USA (Warner Bros), 86 perc, ff. angol

Rendező: Lloyd Bacon

Producer: Hal B. Wallis, Darryl F. Zanuck

Igazi sztár-kavalkádot hozott össze ehhez a filmhez a Warner. Persze hozzátenném, hogy ezeknek a sztároknak a többségét ma már kevesen ismerik. Talán egyedül Ginger Rogers neve cseng ismerősen, aki Fred Astaire állandó partnere lett a következő években, itt egy viszonylag kisebb szerepben látjuk.

A filmet legtöbbször azzal hirdették, hogy "200 lány, 14 sztár", illetve a tánckart nem riadtak vissza a "világ 200 legszebb lánya"-ként sem beharangozni. Hogy pontosan hány "chorus girl" szerepelt, azt persze nem számoltam meg, a százas nagyságrend jó közelítés lehet. A "chorus girl" - ahogyan a filmben is hívják őket - egyébként nem "kórista lány"-t jelent, mint ahogy szó szerint fordítanánk. Kartáncos vagy karénekes lányt is jelenthet, tehát a táncos lányokat is chorus girl-öknek hívják, még akkor is, ha egy hangot sem énekelnek.

Ez a film a backstage musical-ek alapműve lett, majd a 80-as években a Broadway-en és Londonban is hatalmas színházi sikerré vált.

Mielőtt megmagyaráznám a besorolást, lássuk a film lobby card szettjét:

Mi is pontosan a backstage musical? A modern zenés-táncos daraboknak egy olyan szubzsánere melyek nagyrészt színházi kulisszák mögött/között játszódnak, és egy színházi darab (leginkább zenés darab) színpadra állításáról szól.

Esetünkben egy idegösszeomlásra hajlamos, kezelés alatt álló sztár rendező/producer (Mr Marsh) megbízást kap a Pretty Lady című fiktív musical színpadra állítására. Ezt követjük a casting fázisától a bemutatóig, és persze az ezeket körülvevő zaftos történéseket... Persze arra ne számítsunk, hogy dokumentarista pontossággal valós képet kaphatunk erről az izgalmas folyamatról. Erről természetesen szó sincs. Viszont a film kifejezetten szórakoztató. Szerelem, féltékenység, intrika... és persze sok ének meg tánc... 

Csupa ismerős karakter: ott van a kövér, öreg ámde milliomos mecénás, aki szerelmes a dívába, ezért biztosítja a darab színpadra állításához szükséges összeget.

Ám a díva egy nem túl gazdag, Jávor Pál karakterű színészbe szerelmes, akivel meglehetősen óvatlanul csalja a szponzort, ezzel kockáztatva a darab létrejöttét. A színész viszont nem ül ölbe tett kézzel akkor sem, amikor a díva éppen a gazdag szponzort szórakoztatja...  

Az utolsó kb. 15 perc, - mely az elkészült musicalt villantja fel egy hosszú táncos-zenés-énekes jelenetben - váratlanul lehengerlő volt. Egy olyan látványos jelenetet kerekítettek az utolsó percekre, hogy kifejezetten leesett az állam. A lenti videón pont ez a záró negyed óra látható, abban is a 13. percnél kezdődik a bombasztikus befejezés.

Busby Berkeley koreográfusnak köszönhetőek ezek a látványos táncos jelenetek. Érdemes megjegyezni a nevét, mert ezzel a sikerrel elérte a Warnernél, hogy annyira megbízzanak benne, hogy több filmnél is szabad kezet kapott. Ezekből kettővel azonnal találkozunk is a listán tovább haladva.

42nd Street (1933) final show from sine maestro on Vimeo.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Sajnos ehhez a filmhez nem találtam szabadon elérhető streaming linket, de a fenti videon megnézhető az utolsó 17 perc.

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Franciaország (Film Sonores Tobis), 82 perc, ff., francia

Rendező: René Clair

Könnyed kis franciás vígjáték, sok-sok zenével, benne hajsza Párizsban egy elveszett zakóért...

De miért van olyan nagy jelentősége ennek a zakónak, és mitől lesz tipikusan franciás a film?

Csak a francia vígjátékok kezelik a megcsalást ilyen bájosan nagyvonalúan:

A fiatal, csóró festő - aki folyton hitelezői elől menekül - a műteremben épp átkarolja és megcsókolja modelljét, amikor belép a férfi jegyese. A lány rögtön látja, hogy mi történt a festő és modellje között, és duzzogva kimegy. Nem csinál jelenetet, de azért érthető módon dühös...

A modell rögtön leveszi, hogy mi a helyzet: - Mérgesnek tűnik a lány. Ő a barátnőd?

A festő rögtön tagad: Nem! Ő csak a szomszéd. Kedves lány. De nem tudta, hogy épp a te portrédat festem. Csak meglepődött.

A modellt persze nem lehet ilyen könnyen átverni: Biztos csapod neki a szelet!

Festő: - Dehogyis! Csak ilyen ... eljegyzés félében vagyunk...

Modell: Oh?!...

Ezekre a csalfa francia fiúkra ezek szerint nem lehet igazán haragudni... Bájos párja - aki mellesleg balett-táncos - morog ugyan egy kicsit a szomszéd szobában, de ezen túl semmi nyomósabb következménye nem lesz a dolognak... illetve dehogynem...

Ugyanis amikor a lakásba egy - a rendőrök elől menekülő - tolvaj beugrik az ablakon keresztül és a lány segítségét kéri, nem habozik odaadni neki a festő egyik zakóját, hogy abban - ruhát váltva - el tudjon menekülni a rendőrök elöl. Hogy ez mekkora könnyelműség volt, az akkor derül ki, amikor a festő jóbarátja lázasan újságolja, hogy megnyerték a lottó főnyereményt. És ugyan hol van a nyerő szelvény? Hát persze... a zakóban!

És innét egy szinte véget nem érő hajsza indul a zakóért... és igazi vígjátékhoz méltóan többször szinte már megkaparintják, de minden alkalommal az utolsó pillanatban lecsúsznak róla... Közben időnként dalra fakadnak... igazi musical. Az eddig látott filmektől eltérően itt már nem a történet igényli, hogy énekeljenek - azaz nem a bárzongorista, a jazz énekes, stb. énekel, hanem mindenki dalra fakad, mint egy igazi modern musicalben.

Egy sznob cinefil barátom mondta egyszer, hogy ő nem hajlandó olyan filmet megnézni, amiben a szereplők elkezdenek énekelni. Én nem osztom a műfajok ilyen módon való diszkriminálását. Musical-ek között is vannak rendkívül jók! 

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Sajnos ehhez a filmhez jelenleg nincsen ingyenesen nézhető link. Ha te tudsz, kérlek jelezd emailben, és belinkelem!

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

USA (Warner Brothers), 88 perc, ff., részben néma, részben angol hang

Rendező: Alan Crosland

Producer: Darryl F. Zanuck

A Virradat már tartalmazott filmre rögzített hangsávot (Movietone), de csak zenét és zörejeket. 

A Warner Bros. más irányban indult el a hangosfilm felé vezető úton. Nem filmre, hanem külön hanglemezre rögzítették a hangot. Ezeket a lemezeket a filmvetítő motorjával egybeépített lemezjátszó játszotta le, ami azért volt fontos, mert így tudták biztosítani, hogy a hang pont megfelelő sebességgel, a képpel szinkronban kerüljön lejátszásra. Arra persze így is figyelni kellett, hogy pontosan induljanak el az egyes lemezek. Vitaphone-nak hívták ezt a szabványt, és csak a Warner és leányvállalatai alkalmazták. 

A Jazzénekes még mindig nem volt teljes egészében hangosfilm, de már tartalmazott 9 dalt, és esetenként a dalok előtt illetve után rövidebb párbeszédeket. Kis túlzással ráfoghatjuk erre a filmre, hogy az első musical-film. Azért nem teljesen igaz ez, mert a Warner egy évvel ez előtt már csinált egy rövidfilmet, melyben három dal is szerepelt. (A Plantation Act, 1926)
A cím kicsit becsapós. Legalábbis én valami varieté jellegű dologra számítottam, ehelyett kapunk egy melodrámát dalokkal fűszerezve. Ráadásul a dalok sem egységesek műfajilag. Vannak itt Broadway slágerek, de több zsidó ima is elhangzik, és a filmmel kapcsolatban kevésbé ismert, hogy a világ egyik leghíresebb valaha élt zsidó kántora, Yossele Rosenblatt (lásd jobbra) is feltűnik a filmben egy ének erejéig.

A film története kicsit a "Hegedűs a Háztetőn"-re emlékeztet: Egy zsidó kántor fia apjához hasonlóan gyönyörűen énekel. Apja szándékával ellentétben viszont őt inkább a jazz zene érdekli. Tíz évesen már titokban mulatókban énekel. Mikor apja ezt megtudja, büntetésül jól elveri, erre ő elszökik otthonról... örökre... 

Ugrunk az időben... A fiú felnőtt, és egyre sikeresebb jazz énekes.

(Itt jegyzem meg, hogy az 1920-as években a jazz még kicsit mást jelentett, mint amit ma többnyire értünk alatta. Akkoriban a popzenét - vagyis a populáris, könnyű zenét - hívták többnyire jazz-nek.)

A papa hallani sem akar róla, hogy a fiú jazz énekes legyen... ha a fia nem követi a családi hagyományokat (azaz nem válik ő is kántorrá), akkor kitagadja a családból. Kegyetlen dolog, bele is betegedik. Fia várható legnagyobb sikere küszöbén kapja a hírt arról, hogy apja haldoklik. Komoly dilemma: Fényes siker vagy a családi hagyomány? 

A felnőtt jazz énekest Al Jolson alakítja, aki az időszak legnépszerűbb  jazz - vagy mondjuk inkább így - könnyűzenei énekese volt. Imádta a közönség. Megőrültek érte. Körülbelül annyira, mint Elvis-ért az 50-es években. Szeretett "blackface"-ben, azaz négerre maszkírozva szerepelni, ezt ebben a filmben is megteszi. Furcsa módon Al Jolson neve ma szinte ismeretlen, én sem hallottam róla ez előtt a film előtt.

Hónapok óta szinte csak némafilmeket nézek. Ez segített abban, hogy valamit átérezzek abból, hogy milyen lehetett amikor a korabeli közönség előtt először megszólalt egy színész a vásznon. (Mint írtam, nem ez a film volt ebben a legelső). Állítólag egészen különleges élmény volt, fölmorajlott az egész terem. És elhiszem! Valamit én is átéreztem most ebből. 

Eleinte zavaróan ripacskodónak tűnt a színészek játéka. És aztán jött a nagy meglepetés, amikor két dal között egy viszonylag hosszabb ideig (kb egy percig)  prózában is maradt a hang. És ott tökéletesen működött a dolog. Hirtelen megértettem miért imádta a közönség Jolson-t. Nem csak gyönyörű hangja, hanem szerethető kisugárzása miatt is. Huncut mosoly, nevető szemek... (íme az említett jelenet, számomra ez volt a film csúcspontja). Érdemes megfigyelni, hogy a "Mama" a dal alatt még milyen teátrálisan próbál érzelmeket megjeleníteni, majd a hangosfilmes részen teljesen elfogadhatóan szerepel. Ez is igazolja, hogy a ripacskodónak tűnő némafilmes színészek nem feltétlenül voltak ilyen szörnyű színészek, sok esetben feltehetően a rendező kérésére váltottak ilyen némafilmes, túlzó üzemmódba.

Mint említettem, a Jazzénekes nem volt teljes egészében hangosfilm. A dalokon kívül leginkább némafilmes módban üzemelt a film, azaz lejárt a hanglemez, a zongorista pedig rákezdett a zenélésre, ahogy az megszokott volt annak idején. Egészen addig, amíg egy újab dal előtt a gépész be nem indította a következő lemezt.

A zsidó vonal hangsúlyos szerepet kap a filmben. Két zsidó ima is elhangzik. Egyiket Rosenblatt énekli (Kaddish), a másikat Jolson (Kol Nidre). Ez utóbbi A Jom Kippur (Engesztelés Napja) beköszöntő imája, a fogadalmak imája. 

Kedves és egyben ügyes fogás volt, hogy a film bemutatóját Jom Kippur-kor tartották a New York-i nagy Warner filmszínházban. Ugyanakkor valami beárnyékolta a bemutatót. Előző napon elhunyt a négy Warner testvér közül Sam Warner. Így a többiek sem tudtak részt venni a nagy eseményen, hazautaztak Kaliforniába a temetésre.

A film sikere megpecsételte a némafilm sorsát, melynek "agóniája" még azért egy-két évig eltartott, de az 1930-as évek már a hangosfilmek jegyében telt.