USA (MGM), 102 perc, Technicolor, angol

Rendező: Victor Fleming

Producer: Mervyn LeRoy, Arthur Freed

Judy Garland ezzel a filmmel lett igazán népszerű, és ezt a sikert sajnos nem is nagyon sikerült felülmúlnia a későbbiekben.

Az 1900-ban megjelent "Óz a Nagy Varázsló" / "The Wonderful Wizard of Oz" című L. Frank Baum könyv adja a film alapját. Baum könyve egyébként olyan sikeres lett néhány év alatt, hogy négy év után kénytelen volt más regények helyett visszatérni az Óz világához. A hatodik Óz világáról szóló kötetet lezárásként szánta, de a rajongók követelése miatt, és mert más könyvei nem lettek túl sikeresek, végül 14 kötetes lett az Óz birodalomról szóló mesevilág. 

A filmben látható történet csak az első könyvet fedi le, így aki szeretne mélyebben megmártózni ebben a különleges mesevilágban, annak lehet, hogy érdemes beszerezni a többi kötetet. Egy olyan részletesen felépített világot kreált Baum, mint például a Trónok harca világa, saját térképpel, népekkel és uralkodókkal. Az alábbi térképen - mely Baum saját illusztrációja - látható ennek a birodalomnak a központi része. A teljes kánonban vannak külső területek is, de számunkra most ez is elég, hiszen Dorothy-ék ezen a belső területen mozognak.

Rögtön meg kell említenem, hogy a térkép hibás, és csak találgatások léteznek arról, hogy ez a hiba szándékos-e vagy véletlen: Bár az égtájak jól vannak jelölve a jobb felső részen, a keleti és nyugati birodalmak felcserélve szerepelnek a térképen. A kék lenne a Keleti Boszorkány területe (ahol kereszt jelöli Dorothy házának földet érését), a sárga pedig a Nyugati Boszorkány birodalma lenne. Középen pedig Smaragdváros, ahol az uralkodó él. Oz birodalmát egyébként egy Ozma nevű hercegnő irányítja, akiről szó sem esik a filmben, ahogy az Északi Boszorkányról sem tudunk meg semmit... na de mi elsősorban a filmmel fogunk most foglalkozni.

Kezdésnek feltettem néhány színes fotót, hogy jelezhessem: a film nagy része gyönyörű technicolor-ban élvezhető. Legalábbis amikor Óz birodalmában - és egyben Dorothy álmában - vagyunk, akkor színes a film, amikor Kansas-ben akkor pedig szépia árnyalatú monokróm. Ez mindjárt egy különbség is a könyvhöz képest, melyben Dorothy-t valóban elrepíti a forgószél, a filmben mindezt csak álmodja. A valóságot és az álmot nagyon ötletesen választották el a színes és a monokróm részekkel. Azért hívom föl erre külön a figyelmet, mert én stage fotókkal (forgatáson készült fotókkal) szeretem illusztrálni a posztjaimat,  amik viszont jellemzően fekete-fehérek. Ilyenek:

Kansas-ből indulunk Dorothy-val, akit a cuki 15 éves Judy Garland alakít. Rövid ideig időzünk csak itt, de arra mindenképpen jut idő, hogy Garland elénekelje a film legszebb dalát, ezzel megadva az alaphangot a filmnek: Lefogadnám, hogy sokan ismerik ezt a dalt (akár más előadótól is) és nem tudják, hogy melyik filmből való. Engem nagyon megfog Garland kifejezetten visszafogott, mégis mélyen érzelmes előadásmódja. Ez a dal szerintem egyébként is kiemelkedik a film összes dala közül. Meg is kapta érte az Oscart. Érdekes módon a film egyébként két zenei Oscart kapott: egyet a legjobb dalért egyet pedig általánosan a legjobb zenéért. 

Judy Garland pedig kapott is Oscart meg nem is: bár legjobb színésznőnek nem is jelölték, a zsűri adott neki egy különdíjat "Fiatalkorú színésznőként nyújtott kiemelkedő alakításaiért". Ezzel egyébként két filmjéért jutalmazták egyszerre: az Ózért és a listán kettővel ezelőtt említett Nem gyerekjáték című filmért. Ő a negyedik volt, aki megkapta ezt a - csak esetenként kiadott - különdíjat, melynek különlegessége, hogy ugyanúgy néz ki, mint a normál Oscar, csak éppen kicsi... van humorérzékük az amcsiknak... (A díjat az a Mickey Roonie adta át, aki egyébként sokszor volt filmbeli partnere ekkoriban)

Elismerem, nagyon csapongok, térjünk hát vissza a filmre: Egy forgószél elrepíti Dorothy-t és kutyáját (Toto-t) házastul Óz birodalmába. Mit ad isten, pont a gonosz keleti boszorkányra pottyan a házikó, így gyakorlatilag mínusz egy boszorkánnyal indít a film. Mint kiderül, a keleti és nyugati boszorkányok gonoszok, - és gyerekkoromban meglepett, - de vannak jó boszorkányok is, az északi és déli ilyenek. A már halott keleti banya birodalmában manók élnek, és ehhez a jelenethez több mint száz valódi törpét alkalmaztak. A stúdióban berendezett díszlet pazar, színesben jön ki igazán a látvány.

Ahhoz, hogy Dorothy hazatérhessen, szüksége van Óz varázslójára, ezért Smaragdvárosba kell mennie, amit a sárga köves úton lehet megközelíteni. Útközben megismerkedik három kedves karakterrel: a Madárijesztővel, a Bádogemberrel és a Félős Oroszlánnal. 

Velük kalandozva, és a gonosz boszorkány elöl menekülve igyekszik tehát Smaragdvárosba, hogy személyesen találkozzon a Nagy Varázslóval. Ennél többet nem árulok el a történetből, mert van azért néhány meglepetés.

Alapvetően persze egy kedves meséről van szó, gyerekként nagyon tetszett, de most felnőtt fejjel újranézve sem untam egyetlen percét sem. Nem rosszak a dalok (a szivárványos kifejezetten ütős), Judy Garland megint csak cukiságbomba, a történet pedig nemcsak kedves, de helyenként nem várt fordulattal is szolgál.

USA (MGM), 96 perc, ff., angol

Rendező: Busby Berkeley

Producer: Arthur Freed

Nem különösebben rajongok a musicalekért. Érdekes a viszonyom velük. Néhányért szinte rajongok (Jézus Krisztus Szupersztár, Grease és mondjuk a Cabaret... na meg a Mamma Mia, de a legtöbbet végig sem bírom nézni, főleg az operett jellegűeket, ahol az eseményeket is énekelve próbálják elmondani: Operaház Fantomja, Nyomorultak... Némelyiknek többször is nekifutottam, de sehogy sem bírom megkedvelni őket.

Ezért is lepett meg, hogy a listán 71 - 73 helyeken egymás után szereplő három Busby Berkeley által koreografált Warner musical (42. Utca - Rivaldafény Parádé - Aranyásók 1933-ban) mennyire bejött nekem...

Kíváncsian vártam, hogy hat évvel később, immár az MGM-nél, - ráadásul nem csak koreográfusként, hanem rendezőként - Berkeley felül tudja-e múlni a három korábbi remek filmet...

De nem csak miatta voltam nagyon kíváncsi erre, hanem Judy Garland miatt is, aki igazi cukiság-bomba még 17 évesen is. Róla nyilván mindenkinek az Óz a Csodák Csodája jut az eszébe... (Még egy film jön, és utána az Óz következik a listán.)

Partnere az a Mickey Roonie, akivel fiatal korában összesen kilencszer szerepelt együtt a vásznon.

Imádom a felnőtté válás kapujában őrlődő, első szerelmüket megélő tinikről szóló coming of age filmeket, és titokban most is valami ilyesmire számítottam, ám sajnos csalódnom kellett. A két fiatal ugyan szerelmes egymásba, és persze van egy harmadik, aki féltékenységet is okoz, de az érzelmi szál szinte mellékes. A film mindössze arról szól - még hollywoodi mércéhez képest is igen felületesen - , hogy a vándor-színház tagjainak gyerekei a válság miatt ezen túl nem férnek bele a társulatba, ezért ők maguk egy külön produkciót hoznak létre, amivel természetesen nagyobb sikerük lesz, mint a szüleiknek.És ez nekem kevés volt, és nem csak az volt a bajom, hogy felületes volt, de a zenékért sem voltam oda különösebben, sok esetben egészen operaária jellegűek voltak a számok, és ezzel nem nagyon tudtam mit kezdeni... Az viszont meglepett, hogy az Ének az Esőben című 1952-es musicalben hallható "Good Morning" című dalt valójában ehhez az 1939-es filmhez írták.

Busbey Berkeley most csalódást keltett tehát, még akkor is, ha a végére csak bekerült egy Berkeley-s nagy táncjelenet, de akkorra már késő volt. Hanem volt egy 10-15 másodperces mozdulatsor, ami miatt mindenképpen hálás vagyok, hogy láttam ezt a filmet. A főszereplő páros idilljét megbolygató June Preisser olyan mozdulatsort mutatott be, amit én még soha nem láttam, és akárhányszor megnézem, nem tudok rájönni, hogy miért nem töri össze az arcát a lány. Az egész részletet érdemes megnézni, 1 perc az egész, de az említett mozdulatsor 0:45-nél kezdődik.

USA (RKO), 104 perc, ff., angol

Rendező: George Stevens

Producer: Pandro S. Berman

Egy újabb musical a 30-as évekből, ezúttal Virginia Katherine McMath és Frederick Austerlitz főszereplésével... Hogy a poszteren más nevek olvashatóak? Hát igen, ezek a nevek Ginger Rogers és Fred Astaire eredeti nevei. Ugyanis egyikük sem azzal a névvel született, amivel megismertük.

A Klakkban és Frakkban (1935) mellett ez a második legsikeresebb közös musical-ük. Mivel előbbi nagyon meglepett friss humorával, kellemes dalaival, helyenként bizarr, de mégis izgalmas díszleteivel, azt vártam, hogy ennél a filmnél minderre rátesznek majd még egy lapáttal. Sajnos csalódnom kellett, mert érzésem szerint mindenben elmarad az említett film mögött. Holott ez a film még Oscart is kapott a legjobb zene kategóriában. Egyetlen mentséggel szolgálhatok csak a film védelmében: Ezúttal szinkronizált változathoz sikerült hozzájutnom, és sajnos ez esetben valószínűleg jobban jártam volna az eredetivel.

 Mint általában a Fred Astaire - Ginger Rogers musical-ek esetén, a zenés táncos jelenetek közti időt a humor és a romantika (azaz szerelem) tölti ki. Lucky (Astaire) sikeres táncos (és szerencsejátékos), épp esküvőjére készül, amikor a leendő "üzletfelek" (após és lánya) rájönnek, hogy jobb lenne olyan férjhez hozzámenni, akinek van valami vagyona. Mivel hősünknek ilyen nincsen, abban maradnak, hogy esküvő helyett Lucky inkább elmegy szerencsét próbálni New Yorkba. Ott szinte az első pillanatban belebotlik a Ginger Rogers által alakított Penny-be. Különböző - nem túl meglepő - fordulatok után persze egymáséi lesznek. Közben sokat énekelnek és táncolnak.

Ahogyan a Klakkban és Frakkban stúdióban felépített Velencéjében is, úgy a stúdióban felépített havas tájban is meg tudtam találni a különleges szépséget. Szinte megmagyarázhatatlan, hogy miért áll közel hozzám a Hollywoodi giccs több különböző formája, de tény, hogy valami megfog benne.

A film legemlékezetesebb, és egyben legötletesebb jelenete talán mégis a "Shadow Dance - Árnyéktánc"-ként emlegetett betét, ahol a táncos három irányba kivetülő árnyéka nem bírja követni Astaire táncát, majd végül lemondóan legyintenek, és távoznak - Astaire nélkül...

Ginger Rogers persze megint szép, de mintha ebben a filmben nem csillogna akkorát, mint a Klakkban és Frakkban címűben. Neki mindenesetre ez volt a kedvenc filmje Fred Astaire-el.

USA (RKO) 96 perc, ff., angol

Rendező: Mark Sandrich

Producer: Pandro S. Berman

Fred Astaire és Ginger Rogers! Remek párosítás! Fred Astaire szinte gyermekien ártatlannak tűnő arcán azért mindig ott van egy kis huncut mosoly. Ginger Rogers pedig igazi bombázóvá nőtte ki magát ekkorra. Nem először találkozhatunk vele, hiszen szerepelt a 42. Utca Foglya és Az Aranyásók 1933-ban című Warner Bros musicalekben is. De talán egyikben sem volt olyan szép, és bájos, mint ebben.

Az RKO az öt nagy Hollywoodi stúdió leggyengébb tagja volt (a Paramount, MGM, 20th Century-Fox és a Warner Bros mellett), és viszonylag korán (1955-ben) meg is szűnt. A King Kong-gal ugyan belenyúltak a tutiba, de egyébként kézzelfogható, és szinte biztos nyereséget a harmincas években igazán csak a Fred Astaire - Ginger Rogers musical filmek hoztak, na meg persze az ekkoriban még nem a nagyok közé sorolt, akkoriban független Disney rajzfilm-stúdió egész estés mese-filmjeinek forgalmazása.

Egy filmek forgalmazásával is foglalkozó, filmbarát ismerősöm jelentette ki egyszer, hogy ő olyan filmet biztosan nem néz meg, melyben a szereplők elkezdenek énekelni. És ezzel valószínűleg nincs egyedül. Nem túlzás azt mondani, hogy a musical-ek kimentek a divatból, még akkor sem, ha az idei Oscar-t néhány percre a Kaliforniai Álom nyerte. Az utóbbi tíz évben nem emlékszem ezen a filmen kívül jelentős musicalre. Az 1930-as évek viszont nagyon sikeres és termékeny korszaka volt ennek a műfajnak, gondoljunk csak a már látott Busby Berkeley által koreografált Warner musicalekre!

Adott volt tehát egy nyerő főszereplő páros, kellemesen fülbemászó zenék, könnyed, néha vígjátékokat is maga mögé utasító, hahotára késztető poénokkal (a jelenet az angol klubban zseniális), helyenként romantikával, és mindezt nyakon öntötték egy olyan díszlettel, amire elég nehéz szavakat találni. Ugyanis felépítették Velencét hófehér, csillogó-villogó Art Deco stílusban... És amit ebben a díszletben vettek fel, az elvileg tényleg Velencében játszódott... Kicsit félve vallom be, de engem ez az egészen valószínűtlen, az eredetire csak nyomokban emlékeztető és látszólag minden jó ízlést sárba tipró Velence díszlet elvarázsolt. Vizét telenyomták fekete színezővel, hogy mellette még világosabbnak tűnjenek a fehér díszletek. Mi köze ennek Velencéhez? És mégis... nem tudom mivel magyarázni, de imádtam.

A film legismertebb dala talán a Cheek to Cheek, mely szinte mindent tartalmaz, amitől jó a film. Bár Fred Astaire saját bevallása szerint nem tudott énekelni, azért sokan elfogadnánk ezt a kellemes énekhangot. Természetesen a korszakra jellemző step-tánc is megjelenik, no meg az előbb említett díszlet is. 

A film humorforrása (és izgalomforrása) a vígjátékok egyik gyakran használt eszköze, egy félreértés végigvezetése a filmen. Ginger Rogers és Fred Astaire gyakorlatilag első látásra egymásba szeretnek, ám egy félreértés miatt a hölgy azt hiszi, hogy a férfi házas. Nem kell mondanom, ezt nem veszi jó néven a gyönyörű szőkeség. Szerelmes lovagunk meg nem érti, hogy miért kap hirtelen pofont, ha előző nap még minden sínen volt... Persze végül minden a helyére kerül, és közben mi egy remek bő másfél órát töltünk el.

 Nagyon várom következő filmjüket. Hamarosan újra szerencsénk lesz hozzájuk.

USA (Warner Bros), 98 perc, ff., angol

Rendező: Mervyn LeRoy

Producer: Robert Lord, Jack L. Warner

Természetesen szó sincs itt a század eleji aranylázat meglovagolni próbáló szerencselovagokról. Az utóbbi időben már magyarban is fel-fel tűnik az "aranyásó" szó angol szlengben már régóta jelen levő jelentése, ami azokat a nőket takarja, akik alapvetően anyagi jólét megszerzése érdekében lépnek párkapcsolatba egy férfival. (És akkor most nagyon finoman fogalmaztam)

A Warnernek nagyon bejöttek ezek a könnyed musicalek Busby Berkeley koreográfussal (jobbra a képen), zsinórban a harmadik ilyen film az 1001-es listán 1933-ból. Ezzel a filmmel most elbúcsúzunk tőle egy időre. Az Óz, a Csodák Csodája kapcsán találkozunk vele majd újra 1939-ben.

Az előző kettőhöz (42. Utca és Rivaldafény Parádé) hasonlóan ez is backstage musical. De míg azoknál úgy épült föl a film, hogy egy hosszú vígjátékos részt követően a film lezárása volt az egy vagy több számot tartalmazó pazar kivitelű zenés-táncos rész, addig itt a négy zenés szám a film teljes hosszán eloszlik.

A Warner annyira megbízott Berkeley-ben, hogy a zenés jelenetek forgatását teljes egészében rá bízta. Azaz két majdnem független stáb dolgozott a filmen. A szöveges jeleneteket a tényleges rendezőként megnevezett Mervin LeRoy és stábja forgatta, míg a négy énekes-táncos jelenetet egy másik, a koreográfus Berkeley keze alá rendelt stáb készítette. 

A szereplők nagy része már jó ismerősünk az imént említett másik két musicalből. Joan Blondell, Ginger Rogers, Ruby Keeler mindannyian a Warner szerződtetett sztárjai voltak ekkor, de a férfi szereplők nagy része is feltűnt már legalább az egyik említett filmben.

A kerettörténet talán ebben a filmben a legszórakoztatóbb, bár mindhárom filmnél gyakran volt olyan érzésem, hogy a parádés kivitelű zenés jeleneteken túli részek csak azért kerültek be, hogy valamivel kitöltsék a maradék időt.

A Nagy Gazdasági Világválság mélypontján vagyunk, épp a New Deal kihirdetése előtt. A táncoslányok is mind állást keresnek. De addig is míg találnak, meg kell élniük valamiből. Mint a címből kiderül, a lányok egy része az erre alkalmas férfiak megkopasztásából próbálja túlélni ezt a nehéz időszakot.

Közben folynak a próbák az újrainduló produkciókhoz, ennek köszönhetően látunk ezúttal négy remek számot. A Rivaldafény Parádé három betétdala közül volt egy kiemelkedő (a vizes jelenet), mely elnyomta a másik kettő fényét. Ezúttal azonban négy közel egyenrangú produkciót látunk. Bár így is van köztük egy kakukktojás, de erre majd visszatérek.

1. - We're in the Money - A nyitódalt Ginger Rogers énekli, aki ekkortájt állítólag a film rendezőjének, Mervin LeRoy-nak volt a kedvese.

 Ahogy a képeken is látszik, ehhez a dalhoz a teljes tánckart pénzbe öltöztették és a pénzről énekelnek.

Van a dalban egy rész, amikor elvesztettem a fonalat. Ginger Rogers első hallásra angolul énekelt, második hallásra azonban nem lehetett érteni belőle egy szót sem. Utána kellett néznem, hogy kiderüljön: úgynevezett Piglatinul énekelte az egyik versszakot. A piglatinnak persze semmi köze sem a malacokhoz, sem a latinhoz. Inkább amolyan gyermeki játék, mint nálunk a "fanyelv", azaz a "Teve tuvudsz ivigy beveszévélnivi?". Na valami ilyesmi angolban is van, és nagyon cuki amikor Ginger Rogers átvált erre egy versszak erejéig.

2. - Pettin' in the Park - A Parkban Csókolózva - Ruby Keller és Dick Powell.

Kedves kis dal, de ez is elsősorban látványvilága miatt maradt emlékezetes. A koreográfia második felében egy zuhé kapja el a lányokat, akik egy szürreális, emeletes öltözőbe menekülnek, ahol csak sziluettjüket látjuk, ahogyan leveszik vizes ruhájukat és átöltöznek. Mikor kijönnek, mindegyiken olyan pléh-ruha van, amit csak konzervnyitóval tudnak lehámozni róluk a fiúk. Megnézve jobb, mint elmondva...

Sajnos csak egy gyenge minőségű szabadon elérhető részlet található erről:

3. Shadow Waltz - Árnyékkeringő... Már a cím is nagyon izgalmasan hangzik! A harangszerűen kialakított gyönyörű ruhák forgás közben látványosan pörögnek. De Igazán akkor válik különlegessé a jelenet, amikor a lányok hegedűin sötétben felvilágít a neoncsík, és Berkeley szokása szerint a stúdió tetejéről mutatja meg a csoport koreográfiát.

A neoncsövekbe kötött áram néha ugyan kicsit megrázta a lányokat, mégsem ez volt a legnagyobb veszély, amit túl kellett élniük. Az alábbi youtube klip kezdőfotóján látszik, hogy a jelenet során a táncos lányok egy fehér tekergő lépcsősoron táncoltak fölfelé. Éppen ezt a jelenetet vették, amikor hirtelen elkezdett mozogni a föld. Ez volt Amerika történetének negyedik legtöbb halálos áldozatot követelő földrengése. Az egész stúdióban elszállt a világítás. Berkeley állítólag egy kézzel tudott megkapaszkodni a daru egyik elemében, amivel fentről vették a jelenetet, és közben kiabálva utasította a lányokat, hogy feküdjenek le a lépcsőre. Pár percbe tellett, míg a stúdió munkások összeszedték magukat, és ki tudták nyitni az ajtókat, hogy valami fény áradjon be az áram nélkül maradt stúdióba, és le tudjanak jönni a halálra rémült lányok a korlát nélküli lépcsőről. 1933-as Long Island-i földrengésként vonult be a történelembe ez a szerencsétlenség, és több, mint száz halálos áldozatot követelt. A végső felvételen természetesen az egészből semmit sem látunk.

 4 - Remember my forgotten man - Na ez a kakukktojás! A világháború testileg és/vagy lelkileg sérült veteránjairól szól ez a dal. Joan Blondell olyan gyönyörű átéléssel adja elő a számot, hogy csak második megnézéskor vettem észre, hogy tulajdonképpen nem is énekel, csak amolyan színészesen elmondja a szöveget. Van erre egyébként egy speciális technika, csak színészek használják, és ha igazán jól csinálják, akkor az embernek fel sem tűnik szinte, hogy az adott előadó esetleg nem tud énekelni. Később aztán úgy tűnik, mintha valóban énekelne, de igazából egy profi énekesnő hangját halljuk.

De nem is ez a leglényegesebb a dalban, hanem megint csak ez az ütős Berkeley-s koreográfia.

Vonulnak a katonák a háborúba... szerpentin és konfetti felhő, lányok ünneplik őket, mindenki büszke és vidám...

Majd vágás, és szerpentinfelhő helyett már valódi felhő van fölöttük, a katonák rendületlenül menetelnek, de talán már kisebb lelkesedéssel... újabb vágások... egyre több vérző fejű katonát látunk... majd újabb vágások, és már halottakat cipelnek a még élő, de rendületlenül menetelő katonák.... a dal pedig csak szól kétségbeesetten az elfelejtett férfiakról, akik életüket kockáztatták a fronton, hazajöttek, perifériára kerültek vagy éppen roncsok lettek, de már senki nem foglalkozik velük... 

Egy igazán megrendítő szám került tehát a film végére. Kicsit csodálkoztam, hogy hogy került ilyen fajsúlyos tartalom ebbe az egyébként habkönnyű filmbe. Csodálkoztam ugyan, de nem éreztem egy pillanatig sem, hogy kifejezetten nem illene ide. Eredetileg nem a film végére szánták egyébként, de a stúdió vezetői - látva az elkészült anyagot -, ragaszkodtak hozzá, hogy ez a katarzist okozó rész csak a film végére kerülhet.

A film - hasonlóan az említett többi Busby Berkeley musicalhez - hatalmas siker volt, így jöttek a folytatások: Gold Diggers of 1935, Gold Diggers of 1937, sőt 1938-ban készült egy Gold Diggers in Paris is, természetesen mindegyik Berkeley irányításával.

Sajnos a teljes film ez esetben sem lelhető fel ingyenesen elérhető formában. Ahogy haladunk előre az időben, egyre gyakoribb lesz, hogy a jogtulajdonosok nem engedélyezik az ingyenes streaminget. Búcsúzóul néhány Lobby card és Flyer (szórólap):

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

USA (Warner Bros.), 104 perc, ff., angol

Rendező: Lloyd Bacon

Producer: Robert Lord

A 42. utca sikerén felbuzdulva a táncos-zenés jelenetekért felelős Busby Berkeley azonnal újabb felkérést kapott a Warnertől, és egy szerkezetileg az előzőhöz nagyon hasonló, de bizonyos szempontból azt felülmúló újabb backstage musicalt hozott össze Lloyd Bacon rendezővel karöltve a stúdió számára.

Egy sztárokkal tűzdelt, hosszú és könnyed felvezetés után újra egy látványosan koreografált, igazi Berkeley-s lezárást kapunk. A felvezetés egy árnyalatnyit gyengébb a 42. utcánál, de a film egyik fő attrakciójának számító vizes jelenet miatt nyugodtan kijelenthetem, hogy sikerült szintet lépni az előző filmhez képest. 

Na de kezdjük az elején...

James Cagney bizarr búcsújelenetét a Közellenségben nehéz feledni, most egy túlhajszolt Broadway rendezőt játszik, aki azt a megbízást kapja, hogy rendezzen mozielőadások elé kis felvezető zenés színpadi számokat. Ha egy éjszaka három helyen három különböző számot sikerrel színpadra tud vinni, akkor megkapja a szerződést.

Nem csak szerkezetileg hasonlít ez a film a 42. utcára, de sok szereplővel újra találkozhatunk ebben a filmben, például Ruby Keeler újra a tánckar egyik kiemelt tagja.

Mellette a szőke Joan Blondell kap fontos - de nem táncos - szerepet a rendező asszisztenseként. Róla érdekességképpen jegyzem meg, hogy jó pár év múlva a Grease egyik mellékszereplőjeként látjuk majd újra (lásd a színes képen gyors-éttermi felszolgálóként).

Az az igazság, hogy a filmnek ez az első fele, annyira nem erős, hogy önmagában megálljon a lábán. Az egész azt szolgálja, hogy előkészítse a terepet a film második részének (utolsó bő fél órájának), ahol láthatjuk a három színpadra állított mozis felvezető előadást (prolouge-oknak hívják a filmben), amik Berkeley-nek köszönhetően remekül sikerültek.  

Nézzük csak a film egyik lobby card sorozatát, és mindjárt látjuk, hogy mi az, ami miatt írtam, hogy sikerült szintet lépni a 42. utcához képest.

Ahogy látható a képeken, a három prolouge közül az egyik egy vizes szám. By a Waterfall (Egy vízesésnél). Nem akármilyen díszlettel, rendkívül ötletes koreográfiával. Egy vízesés mellett elalvó férfi álmában a vízesés először egy káprázatos vizes csúszdaparkká változik, ahol gyönyörű nimfák úszkálnak, csúszdáznak..

Az álomban továbbhaladva kicsit a szürreális filmekhez hasonlóan a csúszdás vízesés már medencévé változik, ahol a lányok izgalmas koreográfiákkal folytatják. 

A látványos, váratlan megoldások mutatják, hogy Berkeley kreativitása szinte határtalan volt. Külön kiemelem azt a részt, amikor a világítással is varázsol kicsit: Az úszó lányokról leveszi a fényt, és a vizet alulról világítja meg, amivel olyan hatást kelt, hogy az úszó lányoknak csak a körvonala látszik, és körülöttük fénylik a víz. Aztán amikor a medencét a stúdió tetőszerkezetéről filmezi, és az úszó lányok csoportja különböző alakzatokat vesz fel... elmesélve talán egyszerűnek és viszonylag izgalom-mentesnek tűnik, mégis váratlan és kifejezetten látványos.

Legvégül a medence helyét egy torta alakú forgó szökőkút veszi át az álomban.

A By the Waterfall mellett a másik két prolouge is látványos. De hiába a jó zene és az izgalmas díszletek, sem a Honeymoon Hotel, sem a Shanghai Lil nem tud versenybe szállni ezzel az ütős vizes koreográfiával.

A Warner ebben az évben három sikeres musical-t jelentetett meg (ezek most egymás után 71. 72. és 73. filmként láthatóak az 1001-es listán). Mindhárom hatalmas siker volt. Nagyrészt a látványos koreográfiáknak, és valószínűleg kicsit a sztároknak és a könnyed-romantikus hangvételnek is köszönhetően. Ehhez a filmhez már kétoldalas, jó minőségben kivitelezett 12 változatban készült kartonra nyomott szórólap is dukált. Az egyik oldal kékes monokróm volt a tartalommal és a moziba kerülés dátumával, a másik oldal pedig színes, rajtuk egy kivételtől eltekintve kizárólag a fürdőruhás vizes-táncos lányok szerepeltek. Mondtam már, hogy a vizes koreográfia vitte a hátán a filmet?

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Sajnos ehhez a filmhez nem találtam működő streaming linket. Ha tudsz ilyet, kérlek jelezd, és felteszem ide!

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!