Magyarország (MAFILM), 71 perc, színes, magyar

Rendezők: Kardos Ferenc, Rózsa János

Első ránézésre ifjúsági, vagy még inkább gyerekfilmnek tűnik, holott egyáltalán nem az. Még akkor sem, ha alapjában véve egy gyerek is megnézheti, nagy valószínűséggel élvezni is fogja, csak messze nem fogja megérteni minden rétegét.

Kezdjük a címmel... Először azt hittem, hogy a bárányhimlőt, a mumpszot, és a hasonló gyerekbetegségeket tudományos, de népszerű köntösben bemutató ismeretterjesztő filmről van szó. Az előzetes ismerkedés során aztán kiderült, hogy maguk a gyerekbetegségek csak egészen érintőlegesen kerülnek szóba a filmben, így a cím inkább egy erősen áttételes utalás lehet a gyerekkori nehézségekre a felnőttek világában.

A film első jelenetében a főszereplő kisfiú (Géczy István, vagy Géczy Pistike, ahogy a korabeli Filmvilágban az akkori szokás szerint említik) első tanítási napjára indul, míg a film utolsó jelenetében megkapja első bizonyítványát. 

Bár a kisfiú első tanévéből villannak fel különböző életképek, nem összefüggő történetet mesél el a film, sok lazán összekapcsolódó, hosszabb-rövidebb etűdből épül fel az egész. Ezek az etűdök egyébként minden esetben saját alcímet kapnak és stílusukban is nagyon különböznek.

Az egyik legemlékezetesebb etűd - részben a színes festékek miatt vizuálisan is nagyon látványos - "Felfedezés a színek világában" című rész, mely teljesen elmegy a némafilmes burleszk irányába. A lakást "feldúló" lakásfelújító festők ténykedését viszi el a kisfiú képzelete egy mókás, teljesen valószerűtlen világba, ahol a festők egymással verekedve mindent összefestékeznek, ráadásul a falon és a plafonon is tudnak járni. (Emlékszem, gyerekkoromban csodáltam, ahogy a festők a létra tetejére állva, azzal szinte gólyalábként lépkedtek. Talán ez a kép ugrik szintet a kisfiú képzeletében, amikor már a plafonon is meg tud állni a festő)

Ezek az összefüggő kis blokkok sosem hosszabbak 4-5 percnél. Vannak sokkal realisztikusabb részek is, ahol az kisiskolai atmoszférát idézik fel a rendezők. A tanítónénit a 22 éves Halász Judit játssza. Élénken él képzeletemben, hogy gyerekkoromban bizony szerelmes voltam Halász Juditba, és a filmet nézve, most újra beleszerettem kicsit. Nagy örömmel nyugtázom ilyenkor, hogy olyan szerencsések vagyunk, hogy őt például - közel hatvan évvel ez után a film után - még mindig láthatjuk színpadon, és most is remek! (pld. Bella Figura - Pesti Színház)

Az édesapát alakító Keres Emil hangját meghallva azonnal nosztalgia fog el, hiába tudom, hogy ő haláláig, 2016-ig dolgozott, hangja, beszédmódja valami miatt bennem erősen a hatvanas, hetvenes évekhez köti. 

Feltűnik a filmben az első igazán felkapott fotómodell: Bánfai Dóri, illetve leánykori nevén Patz Dóri. Szerepe szerint is modellt, manökent alakít a kisfiú családjában. Nem tudom, hogy őt szerződtették-e a szerephez, vagy rá írták a jelenetet, de az egyik etűd egy izgalmas divatbemutatót ábrázol egy akkori könyvtárteremben, mely közben Halász Judittól hallunk egy különlegesen izgalmas szövegű dalt.

Vannak komolyabb hangvételű etűdök is, például az "Apa és fia beszélget" mely során az apa elmondja a fiúnak, hogy miért kell azt hazudni a család hitelezőinek, hogy a szülők elutaztak, és miért fenyegeti börtön a nagybácsit, és amelyben a fiú megfenyegeti az apát, hogy elmondja anyukának, hogy esténként az apa szerinte túl közeli kapcsolatba kerül az édesanya legjobb barátnőjével...

A film egyik legnagyobb hatású pillanata viszont az, amikor a hídról a Dunába zuhant főszereplő fisfiú élettelen testét kiemelik a vízből, és Zizi (egy kislány az osztályból) végignézve a jelenetet ott sírdogál a Dunaparton. Egy mentőkocsival elviszik a mozdulatlan kis testet. Egyszer csak a kislány mellett megjelenik a kisfiú, akinek semmi baja nincsen...

- Hogyan??? Hát te élsz???

- Igen, csak vicceltem!

Hát... viccnek kicsit erős, de a jelenet szürrealitásában is ütős.

Ha már a Duna-parton vagyunk, érdemes megemlíteni, hogy a film egyik izgalmas erőssége, hogy kifejezetten sok jelenet zajlik kültéren, a városban. Többször is láthatjuk például a II. világháború során felrobbantott, majd ekkoriban újra felépülő Erzsébet hidat. Szerkezetileg ekkor már készen van, de még nincs lefestve a ma ismert hófehér színre.

Ha már szóba került, íme néhány kép az épülő - a filmben láthatóhoz hasonlóan még lefestetlen - Erzsébet-hídról:

Többször láthatók egyébként Szentendrei és Budai Várbeli helyszínek is..

Viszonylag ritka, hogy a filmet nem egyetlen rendező rendezte, hanem a Kardos Ferenc - Rózsa János páros. Nem találtam semmilyen adatot arról, hogy ez miért alakult így. Mellettük talán nem kevésbé fontos Sára Sándor neve, aki az operatőri munkáért volt felelős. Így neki is köszönhető, hogy valahol "minden idők legszínesebb magyar filmjé"-nek nevezik ezt az alkotást.

Mindhármukkal fogunk találkozni még a 303-as magyar listán, de így együtt soha többé. 

Magyarország (MAFILM), 19 perc, színes

Rendező: Huszárik Zoltán

Huszárikot 1950-ben felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de 1952-ben az ostoba kuláktörvény miatt (a jómódú parasztcsaládokat listázták és ellehetetlenítették a kommunisták) kizárták a felsőoktatásból. 1959-ben mehetett csak vissza negyedévesként Máriássy Félix osztályába. A kényszerű szünetben olyan munkát végzett, amilyet éppen talált: szobafestő, olajbányász, biztosítási ügynök és filmgyári ügyelő is volt többek között...

Pályáját a Balázs Béla Stúdióhoz köthető generációval kezdte. A magyar filmgyártás ekkoriban nagyrészt a MAFILM négy stúdiójában zajlott. Huszárik a Nemeskürty István által vezetett IV-es Stúdióban kapott helyet többek között Jancsó Miklós, Sára Sándor és Várkonyi Zoltán mellett.

1959-ben (abban az évben, amikor Huszárikot visszavették a főiskolára) megalakul a Balázs Béla Stúdió. Eleinte inkább filmklubként, fórumként működött, mint alkotó műhelyként. 1961-ben kezdtek valóban filmeket készíteni a MAFILM négy stúdiójától teljesen eltérő felfogásban, kísérleti, amolyan avantgárd jelleggel. Kezdetben évi 1,5 millió forint állt a stúdió rendelkezésére. Akkoriban ez gáláns összeg volt a minisztérium részéről, legalábbis, ha figyelembe vesszük, hogy ellentétben a MAFILM gyártási struktúrájával, itt nem kellett felső engedélyt kijárni az egyes filmekhez, a BSS öt fős vezetősége saját hatáskörben dönthetett az adott év projektjeiről. Cserébe viszont bemutatási kötelezettség sem volt a filmekkel kapcsolatban. Ha a végtermék nem ütötte meg a MOKÉP (filmforgalmazó cég) által elvárt minőséget, (vagy politikai okokból volt necces az alkotás) akkor egyszerűen nem mutatták be az adott filmet. Sehol! A rendezők honoráriumot sem kaptak a munkájukért. Ez tehát egy ízig-vérig kísérleti műhely volt, ahova időnként társművészeti ágak képviselői is betévedtek filmet készíteni.

Ennek a filmnek a gyártója papíron a MAFILM, jellegét tekintve azonban mégis a Balázs Béla Stúdió (BBS) szellemiségéhez köthető.

Elégia: bánatos hangú, rendsz. a beletörődés, megbékélés v. bizakodás hangján végződő, olykor gondolati v. elbeszélő elemeket is tartalmazó költemény.

Ennek a közel 19 perces vizuális költeménynek a középpontjában a lovak állnak. Itt jegyzem meg, hogy a 18+ -os címkét a filmutolsó perceiben lovak letaglózását rendkívül realisztikusan bemutatásra kerülő rész miatt adtam. 

Be kell vallanom, hogy nem vagyok az avantgárd különösebb híve. Véleményem szerint könnyű e mögé a kulcsszó mögé bújnia olyanoknak is, akiknek sem mondanivalójuk, sem filmes eszközeik nincsenek, és csak bolondját járatják nézőikkel... Több ilyen alkotást is végigszenvedtem az 1001-es lista hatvanas évekbeli címeit nézve... Itt azonban egyáltalán nem erről van szó!

Nem csak hardcore filmrajongók számára kifejezetten nézhető, könnyen befogadható, legalábbis akkor ha nem leszünk rosszul a lovak vágóhídon töltött utolsó pillanataitól, melyek minden "mellébeszélés nélkül" kerülnek ábrázolásra, annak véres és gyilkos valójában.

Már a húszas években a szovjet avantgárdok (ld Eisenstein) rájöttek, hogy a montázs technikájával új jelentést lehet adni a képeknek.  Időben, helyben független képsorok egymás után illesztésével valami olyas valami jön létre, ami több illetve más, mint a kettő külön külön. A fent látható képen például egy vidámparki körhinta lóalakja látható, ami az élő lovak képei közé illesztve egészen bizarr, furcsa hatást kelt. Ez esetben a kötött zene emeli eggyel magasabb szintre a végeredményt. (Eisensteinék még némafilmesként használták a montázst, ahol általában szintén volt zene, de nem feltétlenül az, amit a film készítője megálmodott)

Egy másik érdekes - bár kevésbé hangsúlyos - vizuális elem a filmben a torzító lencse használatával készített felvétel.

Ezt a rövidfilmet 1965 februárjában nagy érdeklődés mellett mutatták be az Uránia moziban. Később elnyerte az Oberhauseni filmfesztivál kiemelt fődíját.

Magyarország (MAFILM), 120 perc, ff., magyar

Rendező: Fábri Zoltán

Fábri eme tizedik filmje Sánta Ferenc 1964-es riportregénye alapján készült, mely az azt megelőző húsz év magyar történelmét kísérli meg bemutatni a vidéki kisember sorsán keresztül, az ő konfliktusaik közül szemezgetve.

A film igyekszik megtartani az eredeti mű riportregény jellegét, ehhez az író egyik régi barátja, Köllő Miklós nyújt segítséget a forgatókönyv megírásával. Köllő egyébként a MAFILM II. stúdiójának volt a vezetője, míg a film az I-es stúdióban készült.

Viszonylag újszerű filmes megoldás kerül alkalmazásra: egy faluban nyomozó újságíró 20 óra alatt tár fel egy évtizedeken átívelő konfliktust úgy, hogy különböző idősíkokban játszódó mozaikdarabokból áll össze a kép a szeme előtt. Itt jegyzem meg, hogy míg a regényben egyértelmű, hogy az "oknyomozónak" húsz órája van az összefüggő eseménysor felgombolyítására, addig a film esetében ez az időkorlát teljesen elsikkad, nem is igen derül ki, hogy a film címe (Húsz óra) mire is utal valójában... ez talán hibaként róható fel, hiszen a film nézőjétől nem várható jogosan el az eredeti regény ismerete, sőt!

A kérdéses történet középpontjában négy barát áll, akik a második világháború előtt ugyanannál a gazdánál szolgáltak, majd a kezdődő átalakulásban vezető szerepet töltenek be, ők szervezik a földosztást, a termelőszövetkezetek megalakulását, az új élet kibontakoztatását...

Négy különböző egyéniség, és idővel szembe kerülnek egymással.... és ennek több értelmetlen halál lesz a következménye...

Nemcsak maga a történet érdekes a riporter számára, hanem a cselekmények mozgatórugója, az egyének motivációja is érdekli... A film riport-jellegét erősíti, hogy teljesen hiányzik a zene. Pedig nem riportokat látunk a szó szoros értelemben, hiszen a szereplők által elmesélt történetek megelevenednek, alapvetően mégiscsak klasszikus játékfilmes elemekből épül fel a film. A zene hiánya így karakteres tulajdonsága a filmnek.

Nem akárkik álltak Fábri rendelkezésére a történet elmeséléséhez: a teljesség igénye nélkül néhányan a szereplők közül: Páger Antal, Szirtes Ádám, Görbe János (talán élete egyik legerőteljesebb alakításával), Őze Lajos, Bodrogi Gyula, Sztankay István, Tordy Géza... stb...

Egy hangyabolyba egy másik bolyból származó néhány hangyát dob valaki. Azokat a hangyákat azonnal megölik a többiek. "Látja?" - mondja az illető - "Itt olyasmi zajlik, amit mi úgy hívunk: TÖRTÉNELEM"

Páger ebben az évben (részben a Húsz Órában nyújtott alakítása miatt) megkapja a Kossuth-díjat, amivel végképp megbocsájtja a hatalom neki nyilas múltját és az emigrációs éveket...

Belgium (BRT, Nemzeti Oktatási és Kulturális Minisztérium), 94 perc, ff., flamand

Rendező: André Delvaux

Producer: Paul Louyet, Jos Op De Beeck

Eredetileg tévéfilmnek készült. Láthatjuk is, hogy a produkciós cégek között egyrészt a belga oktatási és kulturális minisztérium van feltüntetve, másrészt a BRT, ami a Belga Rádió és Televízió rövidítése. Belgiumban tehát 1965-ben a tévében került bemutatásra, de később Párizsban és Londonban sikeresen vetítették mozikban (megtehették, hisz akkoriban még filmre készültek a tévéfilmek is, nem videószalagra, mint a nyolcvanas évektől pár évtizeden keresztül), így 1966-ban végül úgy döntöttek, hogy a belga mozikban is műsorra tűzik.

Fura egy film, az biztos... A flamand mágikus realizmus egyik első példányaként szokták említeni. 

wikipedia: A mágikus realizmus olyan művészeti irányzat, amelyben varázslatos, mágikus elemek tűnnek fel az amúgy realista megjelenítésben.

Elsősorban irodalmi irányzatként ismerhetjük a mágikus realizmust, melynek egyik remek példája Bulgakovtól A Mester és Margarita. Magát a kifejezést azonban az 1920-as években használta először egy német kritikus olyan amerikai festőkkel kapcsolatban, akiknek a képein a valóság keveredett szürreális elemekkel.

A film első felében egyértelműen a realizmus dominál. Megismerkedünk egy kissé introvertált, gátlásos tanárral, aki valamilyen művészeti iskolában tanít, és szerelmes egyik tanítványába. Látjuk, ahogy a diplomaosztón vélhetően utoljára látja titkos szerelmét. Az eseményt megelőzően szinte hiper-realista módon nézzük, ahogy a fodrásznál frizuráját igazíttatja. A kamera hosszasan időz szuperközelivel, ahogy az olló nyissz-nyissz belevág a tincsekbe, miközben a főszereplő monológjában ecseteli, miért szereti, ha viszonylag rövid a haja. (Mert ez kellemes érzés szélben és esőben)

Majd a diplomaosztó után, abbeli elkeseredésében, hogy (a mellesleg családos férfi) nem láthatja többet szerelmét otthagyja az iskolát, és másik állást keres. Egy bíróságon kezd el dolgozni, ahol egy halottkém kolléga egyszer elinvitálja egy bűncselekmény nyomozásával kapcsolatos utólagos vidéki boncolásra. Tehát egy már eltemetett, oszló félben levő halottat kiföldelnek, és végeznek rajta különböző vizsgálatokat, melynek része a halott test viszonylag mélyre hatoló felnyitása is.

A legtöbb ember nyilván a közelébe sem menne egy ilyen eseménynek, de gátlásos főhősünk nem elég bátor ahhoz, hogy nemet mondjon kollegája szívélyes meghívásának. (Akiben természetesen fel sem merül, hogy egy laikusnak esetleg megterhelő lehet ez a látvány) Mi nagyrészt megússzuk a gusztustalan részeket, de azért halljuk ahogy a szerszám recsegve-ropogva vágja a porcokat a mellkason, illetve elhűlve nézhetjük, ahogy a boncmester elismerően emeli ki a koponyát, dicsérve annak fejlettségét...

Valószínűleg itt valami eltörik hősünkben, mert ettől a ponttól (azaz a film utolsó fél órájában) kezdenek furcsán alakulni az események. Itt kezd a néző számára is keveredni a valóság a szürrealizmussal. Nemrég láthattuk Polanski Iszonyat-ában, hogy milyen az, amikor a megbomlott elme szemszögéből látjuk a világot. Ez esetben annyival más az élmény, hogy mi nézők sem kapunk végső magyarázatot azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen mi is volt a valóság, míg Polanski filmjének esetében ez szinte minden pillanatban egyértelmű volt.

A traumatikus boncolás után egy váratlan meghívás miatt a szakemberek vidéken töltik az éjszakát egy szállodában, ahol a férfi összefut titkos szerelmével. Visszatekintve erre a jelenetre, már itt sem lehetünk biztosak, hogy ez valóság vagy csak a képzelet játéka volt. Ezután a férfi ülve elalszik, majd felriad, és tovább gyűrűznek, a furcsánál furcsább dolgok... A férfi az estét a nő társaságában tölti...

Már több filmben is láttam azt a megoldást, hogy egy hosszabb szürreális jelenetet úgy old fel a film készítője, hogy visszavág az alvó emberre, aki egyszer már látszólag felkelt, de mint kiderül, az a felkelés csak az álom kezdete volt, és a szürreális szakasz lezárásakor kel csak fel valójában. Ahogy írom, erre a már sokszor eljátszott cselre számítottam, de ravasz módon ez most elmaradt, azaz jól becsapott a rendező, és más irányba ment el...

... azt kell mondanom, hogy a végén már annyira összezavarodtam, hogy fogalmam sincs, hogy mi volt valóság, és mi zajlott csak főhősünk képzeletében, de azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy pontosan ennek a bizonytalanságnak a fenntartása volt a film készítőjének a célja. Talán ez a mágikus realizmus legfőbb lényege....

Hát mit mondjak... érdekes film volt...

India (J.J. Films), 123 perc, ff., bengáli

Rendező: Ritwik Ghatak

Producer: Radheshyam Jhunjhunwala

Ez a film valójában 1962-ben készült de általam nem ismert okból (talán az 1962-65-ös indiai-pakisztáni háború miatt?) csak 1965-ben került bemutatásra.

A lista eddigi két bengáli rendezője közül Ghataktól ez a második film, amit látunk, míg Satyajit Ray-tól négyet láthattunk. Előre kijelentem, hogy nekem Ghatak egyik filmje sem tetszett annyira, mint Ray bármelyik filmje a négyből. Több helyen meg is jegyzik, hogy általában Európa szerte nagyon kedvelt volt Ray, míg Ghataknak ugyanezt az európai népszerűséget meg sem sikerült közelítenie, pedig állítólag Ray sokat próbált tenni azért, hogy kollegáját földrészünkön reklámozza. Ghatak viszont cserébe otthon volt valamivel népszerűbb Ray-nál. Bár erről a filmről úgy hírlik, hogy a nézőit annyira felzaklatta a végkifejlet, hogy végül alig játszották a mozikban. 

A történet az India kettészakadása utáni zűrzavaros időszakban indít egy bengáliai menekülttáborban. Éppen hírt kapunk Gandhi haláláról, ami segít pontosan belőni, hogy 1948 január végén vagyunk.

A maga is menekült Inswar (középen) és húga Sita (balra) magához vesz egy kisfiút, Abhiramot, akinek anyját elűzték a menekülttáborból, mert kaszton kívüli, érinthetetlen. Így természetesen a fiú is az, de ő megússza a kiközösítést. 

Ugrunk pár évet: ...  Inswar egy volt osztálytársának köszönhetően igazgatói megbízást kap egy öntödében. Abhiram pedig tanulmányai befejeztével hazatér a családhoz. Azonnal észre is vesszük, hogy a két fiatal bizony vonzódik egymáshoz. Nem vér szerinti rokonok, tehát első ránézésre olyan eget rengető akadálya nem lenne kapcsolatuknak, de nem szabad elfeledkeznünk a merev indiai kasztrendszerről, melyben teljesen elképzelhetetlen, hogy a brahmin varnába (kasztba) tartozó Sita hozzámenjen a kaszton kívüli fiúhoz. 

Bátyjuk így természetesen ellenzi kapcsolatukat, aminek az lesz a vége, hogy el kell költözniük otthonról... és sorsuk végül több csavarral tarkított tragédiába torkollik. Ezek közül a csavarok közül az egyik egészen váratlan, és talán annak idején komolyabb felzúdulást és megbotránkozást is okozhatott, és nagy valószínűséggel pont ez volt az, ami a korábban említett, csak szórványos mozis vetítésekhez vezetett.

Azt szerintem leszögezhetjük, hogy a felnőtt Sita-t játszó 20 éves Madhavi Mukherje gyönyörű szép. Vele kapcsolatban nem csak azt érdemes megjegyezni, hogy Ghatak és Ray több filmjében is szerepelt, hanem azt is, hogy 80 évesen a mai napig aktív színésznő. 

A film címe szó szerint Aranyvonalat jelent, ami egy folyó neve a film legjelentősebb helyszínén. Így lett valahogy a magyarított cím kissé helytelenül Aranyfolyó. A testvérére (szerelmére) váró lány sokszor énekel ennek a folyónak a partján. Indiai filmekben nem szokatlan az éneklés, sőt hindi filmekben simán táncra is perdülnek az énekesek, itt viszont a szomorúságot támasztja alá a lány fájdalmas dala.

সুবর্ণরেখা

betűzve: সু - ব - র্ণ - রে - খা           kiejtve: su - bo - rno - ré - khá

És ezzel a filmmel sajnos elköszönünk a nagyszerű bengáli rendezőktől. Lesz még néhány indiai film a listán, de ilyen költőien szép filmekkel Indiából már nem fogunk találkozni, ha jól látom...

USA (Eve Productions, BBHFILMS), 83 perc, ff., angol

Rendező: Russ Meyer

Producer: George Costello, Eve Meyer, Russ Meyer, Fred Owens

Koromból adódóan (kicsivel az ötvenes kő előtt) én abban a helyzetben vagyok, hogy előbb ismertem Tarantino filmjeit, mint azokat a filmeket, melyek letagadhatatlanul hatással voltak a rendező zsenire.

Ez is ilyen, sőt kiemelkedő abban a tekintetben, hogy egy időben még arról is szó volt, hogy Tarantino elkészíti ennek a filmnek a remake-jét. Én olyan nagyon nem bánom, hogy ez nem történt meg, de izgalmas volt olyan szemmel is nézni, hogy hol találok olyan vágásokat, kameraállásokat, illetve egyéb nüanszokat, melyek az általam egyébként imádott Tarantino filmekből már ismerősek. Egyébként a Deathproof (Halálbiztos) - 2007 című filmjének végén Tarantino a külön köszönetet (special thanks) érdemlők között Russ Meyer-t, ennek a filmnek a rendezőjét meg is említi.

Ez annyira rossz, hogy attól szinte jó. - mondtam magamban, a film eleje felé... de végül rájöttem, hogy összességében azért egyáltalán nem nevezhető jónak, mint ahogy a legtöbb exploitation filmről amúgy is elmondható általában, hogy pocsék.

exploitation filmek (wikipedia):  Ezek olyan filmes produkciók, amelyek eleve, a szerzői szándék szerint is pőrén a pénzszerzésről szólnak, és a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák a közönség alantasabb (szex, erőszak stb.) igényeit -- más babérokra pedig többnyire nem is pályáznak.

Aztán persze van néhány kivétel, amikor egy-egy exploitation film szerencsés csillagzat alatt születik, és véletlenül sikerül valami kimagaslót alkotni.

Menet közben itt is azt vettem észre, hogy a "színészek" játéka csapnivaló... a dramaturgia több sebből vérzik - a történet hemzseg az erőltetett, a józan észnek ellentmondó fordulatoktól. 

De aztán rájöttem, hogy a gagyi mellett megtalálható a minőség is. Esztétikailag ugyanis nagyon rendben van a dolog. És itt nem csak a szépen megkomponált képekről beszélek, hanem a látvány és a hangulat remek elegyéről.

A történet középpontjában ez a három go-go táncos lány áll, akik belekeverednek egy teljesen értelmetlen gyilkosságba, majd elrabolják az áldozat barátnőjét, hogy váltságdíjat kérjenek érte, de menet útközben - ahogy említettem, teljesen indokolatlanul - beköltöznek egy családhoz, mely egy fura, kerekesszékes apából és annak két gyengeelméjű fából áll.

Nézzük csak, ki ez a három "cicamica", akik szinte egyetlen értelmes gondolat nélkül, teljes "mellbedobással" hajtják végre gyilkosságokkal teletűzdelt ámokfutásukat.

Hármuk közül a leggonoszabb, a legagresszívebb és talán a legnagyobb mellekkel rendelkező Varla, akit a Japánban született Tura Satana alakít. Róla érdemes megjegyezni, hogy 13 évesen (!) már go-go táncoslány volt, és ugyanekkor hozzáment egy 17 éves fiúhoz, akivel házassága nem tartott túl sokáig, mindössze 9 hónapig, 

A Rosiet alakító színésznő erős akcentusa bizonytalanná tett származását illetően. Hol oroszosnak tűnt angolsága, hol latin-amerikai gyökereket véltem felfedezni benne. Végül kiderült, hogy az őt alakító Haji Kanada francia tartományában született Barbarella Catton néven, filippíno és brit felmenőkkel, tehát egyik tippem sem volt helytálló... Tura Satana fiatalkori karrierjét megismerve már szinte meg sem lepett, hogy Haji 14 évesen kezdte a topless táncolást. Kaliforniában. Ugyanebben az évben gyermeke is született.

Mennyit változott a világ... atyaúristen... Ma többszörös életfogytiglan és villamosszékben beadott méreginjekció várna annak a bárnak a tulajdonosára Amerikában, aki 18 év alatti topless táncos lányt alkalmazna. 

A lánybanda szőke, Billie nevű tagjáról kevesebb információt találtam: csak annyit, hogy őt az amerikai születésű Lori Williams alakította, aki egyébként néhány Elvis-filmben, illetve egyéb tengerpartos filmben játszott kisebb - de mindig fürdőrucis - statiszta szerepet. Hogy karaktere mit keres a másik két brutál csajszi társaságában, arra nem találtam semmi értelmes magyarázatot, hiszen a film első kockájától kezdve tulajdonképpen kilóg közülük. Belőle hiányzik a másik két lányban meglevő gátlástalan brutalitás, sőt, rögtön az első jelenetben össze is veszik (majd verekszik) egyikükkel. Nem találtam magyarázatot, hogy miért tart velük eszement balhéjukban.

Ezen a ponton - elkerülendő az esetleges csalódást - le kell szögeznem, hogy a filmben (eltérően Russ Meyer legtöbb filmjétől) egyetlen meztelen jelenet sincsen. A legtöbb, ami a lányokból látható, az a meztelen hátuk zuhanyzás közben. Én egyébként azt vallom, hogy a nem mutatás néha izgalmasabb, mintha minden láthatóvá válik. 

Van a filmnek egy negyedik női szereplője is, az elrabolt lány, akit az ekkor még csak 16 éves Sue Bernard játszik. 

A film rendezője, Russ Meyer a hatvanas, hetvenes évek erotikus filmjeinek, a (s)exploitation filmeknek az egyik ikonikus amerikai alakja. Korábban (fotós és filmes) haditudósító volt a hadseregben, és ezt a tudását a civil életben arra használta, hogy az ekkoriban már évtizedek óta népszerű erotikus magazinokat mozgóképes formában is megteremtse. Ne felejtsük el, hogy a Hays kódex a hatvanas évek első felében még érvényben volt, és Amerikában szigorúan tilos volt minden erotikus tartalom filmes bemutatása, még az érzéki csókolózás is, nemhogy a meztelenség.

Ma, amikor az interneten található pornó mennyisége gyakorlatilag végtelen, fura belegondolni, hogy a hatvanas évek Amerikájában a meztelenség is tabunak számított a mozikban. (Mondjuk ma gyakorlatilag újra itt tartunk, mintha a nyolcvanas, kilencvenes évek szabadsága nyom nélkül elmúlt volna) Meyer filmjeinek azonban semmi közük nem volt a pornográfiához, de legtöbb filmje tartalmazott meztelen jeleneteket. Ezért talán furcsa, hogy ebben a filmben viszont nincsen semmi ilyesmi. Ez a film egy olyan időszak terméke volt, amikor a rendező úgy gondolta, hogy stratégiát vált, ideiglenesen felhagyja a harcot a cenzorokkal, és a meztelenséget elhagyva az erőszak megjelenítésével próbálja bevonzani a nézőket. (Ez a próbálkozás akkor teljesen sikertelen volt, évekkel később került csak kult-státuszba ez a film)

Az erotikus magazinok helyett az akkoriban szintén nagyon népszerű képregények világát próbálta filmre átültetni. Ezek a jó esetben igényesen megrajzolt képregények akkoriban is jellemzően színesek voltak, ezért sajnálatos, hogy ez a film fekete-fehérben készült, hiszen a jellegzetesen élénk színek felhasználása még több izgalmat csempészhetett volna a vizuális esztétikumba.

Mivel Meyerrel a későbbiek során már nem találkozunk, érdemesnek tartom itt megemlíteni, hogy 1970-ben a 20th Century Fox felkérte egy nagy költségvetésű film elkészítésére (Beyond the Valley of the Dolls), mely egyértelmű kudarcként sült el mindkét fél számára. Mindenesetre érdemes belegondolni, hogy milyen nyitott lett hirtelen Amerika a hetvenes évek elejére, ha egy mainstream hollywoodi stúdió egy köztudottan erotikus filmrendezőt kért fel egy stúdió-film elkészítésére. Ma az amerikai filmekben meztelenség sem nagyon van már nagyjából húsz éve. Visszasüllyedt Hollywood az ötvenes évek prüdériájába.

Meyer a 20th Century Fox-os fiaskó után visszatért saját jól ismert terepére, ahol az évtized végéig készítette saját stílusában a tőle megszokott sexploitation filmeket. Aztán amikor a hetvenes évek végén megjelent a pornó, és az ő műfaja ebben a környezetben már nem érte el a nézők ingerküszöbét, ahelyett, hogy beállt volna pornót csinálni, inkább nyugdíjba ment. De volt olyan előrelátó, hogy korábban megtartotta magának az összes filmes jogot, így a 80-as évek VHS őrületében sorra megjelentette filmjeit kazettán, majd a 90-es évek DVD lázában lehúzott filmjeiről még egy bőrt azoknak lemezen történő kiadásával. A pornótól megcsömörlött réteg körében ekkor kapott igazán kult-státuszt Russ Meyer.