USA (MGM), 108 perc, Technicolor, angol

Rendező: Vincente Minnelli

Producer: Arthur Freed

Fred Astaire a sikeres Broadway korszaka után a 30-as években - az RKO stúdió musicaljeivel - lett igazán nagy sztár, mostanra, - az 50-es évek első felére - kicsit háttérbe szorult Gene Kelly mögött. 

1946-ban egy sikertelen filmje után be is jelentette visszavonulását, és tánciskolát alapítva képzelte el a jövőjét. A korai nyugdíjas évek nem tartottak sokáig, 1948-ban Gene Kelly sportsérülése miatt rábeszélték, hogy ugorjon be helyette az Easter Parade című filmbe, hogy aztán maradjon is újabb 10 évet a mozik világában. 1957-ben egy újabb kudarc után majd megint eltűnik néhány évre.

Az Astaire által alakított Tony Huntert mintha pont magára a színészre öntötték volna. Ugyanolyan, kissé elbizonytalanodott, sikerei csúcsától már eltávolodott táncos komikust alakít, mint amilyen ő maga is.

Két fős rajongótábora, - egy író-házaspár - egy neki szánt darab létrehozásán dolgozik, mely segítségével Tony visszatérhetne a színpadra. Partnernőjének egy felkapott balerinát, Gabrielle Gerard-ot (Cyd Charisse) szemelik ki. Charisse-t láthattuk az Ének az Esőben című filmben Gene Kelly oldalán. Ott még csak epizódszerepet kapott, amiben sikerült is bizonyítania, úgyhogy immár komolyabb (szöveges) szerepek is megtalálták. És bár ő alapvetően balett-táncos képességei miatt értékelhető igazán, színészként sem volt olyan rossz - bár túl sok kémiát nem éreztem közte és Astaire között...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A történetre sok szót nem pazarolnék, mert szinte nincs is, ami van, az meg nem nagyon méltó említésre. A film erősségei a zenés-táncos betétek. Astaire nyilván a Broadway-stílusban brillírozik, Charisse pedig az általa hozott kortárs balettben. Szép, izgalmas koreográfiákat látunk pazar díszletek között. Legjobb - és legismertebb betét az utolsó, a "Girl Hunt Ballet - A murder mystery in jazz" - egy jelenet, mely a film noir minden jellemzőjét belesűríti ebbe a balettbe, a narrációtól az esős utcákon keresztül a fülledt bárokon át a femme fatalig minden benne van, amitől ott bizsereg a jól ismert film noir-os hangulat.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Fred Astaire egyébként filmes karrierje előtt játszott a Broadwayen a The Band Wagon című musicalben, mely 260 előadást ért meg. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy az 1931-es Broadway változat, és ezen 1953-as filmes változat nem sok mindenben hasonlít egymásra. A zenei betétek nagy részét kicserélték (3 maradt meg), és a vékonyka történet sem sokban emlékeztet az eredetire.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Vincent Minnellivel még két ízben találkozunk majd az 1958-as év kapcsán.

USA (MGM), 103 perc, Technicolor, angol

Rendező: Stanley Donen és Gene Kelly

Producer: Arthur Freed

A leghíresebb musical-ek közé sorolható ez a film, mely siker érzésem szerint nagyrészt a címadó dalnak köszönhető, ami tulajdonképpen háromszor is elhangzik a film folyamán, de a legemlékezetesebb ezek közül természetesen az, amikor Gene Kelly az esőben, a pocsolyákban tapicskol (oké, szteppel!). Gyerekkoromban már láttam egyszer a filmet, de annyi maradt csak meg bennem, hogy egy kissé zavaros története van, és a gonosz szőke nő végül pórul jár a kedves barna nővel szemben. Egy kicsit valóban szétesik helyenként a sztori, ennek okát én abban látom, hogy nagyrészt kész dalokat szedegettek össze a készítők, és ezekre a kész számokra kellett ráfűzni valami koherens történetet... (A Mamma Mia! esetén ez szerintem sikeresebben működött)

A Good Morning című szám például annyira nem új, hogy a Nem Gyerekjáték (1939) című musicalben Judy Garland-tól már hallhattuk. Érdekes módon ez a feldolgozás sokkal ismertebb, mint a 13 évvel korábbi eredeti.

Rá lehet fogni, hogy sikerült az innen-onnan összeszedett dalokra egy konzisztens történetet húzni, de azért nem a sztori a film erőssége... 

Hát akkor mi? A tánc, és persze a zene. No meg a díszlet, ami nagyon jól mutat a vibrálóan színes képkockákon.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Tényleg lenyűgöző az a könnyedség, ahogyan Gene Kelly és filmbeli társa, jobban mondva "untermann"-ja (Donald O'Connor) táncol, mozog. Utóbbi például olyan trükkre is képes, amire azt hittem, hogy csak rajzfilmfigurák képesek. Felfut a falon... igen.. felfut, majd szaltóval talpra ér.

Debbie Reynolds is lenyűgözően táncol, pedig neki nem volt komoly táncos múltja. Kemény munka volt neki végigcsinálni a forgatást, ráadásul a rendező-főszereplő Kelly állítólag sokat bosszankodott a fiatal (19 éves) színésznő tánctudásának tökéletlenségén, ami miatt az rendszeresen különböző helyekre bujkálva sírta ki magát. Egyszer a zongora alatt találta meg sírdogálás közben őt a korszak másik nagy táncos-énekese Fred Astaire, aki épp a szomszéd helységben forgatta saját filmjét, de azért időt szakított, hogy a pityergő Reynolds-ot kicsit megvigasztalja.

• 
• 
• 
• 

Debbie Reynolds mindent beleadott ebbe a produkcióba, és ennek meg is volt az eredménye, mert egyáltalán nem lóg ki a sorból a két profi férfitáncos mellett. Ha pedig a jelenet olyan tánctudást igényelt, amit a rendelkezésre álló idő alatt egyszerűen képtelenség lett volna megszerezni, akkor abba a jelenetbe betettek egy valódi táncoslányt, Cyd Charisse-t. A 103 perces filmben Charisse összesen 5 percet látható. Mégis olyan sikert aratott, hogy ezután főszerepet is rá mertek bízni.

Ez volt számomra a legizgalmasabb táncjelenet - egy olyan balettbetét, aminek szinte semmi köze nem volt az egész filmhez, szerintem csak azért került be, mert az Egy Amerikai Párizsban című musical-ben olyan jól működött a balettbetét, hogy ide is bele akart egyet szuszakolni Kelly. Ehhez szerződtette le Cyd Charisse-t, aki Reynolds-al ellentétben képes volt egy igazán komoly, balett-tudást is igénylő táncos jelenet előadására. Grandiózus jelenet lett, a kedvencem az egész filmből.

1 hónapon keresztül gyakorolták és 2 hétig forgatták. Charisse egy Louise Brooks szerű karaktert hozott, akit a Pandora Szelencéjében láttunk még a némafilmek utolsói között...

Ami miatt igazán felejthetetlen ez az álom-balett jelenet, az a tánc ezzel a grandiózus fátyollal. Giccses vagy nem... micsoda fantasztikusan kreatív ötlet, te Atyaúristen...

Azért valami történetecske mégiscsak van ebben a filmben. 1927-ben vagyunk, Gene Kelly karaktere a Monumental Pictures nevű kitalált Hollywood-i stúdió legnagyobb férfi sztárja, oldalán Linával, a Jean Hagen által játszott szőke bombázóval. Épp egy kosztűmös némafilmet forgatnak, amikor érkezik a hír a Jazzénekes váratlan sikeréről. Emlékeztetőül: a Jazzénekes volt az első olyan hangosfilm részeket tartalmazó mozifilm, amely hangos sikert aratott. Filmünkben kicsit túldramatizálják a helyzetet, mert az említett hír hallatán azonnal hazaküldenek mindenkit a forgatásról, és azonnal csődöt vizionálnak, mondván a következő héttől senki nem lesz majd kiváncsi egy némafilmre. A valóságban persze évek kellettek ahhoz, hogy a hangosfilmek teljesen kiszorítsák a némafilmeket. Itt azonban felpörögnek az események. Azonnal átalakítják a filmet musicallé. Egy a bökkenő... A némafilmes sztár Linának rettenetes, érdesen sipítozó hangja van. Kizárt, hogy hangosfilmben el lehessen adni...

A probléma megoldása persze kézenfekvő: A Reynolds által játszott táncoslány, Kathy gyönyörű hangjával szinkronizálja Linát, majd végül természetesen a kibírhatatlan szőke díva elnyeri méltó büntetését, mert lelepleződik, és a bájos táncoslány elnyeri jutalmát, a közönség azonnal beleszeret és ő lesz a stúdió új sztárja...

• 
• 
• 
• 
• 

Szegény Jean Hagen nagyon hálátlan szerepet kapott, szerencsétlen karaktere és sipítozása miatt inkább tekinthető valamilyen félreszabott paródiának ez a szerep. Holott a valóság nem is állhatna távolabb ettől. Ugyanis azokban a jelenetekben, ahol a sztori szerint Debbie Reynolds szinkronizálja Hagen jeleneteit, és ő is énekel helyette, nos ott igazából Hagen maga énekelt, mert valójában sokkal szebb és kellemesebb hangja volt, mint Reynolds-nak.

Bármennyire is próbáltam befogadni a filmet, nem sikerült igazán közel kerülnöm hozzá. Látok benne helyenként momentumokat, amik valóban káprázatosak (lásd mondjuk a fáytol-táncot, és persze a címadó dal jelenete is remek) összességében nem tudok rajongani érte. Ez a Broadway-stílus sajátosan túlzó manírjaival valahogy nagyon távol áll tőlem...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (MGM), 113 perc, Technicolor, angol

Rendező: Vincente Minelli

Producer: Roger Edens, Arthur Freed

Azok közé a musical-ek közé tartozik ez a film, melyek először a mozi számára készültek el, és csak utána kerültek színpadra, méghozzá csak különösen hosszú idő után, 2014-ben Párizsban, majd 2015-ben a Broadway-en, és 2017-ben a Londoni West Enden. Egyik előadás sem lett igazán kiugró siker, sehol sem ment tovább 1-2 évnél, bár azt meg kell jegyeznem, hogy mind a Broadway-en, mind a West Enden jellemző, hogy ha bemutatnak egy musical-t, akkor abban a színházban azt az egy darabot játsszák a hét minden napján - van amelyik napon többször is - amíg le nem veszik a műsorról. Tehát a Broadway-n a darab kicsivel több, mint egy éves pályafutása például összesen 623 előadást jelentett.

A Londoni előadásról készült egy film is, mely idén (2018 Májusban) került mozikba néhány országban. Nálunk például nem.

Az, hogy ilyen sokáig váratott magára a színpadi adaptáció, azért is furcsa, mert maga a film nem csak, hogy nagy közönségsiker volt, de váratlan Oscar esőt is fakasztott (hat kategóriában nyert), a legjobb filmnek járó szobrot olyan jelöltek elöl elhódítva, mint a Vágy Villamosa, vagy az A Place in the Sun. Megkapta még a legjobb forgatókönyv, operatőr, díszlet, jelmez és zene díját is.

• 
• 
• 

A filmet Vincente Minelli jegyzi rendezőként, aki otthonosan mozgott a musical-ek és a könnyed zenés vígjátékok világában. Ekkoriban azonban épp válófélben volt Judy Garland-tól, és párhuzamosan dolgozott az A Papa Kedvence című vígjátékon is, ezért mondogatják, hogy sok jelenetet gyakorlatilag a koreográfiáért is felelős főszereplő, Gene Kelly rendezett. Legvalószínűbb, hogy a film monstre - húsz perces - záró táncbetétjét, - melyben egy szó sem hangzik el, sem prózában, sem énekelve - szinte biztosan Kelly rendezte.

• 
• 
• 
• 
• 

Az előbb említett zárójelenethez George Gershwin American in Paris című száma szolgáltatja a zenét. A film egyik producere Arthur Freed eredetileg csak ennek a számnak a felhasználási jogát szerette volna megvenni Gershwinéktől, de Ira (a zeneszerző bátyja) kialkudta, hogy az egész filmben Gershwin zenéket használjanak fel, melyekhez ő írta a dalszövegeket.Gene Kelly nagyon szerette volna, ha az egész filmet Párizsban, eredeti helyszínen veszik fel. Ez természetesen nagyon drága lett volna, és a stúdiók sokkal jobban szerettek akkoriban a stúdió falai közt, minden zavaró körülménytől mentesen forgatni. Panaszra azért nincs ok, mert pazar díszletet sikerült alkotni, nem véletlenül kapott ezért is egy Oscar-t a film. A pompásan élénk színeiről felismerhető technicolor káprázatosan villantja fel a hangulatos párizsi utcácskákat, a Szajna partját vagy mondjuk a Montmartre környékét.

• 
• 
• 
• 

Van viszont valami, illetve valaki, akire sikerrel beszélte rá Gene Kelly a stúdiót: Párizsi vakációja során egy balett előadás során megtetszett neki Leslie Caron. Őt ajánlott a film női főszerepére a stúdió figyelmébe. A lány nem is ismerte Gene Kelly-t, ráadásul angolul sem nagyon tudott, talán ennek köszönhető elsősorban, hogy alig van szöveges szerepe a filmben.

Nem egy szokványos szépségű lányról beszélünk egyébként, de mindenképpen bájosnak mondanám. Talán a beszéd ilyen mértékű hiánya miatt lehet, hogy nem igazán került közel hozzám a lány karaktere.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az egyik legjobban megkomponált kép a filmből, érdekes módon nem egy Párizsi színhez kapcsolódik, hanem egy szinte minimál-díszlethez, melyben két hatalmas gyertyatartót formáz a tánckar.

A másik kedvencem egy fekete-fehér bál, ahol mindenki eme két színbe öltözött. Fergeteges partinak tűnt, melyben a kor szelleméhez képest megdöbbentő módon jó néhány fiú női ruhában táncolt, de a legváratlanabb mozzanat mégis az volt, amikor lenge ruházatú hölgyek ugráltak a karzatról, hogy az alant éppen arra járó férfiak elkapják őket. Elmondva nem tűnik annyira hajmeresztőnek, mint amilyennek valójában látszott.

Gene Kelly egy amerikai festőt alakít, aki Párizsban tengeti életét, a Montmartre-on próbálkozik festményei eladásával. Beleszeret egy lányba, akit egy híres énekes bújtatott a nácik elől a francia ellenállás éveiben. A lány is beleszeret a festőbe, ám úgy érzi, életének megmentéséért cserébe tartozik annyival az énekesnek, hogy hozzámenjen feleségül. Hogy a szerelmi háromszög még izgalmasabb legyen, a film elején a két férfi összebarátkozik, és persze fogalmuk sincs arról, hogy mindketten ugyanazt a fiatal nőt szeretik. És, hogy egy utolsót csavarjunk a történeten, tegyük a háromszöget négyszöggé. A festő egy középkorú hölgy személyében (Nina Foch, aki mellesleg nekem sokkal kedvelhetőbbnek tűnt, mint az alig megszólaló francia lány) szponzort talál magának, és ahogy ez néha lenni szokott, a hölgy nem csak a festményekkel kapcsolatban táplált erős érzelmeket, de a férfiért is.

Persze, ahogy egy ilyen Broadway stílusú musical-nél lenni szokott, végül szinte minden a helyére kerül. Happy end van, kellemes zenék szólnak, többféle műfajban táncolnak a szereplők és a tánckar. Gyönyörű színkavalkádban csodálhatjuk a papírmasé Párizst. 

Egyetlen kérdés kavargott szinte mindvégig a fejemben a film megtekintése közben: Hogyhogy a 6 Oscar ellenére nem csak én, de egyetlen ismerősöm sem hallott soha erről a musical-ről? 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (MGM), 98 perc, Technicolor, angol

Rendező: Stanley Donen és Gene Kelly

Producer: Roger Edens és Arthur Freed

Meglehetősen ambivalens viszonyom van a musicalekkel. Van néhány, amiért rajongok (Jézus Krisztus Szupersztár; István, a Király; Mamma Mia, Grease, Cabaret, vagy akár a senki által nem ismert francia Szerelmes Dalok - elég vegyes társaság...) de többségüket kifejezetten kínszenvedés számomra végignézni. Még csak szabályszerűséget sem tudtam felfedezni, hogy mondjuk azokat szeretem/nem szeretem, amelyekben mindent dalban akarnak elmondani (pld a Szupersztárban) vagy mondjuk az elénekelt daloknak legyen funkciója (mint például a Cabaret-ben ahol kimondottan a színpadon énekelnek, a szereplők csak úgy nem fakadnak dalra jókedvükben) zenei stílusra sem vagyok kifejezetten érzékeny, tehát azt kell mondjam, azokat a musical-eket szeretem, amik jók... ami nyilván szubjektív, tehát ezzel sem jutottam előrébb. A lényeg, hogy a nagyobbik halmaz, ami azokból áll, amik nem tudnak megfogni, azok már-már egységesen a nézhetetlen kategóriába tartoznak nálam. Sajnos, ez a filmecske is ide sorolódott... de azért végigszenvedtem...

Eredetileg Broadway előadásként született meg ez a darab, melynek 1944 December 28-án volt a bemutatója. Nem akárki szerezte a zenéjét, a később a West Side Story-val igazán népszerűvé váló Leonard Bernstein írta hozzá a dalokat. 

Az MGM megvette a musical megfilmesítési jogait, leszerződtették a filmhez a darab eredeti rendezőjét George Abbott-ot, majd - érdekes sorrend! - a stúdió fejesei, Louis B. Mayerrel az élen elmentek New Yorkba megtekinteni az előadást. Finoman szólva is csalódottak voltak a látottak miatt. Első körben szerződést bontottak a rendezővel, helyette Gene Kelly-t és Stanley Donen-t kérték fel erre a feladatra. Második körben új zenéket rendeltek az eredetik helyett Roger Edens-től. Összesen négyet tartottak meg Bernstein szerzeményei közül, melyből az egyik egyébként is "csak" instrumentális zene volt. 

A történet többé kevésbé megmaradt az eredeti: Három matróz (Frank Sinatra, Gene Kelly és a kevésbé ismert Jules Munshin) New Yorkban élvezi egynapi kimenőjét. Ki szeretnék élvezni ezt a 24 órát amennyire csak lehet. Városnézés és nőkkel való ismerkedés a tervezett program.

• 
• 
• 

Nem lövök le túl nagy poént azzal, hogy végül mind a három férfi megtalálja számításait New Yorkban. De közben persze mindenféle kalandokon kell túljutniuk a város forgatagában.

New Yorknál kevés amerikai város tud izgalmasabb hátteret adni egy filmnek. A felvételek nagy része azonban Hollywood-i stúdióban készült hol stilizált háttérrel, hol mögé vetített felvételekkel, hol szinte kongóan üres stúdióban.

• 
• 
• 

New Yorkot letudták mindösszesen 5 forgatási nap alatt. Frank Sinatra ekkoriban már akkora sztár volt, hogy vele képtelenség is volt normálisan külsős jeleneteket forgatni Manhattan utcáin, hiszen ahol megjelent, szinte azonnal kezelhetetlen méretű tömeg termett. A film egyik jelenetében látható is a háttérben a Sinatrát bámuló sokaság. Sintra egyébként remek énekes volt, de nem volt Gene Kelly-hez hasonló tánctehetség.

A legváratlanabb - és talán emiatt az egyik a kevés nekem kedves jelenetek közül az az álom-jelenet, amiben kicsit műfajidegenül, bár egyáltalán nem odaillő módon balettozik Kelly és filmbeli partnernője.

• 
• 
• 

USA (MGM), 113 perc, Technicolor, angol

Rendező: Vincente Minnelli

Producer: Roger Edens, Arthur Freed

Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi fogott meg ebben a semmilyen téren nem kimagasló musicalben... A hajdani mozinézőket is megfoghatta valami, mert az MGM filmek közül az ezt megelőző húsz évben csak az Elfújta a Szél hozott több pénzt a kasszába.

A dalok nagy része aranyos, de számomra nem túl átütő... egy kivételével... a Have Yourself a Merry Little Christmas talán az egyik legszebb karácsonyi dal, és fogalmam sem volt róla, hogy ehhez a musicalhez készült, és arról sem, hogy Judy Garland énekli eredetileg. (A dalt lásd az alábbi beágyazott videóban)

Az Óz bájos Dorothy-ja még kis 16 éves tinilány volt, itt viszont Judy Garland már 21 éves fiatal hölgy, és hát azok a vonások, melyek kislányként még olyan kis cukivá tették, hölgyként már nem állnak annyira jól neki.

A rendező Vincente Minnelli erről gyökeresen máshogy vélekedhetett, hiszen ez alatt a forgatás alatt ismerkedtek össze, és rá egy évvel össze is házasodtak. Az azt követő évben pedig megszületett kislányuk, akit Lizának neveztek el... Liza Minnellinek.

Judy Garland volt egyébként a film legnagyobb sztárja, számomra a legkedvesebb mégis a kis Tootie-t alakító Margaret O'Brien, akiről örömmel olvastam, hogy idén 81 éves és San Diego-ban él. A fenti klip második felében látható a film csúcspontja, amikor a kislány dühében szétcsapja a kertben álló hóembereket, majd olyan keservesen zokog a kis 7 éves lány, hogy majd megszakadt a szívem.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ezzel a jelenettel kapcsolatban több különböző beszámoló is létezik. A rendező (Minnelli) úgy emlékezett vissza, hogy a kislány édesanyja javaslatára a jelenet felvétele előtt a rendező elhitette a lánnyal, hogy valaki meg akarja ölni a kiskutyáját, ezzel provokálva ki a valóban rendkívül hiteles dührohamot. A lányt alakító Margaret O'Brien azonban úgy emlékszik vissza, hogy ilyen ármány nem történt, és semmi hasonló sem. Ha kellett tudott ő sírni magától is. Legrosszabb ami emlékei szerint történt, hogy édesanyja azzal fenyegette, hogy ha nem megy a sírás, akkor a maszkmester műkönnyet fog csepegtetni a szemébe. Ami emlékei szerint annyira kellemetlen volt, hogy inkább sírt.

Ja, és micsoda dumája van a kislánynak (oké ez inkább a forgatókönyvíró érdeme): Mindenkinek ecseteli, hogy a babáinak hány halálos betegsége van, és szereti eltemetni szegény elhunyt babákat egy bizonyos "temetőben". Költözés esetén a babákat majd ki kell hantolni... jó, nem a szokványos ártatlan gyermeki gondolatok, de a filmen vicces és működik... 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A közel két órás film egyébként egy Saint Louis-i családról szól. Férj, feleség, nagypapa és öt gyermek. Egy évüket mutatja be különösebben kiugró csúcspontok nélkül. Felvillan egy-két nyári nap, majd Halloween, aztán egy két téli nap, benne Karácsony, végül újra tavasz lesz. Közben szinte nem történik semmi... ez persze így nem igaz, de nem történik semmi olyan, amire azt mondanám, hogy "erről szól a film". Zajlik az élet, a gyerekek szerelmesek, tiszta erőből párt keresnek, néha csalódnak, néha boldogok... és sokat énekelnek...

• 
• 
• 
• 

Igazi különlegességek az alábbi képek. A fontosabb szereplők kosztüm és sminkpróbáin készültek. Érdekes elolvasni a táblára krétával írt megjegyzéseket is. Pl: Mr Davenport bajusz nélkül, mű szemöldökkel. (a filmben bajusza volt)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Fontosnak tartom ennél a filmnél is megjegyezni, hogy a főként fekete-fehér forgatási képek ellenére a film ez esetben végig színes (Technicolor) szépen fényképezve, ráadásul jó minőségben elérhető.

• 
• 
• 
• 
• 

 

USA (Warner), 125 perc, ff. angol

Rendező: Michael Curtiz

Producer: William Cagney, Hal B. Wallis, Jack L. Warner

A film megtekintése közben azon gondolkoztam, hogy láttam-e már olyan életrajzi filmet, amelyik igazán tetszett volna...most hirtelen nem jut eszembe...

George M. Cohan életét filmesítette meg a Warner. Bevallom, én soha életemben nem hallottam róla idáig. Talán kicsit sem túlzok, ha azt írom, hogy a huszadik század elején ő volt a Broadway császára. Énekelt, táncolt, dalt szerzett, Broadway előadásokat írt és rakott össze.

Három dolog volt fontos az életében: A show-business, a család és Amerika. És a filmben mindhárom egyenlő súllyal szerepel.

Cohan-t az ekkoriban leginkább a gengszter szerepeiről híres James Cagney játszotta. Nagyon kellemes beszédhangja van, ez nem volt újdonság számomra, hiszen több filmjét is láttam már. Az már új volt, hogy remekül énekel is. De ttól, hogy milyen parádésan nyomja az ír step-táncot, határozottan leesett az állam. Csak eligazodásul, a Michael Flatley-féle Lord of the Dance az ír változat, ahol a kéz legtöbbször a test mellett leszorítva, és a lábmunkának van kiemelkedő szerepe, de annak is más stílusban, mint a Broadway-es amerikai step-nek (amit ott egyébként "tap"-nek hívnak). Bármilyen meglepő, de Cohan stílusa tehát ehhez az ír vonalhoz állt közelebb, mint a lényegesen könnyebbnek tűnő (hehe, mondom én) amerikai változathoz.

• 
• 
• 
• 

Szokták musicalnek is titulálni ezt a filmet. Végül is elfogadom ezt a kategóriát, mert van benne annyi zenés betét, hogy kijön belőle egy musical. Mégsem volt olyan érzésem, hogy musical-t néznék. Láthatóak benne Cohan legismertebb dalai :"Give my Regards to Broadway", "The Yankee Doodle Boy", "Mary is a Grand Old Name"... és még sorolhatnám, de az a gyanúm, hogy ezek közül egyik sem mond senkinek semmit. Valószínűleg 1942-ben, amikor a film készült, - és amikor egyébként Cohan meghalt - akkor még sokan ismerték Amerikában. Bár a film végén egy keserédes jelenetben az öreg Cohan szóba elegyedik négy tinivel, akikről kiderül, hogy nemcsak, hogy nem ismerik fel, de még a nevét sem hallották soha.

A film azzal kezdődik, hogy az idős Cohan a nagy comeback előadásában Roosevelt elnököt alakítja. Egyszer csak a valódi elnöktől kap levelet, melyben azonnal magához kéreti. Cohan kicsit ijedten jelenik meg az elnöknél, akinek elmeséli az életét. Az film nagy része ez a visszatekintő flashback, a jelenidőben mutatott elnöki találkozó csak keretbe foglalja az élettörténetet.

Ami még megdöbbentő, hogy az amerikaiak mennyire vevők ezekre a szirupos, amerikai jelképekkel teleöntött kompozíciókra (most nem találtam ennél jobb szót) - néha olyan érzésem volt, mintha valami toborzó kampányfilmet látnék.

Cohan egyébként Fred Astaire-t látta volna szívesen a filmben, de látva Cagney-t teljesen elégedett volt filmbeli önmagával. Cohannek nem sokkal halála előtt még le tudták vetíteni az elkészült filmet egy magánvetítésen. Fred Astaire elsősorban táncos szerepeivel ismert, Cagney parádés tánctudása viszont nagyon kellemes meglepetés. És bár nem értek hozzá, de arra tippelnék, hogy Cagney tánctudása semmivel nem marad el Astaire-étől. Cagney-ról azért érdemes tudni, hogy színészi karrierje előtt maga is revütáncos volt. 

Ezért a filmért kapott egy Oscart. Az alábbi fotón Cagney látható ezzel a díjjal, mellette Greer Garson a női színésznőnek járó szobrocskával.