USA (Ashton Productions), 100 perc, DeLuxe Color, angol

Rendező: Anthony Mann

Producer: Walter Mirisch

Ez a negyedik Anthony Mann western az 1001-es listán. Mindhárom korábbi filmet James Stewart-tal készítette a rendező, így már szinte furcsa, hogy ezúttal Gary Cooper a főszereplő. Ennek én nagyon örültem, hiszen John Wayne mellet Stewart a másik akkoriban igen népszerű színész, akivel alig láttam olyan western-t, ami igazán tetszett volna. Gary Cooperrel a Délidő (High Noon) viszont kedvenc filmélményeim közé tartozik.

Érdemes megjegyezni, hogy a forgatókönyvet az a Reginald Rose írta, aki a Tizenkét Dühös Ember c. filmet is jegyzi. Egy 1955-ös regény adta a történet alapját.

A színes, szélesvásznú filmet pedig az az Ernest Haller fényképezte, aki az Elfújta a Szél operatőre is volt.

Link Jones, egy látszólag feddhetetlen férfi elutazik szülővárosából egy nagyobb városba, hogy közösségének félretett pénzéből egy tanárnőt alkalmazzon a városa számára. Az utolsó pillanatban, egy közismert szélhámossal ismerkedik össze, aki bemutatja őt a várost épp elhagyni készülő bár-énekesnőnek, Billie-nek (Julie London). Mint kiderül, a hölgy nem csak énekelni, de tanítani is tud. 

A vonatot, amire mindhárman felszállnak, azonban kirabolja egy banda, és a csetepaté során véletlenül pont ők hárman (a bárénekesnő, a szélhámos és főhősünk) maradnak le. Otthagyja őket a vonat a Texasi prérin.

A semmi közepén, feltehetően lakott területektől messze, Link megpillant egy magányosan álló farmot. Mint kiderül, ott nevelkedett, ismeri az ott élőket, és elhatározza, hogy tőlük fog segítséget kérni.

És itt furcsa csavart vesz a történet. Mint kiderül, a házban egy bűnbanda húzza meg magát, ők rabolták ki a vonatot. De mindez még semmi. A feddhetetlen megjelenésű Linkről kiderül, hogy ő szintén ebben a bűnbandában nevelkedett. Ő volt a bandavezér kedvenc "unokaöccse". Doc Tobin, a banda vezetője állítólag még sírt is, amikor felnőtté válva Link se szó, se beszéd, lelépett. 

Tobin karakterével kapcsolatban érdekesség, hogy a jó maszknak köszönhetően, nem túlságosan zavaró, hogy őt az a Lee J Cobb játssza, aki hatalmasat alakított a Tizenkét Dühös Emberben, és nem mellesleg 47, éves volt ekkor, azaz mintegy tíz évvel fiatalabb annál a Gary Coopernél, aki 57 évesen az ő "unokaöccsét" alakítja. Bevallom, én fel sem ismertem Cobb-ot, pedig a Tizenkét Dühös Emberben nagyon tetszett a játéka.

És itt a pusztában hagyott három ember bizony csapdába került. Életük csak azon múlik, hogy Link mennyire tudja eljátszani a tékozló fiút, aki végül visszatért "családjához", hogy újra közéjük álljon. Hogy a nőt menteni próbálja a haramiák karmaiból, azt hazudja, hogy a hölgy az ő felesége. Azok így sem kegyelmeznek neki. Előbb arra kényszerítik, hogy vetkőzzön le, majd a film egy későbbi pontján megerőszakolják.

Ez már kérem a hatvanas évek korán beköszönő szele. Ilyesmit az ötvenes évek Hollywoodjában elvileg nem lehetne megtenni. Igaz, a nő vetkőztetése csak alsóneműig tart, és a vadnyugati korszakban elég terjedelmesek voltak azok az alsóneműk, és maga az erőszak is kamerán kívül történik, azért mindenképpen szokatlan ilyesmit egy ötvenes évekbeli filmen látni. Majd lesz ebben részünk bőven egy évtizeddel később. 

A kritikusok nem voltak elájulva a filmtől. Elájulva egyébként én sem voltam. Leginkább az irtózatosan ügyetlenre sikerült bunyók voltak bosszantóak. Úgy verekedtek néha a bátor cowboy-ok, mint az ügyetlen kislányok.

Ettől függetlenül inkább nézek egy béna westernt Gary Cooperrel, mint egy átlagosat John Wayne-el. A legnagyobb bajom azonban az, hogy minden westernt tudat alatt is a Volt Egyszer egy Vadnyugathoz viszonyítok, és ebben az összevetésben nagyon nehéz felszínen maradniuk az amerikai westernek túlnyomó többségének.

USA (Paramount), 122 perc, Technicolor, angol

Rendező: Jogn Sturges

Producer: Joseph H. Hazen, Paul Nathan és Hal B. Wallis

1881 Október 26-án délután 3 óra körül a Tombstone nevű Arizonai városkában az Old Kindersley nevű karám (angolul rövidítve az épület neve: O.K. Corral) hátsó bejáratától nem messze az Earp család három fiútestvére (Virgil, Morgan és Wyatt) Doc Holliday társaságában nekifeszült a velük ellenséges viszonyt ápoló Clanton és McLaury családok által irányított bűnszervezet tagjaival.

Egy hozzávetőlegesen fél percig tartó és nagyjából 30 golyó kilövéséből álló párbajban néhányan meghaltak a bűnözők közül, mások elmenekültek. Earp-ék csapatából egyedül Wyatt Earp úszta meg sérülés nélkül. Earp-ék elméletileg a törvény oldalán álltak, de feltehetően ezúttal nem pontosan a jogszabályi előírásoknak megfelelően jártak el. Le is tartóztatták őket, de harminc napos vizsgálati fogság után a Tombstone-i bíró elengedte őket, mondván jogos volt a fegyverhasználat. Ez a valóság, legalábbis ahogy korabeli beszámolókból ismerhetjük.

Ez az összecsapás adja a film eredeti címét: Gunfight at the O.K. Corral, azaz Lövöldözés az O.K. karámnál. A valódi magyar cím ezúttal sokkal jobban tetszik az eredetinél: Újra szól a hatlövetű. Igen jó cím, kár, hogy a film messze nem ilyen jó...pedig elég sok minden adott volt ahhoz, hogy végre egy jó színes western kerekedjen ki belőle... Sajnos egyre inkább attól tartok, hogy az első igazán jó színes westernt majd Sergio Leonétól fogom látni...

Adott volt például egy csomó sztár: Itt a képen balról például Kirk Douglas (Doc Hollyday), mellette Burt Lancaster (Wyatt Earp). De rajtuk kívül szerepel a filmben (mellékszerepben) Lee van Cleef, Dennis Hopper, és még jó néhány ismerős arc...

Aztán ott volt a gyönyörű díszlet. Nem csak a remekül felépített western városka néz ki nagyon jól, hanem a belső terek berendezése is pazar. 

Gyerekkoromban imádtam a westerneket, és ha akkor látom, valószínűleg nagyon tetszett volna. Akkor még nem zavartak ennyire az erőltetett, életszerűtlen, meseszerű fordulatok. Ott vesztett el engem teljesen a film, amikor egy 30-40 eszementül őrjöngő banditát lefegyverzett Wyatt Earp és pár társa azzal, hogy nagyon gyors mozdulattal fegyvert rántottak. Na ne már... 

Mi lett volna, ha találnak egy rendes forgatókönyvírót, aki értelmes forgatókönyvet ír ehhez a történethez? Persze azt nem várja el senki, hogy mindenben a valóságot kövesse egy forgatókönyv. Mert a valóság sokszor unalmas. Ahogy olvasom, igazából az Earp família sem volt "ma született bárány", ők is szerettek keménykedni, csak ők a törvénynek ezen az oldalán álltak, így többet megengedhettek maguknak. 

Két furán megírt szerelmi szál is helyett kapott ebben a történetben. Burt Lancaster volt a szerencsésebb, ő ezt a hölgyet kapta párul... bár kidolgozottnak és légből kapottnak éreztem ezt a kalandot... legalább "látványos" volt a szereplő...

Kirk Douglas viszont ezúttal kifejezetten peches volt, ha ránézünk a fotóra, talán nem kell tovább magyaráznom (ő látszik a fenti fekete-fehér képen állva, Kirk Douglas mellett...és eme lentin is)... nem találtak egy olyan nőt, akiről elhiszem, hogy valóban összevesznek rajta a férfiak? Mert Jo Van Fleetről sajnos ezt nem nagyon tudom elképzelni...

Tényleg várom az első olyan színes westernt, aminek a végén nem csalódottan állok föl...

USA (Warner Bros.), 119 perc, Technicolor, angol

Rendező: John Ford

Producer: Merian C. Cooper, Patrick Ford, C.V. Whitney

Az 1001-es könyv nem fél ezt a filmet minden idők legjobb western filmjének titulálni. Bátor kijelentés. Nem beszélve arról, hogy ez a megtisztelő cím nálam minden vitán felül A Volt Egyszer egy Vadnyugaté. Hogy az csak egy spagettiwestern? Akkor is...

Én még azzal is vitába szállnék, hogy ez lenne a legjobb amerikai western, bár nyilvánvaló, hogy egy igazi amerikainak egész mást jelenthet ez a film, mint nekem kívülállóknak. Egy amerikainak John Wayne maga az Isten, az általa játszott karakter az igazi amerikai keményfiú, - bár már kicsit benne jár a korban - szívből gyűlöli az indiánokat, simán kezet emel egy nőre.. és úgy általában egy nagyon idegesítő, öntelt fazon... olyan igazi amerikai... 

Ethan Edwards (Wayne) tehát gyűlöli az indiánokat. Ekkoriban a filmeknek még nem kellett politikailag korrektnek lenni. Más szempontokból persze igen: szex, homoszexualitás és hasonló dolgok Hollywoodban még tiltott dolgok voltak, de a rasszizmus ekkor még nem volt elítélendő, simán belefért például, hogy egy halott kommancs indián szemeit a főszereplő bosszúból szétlövi (mondjuk ki, hullát gyaláz) mert gyűlöli őket. Edwards indiángyűlöletének eredete a filmben nincsen pontosan kifejtve, de éles szemű rajongóknak köszönhetően megvan a magyarázat. Az egyik jelenetben látszik édesanyjának sírfelirata, amiből kiderül, hogy szegényt a kommancsok ölték meg. Szerintem azok, akik először nézik a filmet, biztosan nem veszik észre ezt az utalást, mert csak 1-2 képkockányira látszik, aztán eltakarja a kis Debbie, aki ide bújik el a támadó indiánok elől... Természetesen én is csak azért tudom, mert utánaolvastam.

A gonoszok indiánok lemészárolják a családot - Ethan Edwards bátyjának családját, - és elrabolják a két lányt. További rejtett utalásokat lehet találni állítólag arra, hogy a gyermekek tulajdonképpen nem is Ethan bátyjáé, mert valószínűleg annak felesége megcsalta őt Ethannel, így feltehetően a két kislány is Ethan gyermeke, de ez már-már belemagyarázás, még akkor is, ha ezt maga John Wayne fejtette ki néhány évvel később... Igazából csak hármuk viselkedéséből, elejtett félrenézésekből lehet látni, hogy ez mondjuk akár így is lehetett... 

Karcos jellemű főhősünk néhány önkéntes segítővel nekiáll a lányok felkutatásának, ami egy 5 éven át tartó road trip szerű kutatásba torkollik. Hála a technicolor film szépségének sokszor csodálhatjuk meg a Monument Valley végtelen vöröslő homoksivatagját, ahol a forgatás alatt néha az 50 fokot is elérte a hőség. Öt év alatt persze nagyon nagy területet bejár a csoport, de mi szinte végig a Monument Valleyban látjuk őket, a jellegzetes sziklák mindig más oldalról látszanak...

üdítő változás volt néhányszor egy téli tájat is megpillantani a változatosság kedvéért.

A filmben látható indiánok mind igaziak voltak. Igaz, nem kommancsok, hanem navajo-k, akik nagyon szerették John Fordot, mivel tőle rendszeresen munkát kaptak westernjeiben. Egyetlen indián nem volt igazi indián - úgy látszik ezt a nem túl komoly szerepet sem merték rájuk bízni: a főnökük még csak nem is navajo, hanem egy Németországban született színész volt, (Henry Brandon) aki ráadásul kék szemű is volt!

Így nézett ki miután indiánossá sminkelték:

5 évbe telik, míg Ethan megtalálja a kisebbik lányt (a másikat megölik a rézbőrűek), aki időközben serdülő nagylánnyá változott, és már ő is indiánnak érzi magát, nem akar visszamenni a fehérekhez.

A kislány megformálása azért is érdekes, mert a 10 éves Debbie-t Lana Wood játssza (ő az akit feljebb a sírfeliratnál láttunk elbújni), aki annak a Natalie Wood-nak a húga, aki a 15 éves Debbie-t játssza. Az idősebb testvér (Natalie) egyébként ekkor még gimnazista volt, és visszaemlékezések szerint nem egyszer okozott kisebb felfordulást, amikor suli után John Wayne ugrott el érte az iskolához, hogy átvigye a stúdióba felvenni egy jelenetet. Egyébként az indiánok által elrabolt és indiánná nevelt lány esete nem volt teljesen a képzelet szüleménye. A valóságban is történt ilyesmi egy bizonyos Cynthia Ann Parker nevű hölggyel, akit miután "megmentettek" az amerikai katonák, soha nem tudott visszailleszkedni korábbi életébe. 

Az Amerikaiak kedvence által megszemélyesített Ethan azonban meg sem akarja menteni a lányt, amikor az úgy nyilatkozik, hogy az indiánok az ő népe. Attól kezdve a lány is ellenséggé válik, és őt is meg akarja ölni, ahogy minden kommancsot...

Nagy vonalakban az egész filmet elmeséltem már, csak a befejezés maradt nyitott... mivel nem szeretek teljesen elspoilerezni egy filmet, aki megnézni tervezi, azt kérem, hogy ne olvasson tovább a japán poszter alatt

Nos... látom mindenki itt maradt...

A záró jelenetet mindenképpen meg szeretném mutatni, mert ezzel kapcsolatban Godard mondta valahol, hogy bármennyire is megvetette Wayne-t annak jobboldali nézetei miatt, akárhányszor meglátja ennek a filmnek a végén, ahogy Debbie-t felemeli, mindent megbocsájt neki...

És bevallom, engem is bármennyire idegesít úgy általában Wayne... ezzel a jelenettel kapcsolatban én is úgy vagyok, mint Godard...

USA (Columbia), 103 perc, Technicolor, angol

Rendező: Anthony Mann

Producer: William Goetz

Sajnos továbbra sem tudom megkedvelni ezeket a klasszikus (amerikai) westerneket. Bezzeg a Sergio Leone-féke spaghetti westerneket mennyire szeretem... de azoknak még nem jött el az idejük... majd a hatvanas években...

Persze azért volt olyan amerikai western ami tetszett, például a Délidő, vagy a Hatosfogat... de egyikre sem mondanám, hogy tipikus amerikai westernek voltak... A Hatosfogat például inkább egy road movie, ami mellesleg a vadnyugaton játszódik... 

Ez az ötödik, és egyben utolsó közös westernje Anthony Mann rendezőnek és James Stewart főszereplőnek. Lett volna még folytatás, de a hatodik filmjük (Éjszakai Átkelés, 1957) előkészületei során összevesztek valamelyik mellékszereplő személyén, a rendező kiszállt a produkcióból, és többet szóba sem álltak egymással.

John Wayne mellett egyébként James Stewart a másik olyan gyakori western szereplő, akik - elnézést kérek, de - tenyérbemászó módon idegesítenek. Ők azok a tipikus keménynek mutatkozó figurák, akiknek az amcsik láttatni szeretik magukat, amolyan mindig jó oldalon álló, igazság harcosai...

A címadó férfi Laramie-ból tehát a James Stewart által játszott Will Lockhart. Laramie egy Wyomingi városka, ahonnét azért jött most ebbe a Coronado (Kalifornia) nevű másik városba Lockhart, hogy megtalálja öccse halálának felelősét. Öccse egy kocsival fegyvereket szállított. Sorozatlövővel végeztek velük, és elrabolták szállítmányukat.

Nem hiszem, hogy nagy poént lövök le azzal, hogy elárulom, hogy a film végére természetesen meglesz a felelős...

Bár a stage fotókból ez nem derül ki, de Technicolor nyersanyagra készült a film, amit megspékeltek a Cinemascope szélesvásznú formátummal, ezáltal a kép maga tényleg fenséges. A szép vadnyugati miliő - itt mexikói stílusú, nem pedig a westernekre jobban jellemző ácsolt faépületek adják a díszleteket - és a helyenként igen kreatív fényképezés legalább vizuálisan kielégíti az étvágyunkat. A már-már giccs-szerű megoldást is imádom, ahogy ellenfényben a lovasnak csak a körvonalai látszanak, és teljes pompájában csak a vörös köves sivatag és a vakítóan kék ég látszik. Elég sok helyen forgatták a filmet, Új-Mexikói és Arizonai helyszínek is fel vannak sorolva a helyszínek között...

Megtudhatjuk, hogy az apacsok az igazán veszélyes indiánok, és vannak barlanglakó fajták is, akik békében élnek a környező népekkel, beleértve a "fehér embereket" is. Nyilván semmi sem áll távolabb az ilyen leegyszerűsítés a valóságtól, de hát ez az ötvenes évek Amerikája, ahol a feketéknek még át kellett adniuk a fehéreknek a helyet a buszon... mit várjunk hát a filmjeiktől...

Az "1001-es" könyv 2004-es kiadásából dolgozom, és véleményem szerint indokoltan került ki azóta ez a film a legfrissebb kiadásokból, helyet adva az újabb filmtermésekből kikerülő utánpótlásnak...

USA (Pinecrest), 77 perc, Technicolor, angol

Rendező: Allan Dwan

Producer: Benedict Bogeaus

A 77 perces hosszából előre sejthető volt, hogy B-filmnek készült alkotásról lehet szó. Bár ezek legtöbbször alacsony költségvetéssel, kisebb gázsival is megszerezhető színészekkel, és általában rövid idő alatt, esetenként összecsapva készültek, időnként ezek közé is belekeveredett egy-egy gyöngyszem.

Sajnos ez a film nem tartozik közéjük. Méltó párja lehetne a Johnny Guitarnak, ami valószínűleg maradandó károsodást okozott az ízlésemben. Sajnos ez sem sokkal jobb, bár a jelmezek ez esetben nem olyan tarka csiricsárék, mint amott, és a díszletekről el lehet mondani, hogy kifejezetten szépen kidolgozottak (mintha valamelyik Disneyland főutcáján lennénk), bár feltételezem, hogy nem erre a filmre építették, hanem egy - univerzális - western filmekhez épített város díszleteibe költözött be a stáb a forgatás idejére. 

Történetét tekintve nagyrészt High Noon utánérzésről van szó: a Silver Lode városkában élő főhős, Dan Ballard (John Payne) épp esküvőjére készül, amikor egy négy lovasból álló csoport beállít, hogy gyilkosság vádjával letartóztassa a köztiszteletben álló Ballardod. Elejétől fogva nyilvánvaló, hogy koholt vádról van szó, és sejtjük, hogy a marshallként eljáró férfi feltehetően egy bűnöző. Ám papírjai rendben vannak, így nincs jogi akadálya a letartóztatás végrehajtásának.

Csakúgy, mint az említett - egyébként remek - High Noon esetén, itt is real-timeban zajlanak az események, tehát egyszer sem ugrunk az időben. További párhuzam a másik filmmel, hogy ahogy haladunk előre az időben, egyre inkább fordulnak el a főhőstől az emberek.

Míg a High Noon esetében ennek racionális magyarázata volt - féltették saját életüket - itt az a gyermeteg, bugyuta motívum dolgozik mindvégig, hogy a főhős gyakorlatilag nem védekezik a vádak ellen, azzal a ki nem mondott indokkal, hogy úgysem hinnének neki. 

Sorolhatnám még a High Noon-os párhuzamokat: ott van például a régebbi szerető. Akivel kettőre nő a főhős mellett végig kitartó emberek száma. A film végére gyakorlatilag mindenki ellene fordul. Ehhez persze komoly munkára van szüksége az addig népszerű főhősnek, hiszen nem mindennapi önfegyelemre van szükség a sokadik gyilkossággal megvádolva is szótlanul állni, még csak azt sem mondani, hogy "Nem én voltam!", majd elkezdeni pisztollyal rohangálni a western díszletek között.

Paynnel ellentétben a főgonoszt alakító Fred McCarty (Dan Duryea) - az alábbi képen jobb szélen - karaktere jól üzemelt. Ugyanígy voltam a 73-as Winchester című filmnél, ahol ugyanő szerintem annyira jobb volt James Stewartnál, hogy azon kaptam magam, hogy bizony a negatív hősnek drukkolok.

Továbbra is hatalmas talány számomra, hogy ilyen középszerűnél is gyengébb alkotások vajon hogyan kerültek fel erre a legjobb filmeket összehozni szándékozó 1001-es listára...

USA (Republic Pictures), 91 perc, Trucolor, angol

Rendező: Nicholas Ray

Producer: Herbert J. Yates

A balra látható plakát is sejteti, hogy mire kell felkészülnie annak, aki végignézni szándékozik ezt a filmet. Ha ehhez még hozzáadom, hogy a listán haladva 1954-ig még nem találkoztam olyan színes western-el ami legalább kicsit is nézhetőnek bizonyult... akkor talán érthető, hogy a papíroson, melyre filmnézés közben írom a gondolataimat, hogy a poszt írásakor könnyebben emlékezzek az átélt élményekre - az első mondat, amit felírtam, az volt, hogy "félek, hogy fájdalmas lesz ez a film..." ... de akkor még nem sejthettem , hogy igazából mi vár rám...

Az egész blogírást az 1001 filmről nem azzal a szándékkal kezdtem, hogy bármilyen formában is kritikákat írjak a könyv filmjein végighaladva. Mindig is az volt az elképzelésem, hogy leírom gondolataimat a filmekkel kapcsolatban, és összeszedek minden érdekességet ami fellelhető róluk. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy ha egy-egy film listára kerülését teljesen indokolatlannak tartom, akkor hangot adjak a frusztrációmnak, mivel - fogadalmamhoz ragaszkodva - ezeket is türelmesen végigülöm és végignézem.

A film története szerint a főszereplő Vienna (Joan Crawford) egy ötven körüli egyedülálló kaszinótulajdonos hölgy. Létesítményét senki nem látogatja, de a krupiék csak azért is pörgetik a rulettet, mert Vienna szereti hallani a rulettgolyó pattogását. Viennát nem különösebben zavarja, hogy egyetlen vendége sincsen, hosszú távú befektetésként tekint a helyre, hiszen várható, hogy hamarosan a városhoz ér a vasút, és akkor bizony föl fog majd pörögni az üzlet. (Milyen ismerős ez a gondolat a Volt egyszer egy Vadnyugatból)

Vienna szerelmes egy Johnny Guitar becenevű férfiba, akivel van valami titokzatos közös múltjuk is. 

A filmben Vienna mellett van egy másik csúnya középkorú nő is: Emma (Mercedes McCambridge). Mindig feketében jár, kizárólag teátrális gesztusokkal tud kommunikálni. Féltékeny Viennára, mivel abba a Dancig Kid (Táncos Kölyök) nevű férfiba szerelmes, aki viszont Viennáért epedezik. (az alábbi képen látható a két konkurens hölgy)

A filmmel kapcsolatos visszaemlékezések alapján úgy tűnik, hogy Joan Crawford közutálatnak örvendett a stáb körében, de legendásnak tűnnek a két női főszereplő közötti állandó konfliktusok, pengeváltások is. 

Ha döntenem kellene, hogy melyiküket volt kellemetlenebb nézni, nehezen tudnék dönteni... bármelyiküket nézem, egyetlen kérdés visszhangzik bennem: Ez most komoly???

Egy szerelmi négyszög vázolódik föl tehát mindjárt a film elején. Ezzel még nem is lenne bajom, de a forgatókönyv valahogy olyan esetlenül került összerakásra, a film fényképezése olyan fantáziátlan, a főszereplők McCambridge-el az élen olyan ellenszenvesek, hogy rossz nézni...

A Republic Pictures - a film gyártója - főleg westerneket, B filmeket és mozis sorozatokat (Serials) csinált. Volt saját színes film-formátuma, nem a rendkívül elterjedt Technicolort használta ekkoriban, hanem a Trucolor 3 színes változatát. Ahogy a fenti képeken is látható, a színek kissé túlzóak, a korabeli nézők sem voltak tőle kifejezetten elragadtatva. Hamarosan fel is hagynak vele. A Trucolor kicsit hasonlít azokra a fekete-fehér fényképekre, amiket utólag kiszíneztek. A Trucolor másik hibája, hogy idővel hajlamos kifakulni, azaz néhány év alatt nagyon leromlik a minősége.

Végül az utolsó percben sikerült egy kellemes momentumot is találni a filmben. A záró képsorok alatti rövid dalocska bizony tetszett! Talán azért mert hangulatában annyira emlékeztet  Nancy Sinatra Summer Wine című dalára, amit szintén imádok.