USA (Fox, Argyle Enterprises), 174 perc, Color Deluce, angol

Rendező: Robert Wise

Producer: Robert Wise

Annyira szirupos és erőltetett ez a történet, hogy az ember fejében meg sem fordul, hogy esetleg lehet valami valóságalapja. Márpedig van... nem is kevés!

Tényleg létezett egy Georg von Trapp nevű tengeralattjáró kapitány, aki mellesleg az osztrák-magyar monarchia egyik legsikeresebbje volt ebben a "szakmában". Valóban hét gyermeke volt első feleségétől, aki skarlátban halt meg. És valóban feleségül vette öt évvel később a nála 25 évvel fiatalabb nevelőnőt, aki egyik gyermekét tanította. Az is igaz, hogy az Anschluss után a nácik megpróbálták rávenni, hogy csatlakozzon a német sereghez, és ebben a kérdésben a volt katonatiszt nem volt együttműködő az alávaló társasággal, helyette inkább elhagyta hazáját.. Viszont a filmmel ellentétben nem az Alpokon keresztül menekült a nácik elől, hanem vonatra szálltak, és Olaszországon keresztül az USÁ-ba emigráltak, ahol a remekül éneklő gyerekek saját jogon lettek híresek, még mielőtt a család történetét ebben a musicalben bárki is feldolgozta volna. 

Íme egy kép a valódi von Trapp családról, mielőtt rátérnék filmes megjelenítésükre.

Az egyik von Trapp lány, - méghozzá pont az , akit a fent nevezett nevelőnő tanított, tehát akinek köszönhető, hogy új feleség érkezett az özvegy apa mellé - megírta a család történetét. Ez alapján 1959-ben Broadway musical készült. Ebből a színpadi változatból készített közel háromórás változatot a 20th Century Fox.

Ehhez a filmes változathoz Richard Rodgers - a musical zeneszerzője - egyébként két új dalt is írt a színpadi változathoz képest. (Három dal viszont kimaradt az eredetiből) Nem különösebben ritka egyébként musical-ek új dallal/dalokkal való megtűzdelése megfilmesítésük esetén. Ez esetben viszont a filmes változat annyira közismertté és közkedveltté vált, hogy a két új dalt később belevették a színpadi változatba is.

Talán vitán felül áll, hogy a film központi szereplője, - aki általában mindenkinek elsőként jut eszébe erről a filmről - a kedves nevelőnő: Julie Andrews. Ez a bájos arcú hölgy az, aki amúgy néhány évvel korábban a Broadway-en sikerre vitte a My Fair Lady-t, és pechére kimaradt annak a megfilmesítéséből. Közönségkedvenc lett viszont  később Marry Poppins megformálásával, de fontos megjegyezni, hogy ennek a filmnek a forgatásakor a Mary Poppins még nem volt mozikban.

Andrews - jelenleg 86 éves - a mai napig vállal filmes szerepeket, igaz, az utóbbi húsz évben inkább animációs filmek szinkronhangjaiként találkozhatunk vele. Legközelebb a Minyonok 2-ben találkozhatunk vele Gru anyjának hangjaként.

Ne feledkezzünk meg a mogorva özvegyet alakító Christopher Plummer-ről sem. Vele kapcsolatban pedig azt kell megjegyeznem, hogy az eredeti történetet jegyző Maria von Trapp éles vitában volt a rendezővel abban a tekintetben, hogy kifogásolta apjának pokróc természetűként való ábrázolását. A filmben ugyanis eleinte teljesen érzéketlen apaként jelenik meg, akinek házában tilos az éneklés, a nevetgélés, és sípszóval irányítja hét gyermekét.

A valódi lány szerint azonban ennek semmi köze nem volt a valósághoz. Teljesen átlagos családapa volt a kapitány, más beszámolók szerint pedig kifejezetten unalmas társaság volt.

Végül aztán - a nevelővő hatására - egészen megszelídül az özvegy a filmben is... De persze érthető, hogy a történet egyik valós szereplőjét bántotta, hogy egy hozzá közel álló személy a valóságostól teljesen eltérő karaktert kapott a dramaturgiai hatás kedvéért. Ezért kell egy valós történet megfilmesítésekor a történet még élő hőseit távoltartani a forgatástól. Végül erre a produkció vezetői is rájöttek. AZ említett lányt nemhogy eltávolították a forgatás közeléből, de a film bemutatójára sem hívták meg. Ha hinni lehet a pletykáknak, ezt kicsit enyhítendő, Julie Andrews szervezett egy külön vetítést, melyre ő maga vendégül látta a mellőzött hölgyet.

A legtöbb musicalt élesen két csoportra tudom osztani: Kisebb részüket rajongással imádom (Jézus Krisztus Szupersztár, Grease, Mamma Mia, István a Király, és még talán egy-kettő...), nagyobb részük megtekintése viszont szinte fizikai szenvedést okoz. Nos, ebben a filmben van egy két tagadhatatlanul "hallgatható" dal... de a negédes történet okozta kínokat egyedül a Salzburg környékét bemutató gyönyörű képek (esetenként légifelvételek) tudták csak ellensúlyozni.

Christopher Plummerrel kapcsolatban szinte mindenhol megjegyzik, hogy nem rajongott különösebben a Julie Andrews-zal való munkáért. Valahogy úgy fogalmazott, hogy olyan volt vele a munka, mintha minden nap egy Valentin-napi üdvözlőkártya fogadná... Ettől függetlenül végül jó barátok lettek, ahogy azt ezek a jóval későbbi képek is illusztrálják:

Eredetileg William Wyler rendezte volna ezt a filmet, de aztán részben mert Wyler hallása ekkoriban már nem volt az igazi - majdnem süket volt (egy musicalnél ez nagy hátrány) átkerült a project Robert Wise rendező kezébe, aki a West Side Storyval már bizonyította, hogy a musical megfilmesítés megy neki. (Íme néhány backstage fotó)

Jó választásnak bizonyult Wise, hiszen Oscar-díjat kapott a filmért, mint rendező, de mellette a vágó, a zeneszerző, a hangmérnök is megkapta ezt a díjat, és ötödikként maga a film is elnyerte a  legfontosabb kategóriában is eme szobrocskát. (És akkor még nem is beszéltünk a további öt jelölésről)

Olaszország, Algéria (Igor Film, Casbah Film) - 121 perc, ff., francia

Rendező: Gillo Pontecorvo

Producer: Antonio Musu, Yacef Saadi

130 éven át kijöttünk egymással. Nem értem, miért ne folytathatnánk... 

- mondja egy francia tiszt a film vége felé... és látván az akkori Algírról készült felvételeket, én is azon gondolkozom, hogy milyen kellemes hely lehetett Algéria a gyarmati időszakban. Ötvöződött a nyugat-európai civilizáció az afrikai arab egzotikummal. Hosszú ideig viszonylag jól megvolt egymás mellett az arabok lakta labirintus-szerű, zegzugos kasbah, és a "feketelábúak" lakta európai negyed. (Feketelábúaknak, "pieds noirs"-nak hívták az arabok az európai származású lakosokat, állítólag azért, mert velük ellentétben fekete csizmában jártak,)

Az algíri kasbah már ismerős annak aki régebb óta velem tart, hiszen a Pépé le Mokó (1937) nagyrészt itt játszódott. Amolyan arab módon kusza, átláthatatlan, mégis pont ettől izgalmasnak és talán szépnek is mondható városnegyed a kasbah.

Ezzel szemben az európai negyed rendezett, tágas utcákkal tagolt látványa autóival és pálmafáival mintha egy egész más világ lenne, holott mindkettő ugyanannak a városnak a szerves része.

Algéria 1830-tól volt francia gyarmat, majd 1899-től közigazgatási értelemben Franciaország tengerentúli megyéjévé vált.

Egyiptom 1952-ben sikerrel harcolta ki függetlenségét, és ez a siker kedvet adott az algériai nacionalistáknak is a francia kormány elleni szervezkedéshez. Megalakult hát az algériai Nemzeti Felszabadítási Front (FLN - Front de libération nationale), mely idővel 3000 gerilla harcost is számlált a soraiban. A szervezet eszmeisége az iszlám és a kommunizmus szintéziséből jött létre. Nem voltak különösebb gátlásaik, ha ártatlan életek kioltásáról volt szó. A robbantások és a nyílt utcán történő franciák elleni gyilkosságok lassan mindennapossá váltak. (Melyet esetenként a franciák sem voltak restek viszonozni az arabok ellen)

Végül 1962-ben a franciák lemondanak Algériáról, melyet a már említett feketelábúak exodusa követ. A hatalomátadás után először több, mint egymillióan döntenek a hazatelepülés mellett, majd az állandó zaklatássok miatt végül gyakorlatilag minden francia távozni kényszerül a következő évek során.

Itt jegyzem meg, hogy a film jórészt olasz produkció, részben a függetlenedett algériai kormány finanszírozásával, de nyugodtan kijelenthető, hogy a megvalósításban nem sok elfogultság tapasztalható egyik irányban sem.

És, - ha már itt tartunk - őszintén megvallva, egyik oldal sem különösebben szimpatikus. Leginkább a gerillák nem azok, holott az igazságérzet és a "cél szentesíti az eszközt" elv tulajdonképpen az ő oldalukra kellene, hogy billentse a mérleg nyelvét. De mégsem. Meggyőződésem, hogy az algériaiak többsége jobban élt Franciaország részeként, de nyilván ezt legfőképpen az ő joguk eldönteni. Kérdéses persze, hogy az erőszakos gerillák mennyire képviselték a többségi akaratot... De ezt innét nézve nyilván nem fogjuk tudni megmondani.

Egyébiránt mindkét oldal szimpatizánsai meg tudják nézni a filmet úgy, hogy nem nagyon találnak benne elvi kivetnivalót. Mindkét oldal kegyetlensége kendőzetlenül kerül ábrázolásra. Úgy az arab gerilláké (terroristáké) mint a francia katonáké, kínvallatóké. Ettől függetlenül Franciaországban 1977-ig nem mutatták be a filmet. (Holott Velencében 1966-ben elnyerte az Arany Oroszlánt)

A film rendezője - Pontecorvo - dokumentumfilmesként kezdte, és ezt talán le sem tagadhatná, hiszen végig olyan érzése van a nézőnek, mintha az események sűrűjében egy stáb közvetítené a valós történéseket.

A film egy kínvallatás záró pillanatainál kezd, mely során egy szerencsétlen arab elárulja Ali la Pointe (az alábbi képen jobboldalon), a mozgalom egyik vezetőjének rejtekhelyét. A franciák a tanú iránymutatásai alapján megszállják a rejteket adó házat a kashbában, és ultimátumot adnak az ott megbúvó gerillavezérnek: Vagy megadja magát, vagy felrobbantják a házat, és akkor a vele ott megbúvó ártatlanok is meghalnak.

Ezen a ponton - amíg ketyeg az ultimátumban megszabott idő - a film visszarepül néhány évet, és megismerjük Ali la Pointe (egyébként valós személy) fiatalkorát, ahogy piti kis bűnözőből végül a gerillamozgalom vezetője válik belőle.  A film nagy része tulajdonképpen az ultimátum elhangzása és a film utolsó kb. 10 percében ábrázolt végkifejlet között a mozgalom megerősödését, az arab-francia ellentétek végletekig történő kiéleződését mutatja.

Pontecorvo dokumentarista hitelességét az is erősíti, hogy nagyrészt amatőr szereplőkkel forgatott. Ha kellett, akár 30-40-szer is felvett egy adott jelenetet, csak azért, hogy a szereplőben elfáradjon a szerepelni vágyás tudatalatti igénye, és előjöjjön a természetesség. Meg kell vallani, hogy egyik szereplő sem tűnt hamiskásnak, úgyhogy a rendező munkamódszere tökéletesnek látszik.

Tudomásom szerint egyetlen igazán profi színész látható a filmben, a francia Matthieu ezredes (Jean Martin), aki viszont parádézott ebben a szerepben. Ő úgy volt ezredes, hogy annál magabiztosabb ezredest el sem tudok képzelni. Én bizony rábíznám a világ bármelyik hadseregét.

Érdemes megjegyezni, hogy a film zenéjét Morricone a rendezővel közösen szerezte. Eleinte nem találták meg az összhangot. Később egy sztori szerint a rendezőnek beakadt egy dallam az agyában, és bejelentkezett a zeneszerzőhöz, hogy közösen kidolgozzák a motívumot. Pontecorvo dúdolta a dallamot magának, ahogy Morricone lakásához közelített, és ezt a zeneszerző véletlenül meghallotta az ablakból. Morricone úgy viccelte meg a rendezőt, hogy kérte, mielőtt a rendező megmutatja saját dallamát, előbb hadd játssza le a saját ötletét. Ezután elzongorázta Pontecorvonak az általa dúdolt dallamot. Természetesen a rendező el volt képedve, hogy a motívum mennyire hasonlít saját ötletére, és Morricone állítólag csak jóval később leplezte le az átverést.

Japán (A XVIII. Olimpiai Játékok Szervező Bizottsága, TOHO), 170 perc, Eastmancolor, japán

Rendező: Kon Ichikawa

Producer: Surketaru Taguchi

1964 Augusztus 21-én Görögország déli részén az Olümpia nevű ókori romvárosban különleges ceremóniát örökítettek meg a kamerák. Hófehérbe öltözött hölgyek gyűrűjében egy különleges szerkezet a nap fényének összegyűjtésével belobbantja az olimpiai lángot, mely az elkövetkező közel három hétben kalandos úton jut majd el Tokióba... földön, vízen, levegőben.

Már a gyújtási ceremónia képei is lehengerlően szépek, a kamera mintha szabadon úszna a levegőben a romok között, a láng világ-körüli útja további szép képekkel kápráztat el minket. Mindig izgalmas nézni, hogy néztek ki világvárosok több, mint hetven évvel ezelőtt. 

Végül a láng megérkezik pontosan az olimpia megnyitójára. A szokásoktól eltérően ezúttal nem egy híres sportoló érkezik meg a megnyitóra a lánggal, hanem egy Yoshinori Sakai nevű fiatalember, aki 1945 Augusztus 6-án született Hiroshimában aznap, amikor az amerikaiak ledobták az atombombát.

A megnyitó Október 10-én volt, és pont két hétig tartottak a játékok. Hogy miért ősszel tartották a "nyári játékokat"? A japán nyár nem csak forró, hanem rettenetesen párás is. Ez a kettő pedig gyilkos elegyet alkot, sportolók számára nagy kockázatot és nem kevés kellemetlenséget okozva. Érdekesség, hogy a tavaly megrendezett tokiói olimpia már a szokásos nyári időszakban zajlott, aminek oka állítólag az, hogy a tévés jogok nagy részét az USA fizeti, és nekik a július-augusztus a legmegfelelőbb időszak az olimpia közvetítésére, mivel ekkor szünetelnek az ott népszerű sportok bajnokságai.

Nézve a gyönyörű, színes, szélesvásznú képeket, nem szabad elfelejtenünk, hogy bár ez volt az az olimpia, amikor először közvetítették a játékokat világszerte élőben műholdas technológiával, a televíziós szabvány mérföldekre volt a filmes megjelenítési lehetőségeitől. A műholdas kapacitás egyébként is korlátozott volt. Az USÁ-ba mindössze közel 6 órát közvetítettek a teljes olimpiáról, Európába valamivel több, mint 12-t. De hol van ez a mai lehetőségektől, ahol szinte megszámlálhatatlan mennyiségű "feed" közül válogathatnak az egyes országok, függően attól, hogy milyen sportágakra, sportolókra kíváncsiak az ottani tévénézők.

Az 1964-es olimpiáról készült filmnek tehát értelemszerűen semmi köze nincs a tévéközvetítésekhez. 70 órányi anyagot forgatott egy 566 fős stáb, melyből 164 fő volt operatőr. A rendezői megbízást az a Kon Ichikawa (fenti képen)  kapta, aki elsősorban játékfilmjei kapcsán ismert, melyek közül kettővel ezen a listán is találkozhattunk korábban.

Az ilyen régi felvételeken az egyik dolog, amire nagy érdeklődéssel figyelek, hogy miben különbözik az "akkori ember" a "maitól". A közönséget illetve a szervezőket mutató felvételeken látható, hogy nagy divatosak voltak ekkor még az ezüstösen csillogó műfogak. Mondjuk ilyenekre még itthonról is emlékszem a korai nyolcvanas évekből, elsősorban idősebb emberek szájában. Ma már ezek gyakorlatilag mindenhol teljesen eltűntek. 

A másik érdekesség, ami feltűnt, hogy a japán nőknél mennyire divatos volt ekkoriban a dauer. A női röplabda válogatottnak például szinte minden tagja ilyen furcsa, japánokra ma már egyáltalán nem jellemző frizurát viselt.

Természetesen magára a sportra is odafigyeltem, ha már olimpiát néztem. A legmeghökkentőbb felfedezésemet először ezen az animált gifen illusztrálom, azután írom majd le, hogy mi az ami nagyon meglepett:

Bizony, ha alaposan megfigyeljük, akkor a már beérkezett úszókon látjuk, hogy ott álldogálnak a medencében... A víz tehát olyan másfél méter mély lehet maximum. Tudomásom szerint manapság az olimpiai úszómedencék mélysége 3 méteres. Ez az alacsony vízmélység talán még veszélyes is lehet a kezdő fejeseknél. Akinek ezzel kapcsolatban bővebb információja van, az ne habozzon megosztani.

Kicsit meglepett, hogy úszásban semmilyen érmünk nem volt ezen az olimpián. Az 1952-es Helsinki olimpián még volt négy női olimpiai bajnokunk is úszásban, aztán mintha elvágták volna. Legközelebb 1980-ban Moszkvában Vladár Sándor kap aranyat úszásból, majd 8 évvel később Barcelonában kezdődik a magyar úszás igazi arany-korszaka. (Darnyi, Czene, Egerszegi... stb. stb...)

Az úszó aranyak hiányánál sokkal nagyobb meglepetést okozott, hogy szégyen-szemre fogalmam se volt arról, hogy ezen az olimpián Magyarország nyerte a futball aranyat. Egyáltalán fogalmam sem volt róla, hogy fociban nyertünk valaha bármilyen világversenyt. Hogy szégyenem mégnagyobb legyen, utánaolvasva megtudtam, hogy nem ez volt az első, és még csak nem is az utolsó olimpiai aranyunk! És ez az 1964-es már rég nem az Aranycsapat volt! Csehszlovákiát vertük meg a döntőben 2-1-re.

Újabb meglepetés volt, hogy a sablonos fekete ötszögekből és fehér hatszögekből varrt klasszikus mintázatú labda helyett citromsárga lasztival játszották a döntőt.

A dobogó harmadik helyén Németország állt.

Németország így leírva furának, pongyola megfogalmazásnak tűnt, hiszen aki élt már akár a nyolcvanas években is, az pontosan tudja, hogy ekkoriban két német ország volt. A szovjetbarát NDK és a nyugat-barát NSZK. Senki nem beszélt ekkoriban Németországról, helyette mindig valamelyik hárombetűs rövidítést alkalmazták a hivatalos megfogalmazásokban. Utánanéztem tehát, és kiderült hogy teljesen pontos volt a Németország megjelölés, hiszen ezen az olimpián hatalmas meglepetésemre egyesült német csapat indult! Ha egy kvízjátékban valaki feltette volna ezt igaz/hamis kérdésnek, egész biztosan elbukom rajta, hiszen nevetve utasítottam volt vissza még csak az ötletet is, hogy a két ország a hatvanas években egyesített csapatként induljon. Pedig ez történt. Kaptak is erre az alkalomra egy speciális, olimpiai ötkarikával ékesített német zászlót a csapat élére. Ha valami, akkor ez biztosan az olimpiai eszme egyik legszebb megnyilvánulása volt a hidegháború idején.

Mi magyarok egyébként 10 arany- 7 ezüst- és 5 bronz éremmel tértünk haza. 

Nem ez az első olimpiáról szóló film a listán. Az 1936-os Berlini olimpiáról szóló  Olimpia (1938) című film egyébként rám jóval nagyobb hatással volt mint ez. Itt is gyönyörűek voltak a felvételek, de amaz közel harminc évvel korábban készülve sem volt semmivel kevésbé látványos.

A film címe japánul:   東京オリンピック

Nagyon alkalmas ez a cím arra, hogy szemléltessük a japán írás azon sajátosságát, hogy többféle betűkészletet használ. Még akkor is, ha a négyből itt csak kettő látható.

Az első két karakter a klasszikus, többezer kínai írásjegyből származó kandzsik közül való. Ezeket egyesével meg kell tanulni, hogy melyik mit jelent, és hogy kell ejteni őket.

東京 - Tokjó

Az utána következő betűk viszont már a japán eredetű 46 darabos katakana készletből valók, melyek mindegyike egy-egy szótag, és nincs önálló jelentésük. Ezeket akkor szokták használni a japánok, ha idegen eredetű szót akarnak leírni, vagy egy szövegrészt egyéb okokból ki akarnak emelni (mint mondjuk mi a vastag- vagy dőlt betűs szövegrészeket. A japán nyelv szavai közül minden leírható lenne ezzel a 46 szótag-karakterrel, de az idegen eredetű szavaknál már nem mindent tudnak így leírni, ezért ezek mindig valami hasonlóra módosulnak.

Az angol eredetű "olimpic" szóból így lesz o-ri-n-pi-kku (a japánok nem nagyon bírnak mássalhangzóval szavakat befejezni, hacsak nem az "n" hangzóval, mert az "n"-en kívül egyik hangzójuk sem végződik mássalhangzóra. Így a külföldi szavak végeire is tesznek általában egy magánhangzót.

オ (o) リ (ri) ン(n) ピ (pi) ッ(ez a betű csak megnyújtja a következő szótag mássalhangzóját) ク (kku)

東京オリンピック - a film címe japánul kiejtve tehát: Tokjó orinpikku

Nagy-Britannia (BBC), 48 perc, ff., angol

Rendező: Peter Watkins

Producer: Peter Watkins

Bár ez a film Oscar díjat nyert a dokumentumfilmek kategóriájában, enyhén szólva is feszegeti a dokumentumfilm műfaji határait azzal, hogy egy olyan eseményt örökít meg a megszokott dokumentarista eszközökkel, ami valójában nem történt meg: egy Anglia elleni orosz atomtámadást.

A film szándékosan lavírozik is a valóság és a fikció határán. Minden magyarázat nélkül váltogatja a nézőpontját arról, hogy az események már bekövetkeztek és aközött, hogy az éppen ábrázolt események vagy helyzetek elkerülhetetlenek lennének egy atomcsapás esetén.

A kvázi-dokumentumfilm hatása nyilván emiatt lehetett olyan erős, a nézőben azt az érzetet keltette, hogy amit lát az a valóság, még akkor is, ha a néző tudata felfogta, hogy nem ez a helyzet.

A film elején az előzményeket látjuk. Kína lerohanja dél-Vietnámot, az USA taktikai atomfegyverek bevetését tervezi, a Szovjetunió és az NDK Nyugat-Berlin elfoglalásával fenyegetőzik. A politikai helyzet feszült, az atomháború küszöbén vagyunk, folyik a lakosság felkészítése az elkerülhetetlen atomcsapás fogadására. A gyerekeket, nőket rokkantakat kitelepítik a veszélyeztetett helyekről, őket kötelezően be kell fogadniuk azoknak, akik biztonságban el tudják szállásolni őket. Folyik a feszített tempójú felkészülés, az óvóhelyek építése és ellenőrzése, a lakosság oktatása a csapás elszenvedése utáni teendőkkel kapcsolatban. Tesztelik a szirénákat, stb...

Nézve ezeket a képsorokat, nem szabad elfelejtenünk, hogy ekkoriban, 20 évvel a második világháború után a hidegháború kellős közepén egyáltalán nem érezhette biztosnak senki, hogy ami a filmen látható, az soha nem következhet be. Ma talán nem túl nagy meggondolatlanság azt mondani, hogy úgy néz ki, az atomhatalmaknak egyelőre van annyi önkontrolljuk, hogy nem lavírozzák bele egymást egy újabb világégésbe... de akkoriban ezt senki nem vette biztosra

A film közepe felé aztán egyszer csak megtörténik a rettenet, amiben bíztunk, hogy soha nem fog megtörténni. A kamera néhány kilométerre az atomtöltet becsapódásától felveszi a detonáció pillanatát és az azt követő poklot. Szerencsére nekünk itt Európában nincs közvetlen tapasztalatunk egy atombomba robbanásáról, de úgy gondolom, hogy a film a lehető leghitelesebben igyekszik bemutatni, hogy mi látható. Először egy hatalmas fényvillanás, amit néhány másodperc múlva követ a robbanás okozta hőhullám vihara.

Ekkoriban már volt elég tapasztalat kísérleti atomrobbantásokból, és volt két valódi robbantás Japánban, úgyhogy nagyjából lehetett tudni, hogy mit kell ábrázolnia a filmnek, ha pontos akar lenni.

Nyilván ez a középrész a legdrámaibb része a 48 perces filmnek. Itt jön el az a pont, aminek eljövetelétől mindenki fél, de szinte biztosak vagyunk benne, hogy a valóságban ez nem fog megtörténni, mert egyszerűen nem szabad megtörténnie. Megjegyzem, sokan így voltunk a COVID-dal is. Az rendben van, hogy Wuhanban járvány van, de ide az sosem fog begyűrűzni... hányszor riogattak már minket világjárvánnyal (SARS, MERS, H1N1...stb... és még soha nem lett semmi egyikből sem... hát végül mégis megtörtént... Remélem az atomháborúval kapcsolatban nem tévedünk ekkorát.

A film záró harmada a következményeket mutatja be. A csapást elszenvedett társadalom lassú szétesését, ahol a megszokott szabályok érvénytelenné válása miatt megszűnnek a megszokott konvenciók és végül már csak statáriummal, kivégzésekkel lehet fenntartani a rendet. Nos, ez már kifejezetten disztópikus fordulat, hiszen azzal kapcsolatban van azért tapasztalatunk, hogy Japánban nem esett szét a társadalom, sőt!

A BBC gyártotta ezt a pszeudo-dokumentumfilmet, mégis az a furcsaság állt elő, hogy a köztelevízióban betiltották. Papíron azért, mert túlságosan realisztikusan ábrázolta az emberek szenvedését. Valójában azonban feltehetőleg féltek a film okozta pániktól. Mozikban egyébként lehetett vetíteni a filmet.

Érdekes kérdés egyébként, hogy mekkora létjogosultsága van egy ilyen alkotásnak. Nem titkolt célja ugyebár, hogy az emberek figyelmét felhívja egy atomháború következményeire. Arra, hogy egy ilyen háború gyakorlatilag megnyerhetetlen, hiszen csak vesztesei lehetnek. 

USA (MGM, Sostar, Carlo Ponti Productions), 197 perc, Metrocolor, angol

Rendező: David Lean

Producer: Carlo Ponti, Arvid Griffen

Emlékszem, hogy a 80-as évek második felében - még jóval a rendszerváltás előtt -, VHS kazettákon lehetett külföldről behozni olyan filmeket, amiket itthon máshogy nem lehetett megnézni. Kicsit halkabban beszélték meg szüleim maguk között, - amikor a Doktor Zsivágót sikerült megszerezni - hogy ez bizony be van tiltva a "ruszkiknál". Ettől mindjárt felettébb izgalmas lett számomra a film. Nem tudom, mit vártam, hogy egy betiltott film milyen váratlan elemeket fog tartalmazni, de a tiltott gyümölcs mindig édesebbnek tűnik... legalábbis előre. Körülbelül 30 perc után csalódottan vettem ki a kazettát a lejátszóból, leginkább azért, mert nem értettem semmit az egészből. A csempészárú nyilván nem volt szinkronizálva, vagy feliratozva, de még az akkoriban olyannyira megszokottnak, - és már akkor is roppant idegesítőnek számító - hangalámondás sem volt hozzá. Utólag visszatekintve kiskamaszként feltehetően akkor sem lettem volna elég érett a film megfelelő feldolgozására, ha tökéletesen értem a szöveget.

Egyébként a Szovjetunióban nem csak önmagában a film volt betiltva, hanem a film alapjául szolgáló regény írójának Borisz Paszternáknak - az összes regénye tiltólistára került. Először 1994-ben mutatták be Oroszországban ezt a filmet. És, hogy miért volt betiltva...? Hát őszintén szólva nem értem. Nem különösebben kommunista-ellenes. A cári csapatok kegyetlenségét ugyanolyan realistán ábrázolja, ahogy a sztálini terrort. És itt jegyzem meg, hogy a regény írásakor már túl voltunk a sztálinizmuson, sőt 1956 februárjában Hruscsov emlékezetes beszédben leplezte le a sztálini terror bűneit. Ehhez képest a regény 1957-ben csak Olaszországban tudott megjelenni, otthon nem.

Nálunk 1963-ban a Párbeszéd című filmben gond nélkül lehetett emlegetni a rákosi-korszak kegyetlenkedéseit, sőt az 1956-os "ellen"-forradalmat is lehetett említeni... Ennél durvább dolgok ebben a filmben (regényben) sem kerülnek ábrázolásra. Mai szemmel nézve azt kell mondanom, hogy az amerikai - angol produkciós csapat is rendkívül visszafogottan ábrázolja a húszas-harmincas éveket, nem látok különösebb propagandisztikus tendenciát.

Sőt! Egyes vélemények szerint a film akár még kimondottan ország-imázs javító is lehetett volna abban az időben, hiszen olyan szép téli táj a valóságban talán nem is létezik, mint amilyennek a téli orosz vidéket ábrázolja a film.

Talán mondanom sem kell, hogy a szovjet vezetőség nem engedte, hogy az MGM elképzelése szerint eredeti orosz helyszínen forgassák a filmet, így kanadai, finn és spanyol helyeken folytak a munkák. Visszaemlékezések szerint a hideg helyszíneken nem volt olyan szélsőséges az időjárás, amire a téli havas jelenetekhez a filmnek szüksége lett volna, így aztán a legtöbb téli jelenetet a forró Spanyolországban forgatták le, műhavas díszletek között. Nézzünk őszinte sajnálattal azokra a statisztákra, akik a havas tájon bundás téli öltözetben lovagolnak a spanyol kánikulában, miközben az operatőr és a rendező félmeztelenül is láthatóan tikkadtan ül a napernyő alatt a magasban.

Madrid mellett felépítették Moszkva egy részét (lásd az egyik alábbi képen), melyben még egy kb 160 méter hosszú villamos-vonalat is kiépítettek.

A politikáról egyébként szerintem érdemes elfeledkezni ennek a filmnek a kapcsán. Nem más ez a film, mint egy gigantikus szerelmi történet. A kommunizmus csak díszlet. Csak a hátteret adja. Talán nem állok messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy gondolhatunk a Doktor Zsivágóra úgy, mint az Elfújta a Szél huszonhat évvel későbbi reinkarnációjára az amerikai Georgia állam helyett Moszkvába és egyéb orosz helyszínekre áthelyezve. De a két film okozta élmény nagyon hasonló!

Az első jelenetben egy orosz tábornok (Alec Guinness) a második világháború után féltestvére (Dr Zsivágó) és egy Lara nevű hölgy közös gyermekét keresi. Miután megtalálni véli a keresett hölgyet (Rita Tushingham), kiderül, hogy még gyerekkorában elveszett családjától, így a tábornok feladata lesz, hogy elmesélje neki szülei történetét.

És itt szemünk elé tárul egy tényleg fordulatos és drámákkal teli szerelmi sokszög, melynek legfontosabb szereplője természetesen a már említett Lara (Julie Christine) és Zsivágó doktor (Omar Sharif). 

De ha megemlítem, hogy a szépséges Lara bizony saját édesanyja udvarlójának szeretője is volt...

... illetve, hogy férje sem doktor Zsivágó volt, hanem egy törtető komcsi...

... na meg, hogy Zsivágónak is volt saját felesége (Geraldine Chaplin)...

... akkor talán lehet elképzelésünk arról, hogy milyen szövevényes történet kerekedik ki ebben a közel három és fél órában... így már talán érthető, hogy miért hasonlítottam az Elfújta a Szél-hez.

És, ha már egyenként végigmentem a film kulcsfiguráin, nem tudom megállni, hogy ne jelentsem ki: a Larát játszó Julie Christie egyszerűen kegyetlenül szép. Bármi ennél visszafogottabb minősítés nem adná vissza az igazságot. (És itt jegyzem meg, hogy Geraldine Chaplin is iszonyúan bájos, de pechére az ő karaktere sokkal vérszegényebb a filmben, messze nincs olyan jelentősége mint Larának, ezért talán kissé méltatlanul háttérbe szorul Julie Christie mögött)

Micsoda gyönyörűen megkomponált képsor! - Atyaúristen! - mozog a kamera, majd megáll, közben az élesség átvándorol az előtérben haladó Laráról a háttérből őt figyelő Tonyára (a filmben mindketten Zsivágó doktort szeretik)... és pont ebben a pillanatban megjelenik Zsivágó... hát igen... 

Na nézzük, miért is vagyok ennyire elájulva Julie Christie-től...

Julie Christie ugyanaz a Doctor Zsivágónak, mint Vivien Leigh az Elfújta a Szélnek. Biztos vagyok benne, hogy jelentős (de persze nem kizárólagos) szerepük van az adott film sikerében.

És, ha már Christie-ről van szó, azt hiszem a rendező David Lean ezzel a jelenettel elment a falig, Legalábbis abban a tekintetben, hogy 1965 Hollywoodjában mekkora szexuális töltetet bírt el a vászon: ennél többet biztosan nem!

Ha igazán szép színésznőt látok egy régi filmben, akkor hajlamos vagyok rákeresni, hogy él-e még az illető hölgy, és ha él, mennyit sikerült idős korára megőrizni szépségéből. Néha bizony elég nagy a csalódás... 

Ha viszont ránézek Christie időskori képeire... nos azt hiszem ilyen öregedéssel minden nő kibékülne.... (a poszt írásakor a színésznő 81 éves)

És még mindig nem említettem a Maurice Jarre által komponált gyönyörű zenét - egészen pontosan Lara témáját - melyet fogadni mernék, hogy sokan hallottak már, és valószínűleg kicsit ismerősen is cseng, anélkül, hogy a legtöbb ember pontosan tudná, hogy melyik film zenéje.

A film 

10 Oscar jelölést kapott a film, melyből ötöt meg is kapott: legjobb forgatókönyv, díszlet, operatőr, jelmez és zene. Paszternák egyébként 1958-ban irodalmi Nobel díjat kapott a könyvért, amit sajnos nem volt módja átvenni. Odahaza figyelmeztették, hogyha kimenne Osloba átvenni a díjat, akkor már nem fogják hazaengedni. Erre Paszternák összetörten táviratozott, melyben lemondott a díjról. Két évvel később az író elhunyt, így lánya vette át 1988-ban az édesapjának szóló igen rangos elismerést.

Még egy "szereplő" megérdemli, hogy megemlítsem. Az a vidéki ház, ahol meghúzzák magukat Zsivágóék... már első ránézésre is nagyon megnyerő - főleg különleges orosz hagymakupolás stílusa miatt.

De ha megnézzük milyen az orosz télben... talán nem is kérdés, hogy azonnal beleszeretünk...

És ha megnézzük, milyen az igazi orosz télben a ház belül: ... na jó, el kell ismerni... ilyen csak a mesében létezik.. már-már a jégkirálynő birodalma... de nem baj... 

És még néhány érdekes forgatási kép a poszt végére...

Csehszlovákia (Barrandov), 128 perc, ff., szlovák

Rendező: Ján Kadár és Elmar Klos

Producer: Milos Broz és Jaromír Lukás

Árjásító...

...nem számítottam rá, hogy egy 1965-ös filmet nézve fogok új szót tanulni! Hamarosan elmagyarázom, hogy mit is jelent ez a szó, melynek létjogosultsága természetesen csak egy fasiszta államban lehet.  Ahányszor csak ízlelgetem magamban ezt a frissen megismert szót, annyiszor vannak ambivalens érzéseim vele kapcsolatban. Egyrészt megmosolyogtató az idiotizmus, ami ilyen szót tud létrehozni, viszont  a dolgot a maga kontextusában nézve nem sok kedve van az embernek a nevetgélésre.

Az első Szlovák Köztársaság a Harmadik Birodalom csatlósaként nem sokkal kikiáltása után - hozzánk hasonlóan - zsidótörvényeket vezetett be. Zsidók - többek között - nem vezethettek boltokat, ezért úgynevezett "árjásítókat" neveztek ki az ilyen üzletek üzemeltetésére, akik ezzel gyakorlatilag einstandolták az adott boltot, és jó esetben a korábbi zsidó tulajdonosok a boltban maradhattak alkalmazottként. Ahogy ez lenni szokott ilyen esetben, a hatalom a saját embereinek játszotta át a legjobb boltokat.

Hősünk, egy Tono (Jozef Kroner) nevű egyszerű, jóindulatú ács - az alábbi képen jobbra - szerencsésnek érzi magát, mert Hlinka-gárdista sógora - a képen balra -  meglepi egy ilyen "árjásító" határozattal. Az öreg Lautmann néni gomb- és falvédő boltját kapja meg. Nagy a boldogság, nem várt pénz áll a házhoz.

Lautmann néniről el kell mondani, hogy egy tündéri, alacsony, idős özvegyasszony. Emellett szenilis és jórészt süket is. Annyira szerethető volt ez a nénike, hogy Hollywoodban Oscarra (!!!) jelölték a legjobb női filmszereplő kategóriájában. Első hallásra talán bele sem gondol az ember, hogy mekkora szó Hollywoodban, ha egy nem-Hollywoodi filmmel kapcsolatban bármilyen jelölés történik. A legjobb idegen-nyelvű film kategóriáján kívül ugyanis Hollywood számára a külföldi filmek szinte mintha nem léteznének. Ida Kamińska viszont meghódította az Akadémia tagjainak szívét... bár a szobrot nem sikerült megnyernie, ez a jelölés is hatalmas szó volt! (A képen a színésznő a legjobb idegen-nyelvű filmnek járó szobrot fogja a kezében, amit viszont elnyert a film!)

Szóval Tono, - az árjásító határozat kézhezvételét követő napon - felkeresi a kis boltocskát, ahol ott találja a kedves kis nénit, aki nem nagyon érti, hogy mit keres ott a férfi.

- Én vagyok a maga árjája, és maga az én zsidóm!

- Nagy huncut a fiatalúr...

... jön a válasz, és ahogy ebben a jelenetben elbeszélnek egymás mellett, úgy nem sikerül soha megértetni magát Tononak a nénivel, de ez nem akadályozza meg abban, hogy szép lassan megkedveljék egymást.

Mint kiderül, a boltnak tulajdonképpen nincs jelentős bevétele. Lautmann nénit a zsidó közösség tartja el, méghozzá úgy, hogy ebből a néni semmit nem vesz észre. Él a maga világában, a közösség pedig szeretné, ha ez már így is maradna. A zsidó hitközség felajánlja Tononak, hogy őt is támogatják, ha tisztességesen bánik az idős hölggyel. Lautmann néninek pedig azt mondják, hogy Tono tulajdonképpen egy távoli rokona, aki most ideutazott hozzá, hogy segítse a bolt működtetésében. A férfi alapvető jóindulatával talán még akkor is tisztességesen bánna a nénivel, ha a hölgy pártfogói nem ajánlanának fel neki pénzt, de így legalább otthon fel tud mutatni időnként egy nagyobb összeget feleségének, aki teljesen kivirul attól a tudattól, hogy egy főutcán elhelyezkedő üzlet hullott a nyakukba.

A magányos öregasszonynak így pedig lett valakije, akire ráirányíthatja magányosságában felhalmozódott szeretetét, gondoskodni vágyását. Egymásra talál a két ember. És itt nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy ebben a gyilkos rendszerben nem csak a zsidók voltak veszélyben, hanem azok is akik adott esetben szimpatizáltak, vagy támogatták a zsidókat.

Előjön az egyén felelősségének kérdése az ilyen tömeggyilkos rendszerekben.

A Szlovák köztársaságban egyébként nem látunk náci németeket. Itt a számunkra viszonylag ismeretlenül csengő nevű Hlinka-gárda tartja rettegésben a lakosságot. Mint ahogy nálunk Szálasiék is akartak maguknak valami horogkeresztre emlékeztető jelképet, - de azért ez mégse nézzen ki teljesen ugyanúgy, hogy azért meg is különböztethessék magukat - így lett a horogkereszt helyett nyilaskeresztjük a nyilasoknak... a Hlinka-gárdisták pedig ilyen kettőskereszttel díszítették magukat.

Egy darabig minden jól működik. Lautmann néni Sabbatkor nem nyitja ki a boltot, de hogy néz ki, ha egy árjásított bolt nem nyit ki Sabbatkor? Ilyen nem fordulhat elő! Na, de hogy oldjuk ezt meg, ha Lautmann néni nem tud semmit az árjásításról? A zsidó támogatók persze megtalálják a köztes megoldást: szombaton leltár miatt zárva!

De aztán elkezdenek rossz hírek szállingózni...

- Állítólag össze akarják szedni a zsidólat!

- Ugyan! Ez csak vaklárma.

Utólag visszatekintve persze tudjuk, hogy nem vaklárma volt, de akárhányszor próbálok belegondolni ebbe a képtelenségbe, hogy származásuk alapján összegyűjtenek és kivégeznek embereket, nem tudom felfogni, hogy ilyen hogy történhetett meg. Teljesen elfogadhatónak tűnik, hogy sokan nem hitték el, hogy  valóban idáig fajuljanak a dolgok, hogy a lakosságnak azt a részét, akik zsidónak születtek - tehát amit nem kértek, és nem választottak - szisztematikusan kiirtsák. Nem, ez a józan ész számára felfoghatatlan, mint ahogy maga a halál is ésszel felfoghatatlan, legfeljebb elfogadható.

Végül eljön a nap, amikor a vaklármáról végleg kiderül, hogy valóság. Eljön a nap, amikor a zsidóknak a főtéren kell gyülekezniük, és teherautókra rakják őket. A gárdisták még hitegetik is az embereket, hogy amikor célba érnek, orvosi vizsgálat lesz, és aki munkára alkalmatlan, azt azonnal hazaszállítják majd. Csak annak kell dolgozni, aki munkaképes (dolgozni a zsidóknak is kell! - mondja arrogánsan az egyik tiszt).

Tono elhatározza, hogy megmenti a nénit a deportálástól. Na de hogyan? Hisz a néni az égvilágon semmit nem tud az egészről. Még a zsidótörvényekről sem! Aztán amikor Tono tiltása ellenére a néni kinéz az utcára, és meghallja, hogy "JUDE!" (Zsidó!)-t kiabál valaki, akkor hirtelen megérti, hogy mekkora a baj.

Hogy sikerül-e Tononak megmentenie Lautmann nénit, azt nem árulom el... és azt se, hogy hogyan alakul Tono sorsa. Azt viszont megosztom, hogy remekműnek érzem ezt a filmet, még azzal együtt is, hogy az utolsó 10-15 perc talán nem sikerült tökéletesre. Az addigiak önmagukban okot adnak arra, hogy feltétlenül megnézendő filmként beszéljek róla. Nem tartozik egyébként a különösebben ismert Oscar díjas filmek közé, még a Holocaust-filmek között sem emlékszem, hogy bárhol említették volna, pedig szerintem lenne keresnivalója. (Persze nyilván nem böngésztem végig az összes listát)

Különösen jó alkalmat ad ennek a filmnek a megtekintése, hogy feltegyük a kérdést magunknak, hogy mi vajon hogyan cselekednénk hasonló esetben? Vajon kihasználnánk a lehetőséget, hogy egy ilyen őrületnek köszönhetően rátegyük a kezünket egy ártatlan ember vagyonára, esetleg Tonohoz hasonlóan megpróbálunk segíteni, vagy talán életünk kockáztatásával még nála is többet próbálnánk tenni?

Nyilvánvaló, hogy a többség nem az utóbbi csoportba tartozik. És tulajdonképpen meg is értem... Nem lesz mindenkiből Raoul Wallenberg vagy Oskar Schindler, de reményre ad okot, hogy a zsidókat valamilyen formában a holocausttól menteni igyekvő embereket számba vevő Yad Vashem listán jelenleg 27,921 ember van feltüntetve... azért ez is valami...