Spanyolország, Svájc (Alpine, Espanola), 113 perc, ff., angol

Rendező: Orson Welles

Producer: Ángel Escolano, Emiliano Pledra, Harry Saltzman, Alessandro Tasca)

Le kell szögeznem rögtön a legelején... hogy Shakespeare-nek egyáltalán nem vagyok rajongója, és - bár a Rómeó és Júlia végzetes romantikáját szeretem -, a nagy drámaíró egyéb művei egyáltalán nem hoznak lázba... és akkor még nagyon finoman fogalmaztam...

Nem tudok mit kezdeni a mívesen cizellált körmondatokkal... a cselekmény számomra túlontúl erőltetett fordulataival (pedig ilyesmi a Rómeó és Júliában is rengeteg volt)...

Pedig hát a Falstaff története - Verdi azonos című operájához hasonlóan - Shakespeare művekből lett összeollózva: A windsori víg asszonyok, II Richárd, IV Henrik 1. és 2. része valamint az V. Henrik. Falstaff visszatérő karaktere (Orson Welles) feltűnik ezen drámák többségében, tulajdonképpen ő köti össze ezeket a drámákat, hogy belőlük Welles keze nyomán film készülhessen.

Bár gyakorlatilag egész Európában Falstaff címen ment a mozikban ez a film, az USÁ-ban - talán mert nekik nem mondott volna semmit a Falstaff név, viszont Orson Welles miatt mégiscsak várható volt, hogy megnézik - Chimes at Midnight (Éjféli Harang) címmel küldték a mozikba. Japánban köztes megoldásként Orson Welles Fallstaffja-ként került mozikba.

Welles-t nagyon foglalkoztatta Falstaff karaktere. A film alapja egy korábbi színpadi feldolgozás, mellyel Welles többször is megbukott korábban. Ilyen előzményekkel nem csoda, hogy nem volt könnyű pénzt szerezni ehhez a filmhez. Hosszú keresgélés után rátalált Emilio Piedra spanyol producerre, aki ugyan nem látott fantáziát a Falstaffban, de arra rá lehetett beszélni, hogy ha Welles megcsinálja színesben a Kincses szigetet, akkor mellékesen kicsit lefaragva annak a költségvetéséből, nagyon spórolósan megcsinálhatja fekete-fehérben a Falstaffot is. Az okosságnak az volt a lényege, hogy a két filmnek lehetőség szerint minél több közös díszlete, közös szereplői lettek volna. Welles látszólag bele is kezdett a Kincses Sziget forgatásába, de néhány jelenet leforgatása után nagyrészt a Falstaffon dolgozott csak, rengeteg energiát invesztálva a producer megvezetésébe, aki csak hónapok múlva jött rá, hogy a Kincses Sziget költségvetésének nagy része valójában a Falstaffra ment rá, és a másik filmet Welles talán soha nem is akarta megcsinálni, valójában még forgatókönyvet sem készített hozzá. 

Mellékesen jegyzem meg, hogy Orson Welles egyik rendezőasszisztense az a Jesús "Jess" Franco volt, aki az egyik legnevesebb erotikus exploitation filmrendező volt a hetvenes években, és akinek gyakorlatilag az egész munkássága arról szólt, hogy úgy forgatott egyszerre több filmet egy film árából, hogy a színészeknek például fogalmuk sem volt arról, hogy tulajdonképpen nem egy filmért kapják a díjazásukat, mert a leforgatott anyagból Franco több filmet is összevágott. Valószínűleg Welles adta számára ezt az ötletet.

A kis költségvetés ellenére Welles elérte, hogy olyan nevek is feltűnjenek a filmben többek között, mint Marina Vlady (igaz, csak nyúlfarknyi szerepben) és Jeanne Moreau.

Míg Welles a vele szerződő producereket nagyon gyakran átverte, és amikor a helyzet tarthatatlanná vált végül össze is veszett velük, a keze alatt dolgozó színészek állítólag gyakran bálványozták a rendezőt.

1400 Február 14-én megölték II. Richárd angol királyt, feltehetőleg az utána törvénytelenül trónra kerülő IV Henrik parancsára. A jogos trónörököst, Edmond Mortimert walesi lázadók fogságba ejtették. Rokonai, a Percy-k megpróbálják kiszabadítani. A jogos trónörökös családja és a király közötti konfliktus a film közepére egy nagyon látványos csatajelenetben eszkalálódik.

Nem csodálkoznék, ha ez a csatajelenet vitte volna el a film költségvetésének túlnyomó részét. A sárban dagonyázó realisztikusan küzdő felek látványa tényleg felüdülés volt, mert őszintén szólva az ezt megelőző óra igen unalmas volt számomra. 

A film két fő szereplője a már említett öreg és kövér Falstaff (Orson Welles), aki tulajdonképpen a jó megtestesítője, mellette pedig a trónbitorló király fia, Hal herceg, aki szinte apai jóbarátként tekint Falstaffra, mégis a film végén, amikor apja halála után V. Henrik néven trónra kerül, úgy árulja el idősebb barátját, hogy azt szinte fájt látni.

Franciaország (Athos Chaumiane, Filmstudio)

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: André Michelin

Nagyon különleges hangulatú, egyes kritikusok szerint nehezen emészthető filmet készített ezúttal Godard. Mindenesetre eme kilencedik filmje nagyon más, mint amit eddig tőle láttam.

Ha mindenképpen skatulyába szeretnénk helyezni, akkor fogjuk rá hogy sci-fi noir. De ha kémfilmnek mondanánk, akkor sem lőnénk olyan nagyon mellé.

A film főszereplője az a Lemmy Caution (Eddie Constantine), aki az ötvenes években több noir kémfilm fő karaktere volt. Godardnak köszönhetően mára jobban ismert az Alphavilleből, mint az eredeti kémfilmekből.

Alphaville egy idegen galaktika fővárosa valamikor a nem túl távoli jövőben. Ránézésre a klíma és az egész környezet nagyon hasonlít a földi milliőre. A társadalom viszont egész más úton jár. Főhősünk a Földről jött ezt a különös társadalmat megszemlélni . Mellesleg egy titkos küldetés is szerepel itteni programjában.

Ez a furcsa disztópikus világ ahogy feltárul előttünk, egyre több ismerősnek tűnő tulajdonságot mutat. Ahogy a rendszernek feltétel nélkül engedelmeskedő embereket látjuk, nehéz nem gondolni a Metropolisra (1927).

Ahogy majd látni fogjuk, itt is egyetlen megbomlott professzor elméje áll az elnyomás mögött, akit eredetileg Leonard Nosferatunak hívtak, akinek valamely homályos okból "el kellett pusztulnia" és ma már álnéven, Professzor von Braun-ként (Howard Vernon) irányítja a rendszert. (Az igazi filmkedvelőket talán nem kell emlékeztetnem Murnau ikonikus Nosferatu (1927) c. filmjére.)

"A valóság néha annyira bonyolult, hogy lehetetlen szavakba önteni. A legenda ekkor olyan formában teremti ujjá, amelyben aztán bejárja az egész világot."

Ezt egy furcsa gépi hangon, az úgynevezett ALPHA 60 nevű szuperszámítógép digitális hangján halljuk.

Mint kiderül, von Braun professzornak sikerült megalkotnia egy olyan szuperszámítógépet, mely annyira okos volt, hogy egy idő után képes volt önmagát is tovább fejleszteni. Ez az öngerjesztő folyamat egy idő után oda fajult, hogy átvette az irányítást a társadalom felett, és a saját normáit kezdte rajtuk számon kérni. Minden olyan cselekedet, ami ellentmond a puszta logikának, társadalom-ellenes cselekedetté vált, és mint ilyen, halálbüntetést von maga után. Az ilyen emberek, akik nem tudnak beilleszkedni, többnyire egy külön szégyen-negyedben élnek, míg rá nem szánják magukat az öngyilkosságra. Aki ehhez nem elég erős, azt előbb utóbb úgyis halálra ítélik.

Egy ilyen csoportos kivégzés volt talán az egyik legbizarrabb jelenet amit eddig valaha filmben láttam. Ez a film egyébként is bővelkedik a kreatívan bizarr momentumokban, de az uszodás kivégzés egyértelműen kiemelkedő volt mind közül.

Ahogy a fenti képen is látjuk, a halálraítéltek a medence mellett állnak szépen libasorban, végzetükre várva. A medence végében szép, fiatal műúszólányok várnak. Hangosbemondón szólítják a soron következő halálraítéltet. Ismertetik bűnét: "Logikátlanul gondolkodott: sírt, amikor meghalt a felesége"  (Itt azonnal felrémlik az 1984 gondolatrendőrsége!)

A férfi kiáll a medence szélére, és katonák belegéppuskázzák a vízbe. Ekkor jön el a műúszólányok ideje: Gyönyörű koreográfiával beugranak a vízbe, odaúsznak a hullához, és szép rendezett mozdulatsorral, és rendezett lábtempóval kiemelik a vízből. Ezzel gyakorlatilag egy vízi kivégző-show szemtanúi leszünk.

Lemmy-nek, az idegen galaktikából érkező kémnek természetesen be kellene jelentkeznie a "lakosság ellenőrző hivatalba", ahogy minden beutazónak elvileg haladéktalanul jelentkeznie kellene itt. Lemmy azonban elmulasztja. Kicsit fura, hogy egy társadalmat tökéletes elnyomásban tartó rendszer ilyen lazán kezelje a beutazókat. Amerikába például be se léphet az ember, amig egy ilyen vizsgálatot le nem folytatnak vele kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy a hatvanas években ez a szigor még nem volt magától értetődő.

Főhősünk mindenesetre előbb utóbb csak bekerül az átnevelésügyi minisztérium / rendőrség látókörébe. Be is viszik kihallgatásra, de első körben az ALPHA 60 nem talál rajta fogást. Puszta logikai úton nem tud belekötni, ezért elengedi. Az általunk ismert diktatúrákban egyáltalán nem alapkövetelmény, hogy valakit úgy tartsanak fogva, hogy logikai úton kifogásolható tettet kövessen el valaki. Sőt! Talán pont ezért olyan ijesztő ez a rendszer, mert mindenben azt kommunikálja magáról, hogy logikája alapján minden amit tesz a társadalom hasznára kellene, hogy váljon. Az egyes embereknek ettől még áldozatokat kell hozniuk, de összességében - az elmélet szerint - a szuperszámítógép a társadalom javára hozza meg döntéseit.

(Az alábbi rendőrautóban Godar-t a rendezőt látjuk)

Eddie Constantine ragyás arcával és nyers modorával remek választás volt erre a szerepre. Anna Karina tündöklő szépségével és fátyolos játékával Jinként egészíti ki Constantine Jangját.

Natacha von Braun (Anna Karina) - amellett, hogy igézően szép és vonzó, a professzor lánya. Ettől függetlenül soha nem látjuk őket egy jelenetben. És mint kiderül, ő is csak egy az elnyomott társadalom tagjai közül. Nyakán ott a sorszám, melyhez hasonló minden nőn megtalálható valahol a testén. Erre pontos magyarázatot nem kapunk a filmben. Elképzelhető, hogy eme disztópikus társadalom férfitagjai is hordoznak ilyen azonosítót, csak éppen soha nem látjuk, mert eltakarja a ruha.

A kém és Natacha között szép lassan kialakul valami kölcsönös érzelem, ami ebben a társadalomban teljességgel megengedhetetlen lenne.

És itt meg kell állnunk egy szóra... bevallom... a film logikáját nem tudtam mindvégig maradéktalanul követni. Nagyjából a felénél úgy döntöttem, hogy a film élvezhetőbb úgy - és tényleg igazam lett - ha nem akarom teljes mélységében megérteni, csak úszom az árral, azaz átadom magamat a hangulatnak...

Utólag visszatekintve jól tettem. A film legnagyobb erénye szerint az izgalmas vizualitás, melynek kulcsa, hogy Godard úgy teremtette meg a hidegen sötét elnyomás furcsa sci-fi hangulatát, hogy gyakorlatilag semmilyen díszletet nem épített hozzá. Az idegen galaxis Alphaville-jét Párizs éjszakájában forgatta kreatívan megválasztott környezetben. A sok neon, a futurisztikus formák, a sok izgalmas enteriőr az, ami gyakorlatilag hibátlanná teszi az élményt, közel ötven év elteltével is tökéletesen Alphaville-ben éreztem magam a film megtekintése során.

Lengyelország (Kamera) 124 perc, ff., lengyel

Rendező: Wojciech Has

Rendhagyó film ez, sőt, már maga a film alapjául szolgáló 1813-as Jan Potocki regény is igen csavaros, abban a tekintetben, hogy nagyon nem lineáris a történetmesélése, hanem egy többszintes labirintusként - szinte áttekinthetetlenül - tekereg.

Látszólag minden normálisan indul... A napóleoni háborúk idejében egy Zaragozai fogadó emeletén egy katona (Zbigniew Cybulski) talál egy szépen illusztrált könyvet, ami nagyon megtetszik neki. Annyira belefeledkezik a könyv lapozgatásába, hogy nem is zavartatja magát, amikor az ellenség olvasgatás közben rajtaüt. Mágikus ereje lehet ennek a könyvnek, mert az ellenség kapitánya ahelyett, hogy bilincsbe veretné, segít neki lefordítani a kéziratot, amiről kiderül, hogy saját nagyapja írta.

Ekkor a történet átvált nagyapjának történetére. Ez még nem különösebben rendhagyó, láttunk ilyesmit már sokszor....De ez csak a követhetetlen váltások sorozatának az első állomása... Ahogy később tapasztaljuk, az egész film/regény apróbb történetek mozaikjaként van összerakva. Valahol valakivel találkozik az addigi főszereplő, és ez az illető elkezd mesélni egy történetet, és máris abban az újabb történetben találjuk magunkat. És amikor már épp elfeledkezünk arról, hogy egy közbenső történetben vagyunk, akkor ebben a közbenső történetben is jön egy szereplő, aki elkezdi mesélni a saját történetét, és természetesen mi azonnal ugrunk bele ebbe a következő történetbe. De az elbeszélő időnként megszakítja a történetet, hogy visszaugorjunk egy szintet. És emiatt nagyon résen kell lenni, hogy egyáltalán követni tudjuk, melyik helyszínen, melyik generáció korszakában vagyunk éppen...

Egy idő után - bevallom férfiasan - elvesztettem a fonalat. Ami izgalmasnak és újszerűnek tűnt az elején, az sajnos pont a visszájára fordult... 

Holott az elején minden olyan ígéretesnek tűnt. A képi világ - amolyan mese felnőtteknek jelleggel - egy elvarázsolt világba repít minket. Gyönyörű, részletesen kidolgozott díszletek, helyszínek.  Pont emiatt az izgalmas látványvilág miatt sajnáltam nagyon, hogy a kellemes, szélesvásznú képarány nem színes nyersanyagon valósult meg. Holott ez az izgalmas kidolgozottság kifejezetten megérdemelte volna.

Ezt a regényt Potocki állítólag 18 éven keresztül írta... műfajilag valahol "dobozregény"-ként is láttam emlegetni, ami egyébként azt jelenti, hogy az egyes fejezetek sorrendje tulajdonképpen az olvasón múlik. Az első ilyen regényt dobozban adták ki, és az olvasó döntötte el, hogy mikor melyik fejezetet húzza ki belőle. Film esetén, különösen a film megjelenésének évében természetesen ez a nézői választás még nem volt lehetséges, de az mindenesetre kétségtelen, hogy az egyes kis történetek nem alkotnak különösebben koherens egészet....

Ez még önmagában nem lenne baj egyébként, de én az egyes kis történetekben sem találtam túl sok izgalmat a már említett vizuális izgalmakon túl... Szokás szerint megjegyzem, hogy ez persze fakadhat alapvetően az én hiányosságaimból is.

A film egyik főszereplője az a Zbigniew Cybulski, akit szinte mindig a lengyel James Deanként emlegetnek. Jómagam ezt a hasonlóságot semmilyen síkon nem találom meg bennük azon kívül, hogy mindketten viszonylag fiatalon haltak meg valamilyen elkerülhető közlekedési baleset során. James Dean közúti (nem hivatalos) autóversenyben halt meg, Cybulski pedig egy mozgó vonatra próbált meg felugrani, de olyan szerencsétlenül esett le róla, hogy a vonat keresztülment rajta.

Nagyon ritkán fordult elő, hogy jellegzetesen sötétített üvegű szemüvege nélkül szerepelt egy filmben. Ezért nem is ismertem fel azonnal...

Nagyon hosszú, kicsit több, mint 3 órás a film, nem csoda, hogy az amerikai piacra egy megvágott, rövidebb változatot küldtek. A gitáros Jerry Garcia valamilyen San Franciscoi vetítésen látta ezt a filmet évtizedekkel később, és annyira beleszeretett, hogy Martin Scorsese és Ford Coppola segítségével felújították az eredeti, hosszú verziót. Nekik köszönhető, hogy most tényleg gyönyörű minőségben látható ez a film is.

USA (Fox, Argyle Enterprises), 174 perc, Color Deluce, angol

Rendező: Robert Wise

Producer: Robert Wise

Annyira szirupos és erőltetett ez a történet, hogy az ember fejében meg sem fordul, hogy esetleg lehet valami valóságalapja. Márpedig van... nem is kevés!

Tényleg létezett egy Georg von Trapp nevű tengeralattjáró kapitány, aki mellesleg az osztrák-magyar monarchia egyik legsikeresebbje volt ebben a "szakmában". Valóban hét gyermeke volt első feleségétől, aki skarlátban halt meg. És valóban feleségül vette öt évvel később a nála 25 évvel fiatalabb nevelőnőt, aki egyik gyermekét tanította. Az is igaz, hogy az Anschluss után a nácik megpróbálták rávenni, hogy csatlakozzon a német sereghez, és ebben a kérdésben a volt katonatiszt nem volt együttműködő az alávaló társasággal, helyette inkább elhagyta hazáját.. Viszont a filmmel ellentétben nem az Alpokon keresztül menekült a nácik elől, hanem vonatra szálltak, és Olaszországon keresztül az USÁ-ba emigráltak, ahol a remekül éneklő gyerekek saját jogon lettek híresek, még mielőtt a család történetét ebben a musicalben bárki is feldolgozta volna. 

Íme egy kép a valódi von Trapp családról, mielőtt rátérnék filmes megjelenítésükre.

Az egyik von Trapp lány, - méghozzá pont az , akit a fent nevezett nevelőnő tanított, tehát akinek köszönhető, hogy új feleség érkezett az özvegy apa mellé - megírta a család történetét. Ez alapján 1959-ben Broadway musical készült. Ebből a színpadi változatból készített közel háromórás változatot a 20th Century Fox.

Ehhez a filmes változathoz Richard Rodgers - a musical zeneszerzője - egyébként két új dalt is írt a színpadi változathoz képest. (Három dal viszont kimaradt az eredetiből) Nem különösebben ritka egyébként musical-ek új dallal/dalokkal való megtűzdelése megfilmesítésük esetén. Ez esetben viszont a filmes változat annyira közismertté és közkedveltté vált, hogy a két új dalt később belevették a színpadi változatba is.

Talán vitán felül áll, hogy a film központi szereplője, - aki általában mindenkinek elsőként jut eszébe erről a filmről - a kedves nevelőnő: Julie Andrews. Ez a bájos arcú hölgy az, aki amúgy néhány évvel korábban a Broadway-en sikerre vitte a My Fair Lady-t, és pechére kimaradt annak a megfilmesítéséből. Közönségkedvenc lett viszont  később Marry Poppins megformálásával, de fontos megjegyezni, hogy ennek a filmnek a forgatásakor a Mary Poppins még nem volt mozikban.

Andrews - jelenleg 86 éves - a mai napig vállal filmes szerepeket, igaz, az utóbbi húsz évben inkább animációs filmek szinkronhangjaiként találkozhatunk vele. Legközelebb a Minyonok 2-ben találkozhatunk vele Gru anyjának hangjaként.

Ne feledkezzünk meg a mogorva özvegyet alakító Christopher Plummer-ről sem. Vele kapcsolatban pedig azt kell megjegyeznem, hogy az eredeti történetet jegyző Maria von Trapp éles vitában volt a rendezővel abban a tekintetben, hogy kifogásolta apjának pokróc természetűként való ábrázolását. A filmben ugyanis eleinte teljesen érzéketlen apaként jelenik meg, akinek házában tilos az éneklés, a nevetgélés, és sípszóval irányítja hét gyermekét.

A valódi lány szerint azonban ennek semmi köze nem volt a valósághoz. Teljesen átlagos családapa volt a kapitány, más beszámolók szerint pedig kifejezetten unalmas társaság volt.

Végül aztán - a nevelővő hatására - egészen megszelídül az özvegy a filmben is... De persze érthető, hogy a történet egyik valós szereplőjét bántotta, hogy egy hozzá közel álló személy a valóságostól teljesen eltérő karaktert kapott a dramaturgiai hatás kedvéért. Ezért kell egy valós történet megfilmesítésekor a történet még élő hőseit távoltartani a forgatástól. Végül erre a produkció vezetői is rájöttek. AZ említett lányt nemhogy eltávolították a forgatás közeléből, de a film bemutatójára sem hívták meg. Ha hinni lehet a pletykáknak, ezt kicsit enyhítendő, Julie Andrews szervezett egy külön vetítést, melyre ő maga vendégül látta a mellőzött hölgyet.

A legtöbb musicalt élesen két csoportra tudom osztani: Kisebb részüket rajongással imádom (Jézus Krisztus Szupersztár, Grease, Mamma Mia, István a Király, és még talán egy-kettő...), nagyobb részük megtekintése viszont szinte fizikai szenvedést okoz. Nos, ebben a filmben van egy két tagadhatatlanul "hallgatható" dal... de a negédes történet okozta kínokat egyedül a Salzburg környékét bemutató gyönyörű képek (esetenként légifelvételek) tudták csak ellensúlyozni.

Christopher Plummerrel kapcsolatban szinte mindenhol megjegyzik, hogy nem rajongott különösebben a Julie Andrews-zal való munkáért. Valahogy úgy fogalmazott, hogy olyan volt vele a munka, mintha minden nap egy Valentin-napi üdvözlőkártya fogadná... Ettől függetlenül végül jó barátok lettek, ahogy azt ezek a jóval későbbi képek is illusztrálják:

Eredetileg William Wyler rendezte volna ezt a filmet, de aztán részben mert Wyler hallása ekkoriban már nem volt az igazi - majdnem süket volt (egy musicalnél ez nagy hátrány) átkerült a project Robert Wise rendező kezébe, aki a West Side Storyval már bizonyította, hogy a musical megfilmesítés megy neki. (Íme néhány backstage fotó)

Jó választásnak bizonyult Wise, hiszen Oscar-díjat kapott a filmért, mint rendező, de mellette a vágó, a zeneszerző, a hangmérnök is megkapta ezt a díjat, és ötödikként maga a film is elnyerte a  legfontosabb kategóriában is eme szobrocskát. (És akkor még nem is beszéltünk a további öt jelölésről)

Olaszország, Algéria (Igor Film, Casbah Film) - 121 perc, ff., francia

Rendező: Gillo Pontecorvo

Producer: Antonio Musu, Yacef Saadi

130 éven át kijöttünk egymással. Nem értem, miért ne folytathatnánk... 

- mondja egy francia tiszt a film vége felé... és látván az akkori Algírról készült felvételeket, én is azon gondolkozom, hogy milyen kellemes hely lehetett Algéria a gyarmati időszakban. Ötvöződött a nyugat-európai civilizáció az afrikai arab egzotikummal. Hosszú ideig viszonylag jól megvolt egymás mellett az arabok lakta labirintus-szerű, zegzugos kasbah, és a "feketelábúak" lakta európai negyed. (Feketelábúaknak, "pieds noirs"-nak hívták az arabok az európai származású lakosokat, állítólag azért, mert velük ellentétben fekete csizmában jártak,)

Az algíri kasbah már ismerős annak aki régebb óta velem tart, hiszen a Pépé le Mokó (1937) nagyrészt itt játszódott. Amolyan arab módon kusza, átláthatatlan, mégis pont ettől izgalmasnak és talán szépnek is mondható városnegyed a kasbah.

Ezzel szemben az európai negyed rendezett, tágas utcákkal tagolt látványa autóival és pálmafáival mintha egy egész más világ lenne, holott mindkettő ugyanannak a városnak a szerves része.

Algéria 1830-tól volt francia gyarmat, majd 1899-től közigazgatási értelemben Franciaország tengerentúli megyéjévé vált.

Egyiptom 1952-ben sikerrel harcolta ki függetlenségét, és ez a siker kedvet adott az algériai nacionalistáknak is a francia kormány elleni szervezkedéshez. Megalakult hát az algériai Nemzeti Felszabadítási Front (FLN - Front de libération nationale), mely idővel 3000 gerilla harcost is számlált a soraiban. A szervezet eszmeisége az iszlám és a kommunizmus szintéziséből jött létre. Nem voltak különösebb gátlásaik, ha ártatlan életek kioltásáról volt szó. A robbantások és a nyílt utcán történő franciák elleni gyilkosságok lassan mindennapossá váltak. (Melyet esetenként a franciák sem voltak restek viszonozni az arabok ellen)

Végül 1962-ben a franciák lemondanak Algériáról, melyet a már említett feketelábúak exodusa követ. A hatalomátadás után először több, mint egymillióan döntenek a hazatelepülés mellett, majd az állandó zaklatássok miatt végül gyakorlatilag minden francia távozni kényszerül a következő évek során.

Itt jegyzem meg, hogy a film jórészt olasz produkció, részben a függetlenedett algériai kormány finanszírozásával, de nyugodtan kijelenthető, hogy a megvalósításban nem sok elfogultság tapasztalható egyik irányban sem.

És, - ha már itt tartunk - őszintén megvallva, egyik oldal sem különösebben szimpatikus. Leginkább a gerillák nem azok, holott az igazságérzet és a "cél szentesíti az eszközt" elv tulajdonképpen az ő oldalukra kellene, hogy billentse a mérleg nyelvét. De mégsem. Meggyőződésem, hogy az algériaiak többsége jobban élt Franciaország részeként, de nyilván ezt legfőképpen az ő joguk eldönteni. Kérdéses persze, hogy az erőszakos gerillák mennyire képviselték a többségi akaratot... De ezt innét nézve nyilván nem fogjuk tudni megmondani.

Egyébiránt mindkét oldal szimpatizánsai meg tudják nézni a filmet úgy, hogy nem nagyon találnak benne elvi kivetnivalót. Mindkét oldal kegyetlensége kendőzetlenül kerül ábrázolásra. Úgy az arab gerilláké (terroristáké) mint a francia katonáké, kínvallatóké. Ettől függetlenül Franciaországban 1977-ig nem mutatták be a filmet. (Holott Velencében 1966-ben elnyerte az Arany Oroszlánt)

A film rendezője - Pontecorvo - dokumentumfilmesként kezdte, és ezt talán le sem tagadhatná, hiszen végig olyan érzése van a nézőnek, mintha az események sűrűjében egy stáb közvetítené a valós történéseket.

A film egy kínvallatás záró pillanatainál kezd, mely során egy szerencsétlen arab elárulja Ali la Pointe (az alábbi képen jobboldalon), a mozgalom egyik vezetőjének rejtekhelyét. A franciák a tanú iránymutatásai alapján megszállják a rejteket adó házat a kashbában, és ultimátumot adnak az ott megbúvó gerillavezérnek: Vagy megadja magát, vagy felrobbantják a házat, és akkor a vele ott megbúvó ártatlanok is meghalnak.

Ezen a ponton - amíg ketyeg az ultimátumban megszabott idő - a film visszarepül néhány évet, és megismerjük Ali la Pointe (egyébként valós személy) fiatalkorát, ahogy piti kis bűnözőből végül a gerillamozgalom vezetője válik belőle.  A film nagy része tulajdonképpen az ultimátum elhangzása és a film utolsó kb. 10 percében ábrázolt végkifejlet között a mozgalom megerősödését, az arab-francia ellentétek végletekig történő kiéleződését mutatja.

Pontecorvo dokumentarista hitelességét az is erősíti, hogy nagyrészt amatőr szereplőkkel forgatott. Ha kellett, akár 30-40-szer is felvett egy adott jelenetet, csak azért, hogy a szereplőben elfáradjon a szerepelni vágyás tudatalatti igénye, és előjöjjön a természetesség. Meg kell vallani, hogy egyik szereplő sem tűnt hamiskásnak, úgyhogy a rendező munkamódszere tökéletesnek látszik.

Tudomásom szerint egyetlen igazán profi színész látható a filmben, a francia Matthieu ezredes (Jean Martin), aki viszont parádézott ebben a szerepben. Ő úgy volt ezredes, hogy annál magabiztosabb ezredest el sem tudok képzelni. Én bizony rábíznám a világ bármelyik hadseregét.

Érdemes megjegyezni, hogy a film zenéjét Morricone a rendezővel közösen szerezte. Eleinte nem találták meg az összhangot. Később egy sztori szerint a rendezőnek beakadt egy dallam az agyában, és bejelentkezett a zeneszerzőhöz, hogy közösen kidolgozzák a motívumot. Pontecorvo dúdolta a dallamot magának, ahogy Morricone lakásához közelített, és ezt a zeneszerző véletlenül meghallotta az ablakból. Morricone úgy viccelte meg a rendezőt, hogy kérte, mielőtt a rendező megmutatja saját dallamát, előbb hadd játssza le a saját ötletét. Ezután elzongorázta Pontecorvonak az általa dúdolt dallamot. Természetesen a rendező el volt képedve, hogy a motívum mennyire hasonlít saját ötletére, és Morricone állítólag csak jóval később leplezte le az átverést.

Japán (A XVIII. Olimpiai Játékok Szervező Bizottsága, TOHO), 170 perc, Eastmancolor, japán

Rendező: Kon Ichikawa

Producer: Surketaru Taguchi

1964 Augusztus 21-én Görögország déli részén az Olümpia nevű ókori romvárosban különleges ceremóniát örökítettek meg a kamerák. Hófehérbe öltözött hölgyek gyűrűjében egy különleges szerkezet a nap fényének összegyűjtésével belobbantja az olimpiai lángot, mely az elkövetkező közel három hétben kalandos úton jut majd el Tokióba... földön, vízen, levegőben.

Már a gyújtási ceremónia képei is lehengerlően szépek, a kamera mintha szabadon úszna a levegőben a romok között, a láng világ-körüli útja további szép képekkel kápráztat el minket. Mindig izgalmas nézni, hogy néztek ki világvárosok több, mint hetven évvel ezelőtt. 

Végül a láng megérkezik pontosan az olimpia megnyitójára. A szokásoktól eltérően ezúttal nem egy híres sportoló érkezik meg a megnyitóra a lánggal, hanem egy Yoshinori Sakai nevű fiatalember, aki 1945 Augusztus 6-án született Hiroshimában aznap, amikor az amerikaiak ledobták az atombombát.

A megnyitó Október 10-én volt, és pont két hétig tartottak a játékok. Hogy miért ősszel tartották a "nyári játékokat"? A japán nyár nem csak forró, hanem rettenetesen párás is. Ez a kettő pedig gyilkos elegyet alkot, sportolók számára nagy kockázatot és nem kevés kellemetlenséget okozva. Érdekesség, hogy a tavaly megrendezett tokiói olimpia már a szokásos nyári időszakban zajlott, aminek oka állítólag az, hogy a tévés jogok nagy részét az USA fizeti, és nekik a július-augusztus a legmegfelelőbb időszak az olimpia közvetítésére, mivel ekkor szünetelnek az ott népszerű sportok bajnokságai.

Nézve a gyönyörű, színes, szélesvásznú képeket, nem szabad elfelejtenünk, hogy bár ez volt az az olimpia, amikor először közvetítették a játékokat világszerte élőben műholdas technológiával, a televíziós szabvány mérföldekre volt a filmes megjelenítési lehetőségeitől. A műholdas kapacitás egyébként is korlátozott volt. Az USÁ-ba mindössze közel 6 órát közvetítettek a teljes olimpiáról, Európába valamivel több, mint 12-t. De hol van ez a mai lehetőségektől, ahol szinte megszámlálhatatlan mennyiségű "feed" közül válogathatnak az egyes országok, függően attól, hogy milyen sportágakra, sportolókra kíváncsiak az ottani tévénézők.

Az 1964-es olimpiáról készült filmnek tehát értelemszerűen semmi köze nincs a tévéközvetítésekhez. 70 órányi anyagot forgatott egy 566 fős stáb, melyből 164 fő volt operatőr. A rendezői megbízást az a Kon Ichikawa (fenti képen)  kapta, aki elsősorban játékfilmjei kapcsán ismert, melyek közül kettővel ezen a listán is találkozhattunk korábban.

Az ilyen régi felvételeken az egyik dolog, amire nagy érdeklődéssel figyelek, hogy miben különbözik az "akkori ember" a "maitól". A közönséget illetve a szervezőket mutató felvételeken látható, hogy nagy divatosak voltak ekkor még az ezüstösen csillogó műfogak. Mondjuk ilyenekre még itthonról is emlékszem a korai nyolcvanas évekből, elsősorban idősebb emberek szájában. Ma már ezek gyakorlatilag mindenhol teljesen eltűntek. 

A másik érdekesség, ami feltűnt, hogy a japán nőknél mennyire divatos volt ekkoriban a dauer. A női röplabda válogatottnak például szinte minden tagja ilyen furcsa, japánokra ma már egyáltalán nem jellemző frizurát viselt.

Természetesen magára a sportra is odafigyeltem, ha már olimpiát néztem. A legmeghökkentőbb felfedezésemet először ezen az animált gifen illusztrálom, azután írom majd le, hogy mi az ami nagyon meglepett:

Bizony, ha alaposan megfigyeljük, akkor a már beérkezett úszókon látjuk, hogy ott álldogálnak a medencében... A víz tehát olyan másfél méter mély lehet maximum. Tudomásom szerint manapság az olimpiai úszómedencék mélysége 3 méteres. Ez az alacsony vízmélység talán még veszélyes is lehet a kezdő fejeseknél. Akinek ezzel kapcsolatban bővebb információja van, az ne habozzon megosztani.

Kicsit meglepett, hogy úszásban semmilyen érmünk nem volt ezen az olimpián. Az 1952-es Helsinki olimpián még volt négy női olimpiai bajnokunk is úszásban, aztán mintha elvágták volna. Legközelebb 1980-ban Moszkvában Vladár Sándor kap aranyat úszásból, majd 8 évvel később Barcelonában kezdődik a magyar úszás igazi arany-korszaka. (Darnyi, Czene, Egerszegi... stb. stb...)

Az úszó aranyak hiányánál sokkal nagyobb meglepetést okozott, hogy szégyen-szemre fogalmam se volt arról, hogy ezen az olimpián Magyarország nyerte a futball aranyat. Egyáltalán fogalmam sem volt róla, hogy fociban nyertünk valaha bármilyen világversenyt. Hogy szégyenem mégnagyobb legyen, utánaolvasva megtudtam, hogy nem ez volt az első, és még csak nem is az utolsó olimpiai aranyunk! És ez az 1964-es már rég nem az Aranycsapat volt! Csehszlovákiát vertük meg a döntőben 2-1-re.

Újabb meglepetés volt, hogy a sablonos fekete ötszögekből és fehér hatszögekből varrt klasszikus mintázatú labda helyett citromsárga lasztival játszották a döntőt.

A dobogó harmadik helyén Németország állt.

Németország így leírva furának, pongyola megfogalmazásnak tűnt, hiszen aki élt már akár a nyolcvanas években is, az pontosan tudja, hogy ekkoriban két német ország volt. A szovjetbarát NDK és a nyugat-barát NSZK. Senki nem beszélt ekkoriban Németországról, helyette mindig valamelyik hárombetűs rövidítést alkalmazták a hivatalos megfogalmazásokban. Utánanéztem tehát, és kiderült hogy teljesen pontos volt a Németország megjelölés, hiszen ezen az olimpián hatalmas meglepetésemre egyesült német csapat indult! Ha egy kvízjátékban valaki feltette volna ezt igaz/hamis kérdésnek, egész biztosan elbukom rajta, hiszen nevetve utasítottam volt vissza még csak az ötletet is, hogy a két ország a hatvanas években egyesített csapatként induljon. Pedig ez történt. Kaptak is erre az alkalomra egy speciális, olimpiai ötkarikával ékesített német zászlót a csapat élére. Ha valami, akkor ez biztosan az olimpiai eszme egyik legszebb megnyilvánulása volt a hidegháború idején.

Mi magyarok egyébként 10 arany- 7 ezüst- és 5 bronz éremmel tértünk haza. 

Nem ez az első olimpiáról szóló film a listán. Az 1936-os Berlini olimpiáról szóló  Olimpia (1938) című film egyébként rám jóval nagyobb hatással volt mint ez. Itt is gyönyörűek voltak a felvételek, de amaz közel harminc évvel korábban készülve sem volt semmivel kevésbé látványos.

A film címe japánul:   東京オリンピック

Nagyon alkalmas ez a cím arra, hogy szemléltessük a japán írás azon sajátosságát, hogy többféle betűkészletet használ. Még akkor is, ha a négyből itt csak kettő látható.

Az első két karakter a klasszikus, többezer kínai írásjegyből származó kandzsik közül való. Ezeket egyesével meg kell tanulni, hogy melyik mit jelent, és hogy kell ejteni őket.

東京 - Tokjó

Az utána következő betűk viszont már a japán eredetű 46 darabos katakana készletből valók, melyek mindegyike egy-egy szótag, és nincs önálló jelentésük. Ezeket akkor szokták használni a japánok, ha idegen eredetű szót akarnak leírni, vagy egy szövegrészt egyéb okokból ki akarnak emelni (mint mondjuk mi a vastag- vagy dőlt betűs szövegrészeket. A japán nyelv szavai közül minden leírható lenne ezzel a 46 szótag-karakterrel, de az idegen eredetű szavaknál már nem mindent tudnak így leírni, ezért ezek mindig valami hasonlóra módosulnak.

Az angol eredetű "olimpic" szóból így lesz o-ri-n-pi-kku (a japánok nem nagyon bírnak mássalhangzóval szavakat befejezni, hacsak nem az "n" hangzóval, mert az "n"-en kívül egyik hangzójuk sem végződik mássalhangzóra. Így a külföldi szavak végeire is tesznek általában egy magánhangzót.

オ (o) リ (ri) ン(n) ピ (pi) ッ(ez a betű csak megnyújtja a következő szótag mássalhangzóját) ク (kku)

東京オリンピック - a film címe japánul kiejtve tehát: Tokjó orinpikku