Magyarország (IV. stúdió), 81 perc, ff., magyar

Rendező: Mészáros Márta

Kovács Katit elsősorban énekesként ismerjük, sokan talán nem is emlékeznek már arra, hogy a hatvanas évek végén öt (!) filmben is főszerepet vagy ahhoz közeli fontos szerepet kapott amatőrként. És aki hozzám hasonlóan kedveli Kovács Katit, annak különösen jó hír, hogy ebből az öt filmből most négy (a Mészáros Márta által rendezett Holdudvar kivételével) zsinórban, egymás után következik a 303-as listán! Induljon tehát a Kovács Kati maraton!

Bár a listán eggyel ezelőtt álló Kincskereső kisködmönt is női rendező jegyzi (Katkicsi Ilona), amaz "csak" tévés produkció, s mint ilyen az "igazi" filmesek által gyakran lenézett alkotás. Mindenesetre amikor Mészáros Márta eme filmjét a legelső magyar női rendező által készített nagyjátékfilmként aposztrofálják, akkor a hangsúly itt a nagyjátékfilmen van, tehát a tévés produkciók nem számítanak ide. A rendezői szakma hagyományosan férfias dolognak számított (így van ez egyébként ma is), nőnek nagyon nehéz volt befurakodni közéjük. Egy tévéműsorban mesélte a rendezőnő, hogy pályája elején finoman jelezték neki, hogy "óvodások és lányok nem lehetnek filmrendezők"... Hát Mészáros erre rácáfolt...

Ennek a filmnek az operatőre Somló Tamás volt, akit Mészáros Márta ekkori férje Jancsó Miklós engedett el az ezzel egy időben forgó Csend és kiáltásról, hogy a Mészáros számára nagyon fontos első nagyfilmhez egy tapasztalt, komoly operatőr álljon rendelkezésre. Így talán tudat alatt előkészítve saját operatőrváltását, hiszen - bár Somló visszatért még Jancsóhoz annak következő, első színes filmjéhez a Fényes szelekhez, de csak azért mert Kendével ellentétben Somlónak már volt színes filmes tapasztalata. Jancsó második nagy korszakát már Kende Jánossal csinálja majd végig, de ez egy másik történet, térjünk most vissza ehhez a filmhez.

Kovács Kati volt a főbb szerepekben az egyetlen amatőr, mellette Horváth Teri (aki állítólag sokat segített az énekesnőnek abban, hogy természetesen játsszon a kamerának), Szirtes Ádám, Harsányi Gábor, Juhász Jácint, és még sorolhatnám... Erre a filmre is igaz, hogy néha kisebb szerepekben is olyan nevek tűnnek fel, mint Kozák András vagy Agárdi Gábor....

Egyáltalán nem ritka, hogy amatőr szereplőkkel zseniális filmek készülnek. Hirtelen elsőként a Biciklitolvajok (1948) jut eszembe, amiben emlékeim szerint egyetlen képzett színész sem szerepelt. Kovács Kati képzetlensége biztosan hozzájárult a film életszerűségéhez. Kicsit olyan érzésem volt, mintha nem egy megrendezett filmet látnánk, hanem a valóságot, melyet egy láthatatlan kamera rögzít nekünk. Nem egy megírt történetet, hanem egy olyat ami minden pillanatban történik körülöttünk. Mintha belesnénk egy valóban létező ember életébe. És ezt tovább erősítette az a cselekmény, melyben szinte semmi nem tartott sehova. Semelyik szál nem volt igazán elvarrva a film végére sem.

Szőnyi Erzsébet (Kovács Kati) egy intézetben felnőtt fiatal lány, jelenleg szövőnőként dolgozik. Valahogy sikerült kapcsolatba lépnie édesanyjával (Horváth Teri), aki eleinte nyitott a találkozásra, de aztán megkéri, hogy inkább mégse látogassa meg. Ám az üzenet valahogy elkeveredik, így létrejön a találkozó. Zsámbokiék (azaz Erzsébet édesanyjának) családja azonban semmit nem tud a nő fiatalkori "botlásáról" így Erzsébetet mint távoli rokont mutatja be a családnak, és így lakik náluk néhány napot a mátrai faluban. Érdekes a dinamika Erzsébet és a család férfitagjai között. Később Erzsébet kalandba keveredik egy idegennel, feltűnik egy férfi is, aki tudni vél Erzsébet édesapjáról... a néző már-már számít arra, hogy a megszokott módon a film végére minden szál elsimul... ám szinte minden elvarratlan marad... de megnyugtatásul azt kell mondanom, hogy ez egyáltalán nem zavaró, sőt! Így lett igazán életszagú a végeredmény. Hadd tegyem hozzá, hogy állítólag a történet nagyrészt valóságon alapul, de a végeredményt tekintve ennek szerintem semmi jelentősége nincsen.

Mészáros Mátra felkérésére Szörényi Levente kifejezetten ehhez a filmhez komponálta az Illés Eltávozott nap című dalát, melyet a film elején Kovács Kati énekel a nyitó feliratok alatt, a film utolsó jelenetében pedig egy zenés-táncos összejövetelen maga az Illés együttes ad elő.

Amellett, hogy élveztem azt a lebegés-szerű állapotot, amit számomra a film nyújtott... - így érzem amikor a cselekmény szála szinte nem vezet sehova - a másik ami nagy élmény: volt teljesen belehelyezkedni a hatvanas évek végének hétköznapi valóságába. Látni azokat a tárgyakat, melyek már gyerekkoromban (hetvenes-nyolcvanas évek) is kicsit régiségnek számítottak. Egyik kedvencem az alább is látható, valamelyik kis albérlet falán felfedezett hatalmas Sabena airlines plakát. Elképzelésem sincs, hogy a belga nemzeti légitársaság afrikai járatait népszerűsítő plakát hogy kerülhetett a hatvanas évek végi szocializmus egyik albérletének falára, de az ilyen felfedezések az egyike azoknak a dolgoknak, amik miatt érdemes újra felfedezni ezeket a régi filmeket! Külön öröm, hogy hála az internetnek ugyanezt a plakátot színesben is megtaláltam.

Magyarország (Magyar Televízió, 6x25 perc, ff., magyar

Rendező: Katkics Ilona

Először is, mindjárt az elején megjegyezném, hogy időben öt év eltéréssel ketten is megfilmesítették a Móra Ferenc által írt Kincskereső kisködmönt. 1968-ban tévésorozat készült belőle Katkics Ilona rendezésében (erről írok én most), majd 1973-ban az a Szemes Mihály rendezett belőle mozifilmet, aki ennek a tévésorozatnak a forgatókönyvírója volt. 

A 303-as könyv határozottan a tévé-sorozatot válogatta a listára, de elkövettek egy kis bakit, mert a képi illusztrációhoz viszont a mozifilm egyik fényképét használták. Azt sejtem emögött a baki mögött, hogy a tévé-filmek/-sorozatok készítésekor kevesebb forgatási fotó készült, míg a mozi-film készítést mintha jobban dokumentálták volna mindig is... ráadásul a tévéfilmekből kivett képkockák minőségben is nagyon gyatrák ebből az időszakból... Nekem azonban mégis sikerült találnom egy-két fotót, íme például egy forgatási kép amelyen a rendezőnő a főszereplő Ferkót alakító Jelisztratov Szergejjel látható. (Érdekes, hogy a sorozat készítői a könyvben Gergőjét átnevezték Ferkóra, talán az író iránti tiszteletből?)

Lehet, hogy tévedek, de a Kincskereső kisködmön mintha a legelső kötelező olvasmányunk lett volna (talán harmadikban?) és nagyon nagy hatással volt rám. Gyerekként viszonylag traumatikus volt szembesülni a regénybeli halálokkal (akár csak a Pál utcai fiukban Nemecsek Ernő halálával), de ezekkel együtt (vagy ezek ellenére) is határozottan szép emlékként maradt meg az egész könyv, mely egy szívhez szóló, mélyen emberi történet arról, hogy a legnagyobb kincsek nem az anyagi javakban, hanem a szeretetben, a családban és a mindennapok apró örömeiben rejlenek. Miközben a gyermeki lélek tisztaságán és a felnőtté válás fájdalmán vezet végig, megtanít arra, hogy még a legnehezebb helyzetekben is lehet ragaszkodni ahhoz, ami igazán értékes.

Ma amerikaiasan limited series-nek nevezik ezeket a néhány részből álló, és nem évadokon átívelő sorozatokat, akkoriban itthon csak ilyen sorozatok készültek. (Hol volt még a Szomszédok...) Hatszor 25 perc... ha levennénk minden rész elejéről és végéről a feliratokat egy nagyon bő kétórás filmet kapnánk, talán a célcsoportnak (gyerekeknek) ez egyben túl sok lett volna, én gyakorlatilg ledaráltam az összes részt egymás után, nekem még kevés is volt, annyira élveztem. És itt jön elő bennem ez makacs kérdés: ha a színes-szagos Egri csillagokhoz, ehhez az ikonikus filmhez ennyire nem fűlött a fogam, akkor egy másik kötelező olvasmány, egy fekete-fehér, moziba nem is került mű hogyhogy ennyire a szívemig hatol?

Van benne néhány zseniális színész (Horváth Teri, Bánhidi László, Rajz János, stb...) a főszereplő pedig egy kilencéves őstehetség, akit ezzel a filmmel fedezett fel Katkics Ilona. (állítólag első körben 300 fiút "castingolt" a rendezőnő a szerepre) Szergejt ezután rengeteg gyerek- és ifjúsági filmben láthattuk. Róla talán érdemes megemlíteni, hogy orosz apától, magyar anyától született a Szovjetunióban. Szülei válása után négy évesen édesanyjával Magyarországra költözött. Ha jól tudom, felnőttként már nem foglalkozott színművészettel, 2000-ig a magyar tévénél dolgozott különböző munkakörökben, később a TF oktatója lett. Így néz ki mostanában:

A sorozat rendezője, Katkics Ilona egyébként már négy évvel korábban is hozzányúlt a könyvhöz, 1964-ben A kis bice-bóca címmel készített egy 17 perces tévés kisfilmet a könyv egyik - talán legemlékezetesebb - fejezetéből. (de az alábbi kép továbbra is a most tárgyalt sorozatból való, Ferkó mellett Bice-bóca is látható rajta)

Gyakorlatilag nem is volt kérdés, hogy Katkics pályafutása során a tévében gyerek-filmekkel és -sorozatokkal akar foglalkozni. A moszkvai filmművészeti egyetem után itthon elvégezte a tanítóképzőt is, hogy a lehető legjobban megértse a gyerekekkel való közös nyelvet. Ha mondok néhány általa rendezett film- vagy sorozat-címet, biztosan beugranak mindenkinek aki a hetvenes, nyolcvanas években volt gyerek: Tündér Lala, Bonca-filmek, A palacsintás király, Csutak a mikrofon előtt... és még sorolhatnám...

Ellentétben a lista előző filmjével (Egri csillagok) itt a játékidő minden percében hitelesnek éreztem a helyszíneket, a díszleteket és a ruhákat. Jó volt újra átélni azokat az érzéseket, amiket nagyjából tízéves koromban a könyv olvasása közben átéltem. Pontosan ugyanolyan hatással volt rám most a film, mint akkor a könyv. 

Ebben az idézetben - melyben Móra magáról vall - minden benne van, amit a regényről vagy akár az abból készült filmről elmondani lehet... rözsetűz, melegség... egyszerűen... szívbemarkolóan.

Magyarország (MAFILM 4), 157 perc, színes, magyar

rendező: Várkonyi Zoltán

Előre szólnom kell, hogy nagy valószínűséggel igen népszerűtlen leszek ezzel a bejegyzésemmel, hiszen ha jól sejtem, ez a film a hatvanas évek legnépszerűbbjei közé tartozik... és, hát... töredelmesen be kell vallanom, hogy nekem az ilyen filmek, mint amilyen ez is, hónapokra megakasztják a blogolást, mert olyan nehezen szenvedtem végig rajta magam, hogy közel három hónap telt el az előző bejegyzés óta, és hetek óta a róla való írással is küszködöm. Rosszat nem különösebben szeretek hosszan írni egy filmről, erről jót meg nehezen tudok...  Talán további ellenszenvet váltok ki, ha azt is bevallom, hogy emlékeim szerint ez volt az egyetlen kötelező olvasmány, aminek elolvasását valamilyen úton-módon sikerült megúsznom. Úgy általában nem volt elvi kifogásom a kötelező olvasmányok ellen, de ez valahogy nem kívánkozott nekem. 

Jancsó rajongóként különös érdeklődéssel olvastam, amikor a rendező leírta, hogy mennyire kirázta a hideg ezektől a nagy epikus Várkonyi-filmektől, és amikor a stúdió vezetője Nemeskürty István (jelen film forgatókönyvírója) bíztatta, hogy ő is csináljon valami történelmit, akkor megcsinálta a Szegénylegényeket ami viszont szerintem zseniális lett. Az ilyen "színes-szagos", monstre, epikus filmeket - mint amilyen az Egri csillagok - már Hollywoodtól sem szerettem különösebben (lásd pld. Tízparancsolat). 

Az Egy magyar nábob-ot kifejezetten szerettem már gyerekkoromban is, a másik két Várkonyi-filmért különösebben nem voltam oda, de valamennyire azért elismertem őket. Itt viszont úgy éreztem, hogy kicsit elszállt vele a ló... legalábbis abban a tekintetben, hogy már vizuálisan sem láttam igyekezetet a realitásra való törekvésre... a jelmezek inkább hasonlítottak egy operettelőadás jelmezeire (főleg a törökök), mint egy hitelességgel próbálkozó történelmi kalandfilmre... Amikor a török seregben némelyik harcosnak akkora turbánja volt, hogy szinte felborul, akkor nálam elszakadt a cérna... Lehet, hogy a Jókai regények reformkori milliőjéhez jobban megtalálta Várkonyi a képi világot, Gárdonyi feldolgozásánál nálam elbukott... de félő, hogy nekem az alapművel is bajom van, így én messze nem vagyok mérvadó...

Érdekességképpen az egyik magasrangú török szereplő jelmez-tervének mood-boardja, melyen kis anyagminták is oda vannak tűzve a lapra.

Másik érdekesség, hogy a film díszlettervezői között megtalálható a később világhírű festővé váló Szász Endre is. És ha már a díszletek szóba kerültek, az első ami eszembe jut természetesen az egri vár, mely a filmben nem Egerben van, hanem Pilisborosjenő határánál, és ma is ugyanott áll, persze megérezve az idők pusztító erejét... Íme néhány kép a forgatásról, néhány pedig a vár jelenlegi állapotáról.

Aki látott már filmforgatást, az tudja, hogy egy ilyen forgatáshoz nem kell az egész várat megépíteni, elég, ha annyi elkészül belőle, amennyire a rendező mutatni akar. Sőt a vár belsejéből való fényképezést megkönnyíti, ha nincs meg a teljes vár, elég, ha csak az a szakasz van meg, amelyikből ki akarunk látni. Így amikor a várban zajló eseményeket láttatja Várkonyi, akkor teljesen szabadon tudta elhelyezni a kamerákat és a lámpákat, nem akadályozta a vár többi fala. (a légi felvételen talán látszik, hogy mire gondolok)

Akárcsak a korábbi Várkonyi eposzokban, ebben a filmben is szinte minden komolynak számító magyar művész szerepet kisebb vagy nagyobb szerepben. Nem is akarok teljes listát készíteni, de itt volt pld. Sinkovits Imre (Dobóként), Kovács István (Bornemissza Gergely), a gyönyörű Venczel Vera (Cecey Éva), Bárdy György (Jumurdzsák), Agárdi Gábor (Sárközi, "a cigány"), de percnyi hosszú epizód szerepekben látható például Kern András vagy Major Tamás is...és még rengeteg más... néhány később színészóriásnak számító művész még a statisztériában is feltűnik...

Azt gondoltam volna, hogy a pártállam idején ha egy filmnek ilyen brutálisan magas a büdzséje, az megkérdőjelezhetetlenól azt jelenti, hogy a vezetőség támogatását élvezi, s mint ilyen, egyértelműen tabu a kritikusok számára. Meglepetésemre mégis találtam olyan korabeli cikket, melyben a cikk írója felveti, hogy "... megengedhetjük-e magunknak, hogy állami támogatással ilyen drága filmet forgassunk?"... a kérdés egyrészt kicsit fura, mert a pártállam idején kizárólag állami támogatással készültek filmek, nem volt magánfilmgyártás. 

A történetet én három összefonódó szálra bontanám (ezek mellett persze rengeteg mellékszál is fut):

Elsőként Gergely és Vicuska (Cecey Éva) szerelmi történetét említeném, amely gyerekkoruktól kezdve ível az egri ostromig.

A második szál Jumurdzsáké (Bárdy György) aki megszállottan próbálja visszaszerezni az elveszett gyűrűjét.

Végül természetesen a harmadik szál az egri vár védelme és a török-magyar összecsapás, amely a regény csúcspontját képezi.

Az vitathatatlan egyébként, hogy az egri csatában voltak igen látványos pillanatok, de voltak igen béna megoldások is melyek mintha időhiányra vagy nem kellően alapos kivitelezésre utalnának. Ilyen például amikor a "török" kaszkadőrt nyakon öntik az egri védők a forró gulyással, a kaszkadőr kicsit tétovázik, majd gondol egyet és leugrik. Ez egy olyan látványos hiba, amit kis gyakorlással és ismétléssel egy ilyen költségvetésű filmben talán érdemes lett volna jól megoldani.

A statiszták jó része (5-6000 ember) kivezényelt katona volt ahogy hirlik, az alábbi képen látszik is, ahogy őket nem a rendező (Várkonyi, napszemüvegben), hanem a felettesük igazgatja:

Egyébként már gyerekkoromban találkoztam azzal a legendával, hogy valamelyik janicsárnak kvarcórája van, de én ilyet nem láttam, és állítólag ez egyszerűen rosszindulatú pletyka volt, ilyen képkockát senki nem tudott mutatni. Forgatási fotókon persze már látható egy-egy karóra, de akkor már található cigarettázó és napszemüveges janicsár is... szóval az nem mérvadó... Olyan viszont állítólag látható a filmben - bár nekem nem tűnt fel - , hogy némely janicsár magyar katonai gyakorló nadrágban szerepel (őket katonák alakították). 

Sajnálom, hogy minden idők harmadik legnézettebb magyar filmjéről ilyen lenézően írok, és ilyenkor mindig hangsúlyozom, hogy a hiba valószínűleg az én készülékemben van, hiszen sokkal több ember néz(ett) ilyen filmeket mint mondjuk Jancsó filmet.... tényleg... ki a fene néz Jancsó filmeket rajtam kívül??

Magyarország (MAFILM 4. stúdió), 75 perc, ff., magyar

Rendező: Jancsó Miklós

1968-ban, a film március 14-i bemutatója után néhány hónappal nyilatkozott így Jancsó a címválasztással kapcsolatban. Érdemes észrevenni, hogy bár Hernádit általában a Jancsó filmek forgatókönyvírójának szokás tekinteni, maga a rendező gyakorlatilag magával egyenrangú helyre, azaz társ-rendezőnek titulálja barátját és kollégáját.

Hernádi haláláig betöltötte ezt a társ-alkotói szerepet, azonban van egy igen fontos pozíció a stábban, akinek a személye most megváltozott. Eddigi filmjeit mindig Somló Tamás operatőrrel forgatta. Most azonban Jancsó felesége, Mészáros Márta ugyanakkor forgatta első filmjét (Eltávozott nap), amikor Jancsó ezt a filmet forgatta 1967 október-novembere környékén. Jancsó nagyvonalú volt, és átengedte feleségének a tapasztalt operatőrt, és kipróbálta a korábbi filmjeiben Somló alá dolgozó segéd-operatőrt, Kende Jánost.

Az alábbi werk-fotón láthatjuk a szakállas Kendét a jobb szélen a kamera mögött, míg Jancsót balra, feketében, mellette az éppen dohányzó Töröcsik Marival. 

A kép további nagyon fontos szereplője az a sín, amin a kamerát mozgatni lehetett. Kendével már olyan hosszú snitteket tudtak csinálni Jancsóék, hogy akár percekig egyetlen vágás sem volt, mégsem volt unalmas a látvány. (később a hosszú snitteket odáig fokozzák, hogy a nyersanyag hossza szabja meg a snitt hosszát, ami kb 11 perc lett) A kamera szinte állandó mozgásban volt, siklott, szinte táncolt a levegőben, ha kellett emelkedett, sőt, akár 360 fokban meg is tudott fordulni. Nem maga a forgás okozott technikai kihívást, hanem a világítás. Somló perfekcionista volt, neki szüksége volt megfelelő mennyiségű lámpákra, amiket valahol el kellett helyezni. Nyilvánvaló, hogy ha a kamera 360 fokban körbefordul, akkor előbb utóbb látszanak a lámpák. Kende meg tudta oldani, hogy kültéren nem használt lámpákat. Jancsó szerette a zoomot, Somló nem szerette. Kende viszont nem félt azt használni. Így emlékezik vissza Kende a Jancsó filmekben a korábbi operatőr és ő közötti különbségekre. 

Amellett, hogy Kende stílusa sokkal jobban passzolt Jancsó elképzeléseihez, a forgatás első napjaiban nagyon sok volt a konfliktus közöttük.

Egy szó, mint száz - Kende végül évtizedekre Jancsó mellett maradt. Igaz, Jancsó következő - és egyben első színes - filmjéhez még visszahívta Somlót, aki színes nyersanyaggal tapasztalt volt, míg Kende még soha nem forgatott színessel, de az azt követő filmjeihez már megint mindig Kendét hívta, egészen addig, míg egy hatalmas stílusváltásra nem szánta el magát 1998-ban Jancsó a Kapa-Pepe filmekkel, ahol már Grunwalsky Ferenc lett az operatőr. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Mit tesz az ember, amikor a túlélés a tét? Semmi más, csak megélni a holnapot...

A film ezeket a kérdéseket boncolgatja. Ezáltal tulajdonképpen egy ki nem mondott trilógia harmadik darabja a Szegénylegények (1966) és a Csillagosok, Katonák (1967) után. 

1919 ősze - 1920 tavasza - Horthy fehér lován bevonult Budapestre, kezdődik a fehérterror. Hogy el tudjuk helyezni a filmet az időben, segítséget kapunk korabeli fotók felvillantásával a film legelején. Jancsó ezzel még kegyes volt velünk, a továbbiakban viszont már nagyon szűkmarkúan bánik az információ-morzsákkal. Nagyon figyelnie kell a nézőnek, hogy valamit is le tudjon szűrni a szituációról, ugyanis a Csend és kiáltás Jancsó számára arra volt kísérlet, hogyan lehet minimális információval elmesélni egy filmet. 

Az viszonylag hamar kiderül, hogy van egy volt vörös-katona Cserzi István (Kozák András), aki a helyi csendőrparancsnok (Latinovits Zoltán) tudtával és esetenként hathatós segítségével bujkál a faluban volt bajtársánál Károlynál (Madaras József). Károly feleségével Terézzel (Törőcsik Mari) és egy másik nővel, Annával (a varázslatos szépségű Drahota Andrea) él hármasban. Hogy Anna milyen kapcsolatban van velük, egyáltalán nem világos... néha egészen érzéki pillanatok zajlanak Anna és István között, de néha Anna és Teréz között is... Homályban maradnak ezek a dolgok, mint ahogy homályban marad az is, hogy a két nő miért mérgezi lassan Károlyt is és annak idős édesanyját is... Sosem tudjuk meg, hogy a csendőrparancsnok miért kockáztat, miért védi Istvánt? Sőt, szinte semmit sem értünk az egészből. Ezek mind levegőben lógnak, Jancsónak nem fontos a magyarázat. Csak pár szavas dialógusokat hallunk, vezényszavakat, utasításokat... nem is emlékszem nagyon hagyományos, hétköznapi hosszabb párbeszédekre. Talán ez is hozzájárul a film nyomasztó hangulatához.

Jancsó így vall egy interjúban az info-hiányról:

Ez a film nem követ egy lineáris vagy bármilyen hagyományos történetvezetést. Itt 75 percben azt a kérdést járjuk körbe, amit a gondolatom elején felvetettem: Mit tesz az ember a túlélésért? Pontosabban: ki mire képes a túlélés érdekében?

És a kamera szinte repked, lebeg, táncol fel-s-alá... és mi részesei, de nem feltétlenül értői leszünk ennek a helyzetnek. Átéljük a félelmet, a fájdalmat, de nem érthetjük meg... mint ahogy a valóságban sem értem, hogy ezek az ördögi szituációk miért teremtődnek meg újra és újra a történelem során...

Ez Jancsó utolsó fekete fehér filmje, de a színek hiányát számomra remekül ellensúlyozta a cinemascope szélesvásznú formátum. Egy tanácselnök Kiskunszentmiklósi birtokán forgott a film, tehát amikor ez az ultra-széles formátumú kamera kint bóklászik a magyar pusztában, akkor az embernek olyan érzése van, mintha ott lenne azon a hatalmas alföldi nyílt terepen. De nehogy azt higgyük, hogy csak nagytotálokat látunk a pusztáról! Ahogy említettem, Kende bátran használta a zoomot, egy snitten belül kreatívan váltogatta a nagytotált a közelikkel a szituáció igényei szerint. Itt érdemes megjegyezni, hogy a technológia ekkor még nem tette lehetővé a kontrollmonitor használatát, tehát gyakorlatilag csak Kende tudta, hogy mit rögzít a kamera, Jancsó csak napokkal később, az előhívott anyagok megtekintésekor látta, mi került a filmre. Persze nyilván volt Jancsünak egy elképzelése amit egyeztetett operatőrével, de azért arra is olvastam utalást, hogy néha érték bizony meglepetések.

Ekkor kezdődtek a konfliktusok Nemeskürty Istvánnal, aki a negyedik játékfilmstúdió vezetője volt.: "Itt figyeltem meg először, hogy Jancsó tartalmi kérdéseket áldoz fel formai megoldásokért" - mindenesetre ezután a film után Jancsó átment a MAFILM 1-es stúdióba, ahol tárt karokkal várták.

Más konfliktusa is akadt Jancsónak a forgatás során: Latinovitssal sem ment zökkenőmentesen a munka. Ezzel kapcsolatban így nyilatkozott Jancsó jóval később:

Bevallom, fent említett trilógiának titulált három film közül nekem ez tetszett a legkevésbé... Már nem elég érthető, de még nem elég látványos (mint a hatalmas tömeget mozgató későbbi tablói, melyek számomra az igazán zseniális Jancsót jelentik)

Jancsó Miklós Csend és kiáltás című filmje talán kevésbé ismert, mint más alkotásai. Legnagyobb meglepetésemre, alig találtam róla fotókat. Más filmjeiról tucatnyi jó minőségű fotó lelhető fel, erről az összeset amit találtam kénytelen voltam beletenni a cikkbe. A minimális információval, szimbolikával és feszültséggel teli képi világ olyan kérdéseket vet fel, amelyek nem csupán a múlt, hanem az emberi lélek mélyebb rétegeit is érintik. Bár ez a film talán nem a legkönnyebben befogadható Jancsó művei közül, kétségtelenül a magyar filmtörténet meghatározó darabja.

Magyarország (MAFILM 1. stúdió, Groskopf), 106 perc, színes, magyar/angol

Rendező: Fábri Zoltán

A Pál utcai fiúkkal elvileg mindenki találkozott az általános iskola ötödik osztályában, hiszen a mai napig kötelező olvasmány. Jómagam is először olvastam, és csak évekkel később láttam moziban a filmet. Akkoriban nem úgy volt, mint most, hogy egy adott film a bemutatót követően néhány hét múlva eltűnik a mozik kínálatából (és megjelenik más plattformokon; DVD, streaming stb.), a nyolcvanas években a népszerűbb filmek időről időre megtalálhatóak voltak valamelyik mozi kínálatában, és sok esetben néhány év múlva a televízióban is bemutatásra kerültek.

Molnár Ferenc színdarabok szerzőjeként volt a legtermékenyebb. (Üvegcipő, Játék a kastélyban, A Testőr, Liliom... stb.)  Ami viszont szerintem mindenkinek előszőr jut róla az eszébe, az vitathatatlanul nem egy színdarab, (melyek többségében eygyébként vígjátékok voltak), hanem A Pál utcai fiúk.

A fenti mondatokhoz még annyit fűznék hozzá, hogy a kevésbé művelt fiatalság ma már akár hiheti azt is, hogy A Pál utca fiúk egy színpadi darab, hiszen a regény alapján készült musical annyira népszerű a fiatalok körében, hogy azon sem csodálkoznék, ha közülük ma már többen látták volna színházban, mint ahányan valóban elolvasták. Az is tény, hogy bár 2016-ban mutatták be a Vígszínházban, de ma is igen nehéz jegyet kapni rá.

Amerikai - magyar koprodukcióban jött létre ez a Fábri Zoltán által rendezett film. Aki ismeri valamennyire az amerikai fimvilágot, az tudja, hogy mivel odakint hozzá vannak szokva ahhoz, hogy gyakorlatilag belső gyártással (Hollywood) kiszolgálják magukat filmekkel, nincsenek különösebben hozzászokva, illetve rákényszerítve arra, hogy idegen nyelvű filmet nézzenek. Nem nagyon alakult ki náluk a szinkron-kultúra. (Bizonyos körökben egyébként máshol is vitatott a szinkron létjogosultsága. Van, akik szerint olyan mértékben módosítja az eredeti művet, hogy az már nem feltétlenól egyezik az eredeti rendezői szándékkal, ezért kerülendő. Én ezzel nem feltétlenül értek egyet, de az is igaz, hogy vannak olyan országok, - jellemzően azok, ahol az angol nyelv oktatása erős - ahol szintén nem jellemző a filmek szinkronizálása, szinte kizárólag feliratoznak)

Amerikában, ha egy filmben valaki idegen nyelven beszél, akkor esetleg feliratozzák, de egyáltalán nem szoktak hozzá ahhoz, hogy a vásznon a színésznek máshogy mozog a szája, mint ahogy a hang kijön belőle. De a feliratos filmekre viszont egész biztosan kevesebben vesznek jegyet odakint, tehát a legjobb, ha eredendően angolul készül a film. Így fordult elő, hogy a Pesten, magyar rendező által, magyar regény alapján készülő filmben a beszédes szerepeket angol gyerekek játszották. Csak ezzel a feltétellel jöhetett létre a koprodukció az amerikai stúdióval. Mi magyarok természetesen magyarra szinkronizálva láttuk a filmet, nem is tudok róla, hogy itthon forgalomba került volna olyan változat, mely eredeti angol nyelvű, magyar felirattal. Őszintén szólva nem is emlékszem, hogy gyerekkoromban feltűnt volna, hogy a srácok szája máshogy mozog, mint a hangjuk.

Mivel - ahogy említettem - az eredeti regény a mai napig kötelező olvasmány, ezért a sztori részleteibe nem mennék bele különösebben, csak annyit elevenítenék föl, hogy van a Pál utcai fiúk csapata, melynek vezetője Boka János, prominens tag továbbá az áruló Geréb Dezső, és az örök közlegény Nemecsek Ernő, akinek a nevét egy félreértés miatt megalázásul csupa kis betüvel írják... rajtuk kívül még jónéhány osztálytárs is tag, persze. Azért hívják őket Pál utcaiaknak, mert az említett utcában van egy "grund"-juk. Gyakorlatilag egy foghíjas telek, olyan melyekben 10-20 éve autóparkolókat alakítottak ki a belvárosban, később inkább bulikerteket, sörkerteket, manapság viszont kezdenek eltűnni, egyre inkább beépítik őket. Egyébként a Pál utcai grundnak is ez lesz a végső sorsa. Itt játszanak, fociznak a fiúk tanítás után. A klassz farakások, hordók és egyéb műtárgyak miatt szinte erődítmény hangulata is van a térnek. A fiúkban egyébként is láthatóan pezseg a militarista hajlam. Szegények 1907-ben nem sejthetik, hogy hamarosan két világégést is át kell vészelniük, vélhetően mindenkinek örökre elmegy majd a kedve a katonásditól. 

A grundra azonban egy másik csapat is pályázik: az Áts Feri által vezetett vörösingesek. Leírva még sehol nem láttam - bár nagyon nem is keresgéltem - de nem csodálkoznék, ha a vörösingesek alapvetően a kommunista szellemiséget képviselnék. Nem csak vörös ingjük miatt, hanem a csapat erőszakos, kisajátító szellemisége is erre enged következtetni. Gondoljunk csak a Pásztorokra, akik erejüknél fogva erőszakkal veszik el Nemecsekéktől az üveggolyókat (az alábbi képen a falnak támaszkodva)... 

... illetve ahogy a vörösingesek kinézik maguknak a grundot, és szintén erőszakkal kívánják rátenni a kezüket a helyre... igazi kommunista tempó.

A vörösinges Áts Feri egyébként is "ingoványos antihős" a szememben. - már ha ennek a kicsavart szóösszetételnek van bármi értelme is - hiszen nem tűri a gyengék bántalmazását, ezért példás büntetésben részesíti a két Pásztort, amikor tudomására jut, hogy elrabolták a kis Nemecsektől az üveggolyókat, mindezt úgy, hogy pár perccel azelőtt az ő parancsára dobták szegény kis srácot ruhástól  a fűvészkert hideg tavába... gyakorlatilag bűnrészessé válva annak pár nappal későbbi halálában. Itt jegyzem meg, hogy a huszadik század elején még elterjedt nézet volt, hogy egy "meghülés", mint például Nemecsek vízbe esése és dobása tüdőgyulladást okozhat. Nos ebben az esetben a finnek nyilván nem rohangálnának meztelenül ki a forró szaunáikból a jéghideg vízbe. Ma nagyjából tudjuk, hogy a tüdőgyulladást leginkább vírusok és baktériumok okozzák, nem a hideg.

Gyerekkoromban nem tudtam mit kezdeni azzal a névvel, hogy Füvészkert. Azért, mert ennek a szónak nem láttam semmi értelmét. Sőt meg voltam győződve, hogy helyesen Fűrészkert lenne, ahol nyilván fákat fűrészelnek méretre, csak régiesen kicsit raccsolva mondják Fűvészkertnek. Egy csomó szó volt, amit régiesen máhogy mondtak, nyilván ez is egy közülük, gondoltam... Mivel senki más nem szólt ezzel a dologgal kapcsolatban, így én is magamban tartottam.

Nos, a Füvészkert ma is működik, látogatható, a VIII. kerület Illés utca 25 alatt Magyarország első botanikus kertje.

A Pál utcai grund már a film forgatásakor sem létezett, akkorra már beépítették azt. Forgatási helyszínűl egy hasonló foghíj telket használtak a XIII. kerület Gogol utca és a Visegrádi utca sarkán. Érdekesség, hogy azt a telket is éppen beépíteni szándékoztak, a forgatást még megvárták, de a film utolsó jeleneteiben látható, ahogy a munkagépek megkezdik a munkálatokat.

Két olyan helyet szeretnék még az olvasó figyelmébe ajánlani, melyet érdemes személyesen is meglátogatnia az olvasónak, ha ezt a filmet (vagy a regényt, esetleg a musicalt) különösen a szívébe zárta:

Az egyik az Einstand szobor, mely az üveggolyók Pásztorok általi elrablását ábrázolja. A regénybeli helyszín a Nemzeti Múzeum kertje volt. A szoborcsoport viszont a VIII. ker Práter utca 11  előtt van. Lehet, hogy autentikusabb lett volna a múzeumkertben felállítani ezt a szoborcsoportot, de így is remek alkotás!

A másik nagyon izgalmas project a GRUND, mely a VIII.ker Tömő utca 4-nél van. Egy olyan játszótér, mely a Pál utca grund hangulatát próbálja visszaadni, olyan farakás szerű mászókákkal melyek a filmben látható farakásokra hasonlítanak. 2007-ben, a regény megjelenésének századik évfordulójára adták át.

Magyarország (Magyar Televízió), összesen 250 perc, ff., magyar

Rendező: Fejér Tamás

Bevallom, igencsak félve ültem neki ennek a sorozatnak, miután gyerekkorom másik nagy kedvence (A Tenkes kapitánya) újranézése után komoly csalódással álltam föl. Amaz felnőtt fejjel bizony unalmasnak és komolytalannak tűnt számomra. 

A Tüskevár viszont most ötvenévesen - ha lehet - még jobban tetszik, mint gyerekkoromban. Valószínűleg ebben súlyos szerepe van annak is, hogy bizony már abba a korba értem, amikor erős nosztalgiával tekintek vissza fiatalkoromra. Ez a történet pedig pont egy olyan korosztály (14) coming of age (kb. felnőtté válás) történetét mutatja be, amely életszakaszomba szívesen visszamennék akár csak néhány napra is.

A történet két központi gyerekalakja Tutajos és Bütyök. Előbbi egész nyarát a Kis-Balatonnál tölti rokonainál, barátja Bütyök pedig a nyár közepe felé csatlakozik hozzá. Itt hadd jegyezzem meg, hogy egyetlen igazán zavaró dolog volt ebben a sorozatban, amire semmilyen épkézláb magyarázatot nem találok: vajon miért kellett a 14 éves Bütyök hangját az akkor 37 éves (!) Petrik József hangjával helyettesíteni... (Akinek ez a név nem mond semmit, annak talán segít, hogy sok más mellett ő volt POM-POM hangja is. Sajnos már közel 30 éve nincs közöttünk) Petriknek nagyon izgalmas hangja volt, és tudott annyit játszani a hangjával, hogy nem volt egészen egyértelmű a turpisság, ennek ellenére ahányszor megszólalt Bütyök, mindig azonnal éreztem a disszonanciát.

A helyszín tehát a Kis-Balaton, mely egykor szerves egységet képezett a Balatonnal, de lecsapolások és egyéb tereprendezések miatt már csak mutatóban maradt belőle valami. Talán emiatt is történt, hogy nagyon keveset forgattak eredeti helyszínen: csupán a Sármelléki vasútállomást és a vasúti hidas jelenetek készültek ott. A mocsárvilágot - azaz a külső felvételek nagy részét - a Ráckevei-Duna-ágban találták meg a forgatás számára.

Íme néhány varázslatosan szép mai kép a valódi Kis-Balatonról.

Az eredeti, 1957-es Fekete István regénynek - és persze ennek a tv-sorozatnak - a címadója, az a bizonyos Tüskevár egy fiktív várrom, annyiban, hogy ezen a környéken igazából soha nem volt ilyen néven vár, csak Segesden, de az egy kicsit arrébb van. A fiúk az egyik epizódban ennek a várnak a romjait igyekeznek megkeresni, és ebből kerekedik talán az egyik legizgalmasabb kalandjuk.

A Kis-Balaton mocsárvilága, filmbeli nevén a "berek", mely hivatalosan a Nagy-Berek nevű kistály. A sorozat sikerének egyik fontos összetevője ez a különös hangulatú berek. Zártságával olyan nyugalmat áraszt, hogy őszintén irigykedtem Tutajosra és Bütyökre, amiért ezen a varázslatos tájon tölthették a nyári vakációt. Szúnyogokkal, kígyókkal, égető forrósággal együtt... Itt jegyzem meg, hogy a természet szép színei miatt talán érdemes lett volna elgondolkozni színes nyersanyag használatán is, de a 2019-ben gyönyörűen felújított fekete-fehér kópiára sem lehet tulajdonképpen egyetlen rossz szavunk sem...

Ahogy az ekkori tévéprodukcióktól (meg úgy általában minden filmes produkciótól) megszokhattuk, nem akárkik játsszák a főbb szerepeket: Zenthe Ferenc és Kiss Manyi játssza Tutajos nagybácsiját és nagynénijét... 

És utoljára hagytam a sorozatnak ama "összetevőjét" aki nélkül egészen biztosan nem az lenne a Tüskevár, ami végül lett. Aki számára olyan volt ez a szerep, mintha egyenesen neki írták volna. Akinek a jelenléte a képernyőn olyan nyugalmat és magabiztosságot sugárzott, hogy szerintem nem én voltam az egyetlen, aki szívesen töltötte volna a nyarat egy ilyen felnőtt mellett: Ő volt Bánhidi László, és az általa alakított Matula bácsi.

Matula bácsi beszéde, életfilozófiája, és minden mozdulata kifogástalan. Nincs benne hiba! Mogorva, de csupa szív. Magázódik a gyerekekkel, ami egyébként abban a korszakban is nem volt olyan különösen szokatlan. (Édesanyám például sokáig felnőtten is magázta édesapját) Matula és a berekben álló kunyhója olyan népszerűségnek örvendett, hogy az emberek állítólag elindultak a Kis-Balaton környékét járva, hogy felkeressék a történetnek alapjául szolgáló - reményeik szerint valóban létező - Matula bácsit. A látogatók kedvéért építettek egy kis házat, amit kineveztek Matula-bácsi kunyhójának, de azért ez messze nem hasonlít a filmbeli "gunyhóra". A filmbelinek például van egy ablaka a bejárat mellett, ennek meg nincsen... és az arányai is egészen mások... na meg persze Matula bácsi kaliberű csőszt sem találtak benne az emberek... Őszintén szólva... ha már egy ilyen kis házikót emeltek a rajongók kedvéért, hát megcsinálhatták volna egy-az-egyben az eredetit is...

Talán igazságtalan lenne nem megemlíteni a film egy másik kedves - bár jóval kevésbé jelentős - figuráját: Kengyel tanár urat (Velenczei István), aki az első epizódban, még az iskolai jelenetekben szerepel viszonylag többet, majd időnként a berekben Tutajos képzeletében jelenik meg atyáskodóan: kedvenc mondatom tőle: "Örüljetek a fiatalságnak és a nyárnak!" Ennél jobb tanácsot én sem tudnék adni egy fiatalnak, még akkor sem, ha ma már tudom, hogy úgysem érti meg egyik sem a mögöttes tartalmat. Én sem értettem volna, hiszen egy fiatal számára a fiatalság gyakorlatilag egy örökkévalóság, és türelmetlenül várják amikor majd végre megöregszenek és azt csinálhatják amit akarnak, mert a felnőttek akkor majd már nem szólnak bele. 

Nos, a Tüskevár világában ezt a szabadságot már fiatalon megkapja a két barát, hiszen Matula bácsi semmibe nem szól bele... csak javaslatokat, jótanácsokat ad a fiúk számára, és rajtuk múlik, hogy megfogadják, vagy nem, és akkor majd saját hibájukból tanulnak.. Persze az öreg akkor is ott áll a háttérben óvva őket, amikor a fiúk úgy érzik, hogy éppen teljesen a maguk urai....

Önfeledt nyolcszor fél órát hozott nekem ez a sorozat, jól esett újra végignézni! Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy 2012-ben bemutatták a Tüskevár filmes remake-jét... Én magam nem láttam, de nem nagyon tudom indokolni, hogy mi szükség lehetett erre a remake-re... szerintem boritékolható volt, hogy nem lesz jó. Hiába imádom Kovács Lajost... Matula bácsi az Bánhidi László és kész.... Ha már mindenképpen hozzá kellett nyúlni a berekhez, akkor indokoltabbnak láttam volna a regény folytatását, a Téli Berek-et megfilmesíteni. Ahhoz még senki nem nyúlt hozzá, a gyönyörű érintetlen téli táj pedig nagyon sok lehetőséget hordozna a szép lefilmezésre...