Spanyolország, Svájc (Alpine, Espanola), 113 perc, ff., angol

Rendező: Orson Welles

Producer: Ángel Escolano, Emiliano Pledra, Harry Saltzman, Alessandro Tasca)

Le kell szögeznem rögtön a legelején... hogy Shakespeare-nek egyáltalán nem vagyok rajongója, és - bár a Rómeó és Júlia végzetes romantikáját szeretem -, a nagy drámaíró egyéb művei egyáltalán nem hoznak lázba... és akkor még nagyon finoman fogalmaztam...

Nem tudok mit kezdeni a mívesen cizellált körmondatokkal... a cselekmény számomra túlontúl erőltetett fordulataival (pedig ilyesmi a Rómeó és Júliában is rengeteg volt)...

Pedig hát a Falstaff története - Verdi azonos című operájához hasonlóan - Shakespeare művekből lett összeollózva: A windsori víg asszonyok, II Richárd, IV Henrik 1. és 2. része valamint az V. Henrik. Falstaff visszatérő karaktere (Orson Welles) feltűnik ezen drámák többségében, tulajdonképpen ő köti össze ezeket a drámákat, hogy belőlük Welles keze nyomán film készülhessen.

Bár gyakorlatilag egész Európában Falstaff címen ment a mozikban ez a film, az USÁ-ban - talán mert nekik nem mondott volna semmit a Falstaff név, viszont Orson Welles miatt mégiscsak várható volt, hogy megnézik - Chimes at Midnight (Éjféli Harang) címmel küldték a mozikba. Japánban köztes megoldásként Orson Welles Fallstaffja-ként került mozikba.

Welles-t nagyon foglalkoztatta Falstaff karaktere. A film alapja egy korábbi színpadi feldolgozás, mellyel Welles többször is megbukott korábban. Ilyen előzményekkel nem csoda, hogy nem volt könnyű pénzt szerezni ehhez a filmhez. Hosszú keresgélés után rátalált Emilio Piedra spanyol producerre, aki ugyan nem látott fantáziát a Falstaffban, de arra rá lehetett beszélni, hogy ha Welles megcsinálja színesben a Kincses szigetet, akkor mellékesen kicsit lefaragva annak a költségvetéséből, nagyon spórolósan megcsinálhatja fekete-fehérben a Falstaffot is. Az okosságnak az volt a lényege, hogy a két filmnek lehetőség szerint minél több közös díszlete, közös szereplői lettek volna. Welles látszólag bele is kezdett a Kincses Sziget forgatásába, de néhány jelenet leforgatása után nagyrészt a Falstaffon dolgozott csak, rengeteg energiát invesztálva a producer megvezetésébe, aki csak hónapok múlva jött rá, hogy a Kincses Sziget költségvetésének nagy része valójában a Falstaffra ment rá, és a másik filmet Welles talán soha nem is akarta megcsinálni, valójában még forgatókönyvet sem készített hozzá. 

Mellékesen jegyzem meg, hogy Orson Welles egyik rendezőasszisztense az a Jesús "Jess" Franco volt, aki az egyik legnevesebb erotikus exploitation filmrendező volt a hetvenes években, és akinek gyakorlatilag az egész munkássága arról szólt, hogy úgy forgatott egyszerre több filmet egy film árából, hogy a színészeknek például fogalmuk sem volt arról, hogy tulajdonképpen nem egy filmért kapják a díjazásukat, mert a leforgatott anyagból Franco több filmet is összevágott. Valószínűleg Welles adta számára ezt az ötletet.

A kis költségvetés ellenére Welles elérte, hogy olyan nevek is feltűnjenek a filmben többek között, mint Marina Vlady (igaz, csak nyúlfarknyi szerepben) és Jeanne Moreau.

Míg Welles a vele szerződő producereket nagyon gyakran átverte, és amikor a helyzet tarthatatlanná vált végül össze is veszett velük, a keze alatt dolgozó színészek állítólag gyakran bálványozták a rendezőt.

1400 Február 14-én megölték II. Richárd angol királyt, feltehetőleg az utána törvénytelenül trónra kerülő IV Henrik parancsára. A jogos trónörököst, Edmond Mortimert walesi lázadók fogságba ejtették. Rokonai, a Percy-k megpróbálják kiszabadítani. A jogos trónörökös családja és a király közötti konfliktus a film közepére egy nagyon látványos csatajelenetben eszkalálódik.

Nem csodálkoznék, ha ez a csatajelenet vitte volna el a film költségvetésének túlnyomó részét. A sárban dagonyázó realisztikusan küzdő felek látványa tényleg felüdülés volt, mert őszintén szólva az ezt megelőző óra igen unalmas volt számomra. 

A film két fő szereplője a már említett öreg és kövér Falstaff (Orson Welles), aki tulajdonképpen a jó megtestesítője, mellette pedig a trónbitorló király fia, Hal herceg, aki szinte apai jóbarátként tekint Falstaffra, mégis a film végén, amikor apja halála után V. Henrik néven trónra kerül, úgy árulja el idősebb barátját, hogy azt szinte fájt látni.