Magyarország (MAFILM), 19 perc, színes

Rendező: Huszárik Zoltán

Huszárikot 1950-ben felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de 1952-ben az ostoba kuláktörvény miatt (a jómódú parasztcsaládokat listázták és ellehetetlenítették a kommunisták) kizárták a felsőoktatásból. 1959-ben mehetett csak vissza negyedévesként Máriássy Félix osztályába. A kényszerű szünetben olyan munkát végzett, amilyet éppen talált: szobafestő, olajbányász, biztosítási ügynök és filmgyári ügyelő is volt többek között...

Pályáját a Balázs Béla Stúdióhoz köthető generációval kezdte. A magyar filmgyártás ekkoriban nagyrészt a MAFILM négy stúdiójában zajlott. Huszárik a Nemeskürty István által vezetett IV-es Stúdióban kapott helyet többek között Jancsó Miklós, Sára Sándor és Várkonyi Zoltán mellett.

1959-ben (abban az évben, amikor Huszárikot visszavették a főiskolára) megalakul a Balázs Béla Stúdió. Eleinte inkább filmklubként, fórumként működött, mint alkotó műhelyként. 1961-ben kezdtek valóban filmeket készíteni a MAFILM négy stúdiójától teljesen eltérő felfogásban, kísérleti, amolyan avantgárd jelleggel. Kezdetben évi 1,5 millió forint állt a stúdió rendelkezésére. Akkoriban ez gáláns összeg volt a minisztérium részéről, legalábbis, ha figyelembe vesszük, hogy ellentétben a MAFILM gyártási struktúrájával, itt nem kellett felső engedélyt kijárni az egyes filmekhez, a BSS öt fős vezetősége saját hatáskörben dönthetett az adott év projektjeiről. Cserébe viszont bemutatási kötelezettség sem volt a filmekkel kapcsolatban. Ha a végtermék nem ütötte meg a MOKÉP (filmforgalmazó cég) által elvárt minőséget, (vagy politikai okokból volt necces az alkotás) akkor egyszerűen nem mutatták be az adott filmet. Sehol! A rendezők honoráriumot sem kaptak a munkájukért. Ez tehát egy ízig-vérig kísérleti műhely volt, ahova időnként társművészeti ágak képviselői is betévedtek filmet készíteni.

Ennek a filmnek a gyártója papíron a MAFILM, jellegét tekintve azonban mégis a Balázs Béla Stúdió (BBS) szellemiségéhez köthető.

Elégia: bánatos hangú, rendsz. a beletörődés, megbékélés v. bizakodás hangján végződő, olykor gondolati v. elbeszélő elemeket is tartalmazó költemény.

Ennek a közel 19 perces vizuális költeménynek a középpontjában a lovak állnak. Itt jegyzem meg, hogy a 18+ -os címkét a filmutolsó perceiben lovak letaglózását rendkívül realisztikusan bemutatásra kerülő rész miatt adtam. 

Be kell vallanom, hogy nem vagyok az avantgárd különösebb híve. Véleményem szerint könnyű e mögé a kulcsszó mögé bújnia olyanoknak is, akiknek sem mondanivalójuk, sem filmes eszközeik nincsenek, és csak bolondját járatják nézőikkel... Több ilyen alkotást is végigszenvedtem az 1001-es lista hatvanas évekbeli címeit nézve... Itt azonban egyáltalán nem erről van szó!

Nem csak hardcore filmrajongók számára kifejezetten nézhető, könnyen befogadható, legalábbis akkor ha nem leszünk rosszul a lovak vágóhídon töltött utolsó pillanataitól, melyek minden "mellébeszélés nélkül" kerülnek ábrázolásra, annak véres és gyilkos valójában.

Már a húszas években a szovjet avantgárdok (ld Eisenstein) rájöttek, hogy a montázs technikájával új jelentést lehet adni a képeknek.  Időben, helyben független képsorok egymás után illesztésével valami olyas valami jön létre, ami több illetve más, mint a kettő külön külön. A fent látható képen például egy vidámparki körhinta lóalakja látható, ami az élő lovak képei közé illesztve egészen bizarr, furcsa hatást kelt. Ez esetben a kötött zene emeli eggyel magasabb szintre a végeredményt. (Eisensteinék még némafilmesként használták a montázst, ahol általában szintén volt zene, de nem feltétlenül az, amit a film készítője megálmodott)

Egy másik érdekes - bár kevésbé hangsúlyos - vizuális elem a filmben a torzító lencse használatával készített felvétel.

Ezt a rövidfilmet 1965 februárjában nagy érdeklődés mellett mutatták be az Uránia moziban. Később elnyerte az Oberhauseni filmfesztivál kiemelt fődíját.

Magyarország (MAFILM), 120 perc, ff., magyar

Rendező: Fábri Zoltán

Fábri eme tizedik filmje Sánta Ferenc 1964-es riportregénye alapján készült, mely az azt megelőző húsz év magyar történelmét kísérli meg bemutatni a vidéki kisember sorsán keresztül, az ő konfliktusaik közül szemezgetve.

A film igyekszik megtartani az eredeti mű riportregény jellegét, ehhez az író egyik régi barátja, Köllő Miklós nyújt segítséget a forgatókönyv megírásával. Köllő egyébként a MAFILM II. stúdiójának volt a vezetője, míg a film az I-es stúdióban készült.

Viszonylag újszerű filmes megoldás kerül alkalmazásra: egy faluban nyomozó újságíró 20 óra alatt tár fel egy évtizedeken átívelő konfliktust úgy, hogy különböző idősíkokban játszódó mozaikdarabokból áll össze a kép a szeme előtt. Itt jegyzem meg, hogy míg a regényben egyértelmű, hogy az "oknyomozónak" húsz órája van az összefüggő eseménysor felgombolyítására, addig a film esetében ez az időkorlát teljesen elsikkad, nem is igen derül ki, hogy a film címe (Húsz óra) mire is utal valójában... ez talán hibaként róható fel, hiszen a film nézőjétől nem várható jogosan el az eredeti regény ismerete, sőt!

A kérdéses történet középpontjában négy barát áll, akik a második világháború előtt ugyanannál a gazdánál szolgáltak, majd a kezdődő átalakulásban vezető szerepet töltenek be, ők szervezik a földosztást, a termelőszövetkezetek megalakulását, az új élet kibontakoztatását...

Négy különböző egyéniség, és idővel szembe kerülnek egymással.... és ennek több értelmetlen halál lesz a következménye...

Nemcsak maga a történet érdekes a riporter számára, hanem a cselekmények mozgatórugója, az egyének motivációja is érdekli... A film riport-jellegét erősíti, hogy teljesen hiányzik a zene. Pedig nem riportokat látunk a szó szoros értelemben, hiszen a szereplők által elmesélt történetek megelevenednek, alapvetően mégiscsak klasszikus játékfilmes elemekből épül fel a film. A zene hiánya így karakteres tulajdonsága a filmnek.

Nem akárkik álltak Fábri rendelkezésére a történet elmeséléséhez: a teljesség igénye nélkül néhányan a szereplők közül: Páger Antal, Szirtes Ádám, Görbe János (talán élete egyik legerőteljesebb alakításával), Őze Lajos, Bodrogi Gyula, Sztankay István, Tordy Géza... stb...

Egy hangyabolyba egy másik bolyból származó néhány hangyát dob valaki. Azokat a hangyákat azonnal megölik a többiek. "Látja?" - mondja az illető - "Itt olyasmi zajlik, amit mi úgy hívunk: TÖRTÉNELEM"

Páger ebben az évben (részben a Húsz Órában nyújtott alakítása miatt) megkapja a Kossuth-díjat, amivel végképp megbocsájtja a hatalom neki nyilas múltját és az emigrációs éveket...

Magyarország (Magyar Televízió), 90+88 perc, ff., magyar

Rendező: Fejér Tamás

1964 január 11-től kezdve minden szombaton bemutattak egy 25 perces részt ebből a "filmsorozat"-ból. Azért emeltem ki a "filmsorozat" szót, mert ma már kissé retro hangzása van. (Egy helyen említik egyébként folytatásos ifjúsági filmnek is). Egyszerűen "sorozat"-nak hívjuk az ilyesmit manapság, "film"-nek pedig a mozifilmeket, esetleg az önálló tévéfilmeket. De 1964-ben még filmsorozat volt  a hivatalos besorolás. 

A szombati bemutatás után néhány nappal - akkori szokás szerint - megismételték az adott rész. Aztán a nagy sikerre való tekintettel ugyanebben az évben mégegyszer levetítették a teljes sorozatot, és 3-4 évente újra és újra elővették. Ez sem számított egyáltalán különösnek, mivel ekkoriban még nem létezett semmilyen otthoni tévés rögzítési lehetőség, csak úgy nézhette újra az ember az adott sorozatot, ha a tévé megismételte. 

Illetve, ha bekerült a mozikba. 1965-ben ugyanis az összesen 327 percnyi 13 részből összevágtak egy kétszer közel 90 percből álló mozifilmet. (Itt jegyzem meg, hogy szokásomtól eltérően itt balra fent nem a film mozi-plakátja látható, hanem a sorozat alapján megjelentetett regény borítója. Valószínűleg sokaknak ugyanolyan ismerős, mint nekem, akinek megvolt a polcán ez a könyv)

Két nagysikerű angol sorozatot is vetített a televízió ezt megelőzően: a Tell Vilmost és a Robin Hood Kalandjait. Érezhető volt, hogy nagy nézői igény van az ilyen ifjúsági kalandfilm-sorozatokra, ezért a Magyar Televízióban elhatározták, hogy nekünk is készítenünk kell valami ilyesmit. Így Fejér Tamás rendező és Örsi Ferenc forgatókönyvíró el is kezdtek dolgozni a projecten.

1704-ben, a Rákóczi szabadságharc elején vagyunk. Siklós várát elfoglalják az osztrák csapatok - a sorozat végére ezt kell majd a kurucoknak visszafoglalniuk. A kuruc - labanc szembenállás válik tehát a sorozat központi motívumává. (Rákóczival nem találkozunk, sőt, ha jól emlékszem, nevét egyszer sem említik.

És itt csak egy pillanatra álljunk meg: a labancok a megszálló osztrákok katonaságát jelentette itt (bár a szónak tágabb értelmezése is létezik, mely szerint az osztrákokkal szimpatizáló magyarokat is labancoknak hívják. A kurucok pedig a magyar felkelők.

A két felet több dologról is gyakorlatilag első látásra meg lehet különböztetni. A labancok mindig ebben a jól szabott fehér egyenruhában, parókával és jellegzetes formájú sötét kalapban vannak. (még akkor is, ha a képen épp a főszereplő Tenkes kapitánya van labanc egyenruhában). Továbbá minden labanc iszonyú buta és látványosan gonosz.

Ezzel szemben a kurucok egyszerű, magyaros ruhában vannak, egytől egyig eszesek, ravaszok...  és végtelenül igazságosak.

Tisztázzuk a következő kérdést is, hiszen a filmből nem derül ki a teljesen pontos válasz: Mi az a Tenkes, melynek kapitányává nevezi ki magát a Zenthe Ferenc által alakított Eke Máté nevű kuruc tiszt?

Nos, a Tenkes-csúcs a Villányi-hegység nyugati végén található. Szokták ezért az egész környéket is Tenkesnek is hívni. Itt jegyzem meg, hogy aki gyerekkori emlékeinek szeretne a Tenkes látogatásával adózni, azt részben szeretném kiábrándítani: a film nagy részét ugyanis nem eredeti helyszínen, hanem főváros környéki terepen (Pilisborosjenő, Etyek), illetve a Balaton-felvidéken (Nagyvázsony, Nemesvámos) forgatták. Egyedül a feljebb már említett Sikósi várhoz köthető jeleneteket forgatták a Tenkes közelében.

Történelmileg sem tekinthetjük referenciaként azt, amit látunk! Van például egy Buga Jakab (Szabó Gyula) nevű karakter, de ő nyilvánvalóan nem az a 17. századi szabad vitéz, aki valójában is létezett. A központi figura, Eke Máté (Zenthe Ferenc) teljesen kitalált személyiség, még ha sokáig meg is voltam győződve, hogy ő egy valós történelmi alak. Valószínűleg tudat alatt Csák Mátéval kevertem, aki amúgy többszáz évvel korábban élt. Ott van aztán a kurucok helyi vezetője, Béri Balogh Ádám (Zentay Ferenc), akiről a történet  folyamán egyszer sem említik, hogy ekkoriban a Habsburgok irányába is  elköteleződött. 

Az is kissé hitelteleníti a történetet, hogy a labancok, akiknek a nevük németes ugyan, egytől-egyig tökéletesen beszélnek magyarul. Ez tulajdonképpen nem tűnik fel az embernek egészen addig a pontig, amig Buga Jakab nem akarja elhinni a labanc álruhába öltözött Eke Máténak, hogy ő magyar. Nyilván, ha a labancok németül beszélnének, akkor ilyen identitásprobléma nem merülhetne fel egy magyarul tökéletesen beszélő kuruc kapcsán...

Emlékszem, gyerekkoromban imádtam a kardozós jeleneteket, és talán nem tévedek, pont a Tenkes kapitánya lehetett az első, ahol ilyen kardozásokat láttam. Szerintem legalább tíz év telt el úgy a későbbiekben, hogy meg voltam győződve arról, hogy a kardozás lényege, hogy az ellenfelek különböző szögből egymásnak ütik a kardjaikat. Tehát ezekben a jelenetekben fel sem merült, hogy a kardokkal egymást próbálnák megsebesíteni a harcoló felek... Egyáltalán, a filmben gyakorlatilag nem történik semmilyen sebesülés, a kurucok közül senki nem hal meg. A történet vége felé akad egy-egy - szinte szimbolikus - haláleset a labancok részéről, de alapvetően ezek az összecsapások inkább olyanok, mint a Tom & Jerry jelenetek: a labancok mindig megpróbálják elkapni a kurucokat, azok pedig mindig túljárnak az eszükön. És ahogy a macska sem szenved komoly sérüléseket az említett rajzfilmekben, úgy a labancok is többnyire inkább megszégyenülnek csak, de ezen kívül nem lesz különösebb bajuk. Mint például amikor a közvetlen közelükben felrobban egy puskaporos hordó, csak megkormolódnak...

Az 1964-es Filmvilág egyik cikke fel is rója a film készítőinek, hogy ez a bárgyú történet leginkább a gyerekek számára emészthető. Felnőtteknek ez édeskevés... ezzel sajnos egyet kell értenem. Fiatalon én is imádtam ezt a sorozatot, most viszont a felújított HD sorozat vs gyengébb minőségű, de fele hosszra vágott mozi változat közötti választást a rövidebb időtartam döntötte el, még úgy is, hogy jellemzően a jobb minőséget szoktam előnyben részesíteni. 

Ha már szóba került az eredeti sorozat: a készítők külön felhívták a figyelmet, hogy az egyes részek önálló dramaturgiai egységek, azaz tulajdonképpen egy-egy rész az egészből kiragadva is értelmezhető, mégis az egész sorozatnak van egy íve, mely összeköti az egyes részeket.

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a zenét Vujicsics Tihamér szerezte. Zenthe Ferenc pedig ezzel a szerepével lett igazán népszerű, mai szóval sorozat-sztár.

Magyarország (MAFILM IV. Stúdió), 108 perc, ff., magyar

Rendező: Jancsó Miklós

Producer: Nemeskürty István

1964 Január elsején összevonták a Hunnia és a Budapest filmstúdiókat, és belőlük létrejött a nagy MAFILM (Magyar Filmgyártó Vállalat). Ezt a nagyvállalatot nem kevesebb, mint négy stúdióra osztották, melyeket római számokkal neveztek el. A MAFILM I vezetését Újhelyi Szilárd kapta. A MAFILM II. Köllő Miklósé lett, a MAFILM III.-t Herskó János vezette, és végül a MAFILM IV Nemeskürty Istvánhoz került. Ebben a IV-es stúdióban kaptak állást Jancsó mellett olyan nevek, mint Huszárik Zoltán, Gaál István, Sára Sándor, Várkonyi Zoltán, stb... Volt tehát konkurencia - megjegyzem, a másik három stúdió sem volt híján rendező-nagyágyúknak.

Nemeskürty gyakorlatilag producerként viselkedett. Azaz ha egy ötletet meg akart valósítani, akkor azt ráosztotta az általa kiválasztott rendezőre. Egy ilyen megrendelés terméke lett ez a film is. Semmiképpen nem tekinthető tehát olyan szerzői filmnek, mint az ezt megelőző, vagy ez utáni Jancsó filmek.

A (nácik alóli) felszabadulás huszadik évfordulójára Vadász Imre novellájából akart a stúdió-vezető Jancsóval egy megfelelő témájú filmet készíttetni. Hernádi készíthette a forgatókönyvet, akivel Jancsó az író haláláig gyakorlatilag teljesen összenőtt rendező-író párost alkotott.

Bár az Oldás és Kötés is tartalmazott jellegzetesen jancsós elemeket, ez a film már szinte letagadhatatlanul jancsós. Többek között megtalálhatóak benne a Jancsóra olyannyira jellemző hosszú beállítások, bár itt még nem viszi el annyira a végletekig, mint később, amikor egy beállítás gyakorlatilag addig tartott, amíg el nem fogyott egy tekercs (kb. 12 perc).

Jóska (Kozák András) egy 17 éves gimnazista, aki barátaival nyugatra akar szökni, végül egymaga a maradás mellett dönt. (Egy forró csókkal búcsúzik szerelmétől) - Kozák a Sodrásban-nak köszönhetően már közsimert és népszerű színész volt, holott még főiskolás volt ekkor. 

Szovjet egyenruhába bújt banditák ki akarják rabolni Jóskát, de pont akkor érkeznek a valódi szovjetek, akik majdnem kivégzik a bandával együtt. Végül fogolytáborba kerül.

A fogolytáborból kis szerencsével - egy anakronisztikus fordulatnak köszönhetően - kiszabadul, majd bamba módon felvesz egy bóklászás közben talált német egyenruhát. (A korabeli Filmvilágban Létay Vera nagyon dühösen kikel ez ellen a valószínűtlen fordulat ellen - nagyon gyenge szellemi képesség kell ahhoz, hogy valaki felvegye a szovjetek által megszállt területen az egyik vesztes sereg egyenruháját, bármilyen hűvös is van...)

Természetesen így hamarosan újra fogságba kerül Jóska. Egy orosz kiskatona mellé helyezik, ahol segítenie kell egy marhacsorda gondozásában, napi fejésében. Kolja (Szergej Nyikonenko) természetesen nem tud magyarul, és Jóska sem beszél oroszul, így gyakorlatilag testbeszéddel tudnak csak kommunikálni.

Itt jegyzem meg, hogy a filmben viszonylag kevés a beszéd, és ami van, annak is a nagyobb része orosz, mivel a játékidő nagy részében Jóskán kívül főleg szovjet katonák szerepelnek, akik nyilván oroszul beszélnek. És ehhez nincs felirat! Ezzel mintegy Jóska szemszögéből látjuk az eseményeket, ugyanúgy nem értjük a szöveget, ahogy ő sem. Természetesen a nyilvánvaló rendezői elképzelés szerint a film megértéséhez nincs szükségünk az orosz szöveg szó szerint megértésére.

A film nagy része a két fiatalember kapcsolatának alakulását mutatja be. Jóska először szökni próbál, Kolja utánalő... Mint kiderül, nem feltétlenül azért, hogy megölje, valószínűleg inkább megmenteni akarta... Később, amikor Jóskának lehetősége lenne elmenekülnie, már inkább marad, mert Koljaának "baja lenne", ha sikerülne megszökni tőle... Aztán amikor kiderül, hogy Koljának egy súlyos sérülése van, mindent megtesz, hogy segítséget szerezzen neki...

Bevallom őszintén, és arra számítottam, hogy miután ez a film jancsósabb az Oldás és Kötésnél, - ami amúgy nagyon is tetszett - , ez a film még jobban tetszeni fog. Kicsit azonban csalódást okozott, kissé unalmasnak éreztem. Nem véletlen, hogy a Jancsó filmekről szóló elemző irodalomban is az egyik legkevésbé emlegetett filmek közé tartozik. Talán megelőzi az "A Harangok Rómába mentek" című filmet, melyet még a Jancsó kedvelők is gyenge első próbálkozásnak tartanak.

Más baja volt a magyar kultúrpápának (Aczél Györgynek) a filmmel... Valamiért szovjetellenesnek tartotta. Őszintén szólva nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Legrosszabb esetben is semleges megvilágításba helyezte a szovjeteket. Lehet, hogy ez is baj volt? Vagy az volt a baj, hogy az orosz kiskatona esendő kisembernek tűnt, nem pedig legyőzhetetlen óriásnak?

A film megtekintése után a kultúrpolitikának minősítenie kellett a filmet. A besorolás alapján dőlt el, hogy milyen prémiumot kap a rendező, milyen széles körben forgalmazzák a filmet, stb... A Művészeti Tanács I.A (azaz a legjobb) minősítést javasolt. Aczél elvtárs azonban vitát nem tűrő módon kijelentette, hogy III.C lesz a minősítés.

- Miért Aczél elvtárs? - kérdezte az egyik illetékes

- Azért, mert a III.C-nél nincs rosszabb.

Ez konkrétan azt jelentette, hogy Jancsó szinte semmit nem kapott a film bevételéből. (Mondjuk a besorolásnak köszönhetően olyan nagyon nem is vetítették)  Továbbra is kispénzű rendezőként tengődött... de már nem sokáig...

A stúdió vezetője, Nemeskürty azonban idővel rehabilitálni tudta a filmet. Ravasz módon levetítette egy Budapesten élő szovjet újságírónak, és megkérte, hogy írjon róla kritikát. Az újságíró el volt ragadtatva a filmtől, és rajongó hangú cikket jelentetett meg a Pravdában! Ezután már hivatalosan sem lehetett utálni ezt a filmet, hiszen, ha valamit Moszkvában szeretnek, az csak jó lehet!

Magyarország (Stúdió 3), 95 perc, ff., magyar

Rendező: Szabó István

Szabó István első filmje egyben első része annak a trilógiának, mely filmjeit a rendező tulajdonképpeni alteregójaként Bálint András személye köt össze. (A trilógia másik két filmje az Apa-1966 és a Szerelmesfilm-1970)

A film címét adó "álmodozások kora" természetesen a fiatalságnak arra a mámorítóan gyönyörű időszakára utal, amikor nemcsak a szerelemfokozó hormonok tombolnak az emberben, hanem az a szilárd meggyőződés is él benne, hogy mindent jobban tud az idősebbeknél, továbbá alsóhangon is a világmegváltást tűzi ki célul maga elé.

A hatvanas évek fiatalságának életébe kapunk egy kis betekintést. Az első munkahely, a baráti és szerelmi kapcsolatok alakulása, a korszak házibulija, a balatoni nyaralások... A felnőtté válásról szól ez a film, az egyetemről kikerülő szoros baráti kör története - és annak széthullása...

Ebből a baráti körből Oláh Jancsi (Bálint András) sorsa kerül az elbeszélés középpontjába. Az ő narrációja időnként megszakítja a történetet, bizonyos időugrásoknál pár mondatban összefoglalja a közben megtörtént eseményeket. Érdekes módon a főszereplő hangján megszólaló elbeszélő önmagát is egyes szám harmadik személyben említi.

Oláh Jancsiék kikerülve az egyetemről természetesen a kor előírásai szerint azonnal elhelyezkednek. (A munkakerülés büntetendő volt.) Mindannyian ugyanarra a munkahelyre mennek dolgozni. Itt kapják az első pofont az élettől. Nem csak szétszabdalják a társaságot a vállalat különböző osztályaira, de még a kezdő fizetésük sem lesz egyforma...

Szembesülnek tehát a kijózanító valósággal (a felnőttek világával), de persze álmodozásukból csak fokozatosan ébrednek fel. Szép lassan felbomlik a korábban felbonthatatlannak hitt baráti kör. Látjuk, Jancsi első futó kalandját Ágival (Esztergályos Cili) - soha nem gondoltam volna, hogy volt idő, amikor úszósapkában fürödtek a Balatonban... vagy csak már annyi idő eltelt azóta, hogy nem emlékszem...

Lányok jönnek-mennek Jancsi életében. Halász Judit Gabija amolyan egyoldalú (Jancsi részéről tulajdonképpen viszonzatlan) szerelem, akit minden lelkiismeretfurdalás nélkül hagy ott egy házibuliban Éva (Béres Ilona) kedvéért.

Talán nem voltam egyedül 8-10 éves koromban azzal, hogy szerelmes voltam Halász Juditba. Akkoriban rendszeresen tartott gyerekelőadásokat, amiken emlékeim szerint főleg énekelt - a Micimackót biztosan mindig elénekelte), de elképzelhető, hogy meséket is mondott. Babaarca és kellemes kisugárzása miatt szinte biztos vagyok, hogy hozzám hasonlóan sok rajongója akadt korosztályom fiúi közül.

A fiatal Béres Ilonára viszont csak most felnőtt fejjel figyeltem fel, köszönhetően ezeknek a régi filmeknek. Nem csak szép, de van valami nagyon kedvesen bájos kisugárzása is.

Az 1965-ös Filmvilágban Létay Vera egy hosszú cikket szentel ennek a filmnek, melyben megemlíti, hogy Szabó Istvánnal évfolyamtársak voltak a "Színművészetin", és elmondása szerint minden egyes filmszereplő pontosan beazonosítható Szabó fiatalkori életének szereplőivel. (az alábbi képen a fiatal Szabó instruálja az egyik szereplőt)

Szabó határozottan részévé vált ezzel a filmmel a magyar új hullám első nagy alkotóinak. Több helyen utal is példaképeire. Látványos Truffaut iránti rajongásának megjelenítése, de őszinte vallomás a Herskó féle Párbeszédre való utalás is. Ez utóbbit lenne talán a legnehezebb letagadni, hiszen a film formátuma is nagyon sok hasonlóságot mutat a Párbeszéd-el. (Szabó egyébként tagja volt a Herskó-film stábjának) Amaz évtizedeket ölel fel, ez pedig inkább csak néhány évet, ettől függetlenül végig az volt az érzésem, mintha a Párbeszéd kistestvérét látnám.

Az újhullámos jelleget erősíti, hogy a forgatókönyv teljes egészében Szabó István teremtménye. És mellesleg felhasznál részleteket saját korábbi rövidfilmjeiből is. (híradórészlet).

Hm...  Van ebben a párbeszédben valami pimaszság... Legalábbis ha nem feledkezünk meg arról, hogy 1964-ben vagyunk, a már konszolidálódott Kádár-rendszerben... ez a már-már lekezelő válasz (Én mérnök vagyok)  nekem kicsit pimasznak tűnik. Valószínűleg kellett kis bátorság ahhoz, hogy ilyesmi belekerülhessen a filmbe. Ráadásul nem is ez a legdurvább....

A naplószerű elbeszélés kellemes időutazás egyrészt a hatvanas évekbe, másrészt magunk (korszaktól független) fiatalkori emlékei közé...

És végérvényesen belépve a felnőttkorba úgy látszik, mindannyiunknak eljön az a pont, amikor végre fel kell ébredni az álmodozásból, és el kell fogadnunk, hogy sajnos ez az élet rendje...

Kellemes poént kapunk zárásként, amikor az alvó Jancsit felhívja a telefonos ébresztő szolgálat...

"Jó reggelt kívánok! Itt a telefonébresztő! Tessék felkelni!"

És látjuk ahogy az ébresztő szolgálat bájos kisasszonyai sorra keltegetik az embereket. És ez az a pont, ahol az "álmodozások kora" véget ér...

Magyarország (Hunnia filmstúdió), 128 perc, ff., magyar

Rendező: Herskó János

Emlékszem a Csinibaba (1997) című film egyik jelenetére, melyben Simon bá' a háztömbrádióban beolvassa a LOTTO nyerőszámait, ám amikor az 56-os számhoz ér, nem meri beolvasni... nyilván a poén az 1956-os forradalom Kádár-kori tabu jellegét akarta kifigurázni...

Egy másik film, ami rendszeresen eszembe jutott a Párbeszéd megtekintése alatt a Rákosi-rendszer kritizáló A Tanú, melyet 1969-ben - elkészítésekor - azonnal betiltottak, és csak tíz évvel később ilyen-olyan okokból vetítették kisebb mozikban...

Nos, miért is jutott eszembe ez a két film? Mert a korai Kádár korszakról rokonok és ismerősök beszámolói, illetve az említett filmes emlékeim alapján, no meg a történelmet ismerve fel sem merült bennem, hogy olyan filmet lehet csinálni, melyben szinte (!) teljes nyíltsággal tudott a rendező Herskó János a Rákosi korszak koncepciós pereiről, illetve az 1956-os forradalomról beszélni.  A Tanú kismiska ehhez a filmhez képest!

Itt jegyzem meg, hogy egy fontos időszak viszont valóban mintha hiányozna a történelemből a film szerint: szó sem esik a forradalom utáni megtorlásokról, Nagy Imre kivégzéséről, stb. Nyilvánvaló, hogy ezeket a dolgokat a Kádár-rendszer utolsó évei előtt egyszerűen nem lehetett feszegetni. Csoda, hogy a forradalom említése nem verte ki a biztosítékot.

Valóban. Bár a film elsősorban egy házaspár - a második világháború vége és a film készítésének ideje közötti - kb. 20 évéről szól, nagyon erős hangsúlyt kap azoknak a politikai eseményeknek az ábrázolása, melyek hatással voltak kapcsolatuk alakulására. Teljes nyíltsággal mutatja be Herskó a koncepciós pereket, ahogy veréssel próbálnak beismerő vallomást kicsikarni az ártatlan emberekből. 

Később mutatja, ahogy a lelkes forradalmárok gyűléseznek 1956-ban, ám felvillantja a forradalom kegyetlenkedő árnyoldalát is. A szovjet tankok dübörögve történő bevonulása valóban hatásos kép, kíváncsi vagyok, mit szólhattak az emberek, amikor ezt a jelenetet forgatták: hat tank vonul át a Margit-hídon.... Igen felkavaró élmény lehetett azok számára, akik ugyanezt hét évvel korábban átélték...

A fentiek alapján úgy tűnhet, mintha alapvetően politikai vagy történelmi jellegű film lenne. Valójában - legalábbis Herskó elbeszélése szerint - a film fő lényege elsősorban az emberi párkapcsolat vizsgálata volt.

Talán kicsit körülményes a megfogalmazás, de értelmezésem szerint a jó kapcsolat titka nem a szerelem, hanem az, hogy nagyjából összhang legyen a partnerek életszemlélete között. Azaz felejtsük el azt a romantikus teóriát, hogy a boldog együttélés alapja az őszinte szerelem... Egyébként az én magánvéleményem, hogy hosszú távú szerelem csak a beteljesületlen szerelem lehet, de nyilván ebben sokan meg kívánnak cáfolni...

A film középpontjában az a Barna (Braun) Judit (Semjén Anita) áll, aki zsidóként túléli a koncentrációs tábort, hazatérve semmi más nem érdekli, csak az, hogy beléphessen a kommunista pártba. Ott összeismerkedik Horváth Lászlóval (Sinkovits Imre), hamarosan össze is házasodnak, ám az ötvenes években egy koncepciós per miatt Horváthot letartóztatják. Judit egy darabig kitart mellette, ám idővel meggyengül hűsége. Majd a hatvanas években újra egymásra találnak volt férjével.

Herskó vette a bátorságot, és a legfontosabb szerepre a 19 éves, pszichológia szakos Semjén Anitát szerződtette. Semjén ezen a filmen kívül csak egy-két másik filmben szerepelt akkoriban, utána visszatért eredeti hivatásához. Ma az USÁ-ban él.

Herskó állítólag Ruttkai Évával és Domján Edittel is készített próbafelvételeket, mégis az amatőr színésznőnél maradt. A látottak fényében tökéletes döntésnek érzem. Semjén Anita lenyűgöző őstehetség, egy pillanatra sem éreztem, hogy zavarban lenne olyan színészóriások mellett, mint mondjuk Sinkovits Imre vagy Sztankay István. Egyetlen furcsaság vele kapcsolatban, hogy az utószinkron során Békés Rita adja az ő hangját. Próbáltam ennek okát fellelni, de sehol nem találtam. Ha valaki tudja, kérem írja meg kommentben.

Sinkovits Imre szereplése ebben a filmben azért külön érdekes, mert ő maga 1956 Október 23-án tízezres tömegnek szavalta a Nemzeti Dalt, Október 30-án pedig a Nemzetiben megválasztott Színművészek Ideiglenes Nemzeti Bizottságának is tagja lett. (A filmben van egy jelenet, melyben a Nemzeti Dalt szavalja valaki a Bem szobornál. Sinkovits a valóságban a Petőfi szobornál tette ugyanezt) A forradalom levelére után Sinkovits megúszta börtönbüntetés nélkül, viszont a Nemzetiben eltiltották a színpadra lépéstől, és végül később el is bocsájtották. Folyamatosan zaklatták, kihallgatásokra vitték. Hogy valamiből megéljen, játékfröccsöntőként vállalt munkát. 1958-ban lassan elkezdték újra színpad közelébe engedni, először csak a József Attila színházban, ami akkoriban sem számított az "elit" színházak közé. Végül 1963-ban visszaengedték a Nemzeti Színházba, és haláláig ugyanabban az intézményben dolgozott, igaz, 2000-től már Pesti Magyar Színháznak hívták, mivel új Nemzeti Színházat építettek a Duna-parton.

Aki figyelmesen olvassa a film elején látható feliratokat, annak többek között feltűnhet Szabó István neve is a rendező munkatársaként. Szabó ekkor 25 éves pályakezdő volt, Herskó egyengette indulását.

Aki esetleg látta Szabó gyönyörű 1999-es filmjét, A Napfény Ízét, az felfedezhet néhány igen érdekes hasonlóságot. A leginkább szembetűnő talán az, hogy az '56-os forradalom alatt mindkét filmben az Egmont nyitány (Beethoven) szólal meg. De eszembe jutott Szabó remek filmje, az egyes korszakokban ismétlődő motívumok láttán: ahogy látjuk időről-időre hogyan változik a kávéház berendezése. A Napfény Ízében volt ez igazán látványos, ahol több, mint száz évet ölelt fel a film, de ez alatt a húsz év alatt is figyelemreméltó volt a változás. 

A hajviseletek, öltözékek mellett rengeteg utalás látható a háttérben, amik segítenek beazonosítani, hogy hol tartunk az időben: amikor Rákosi képet látunk, tudjuk, hogy még '53 előtt vagyunk, amikor Sztálinváros feliratot látunk, tudhatjuk, hogy '51 és '61 között járhatunk... de néha egy-egy újságcikk címe, vagy egy dátum a falon is segít eligazodni az időben

Ha jól látom, az alábbi képen a körfolyosón álló forgató-csoport baloldalán, feketében áll Szabó István, mellette a főszereplő Semjén Anita. Herskó pedig a 9 fős csoport közepén áll a korlátba kapaszkodva.

Érdekesség a filmmel kapcsolatban, hogy az előzetes bemutatók után Herskó teljesen újravágta az első változatot. Kihagyott pár jelenetet, de a legfontosabb változtatás a következő volt: az eredetiben bizonyos történéseket megmutatott először Judit szemszögéből, majd újra megmutatta László szemszögéből kicsit máshogy (ilyesmivel találkoztunk már Kuroszava A Vihar Kapujában című 1950-es filmjénél, ahol egyes szereplők visszaemlékezését láthattuk ugyanazzal az eseménnyel kapcsolatban, és minden visszaemlékezés kicsit különbözött a többitől. 

Az előzetes bemutatók utáni beszélgetéseken azonban Herskó számára kiderült, hogy az eredeti vágás nem működik úgy, ahogy ő elképzelte. A különbségek nem voltak elég szembetűnők ahhoz, hogy mindenki észrevegye őket. Sokan csak azt vették észre, hogy egyes jelenetek megismétlődnek más szemszögből. Nem értették ennek okát.

Újravágta tehát Herskó a filmet, és Horváth László szemszögét összesűrítette az utolsó 20-25 percre, ahol egy nagy beszélgetés során Judit és László átbeszélik életüket, és így László narrációjával már teljesen világos, hogy az ő szemszögéből kicsit máshogy látjuk az eseményeket.

Van egy folyton visszatérő dal a filmben, ami hatalmas meglepetés volt számomra. Ismertem és nagyon kedveltem is ezt a dalt Kulka János előadásában, és egyáltalán nem tudtam róla, hogy ez valójában egy 1963-as film zenéje.

Gara György adja elő: Ha volna valaki... Gara nem tűnik különösebben képzett énekesnek (azt olvastam, hogy autodidakta zenész), mégis van benne valami ami nagyon megfog. Az egész dal misztikus, elvarázsol.  Illetve nem is tudom mi az ami miatt ennyire a hatása alá lehet kerülni... Van benne valami hasonlóan egyéni, mint a Cseh Tamás dalokban... Talán nem csak én érzem így, mert olvastam olyat is, hogy a dal tette kult-filmmé a Párbeszédet. (Már, ha valóban elmondható róla, hogy kult film volt akkoriban) Mindenesetre emlékszem a nyolcvanas évek végéről olyan esti tábortüzes gitározásra, melyen akkori negyvenesek - tehát akik '63-ban voltak fiatalok) ezt a dalt énekelték. 

Herskó 1970-ben elhagyta Magyarországot. Elsőre furcsán hangzik ez, hiszen nem csak filmeket rendezhetett - láthatóan szinte teljesen szabad kezet kapva - , hanem ő volt a film-főiskola főigazgató-helyettese is.

Ezzel kapcsolatban maga Herskó mesél el egy érdekes történetet:

Bizonyos forrásból megtudta, hogy Aczél György ki akarja őt rúgatni a főiskoláról. Felhívta hát Aczél elvtársat, és megkérte, hogy fogadja őt. Már a telefonbeszélgetés is sokat elárul mindkettőjükről:

Aczél: Mi van, grófom?

Herskó: Beszélni akarok magával, hercegem!

Aczél: Jó, hát akkor jöjjön be!

Be is ment hozzá, és megkérdezte, hogy miért akarja őt Aczél kirúgatni. Éppen, hogy elkezdődött a beszélgetés, amikor benyitott Kádár. Herskó feltételezte, hogy valami fontos dolog lehet, ezért udvariasan felajánlotta, hogy kimegy, amíg Kádár és Aczél megbeszélik a dolgukat.

Pár perc múlva jöttek ki Kádárék, és Aczél odahívta a rendezőt magukhoz:

Aczél Kádárhoz: Bemutatom neked Herskó elvtársat, a főiskola igazgatóját. 

Herskó: Aczél elvtárs, ne nevezzen ki igazgatónak, hisz most akar kirúgni! (Herskó igazgató helyettes volt)

Kádár: Én ismerem a Herskó elvtársat. Ez az Aczél színész volt valamikor. Nem szerepeltetné?

Herskó: Ha legközelebb csinálok egy vígjátékot, akkor biztosan!

Herskó állítólag ebben a vicces hangulatban határozta el, hogy elmegy az országból. Ahogy egyszer később megjegyezte: "Nem tudok olyan országban élni, ahol egyetlen embernek akkora hatalma volt, mint nekem"

Svédországba emigrált tehát, - vagy ahogy akkoriban mondták disszidált - , ahol szintén a filmfőiskolán oktatott. Ennek következtében szinte minden filmjét utólag betiltották, köztük a pont akkor elkészült N.N. a halál angyala című filmet is.

Svédországban a Stockholmi filmfőiskolán hamarosan a filmrendező tanszak vezetője lett, majd az intézmény rekor-helyettese, végül rektora. 2011-ben hunyt el. Herskó ezzel az egy filmmel képviselteti magát ezen a listán, úgyhogy vele a továbbiakban nem találkozunk.