség szerint köztársaság formájában. A regény - és ezzel együtt a film is - a főnemesség végnapjait mutatja be. Visconti úgy emlékezik vissza a filmet lezáró grandiózus báljelenetre, hogy az "nem is bál, hanem requiem, melyet a szicíliai főnemesség celebrál saját tiszteletére"

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

És itt mindjárt meg is értjük, hogy a film miért volt összességében anyagi bukás a maga idejében: hiába kapta egy hollywoodi sztár a főszerepet, a film nem kapott semmi olyan szálat (gyilkosság, megcsalás, stb), mely az olasz nemzeti érzést híján levő nemzetközi nézőt is különösebben meghatotta volna. Egy tengerentúli nézőt az olasz újjászületés folyamata tökéletesen hidegen hagyja, mi európaiak is legfeljebb érintőlegesen tanultunk róla. (Ellentétben mondjuk a francia forradalommal, melynek szereplőit és dátumait kívülről tudtuk), a Risorgimentóval kapcsolatban Garibaldi neve talán fölmerült, de olyan részletességgel legtöbbünk nem foglalkozott vele, hogy ez a több, mint három órás, rendkívül lassú sodrású, kifejezetten terjengős film tágabb összefüggéseiben is érthetővé (és élvezhetővé) váljon a széles közönség számára... Körülbelül, mintha egy külföldivel nézetnénk egy negyvennyolcas szabadságharcot és az azt követő eseményeket felölelő filmet, de úgy, hogy az nem a harcokra  és a magyar hősökre, majd a forradalmat követő megtorlásokra koncentrál, hanem arra, hogy a Habsburgok palotájában, a családi körben mi zajlik eközben. Ez talán még nekünk magyaroknak sem hangzik túl izgalmasnak...

A film címét adó párduc a szicíliai főnemesség allegóriája, mellyel szemben a lázadók hiénái állnak... avagy a párduc lehet maga Salina hercege is... teljesen mindegy.

"Az oroszlánok és a párducok átengedni kénytelenek a helyüket a sakáloknak és a hiénáknak"

Ezt a filmet a "három herceg filmjének" is szokás nevezni, hiszen egyrészt Salina hercegéről szól, másrészt a regény írója Giuseppe Tomasi di Lampedusa is herceg volt, harmadrészt a rendező Visconti is az volt, még ha erősen szimpatizált is időnként az olasz kommunistákkal...

Ha már szóba kerültek a párducok, érdemes megnézni, hogy országonként milyen macskaféle volt a film címe:

Eredetileg "il gattopardo", mely olaszul igazából ocelotot, más néven párducmacskát jelent. Ez a párducnál jóval kisebb, amolyan vadmacska méretű macskaféle. Francia mozikban "La Guépard" címen futott, mely gepárdot jelent. Amerikában "Leopard" néven futott, nálunk pedig "A Párduc" címet kapta....

Cardinale és Lancester mindenesetre egy gyönyörű gepárddal pózol a tengerparton valamilyen promo eseményen. Itt szögezem le, hogy a filmben nem szerepel egyik macskaféle sem.

• 
• 
• 

Az olasz megújhodási folyamat hátterében zajló összefüggések apró rezdüléseire - hozzám hasonlóan - kevéssé fogékony nézőnek nem marad más, mint az audiovizuális élmények élvezete.

A fület Nino Rota gyönyörű zenéje kényezteti, a szemet pedig gyakorlatilag a film minden pillanata. Hiszen tagadhatatlan, hogy látványban nehéz lett volna túltenni azon, amit Visconti elénk helyez... a díszletek, a jelmezek, a táj... minden pillanatban gyönyörűség ami elénk tárul. Köszönhetően a technicolor és szélesvásznú nyersanyagnak, látvány hiányában egészen biztosan nem szenved ez a film.

A film producere mesélte, hogy 2-3 naponta San Remoból hoztak virágot a forgatás szicíliai helyszínére, mert odalent délen nem kaptak olyan virágot, ami a rendezőnek megfelelt volna.

A már említett (45 perces) báljelenethez gyertyák ezreit használták fel. A fenti képen látható, hogy hány gyertya kellett egy csillárra. Nos, az összes csillár összes gyertyáját ki kellett cserélni óránként, hiszen a forgatáshoz szükséges filmes lámpák olyan meleget produkáltak, hogy attól a gyertyák egy órán belül saját súlyuk alatt meghajlottak. A báljelenet előkészítése egyébként két hónapig, leforgatása pedig 3 hétig tartott. A film teljes forgatása pedig közel 6 hónapig. 

A bevétel messze nem kompenzálta a csillagászati költségeket. Olaszországban szerették a filmet, de mégsem volt akkora siker, hogy az önmagában kiváltotta volna a tengerentúli langyos fogadtatás miatti bevétel-elmaradást. 

• 
• 
• 

 

USA (Allied Artists), 101 perc, ff., angol

Rendező: Smauel Fuller

Producer: Sam Firks, Leon Fromkess, Samuel Fuller

A filmet készítő Allied Artists elődje a Monogram Pictures volt, mely a stúdió-korszak aranykorában  a "szegénysor"-nak nevezett kisebb stúdiók egyike volt. Jellemzően kis költségvetéssel készítettek úgynevezett B-filmeket.

Ekkoriban elterjedt szokás volt a mozikban, hogy egy jegy áráért a nézők először trailereket, híradót, majd rövid rajzfilmeket nézhettek. Ezután jött egy hiper-olcsón készített B-film, ami a nagyfilmeknél általában rövidebbek volt (70 perc körüli), minimális költségvetéssel készültek, gyakran valamelyik ráérő technikus rendezte őket, és olyan színészek szerepeltek bennük, akik még nem voltak túl híresek, vagy már nem voltak túl népszerűek. A B-film végeztével, kis szünet után a nézők végre megnézhették amiért igazából jöttek: a nagyfilmet. Egy mozilátogatás a teljes program megtekintése esetén tehát olyan 4-5 órás program is lehetett. Nem volt ritka, hogy az előbb részletezett műsor folyamatosan ment egész nap, és a néző tulajdonképpen bármikor beülhetett, és addig maradt ameddig akart.

1946-ban a Monogram azonban ki akart lépni ebből a B-filmeket gyártó alárendelt szerepből, és megpróbálkoztak komolyabb filmek gyártásával. Ehhez egy új leányvállalatot gründoltak Allied Artists néven. Könnyen észrevehető a névhasonlóság a híres United Artistsal. A Monogram továbbra is B-filmeket gyártott, ám az Allied Artistsnak sem igazán sikerült betörnie a nagyfilmek világába, ők amolyan B-plusszos filmeket gyártottak...

Végül a B-filmek korszaka az ötvenes években lezárult, szerepüket átvették a tévécsatornák. A Monogram 1953-ban megszűnt, az Allied Artist pedig viszonylag olcsóbb filmek gyártásával folytatta működését.

A film rendezője Samuel Fuller. Őt a forgatáson mindig azonnal fel lehetett ismerni két dologról: Mindig volt egy szivar a kezében vagy a szájában, és volt nála egy vaktölténnyel töltött pisztoly. Ha úgy érezte, hogy nem figyel rá a stáb, a levegőbe lőtt vele, és ezzel általában sikerült magára vonnia a figyelmüket.

A film alacsony költségvetését nagyon jól tükrözi, hogy mindössze 10(!) nap alatt forgatták. És ez tulajdonképpen egyáltalán nem látszik rajta első ránézésre. A film hossza sem ad feltétlenül okot a gyanakvásra. Az ekkoriban már amúgy nem divatos B-filmeknél jóval hosszabb, 101 perces. A híres színészek hiánya viszont már elég beszédes. Az egyik legfontosabb Hollywood-i recept a sikerre, hogy "végy néhány nagyon híres színészt". A költségvetés tetemes hányada ezekre a nagyon híres színészekre szokott elmenni.

A film címadó folyosóján (shocking corridor) úgy takarékoskodtak, hogy a valóságban jóval rövidebb, mint amilyennek kinéz. Úgynevezett kényszerített perspektívát használtak. Ez azt jelenti, hogy a folyosó szélességét és belmagasságát a távolabbi részeken fokozatosan leszűkítették, ami így azt az érzetet kelti, hogy a folyosó vége sokkal távolabb van a valóságosnál. Hogy ne tűnjön fel, hogy a távoli részekben sokkal nagyobbak az emberek, mint ahogy látszódniuk kellene, ezért ott kisnövésű embereket alkalmaztak statisztának. Nem valami új találmány ez a trükk, akkoriban rendszeresen alkalmazták, ha valami monumentálisat akartak megjeleníteni. A Legénylakásban is részleteztem egy ilyen díszlet trükköt.

Egy Johnny Barrez (Peter Breck) nevű újságíró úgy próbál Pulitzer díjat kapni, hogy egy elmegyógyintézetben elkövetett gyilkosságot úgy szeretne kinyomozni, hogy ápoltként beköltözik, azaz elmebetegnek adja ki magát. Mivel mindenki tudja, hogy a perverzen sokkoló motívumuk erősen nézőszám növelő hatást keltenek, ezért nem más miatt kerül kényszergyógykezelés alá az újságíró, mint hogy barátnője Cathy (Constance Towers) az újságíró húgának adja ki magát, és azzal vádolja a férfit, hogy az szexuálisan közeledik felé. 

Mivel az újságírót egy igen komoly pszichiáter szaktekintély készíti fel, hogy hogyan kell igazi elmebetegként viselkednie, ezért rövid úton valóban beutalják az őt megillető kényszergyógykezelésre.

És hát az intézet lakóinak felhozatala parádés. Van itt minden, illetve mindenki. Kedvencem a színes bőrű ápolt, aki harciasan szónokol a négerek (!) ellen. A fehér felsőbbrendűség élharcosaként még a klu-klux klán hírhedt  kámzsáját is magára ölti a jelenet csúcspontján. Alapállapotban csak felirattal demonstrál az "alsóbbrendű negrók" ellen. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy manapság ilyesmivel nem lehet tréfálni, sőt, simán el tudom képzelni, hogy a klántagot alakító Harry Rhodes (ha még élne) a BLM mozgalom csúcspontján 2020-ban kénytelen lett volna nyilvánosan, megalázkodva bocsánatot kérni ezért a szerepért, mint ahogy oly sokan megtették akik a mai felfogás szerint problematikus szerepet vállaltak évtizedekkel ezelőtt.. Pedig csak arról van szó, hogy évtizedek alatt ennyit változik a közízlés és az erkölcs. Ami akkor viccesnek és teljesen elfogadhatónak számított, az ma már sokakat felháborít.

Aztán ott van a nagydarab Pagliacci, aki operaénekes, vagy a fenti képen is látható férfi, aki egyszerűen csak felemelve tartja a kezét egész nap...

Na meg a cowboy kalapos hazafi, aki egész nap egy csata stratégiai térképét bújja, és várja a felmentő sereget. Illetve kedves figura még a kissé kopaszodó ötvenes úr is, akit azzal lehet igazán levenni a lábáról, ha az ember hajlandó bújócskázni vele. Ilyenkor a pad alá bújva, magába fojtva kuncog azon, hogy a hunyó még mindig nem találta meg...

Aranyos figurák mindannyian, és a film nagyobb része tulajdonképpen ezeknek a fura szerzeteknek a bemutatása egy egy 5-10 perces blokkban, ami után ugrunk a következő figurára. 

Az a jelenet is tökéletesen illik egy ilyesfajta exploitation filmbe, melyben az intézet falai közt bóklászó újságíró egyszer véletlenül benyit a nimfomániás nők elkülönítőjébe, és pechére túl későn jön rá, hogy az az ajtó belülről nem nyitható kulcs nélkül.

exploitation film a wikipedia szerint: Ezek olyan filmes produkciók, amelyek eleve, a szerzői szándék szerint is pőrén a pénzszerzésről szólnak, és a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák a közönség alantasabb (szex, erőszak stb.) igényeit -- más babérokra pedig többnyire nem is pályáznak. Jellemzően olcsón készülnek olcsó színészekkel, sok erőszakkal, vérrel, szexszel és kaszabolással, stb., és művészfilmfesztiválokra általában nem nevezik be őket.

Talán emiatt a nimfomániás nők által elkövetett erőszakos jelenet miatt (megjegyzem , semmi explicit dolgot nem tartalmaz), és talán még a vérfertőzést lebegtető alapszituáció miatt Nagy-Britanniában 1990-ig nem lehetett bemutatni ezt filmet, mivel egész egyszerűen nem kapott engedélyt a cenzoroktól.

Nem rossz film ez egyébként, kellemes noir-os hangulat árad belőle.

És, hogy sikerül-e újságírónknak megfejtenie a gyilkossági ügyet? Természetesen igen, de mire eljutunk idáig, rájövünk, hogy talán ennek van a legkisebb jelentősége. Hiszen hiába van meg a gyilkos, a fő tanulság az, hogy aki egyszer bekerül az ideggyógyászat rendszerébe, az garantáltan megbolondul még akkor is, ha előtte teljesen egészséges volt. Egy ilyen intézet igencsak félelmetes hely a film tanúsága szerint, csupa eszelős bentlakóval, és emberiség-ellenes kezelési módszerekkel...

 

USA (Mirisch), 172 perc, Color DeLuxe, angol

Rendező: John Sturges

Producer: John Sturges

1944 Március 24-én a Lengyelországi Żagań mellett a németek által felállított fogoly-táborból többszáz hadifogoly indult egy 200 méteres földalatti alagúton, hogy a drótkerítés alatt a szomszédos erdőbe feljutva megszökjön.

Több, mint egy éves előkészítő munka kellett az alagút kiásásához, és az azt követő hazajutáshoz szükséges kellékek (hamis úti-okmányok, egyenruhák, stb.) elkészítéséhez.

Előzetesen le mertem volna fogadni, hogy egy ilyen komplex, többszáz fő közreműködését igénylő akcióterv végrehajtása csak filmben létezhet, hiszen ismerve úgy általában az emberi természetet, kizártnak tartottam, hogy egy éven át többszáz emberből ne lenne csak egy, aki bármilyen előnyért cserébe ne árulja el bajtársait. De úgy látszik, az én személyes tapasztalataim rosszabbak a valóságnál, hiszen ahogy utána is olvastam, a filmen látottak alapjaiban valósak. Persze sok esetben idealizáltak a részleteken, és úgy alakították az egészet, hogy a film szinte minden pillanata izgalmas legyen, de nagy vonalakban bizony így történt a dolog: több száz hadifogoly egy éven át dolgozott azon, hogy egy föld alatti alagúton kijussanak, és bizony senki nem árulta el a tervet.

• 
• 
• 
• 

Rögtön le kell szögeznem, hogy ez nem egy - a hírhedt Auschwitzihoz hasonló -  koncentrációs tábor volt, ide nem megölni vagy dolgoztatni hozták az embereket. Itt egyszerűen a hadifoglyokat tartották, ráadásul nem is túl rossz körülmények között. A foglyok kertészkedhettek, szabadon bóklászhattak a tábor területén, voltak akik karénekkel töltötték az idejüket, volt társalgó szoba és könyvtár is, szóval már-már szanatórium jellegű volt a hely Csak éppen a tábor területét elhagyni nem volt szabad. Ettől függetlenül rendszeresen próbálkoztak az engedély nélküli távozással, aminek sikertelensége esetén a legdurvább retorzió is legfeljebb pár napos magánzárka volt. (A szökevényeket lelőhették, ha az nem engedelmeskedett a "megállj" parancsnak.)

Nyilvánvalóan a német hadseregben sem csak embertelen senkiházik szolgáltak, ezt a tábort - melyet a német Luftwaffe, azaz a légierő üzemeltetett - pedig egy különösen emberséges tiszt felügyelte. Azt még véletlenül sem lehet felróni tehát a filmnek, hogy sematizálta volna a szerepeket egytől-egyig gonosz nácikra és kivétel nélkül dicsőséges amerikaiakra vagy angolokra.

A filmben engem legjobban az érdekelt, hogy hogyan lehet egy ilyen hatalmas föld alatti alagút kiépítését kivitelezni. Nos, az interneten fellelhető egy jól átlátható ábra a végül elkészült alagútról:

 

Ahogy a fenti képen is látható, jobb oldalon, az egyik barakkban ástak le 10 méter mélyre. Azért volt szükség erre a mélységre, mert a felszíni talaj nagyon homokos volt, amiben nem lett volna kivitelezhető az alagútfúrás. 

A 10 méter mélyen létesített akna alján egy nagyobb termet építettek ki, melynek több funkciója is volt. többek között volt itt egy gép, mely kézi meghajtással a levegő áramoltatását biztosította. Itt csomagolták össze a fúrás során kitermelt földet, amit nyilván a felszínre kellett emelni. Külön tervet kellett készíteni a felszínre emelt föld elszórására, hiszen fent világos homok volt, ők viszont nagy mennyiségű sötét földet voltak kénytelenek a felszínen valahogy szétszórni. Megfelelő körültekintés nélkül azonnal szemet szúrt volna a német őröknek a homokban megjelenő sötét földszórás.

Ha jobban megnézzük, a járat olyan kicsi, hogy az emberek csak fekve férnek el benne. Hogy az alagútban felgyorsítsák a közlekedést, kis síneken futó, kötéllel húzott kocsikat építettek a járatokba. Két köztes állomás volt, ahol át kellett szállni újabb kocsiba, a harmadik állomás már a végállomás volt, mely elvileg nem sokkal a szomszédos erdő talaja alá érkezik. 

• 
• 
• 

Egyébként nem ez volt az egyetlen alagút, melynek építésén dolgoztak a foglyok, de ez az, amelyik végül elkészült, és amelyen a szökés megindult. Szándékosan nem írom meg, hogy az akció végül milyen sikerrel járt, hiszen nem szeretném lelőni a fordulatokat azok számára, akik esetleg ezután ülnének le megnézni a filmet. (a kommentekben természetesen ezután is lehet bármit írni a cselekménnyel kapcsolatban). Annyit elárulok, hogy a film a sikeres menekültek arányában is követte a valóságot.

Mindegyik készülő alagútnak saját nevet adtak a foglyok. Ennek például Harry volt a neve, és megtekinthető a emléktáblákkal kirakott nyomvonala az eredeti helyszínen. Sőt, kissé arrább felépítették az eredeti tábor pontos mását, mely látogatható is.

• 
• 
• 

A film közel három órás tartama alatt szinte végig ugyanazt a kellemes izgalmat éreztem, mint a Robert Bresson által rendezett Egy Halálraítélt Megszökött című film során. Ott is szinte lehetetlen küldetést hajt végre egy fogoly, az ember ámulva nézi, hogy valaki megcsinálja azt, ami előzetesen szinte kivitelezhetetlennek tűnik. Megjegyzem, az is valós történet alapján készült. Itt is biztosan nagyban hozzájárult az élményhez az a tudat, hogy alapjaiban itt is valós események állnak a film mögött.

Ami utólag esett csak le - és ezt tényleg a tetőfokra hágó izgalmak legbiztosabb jele: egyszer sem jutott eszembe a film megtekintése közben, hogy bizony nincs egyetlen női karakter sem, holott ez általában nagyon szokott zavarni. Szeretem, ha van egy-egy esztétikus megjelenésű női szereplő is. 

Nézzük hát a férfi sztárokkal teletűzdelt szereplők sorát:

Fiatalságom egyik jellegzetes ikonja: Charles Bronson. Messze van attól, hogy jó színésznek tartsam, de jól eltalált karakteréből egész karrierje alatt jól megélt. Ő volt itt az alagútásó. Érdekesség, hogy  Bronson a filmes karrierje előtt szénbányász volt, tehát egyáltalán nem állt tőle messze ez a tevékenység. További érdekesség vele kapcsolatban, hogy a bányákban állítólag erős klausztrofóbia fejlődött ki benne, ami filmbéli karaktere esetén is ugyanígy alakul. Fura... azt gondoltam volna, hogy bányásznak az megy, akit a bezártság-érzet tökéletesen hidegen hagy, mint ahogy gondolom tetőfedőnek sem megy el, aki kicsit is fél a magasságtól...

Steve McQueen volt a film talán legnagyobb húzóneve. Ahogy olvasom legalábbis - neki volt a legnagyobb arca. A szerepet is csak úgy vállalta el, ha kap olyan jeleneteket, ahol megmutatja, milyen remekül motorozik. Mondjuk ezzel meglepett. A motoros-menekülős jelenetben egyértelműen látszott, hogy igen veszélyes manővereket is maga csinált meg. Állítólag csak a legdurvább ugratást bízta egy igazi motoros kaszkadőrre.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ez azonban még nem minden: rábeszélte a rendezőt, hogy játszhassa az egyik német katonát, aki őt üldözi. Így az az érdekes szituáció is előfordul a filmben, hogy német egyenruhás (természetesen felismerhetetlen) Steve McQueen üldözi az amerikai egyenruhás Steve McQueen-t.

Így gyakorolt a német oldalkocsis motoron.

• 
• 

Szimpatikus figura volt David McCallum. Vele kapcsolatban érdekesség, hogy a forgatáson gyakran megjelent a felesége, aki igencsak megtetszett Charles Bronsonnak. Bronson meg is jegyezte neki, hogy előbb-utóbb el fogja tőle hódítani a nőt. Valószínűleg McCallum nem vette ezt a fenyegetést elég komolyan, Bronson viszont pár éven belül valóban elvette feleségül a hölgyet.

Végül a sok sztár közül Richard Attenborough az utolsó, akit még megemlítek:

A film München közelében forgott. A belső jeleneteket is egy ottani német stúdió épületében építették fel. 

Gyönyörű a képminőség: DeLuxe Color filmre forgattak, ami az Eastmancolor egyik adaptációja volt. Ez a típus a Technicolor-tól eltérően nem külön filmcsíkokon kezelte a három alapszínt, hanem már egy filmtekerccsel lehetett dolgozni.

• 
• 
• 

USA, 45 perc, ff.

Rendező: Jack Smith

Az ehhez hasonló filmeknél kicsit elbizonytalanodom, hogy vajon jó útikalauzt választottam-e magam mellé a filmtörténelmet bejáró túrámhoz az "1001 Film..." című könyv személyében...

Pár bekezdéssel azelőtt, hogy belemennék a részletekbe, vastag betűvel felhívom a figyelmet arra a tényre, amit a megfelelő címkével is jeleztem, hogy ez a poszt bizony szigorúan 18 éven felülieknek szól!

Maga a filmkritikus, aki megírta a könyv eme filmről szóló kis bekezdését is úgy említi, mint "az underground filmművészet legnagyobb botrányköve". És... hát... valószínűleg semmi túlzás nincs ebben.... illetőleg bevallom, az underground világában meglehetősen idegenül mozgok, azt azonban felfedezni vélem, hogy a mozgalom elsődleges eszköze maga a megbotránkoztatás, tehát az efféle film talán olyan nagyon nem is voltak ritkák, legfeljebb nagy részük nem maradt fenn az utókor számára...

Engem egyéként nem könnyű megbotránkoztatni. Tényleg! Nem is hinném, hogy a megbotránkozás lenne a megfelelő szó arra, amit éreztem a film első néhány percében (azért írok néhány percet, mert idővel hozzászoktam a látványhoz) hanem inkább kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy önként vállalt feladatként majd valami értelmeset szeretnék írni erről a filmről is... Meglátjuk, hogy fog-e sikerülni...

A kedves olvasó nagyon nagy valószínűséggel nem találkozott ezzel a filmmel (hagyományos mozikban illetve videotékákban legalábbis biztosan nem) és már egész biztosan nagyon kíváncsi, hogy mi lehet ez az egészen különlegesnek hangzó film...

Nos, pár másodperces  animált gifekkel próbálom illusztrálni azt amit szavakkal nem tudnék jól visszaadni. Ha azt írom, hogy az egyik szereplő a kép felső szélén lóbálja a himbilimbijét, biztos senki nem akarná elhinni. Pedig igaz...

De ha valaki nem hinne a szemének, tudok mutatni hasonló képkockákat közelebbről is, itt a himbilimbi után egy kis erőszakolós koreográfia is megjelenik: 

A csúcspont a film középtáján található. Nem biztos, hogy jól értelmezem a látottakat, de mintha földrengés támadna (ezt sejteti a lezúduló vakolat is), ám az orgia zavartalanul folyik tovább:

Ilyen, és ehhez hasonló montázsokból tevődik össze ez a szürreális 43 perc.

Már előre láttam egyébként, hogy a Kutya Csillag Ember és a Blonde Cobra után újabb kegyetlen tortúra vár rám, de kicsit megnyugodtam, hogy ez a film sem hosszabb 43 percesnél. Négy-öt perc után azonban elfogott a pánik, vajon hogy fogom ezt kibírni? Ezt a pánikot erősítette, hogy a képminőség rettenetes, gyakorlatilag az 1910-es évek némafilmes hagyatékára emlékeztető. Szemcsés, néhol egészen fakó, az első néhány fura képkockánál nem is voltam benne biztos, hogy valóban egy lankadt fütyköst látok-e a képen... Ez a rossz képminőség nem olyan meglepő, hiszen 16 mm-es filmre forgatták. Gondolom az volt épp kéznél, arra volt pénzük. (Innét kezdve már nem a filmből kivett anim gifekkel illusztrálok, hanem a forgatás során készült fotókkal)

Fura módon a film kb. felétől kezdtem kicsit akklimatizálódni a látottakhoz, kezdtem elengedni magam. Ebben talán segített, hogy a kísérőzenék is egyre kellemesebbek lettek, talán kicsit el is zsibbadtam... mindenesetre már nem fájt, hogy ezt kell néznem, megbékéltem a sorssal...

Történetre vagy bármi narratívára természetesen nem szabad számítani, önmagában ezzel azonban nekem az égvilágon semmi bajom nem lenne.

Nem az a bajom egyébként ezekkel a pöcsrázásokkal és hasonló dolgokkal, hogy kiveri nálam a biztosítékot, hanem az, hogy olcsó és a megbotránkoztatni vágyás mellett - úgy érzem - nincs mögötte semmi.

Valószínűleg az 1960-as évek New York-i underground közösségében kellett volna élni ahhoz, hogy igazán értékelni tudjam azt a filmet. Ne felejtsük el, hogy ekkoriban - a hatvanas évek elején - a pornófilmek gyártása még igen korlátozott volt. Az évtized elején az európai pornófilmesek is még csak épp hogy bontogatták szárnyaikat, Amerikában azonban még obszcénnek, és büntetőtörvénykönyvbe ütközőnek minősültek az ilyen filmek. Ezzel arra a fontos tényre szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor ezt a filmet bemutatták, akkor simán benne volt a pakliban, hogy az embereket beviszik emiatt a rendőrségre, és ez a beszámolók szerint a valóságban többször meg is történt. Egyfajta fiatalos tiltakozás is volt tehát ennek a filmnek az elkészítése és a bemutatása.

Szokás szerint próbálok minden filmnek utánaolvasni. Előzetesen azt hittem, hogy nem nagyon fogok találni erről az alkotásról semmit, ám legnagyobb meglepetésemre a Filmvilág egyik szerzőjében hatalmas Jack Smith (ő a rendező) rajongóra akadtam. Az illetőnek volt szerencséje ezt a filmet New Yorkban a rendező által szervezett vetítésen megnézni. Próbáltam magamat is elképzelni egy ilyen underground klubban, körülöttem transzvesztiták, betépett alternatív művészek, ki tudja, lehet, hogy én is élveztem volna.

Az egyik cikkben azzal próbálják a filmet védeni, hogy az átlag kritikus morális terén ugyan kívül esik ez az alkotás, viszont ezt a művet az esztétikai térben kell vizsgálni, és az elemző szerint ebben a gyönyörű térben mozog Smith filmje is. Nos nekem morális problémám az égvilágon semmi nincsen vele, pont az esztétikai szempontok alapján vagyok elégedetlen ezzel a művel. 

Úgy általában - az általam teljesen ismeretlen - Jack Smith képességeiről kezdett egészen lehangoló véleményem kialakulni, amikor is egészen véletlenül megtaláltam Smith néhány fotográfiáját, és ebben a pillanatban hirtelen egészen megváltozott róla a véleményem. Ezek a képek ugyanis gyönyörűek, legalábbis az én értékrendem szerint.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ezek bizony nézegetésre és a bennük való gyönyörködésre kifejezettan alkalmas képek! Ízlésemnek tökéletesen megfelelnek. Ebből viszont azt a további következtetést vontam le, hogy elképzelhető, hogy a film szűk keresztmetszete számomra nem a tartalmi elemei voltak, hanem az igen gyenge minőségű nyersanyag. Talán, ha a film minősége megközelíti ezeknek a fotóknak a minőségét, akkor lehet, hogy abban is meglátom azt az esztétikumot, amire a Filmvilágban olvasható elemző cikke felhívja a figyelmet...