Magyarország (MAFILM 1. Stúdió), 98 erc, ff., magyar

Rendező: Kovács András

"A Hideg Napok a nemzeti önvizsgálaté volt, a Falak a nemzedéki önvizsgálaté." - mondta a film készítésekor Kovács András, a film rendezője. És itt a rendező egyben szerző is, hiszen ez tipikusan az a film, melyet "szerzői film"-ként szokás aposztrofálni.

Nem - vagy nem csak - elmondani akart valamit ezúttal a "szerző", hanem vitát generálni. A korabeli vetítések után ugyanis rendszeresen ankétokat szerveztek, a közönség bevonásával keresték az alkotás által feltett kérdésekre a válaszokat. Nem véletlen, hogy "kérdező film"-eknek hívták az ekkoriban hasonló szándékkal létrejövő alkotásokat.

A film részben Budapesten, részben Párizsban játszódik, és volt olyan ügyes Kovács, hogy valahogy el tudta intézni, hogy a Párizsi jeleneteket valóban Párizsban is forgassák. Ráadásul francia színészeket is kapott Gábor Miklós mellé, aki egy francia kiküldetésben lévő középvezetőt játszott, Benkő Bélát. 

Érdekesség, hogy a két francia színész Philippe March és Bernadette Lafont egy '56-os disszidenst és annak francia feleségét játsszák. Itt bizony feladta nekem a találós kérdést a stáb, hogy egy bő tíz éve kinn élő magyar disszidenst (mai szóval emigránst) miért kell francia színésszel játszatni (és emiatt persze magyarra szinkronizálni)...??? Nem találtam rá választ... 

De már önmagában arra is felkaptam a fejemet, hogy '67-ben lehetett a filmnek olyan pozitív (vagy legalábbis semleges) szereplője, aki '56-ban hagyta el Magyarországot. Emlékeim szerint nem szerette a rendszer a disszidenseket...

Nos a film által felvetett probléma igen egyszerű, de ahhoz, hogy tényleg megértsük a dilemmát, kicsit értenünk kell a korabeli gondolkodásmódot. Legalábbis azt az eszményt, amit az akkori politikacsinálók idealizmusában létezett... 

Ambrus László mérnök (Latinovits Zoltán) egy vita hevében megséri a vállalat igazgatóját Ferenczi-t (Mensáros László), miután amaz felelősségre akarja vonni a mérnököt, aki külföldi megrendelőknek elmesél bizonyos gyártási hibákat. Mai fejjel gondolkozva nyilvánvaló, hogy egyetlen munkahelyen sem tolerálnák, ha az adott cég dolgozója belső titkokat árul el az üzletfeleknek, ezért kicsit szocialista moralizáló üzemmódba kell kapcsolnunk az agyunkat, hogy megértsük a dilemmát: Az igazgató, aki szinte arisztokratilus felsőbbség-tudattal próbálja megtorolni alárendeltjének fegyelmezettségét, egy olyan kisembert büntetne, aki tulajdonképpen az igazság kimondása mellett kardoskodik. (Az, hogy az igazság kimondása saját cégének okoz kárt, az úgy látszik, hogy a szocialista morál szempontjából  csak kis jelentőséggel bír).

Fegyelmi eljárás következik, melynek kimenetele szinte boritékolhato...

Amint említettem, a film párhuzamos szála Párizsban játszódik. Benkő Béla műszaki vezető (Gábor Miklós), egyben Ambrus közvetlen főnöke,  egy külföldi tárgyalásból hazafelé Párizsban reked. Ott értesül az "Ambrus-ügy"-ről. Hogy kitöltse azt a pár napot, amit párizsban "kénytelen" eltölteni, felkeresi egy régi barátját, aki '56-ban disszidált Franciaországba, és a vele töltött időt - ahelyett, hogy a Moulin Rouge-ban szórakozna, vagy teszem azt a Mont Marte-on andalogna - az otthoni fegyelmi ügy barátjával történő megvitatára fordítja... Mint kiderül, az ügyben perdöntő jelentősége lesz, hogy a középvezető kinek a pártjára áll...

Benkő mellesleg megismerkedik barátjának francia feleségével is, akiről megtudjuk, hogy kemény maoista nézetei vannak. Érdekes helyzet, hiszen a Mao-féle kommunizmusa - tudomásom szerint - már '67-ben is ciki volt Magyarországon. Mondjuk inkább úgy , hogy a ruszkik és a kínaiak nem voltak túl jó viszonyban, hiába álltak a barikádnak ugyanazon az oldalán... mi viszont (hivatalosan) határozottan a ruszkik oldalán voltunk, úgyhogy Mao-t nem kellett különösebben szeretni itthon. Nem is láttam egy Mao plakátot vagy szobrot sehol sem. A Franciák, akik nyilván csak távolból csodálták a talán egzotikusnak tűnő Mao-t, és akiknek a kínai "kultúrális forradalomról" csak valami erősen torz elképzelésük lehetett, csodálták a véreskezű diktátort... itt megjegyzendő, hogy a film készítését csak hónapokkal követő '68-as párizsi diáklázadások eszmeisége sok rokonságot mutat a maoizmussal. A franciák állítólag viszonylag pontosan tisztában voltak a szovjet elnyomó rendszer rémtetteivel, de a távolabb eső Kínát még a tiszta kommunizmus mintájának tekintették. Naná, a hírek onnét lassabban érkeztek, nem volt internet, a kínai komcsi-marketing úgy látszik simán beszippantotta a fiatal nyugati értelmiséget...

De térjünk vissza filmünk témájához...

Szinte minden egyes jelenet egy vita az "ügy" valamilyen érintettjei között. Cselekmény - a szó szoros értelmében - szinte nincs is...

Talán még érdemes annyit megjegyezni, hogy nem csak a párizsi diáklázadások előtt vagyunk néhány hónappal, hanem az "új gazdasági mechanizmus" 1968 január 1-i bevezetése kapujában is állunk éppen. Ennek a nagyon fontos reformnak gyakorlatilag az lett volna a lényege, hogy hasonlóan a mai (!) Kínához, a gazdaságot - a lehetőségek szerint - kissé liberalizálják, elmozdítják a kapitalizmus felé, hogy az jobban üzemelhessen, szemben a tervgazdálkodás totális kudarcával... Ahogy látjuk a mai Kína esetében ez nagyon is életképes forma. Hiszen a kapitalizmusból átvesznek mindent, ami működőképes, viszont nem kell vacakolni a demokrácia nyűgével... Nem kell négyéves ciklusokban gondolkozni, hiszen az egy pártot úgysem lehet leváltani. (A pártvezetőt mondjuk igen, bár mostanában úgy néz ki, hogy már azt sem)

A pechünk az volt, hogy Csehszlovákiábal szintén valami nagyon hasonlóval kísérleteztek. Igen ám, de ott magát a rendszert is elindították a reform útján: "emberarcú szocializmus" volt a jelszó... és a teljesen szabad vita helyenként magát a szocializmus szükségességét is megkérdőjelezhetővé tette. Na, ezt a ruszkik már nem engedték, és '68-ban tankokkal (köztük magyar tankokkal) tettek pontot a vita végére. Minden reformot eltöröltek, és ennek a lesújtó ökölnek lett az áldozata a mi gazdasági mechanizmusunk is.. 

A filmben a viták során többször is szóba kerülő "új gazdasági mechanizmus"-nak, akkor még senki sem tudta, hogy mi lesz a sorsa a következő évben...

Nem gondolva igazán bele abba, hogy ez a '68-at megelőző rövid időszak milyen igéretesen szabadnak tűnhetett akkoriban, egészen megdöbbentő mondatokat hallottam a filmben.

Arra még csak felkaptam a fejemet, amikor az egyik szereplő így szólt: 

"Isten megteremtett minket, legyünk ezért neki hálásak"

Isten?! Ez nem egy olyan mondat, ami kifejezetten illeszkedik az akkori rendszer szellemiségébe... ugyan az egyházakat egyáltalán nem tiltották be, azért ez a mondat mégsem feltétlenül volt politikailag korrekt akkoriban...

Na de akkor már egészen megdöbbentem, amikor Párizsban a disszidens így érvel a kint rekedt műszakvezetőnek:

"Próbáld meg elérni, hogy (Ambrus) kijöhessen 1-2 évre. Abban a mozdulatlanságban, ami otthon van, Laci megfullad! Mozgásra, szabad levegőre van szüksége ahol nem gyanús, nem bűn az, ha valakinek önálló gondolatai vannak!"

Szóval '67-ben ki lehetett mondani, hogy Magyarországon nincs szabad levegő? Fullasztó a mozdulatlanság? Még akkor is, ha ez egy disszidens szájából hangzik el... visszagondolva ez igencsak merésznek tűnik...

Az alábbi képen balra Kovács András a film rendezője.

1968 októberében ez a film azért még megnyerte a Filmszemle fődíját.... pedig akkor már két hónappal a csehszlovákiai bevonulás után voltunk, lehetett sejteni, hogy a film által pedzegetett szabadságból egyhamar nem lesz semmi... 

Magyarország (Magyar Televízió), 87 perc, színes, magyar

Rendező: Zsurzs Éva

Mintha a Várkonyi rendezte Jókai-filmek és a Tenkes kapitánya szerelemgyereke lenne ez az alkotás... Gyerekkoromban tetszettek a fentiek, de ma újranézve őket, szinte minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Ez hatványozottan igaz volt erre a filmre is, azzal a különbséggel, hogy gyerekkoromban ez a film valahogy elkerült engem, így most kellett szembesülnöm vele először. (A Tenkes kapitányáért amúgy kifejezetten rajongtam gyerekkoromban)

Legnagyobb meglepetésemre a korabeli sajtó sem bánt kesztyűs kézzel ezzel a tévéfilmmel, pedig mielőtt olvastam volna a következő Filmvilágos kritikát, meg voltam győződve róla, hogy az eltelt 56 év öregítette meg a filmet annyira, hogy nem sok örömöt találtam megtekintésében. A kritika azonban odáig megy, hogy nem tudja eldönteni, hogy a Jókai-filmek romantikáját utánozni próbálja-e a film, vagy inkább parodizálni. Semmiképpen nem mondható tehát, hogy finomkodott volna a kritikus, ettől függetlenül attól tartok, hogy nem paródia akart lenni. Egyszerűen arról van szó, hogy ez egy tévéfilm. És bár a rendszerváltás előtt általánosságban elmondható, hogy sokkal színvonalasabb tévéfilmeket készítettek a mostaniaknál, a tévéfilmek költségvetése azért mégiscsak elmaradt a Várkonyi-filmek különben is kimagasló költségvetésétől. 

Értéktelen kommersznek minősítette az említett kritikus a filmet (ezzel sem tudok vitatkozni), megjegyezve, hogy az értékes kommersznek igencsak meglenne a helye a filmkínálatban, eglsz pontosan úgy fogalmaz, hogy "a konfekció-ruhát is tisztességesen kell szabni!". 

 A 16. században vagyunk, a 150 éves török hódoltság idejében, a Balatontól délre. Oglu, aki Törökkopány agája (ő tehát a "koppányi aga" a címben) párbajban megöli a Benkő Gyula által játszott Babocsi Gáspárt. Nekem már önmagában fura látni, ahogy egy aga kiáll egy magyar uraság ellen szabályos kardpárbajra... Ne már...! Tisztelem Fekete Istvánt (a film alapját képező regény íróját), de ez nekem nagyon meredek...(ha tévednék, nyugodtan javítson ki hozzáértő történész) nem nagyon tudom elképzelni, hogy egy nyakunkon ülő aga leereszkedjen, és a magyar uraság párbaj-szabályai szerint döntsön el egy vitát... Ezt ugyanúgy nem tudom elképzelni, mint hogy mondjuk a szovjet megszállás alatt valaki feljelent egy szovjet katonai vezetőt és az mondjuk aláveti magát a magyar igazságszolgáltatásnak. Mindkettő teljesen nonszensz... De ezen lépünk túl...

Folytatva az elkezdett történetet: A párbajban elhalálozott Babocsai Gáspár fia, László - akit az őt alakító Benkő Gyula fia, Benkő Péter játszott (az alábbi képen középen, lovon) - kihívja a győztes agát egy évvel későbbre ugyancsak kard általi párbajra... Itt végleg engedjük el, hogy bármi realitást követeljünk a filmtől illetve a történettől. Lászlót eddig anyja próbálta eltanácsolni a kardforgatástól (és általában minden erőszakos dologtól), de az elkövetkező évet mégis arra szánja László, hogy elsajátítsa a vívás minden csínját-bínját.... Nem hiába! A revans összecsapáson meg is öli Oglut.

A haldokló agának még van annyi lélekjelenléte, hogy mindenét (beleértve lányát és minden kincsét) Lászlóra hagyja. (Itt már csak úsztam az árral...)... Nem akarok ennél mélyebben belemenni az amúgy is igen erőltettett történetbe. A lényeg, hogy megjelennek kapzsi vallon zsoldosok is, akiknek természetesen a kincsre fáj a foguk. Lászlo mind Dusmátát (az elhunyt aga lányát) mind a kincset próbálja védelmezni. Hogy ez mennyire sikerül, azt megtudja, aki megnézi a filmet!

Ahogy az ekkoriban megszokott volt, a film sok neves színészt felvonultatott: Tolnay Klári, Bessenyei Ferenc, Szirtes Ádám, Bodrogi Gyula... hogy csak a legismertebbeket említsem...

Amint a lenti újságcikk címében is olvasható, ez volt az első színes magyar tévéfilm. Éppen ezért furcsa, hogy a film bemutatója igazából moziban volt! Ennek magyaráztata végülis kézenfekvő. Bár fura és ekkoriban már szokatlan volt moziban a 4:3-as képarány (pedig a mozi hőskorában ez volt a standard!), viszont színes tévéadás ekkoriban még nem volt Magyarországon. Így tehát az a furcsa helyzet jött volna létre, hogy drága színes nyersanyaggal elkészítettek egy színes tévéfilmet, amit az említett okokból mindenki csak fekete-fehérben láthatott volna. Maga a színes tévéadás csak 1969 áprilisában volt először (ezt még meg lehetett volna várni a bemutatóval), de az Orion gyár első színes tévétjét (Colorion) meglehetősen drágán árulták, csak nagyon kevesen engedhették meg maguknak. 1974-től volt csak kapható az első megfizethető árú tévé Magyarországon. De ebben az évben is csak 50.000 család büszkélkedhetett színes tévével. Emlékeim szerint nekünk is csak néhány évvel később - valamikor a hetvenes évek vége felé - került a nappalinkba egy színes készülék.  1967-ben tehát még "filmszínház"-beli bemutató kellett ahhoz, hogy egy tévéfilmet színesben láthasson a közönség.

Magyarország (MAFILM 4. Stúdió), 75 perc, ff., magyar

Rendező: Banovich Tamás

A film rendezőjével már találkozhattunk a 303-as lista filmjeit nézve, de akkor nem rendezőként. Jancsó Szegénylegények (1965) című filmjének látvány- és díszlettervezőjeként Banovich Tamás tervezte a nagyon ötletes "sánc"-ot (egy rendkívül ötletes épületet, mely meghatározó látványeleme a filmnek).

Banovichnak három önálló játékfilmje volt karrierje során, plusz egy közösen Szinetár Miklóssal. Az Ezek a fiatalok a három önálló közül a középső. Banovichnak nem kifejezetten a rendezői életműve a legfontosabb, látvány- és díszlettervezőként sokkal nagyobb sikereket ért el. (1970-es - utolsó - filmje után már csak ilyen jellegű munkákkal foglalkozott)

A korabeli kritika szinte egyöntetűen lehúzza a filmet. (És ezzel sajnos nagyrészt egyet kell értenem, fenntartva, hogy attól még ez egy igen szerethető film) 

Mi a baj vele? Keverednek műfajok, stílusok, remek színészek és amatőrök... és mindez felfedezhető koncepció nélkül...

A film időtartamának legalább a fele korabeli beat-zenekarok (főleg az Illés) "koncert"-felvételeiből állnak. (Azért teszem idézőjelbe a koncert szót, mert meg sem kísérel a rendező a koncert-hangást létrehozásával, a zenekarok az eredeti stúdió-felvételekre tátognak és játsszák azt, hogy élőben zenélnek) Az Illést, az Omegát és a Metrót látjuk feltűnni, mellettük a cuki 18 éves Zalatnay Cinit és bájos Kolos Zsuzsát... hm... Hogy ki Kolos Zsuzsa? Nos ez az egyik legjobb példája a fent említett keveredéseknek: Kolos Zsuzsa ugyanis Koncz Zsuzsa. Vajon mi indokolhatta, hogy ha mindenki más (pld. Bródy, Szörényi, Zorán, stb) saját néven szerepel, akkor ő fiktív nevet kapott? Nem tudom megmondani...

A sok amatőr színész (azaz a sok zenész) miatt leginkább a ma divatos (akkor még nem létező) scripted-realitykre hasonlít ez a film. Annak aki nem tudná, miről beszélek: ezek azok a sorozatok (pld Éjjel-nappal Budapest) melyek úgy tűnnek, mintha spontán alakulna bennük a történet, a valóságban azonban - legalább vázlatosan - előre megírt jeleneteket játszanak el amatőr színészek, többé-kevésbé spontán módon, saját szavaikkal. Ez a műfaj egyébként egész fogyasztható dolgokat is ki tud termelni magából. Ott van a baj, amikor - mint itt is - az amatőrök közé bekerül néhány igen nagy kaliberű színész. (pld. Kállai Ferenc, Berek Kati, Őze Lajos)... és az amatőrök hirtelen nagyon esetlennek és erőltetettnek tűnnek a profik mellett. Arra mondjuk kiváló ez a felállás, ha valaki demonstrálni akarja, hogy valójában mi a színművészet.  Csak figyelni kell az előbb említett színészóriások egy-egy gesztusát, és ettől fogva nincs miről beszélni... (Szöveget mindenki meg tud tanulni, de egy ilyen hátraforduláshoz már Berek Katinak kell lenni)

Meglepett, hogy amint a lenti képen is látható, Omega csak Kolos-Koncz kísérőjeként tűnik fel a filmben, saját dalt nem is játszanak. A képen Koncztól jobbra egyébként Kóbor János látható, aki ez idő tájt még ritmusgitározott is a zenekarban. (Évekkel később már kizárólag énekléssel foglalkozott.) Őszintén szólva csodálkoztam, hogy az Omega csak Koncz Zsuzsa kísérőjeként tűnik föl. Azt hittem, hogy itt valami szédületes rendezői csalásról van szó. Sosem voltam nagy Omega rajongó, ezért utána kellett néznem, és az Omega első nagy slégerei valóban a filmet követő évből származnak, és a valóságban tényleg rendszeresen kísérték Koncz Zsuzsát koncerteken. (Én meg voltam győződve, hogy Koncz Zsuzsa kifejezetten az Illéshez volt köthető.) 

Ha nem is sikerült igazán jó játékfilmet csinálnia Banovichnak, korlenyomatként feltétlenül érdekes! Élvezettel néztem, hogy milyen frizurát hordtak, és hogyan sminkelték magukat a bulizni járó fiatalok 1967-ben.

Attól függetlenül, hogy a dalok köré kanyarított történetről egyáltalán nem mondható el, hogy bármi koherens vagy értelmezhető kijön belőle, korrajzként szintén elfogadható valamennyire... Érdekes figyelni például, hogy mennyire máshogy beszéltek a fiatalok akkoriban. Szevasz-szal köszönnek még a lányok is. Ma már ezt a köszönés gyakorlatilag kihalt, nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára. (Szia, hello, csá, esetleg szerbusz, - ha tegeződve kívánunk udvariasak lenni -, de szevaszt tényleg csak szökőévben hallani, és akkor is kizárólag attól a mai korosztálytól, aki ebben a filmben filmben fiatalként látható)

A másik kifogás a filmmel kapcsolatban az volt, - és ezzel is egyet kell értenem valamelyest -, hogy nagyon lightos, símulékony a dalválasztás. Mintha féltek volna megmutatni az igazán ütős Illés dalokat, amikből pedig néhány már ekkor is létezett (Pld. Még fáj minden Csók vagy az Utcán), helyettük olyan dalok voltak, melyek közül - bevallom - néhányat én sem ismertem. Itt azért azt is meg kell jegyeznem, hogy ezek a dalok is remek dalok voltak, a Koncz Zsuzsa által énekelt Szőke Anni balladája például gyönyörű, kifejezetten remek. Összességében azonban úgy tűnt, mintha Banovich biztonsági játékot játszott volna, semmi olyan dalt nem tett bele, ami egy kicsit is "félreérthető" lett volna... 

Naná... aki 1956-ban belefutott az "Eltüsszentett birodalom" című mesefilmjével egy évtizedes betiltásba, az nyilván kétszer is meggondolja, hogy milyen dalokat válogat be a filmbe... és hát valljuk be, volt az Illésnek néhány dala, amit ha nagyon akarunk, lehetett már-már lázadásként is értékelni. A Még fáj minden csók például a Táncdalfesztiválon is kiverte a biztosítékot annak idején.

Magyarország (MAFILM - Stúdió I.), 106 perc, ff./színes, magyar

Rendező: Révész György

A mai Thália Színház (Nagymező utca 22-24.) épületében 1949-ben alapították meg az Ifjúsági Színházat, és 1952-ben hozzácsatolták kamaraszínházként a Paulay Ede u. 35. alatti Úttörő Színházat.. 1954-től Petőfi Színházzá és Jókai Színházzá keresztelték át a két műintézményt, fokozatosan megszüntetve azok ifjúsági jellegét. Az évtized vége felé a Petőfi főleg külföldi darabokat játszott, az annak kamara színházaként funkcionáló Jókai Színház pedig inkább magyarokat. (Remélem, eddig követhető volt...)

1960-ban a meglevő közös tárulat átkerült az addig kamaraként funkcionáló Jókaiba, és az új Petőfi egy teljesen modern koncepció alapján újjá szerveződött egy progresszív triumvirátus szellemi vezetése alatt:

Ungvári Tamás volt a vezető dramaturg, Szinetár Miklós a művészeti vezető, és Petrovics Emil a zenei vezető. Valami teljesen új típusú színház megvalósítását tűzték ki célul. Úgy sejtem, hogy ez az álom nem teljesen bontakozott ki, mivel 1962-ben Szinetárt már áthelyezték a Magyar Televízióhoz, és maga a Petőfi Színház pedig meg is szűnt 1964-ben. (A Nemzeti Színház működött itt két éven keresztül) Elég kusza sorsa volt tehát ennek a sínháznak, de most térjünk vissza az 1960-ban alapított progresszív Petőfi Színházhoz...

Olyan zenés színházat akart a fenti triumvirátus itt létrehozni, mely valami teljesen más, mint amit az utca túloldalán álló Operettszínház kínált (és többé kevésbé kínál ma is). Első bemutatójuk a Koldusopera volt, melyet tudomásom szerint korábban nem mutattak be Magyarországon. Közben azonban már egy saját zenés darab megvalósításán dolgoztak: a színház megbízásából Hubay Miklós író, Ránki György zeneszerző és Vas István költő megalkotta az Egy szerelem három éjszakája című musicalt. (A színházi előadás zenekarát Petrovics vezényelte)

Egészen pontosan musical tragedy-nek, azaz zenés drámának hívták az előadást, ahogy a zenei anyagból készült lemez borítóján is olvasható. (A hanglemezen Gábor Miklós narrációjával ültették történetbe az elhangzó dalokat). Ezt a darabot egyébként szokás az első magyar musicalnek nevezni. Jómagam bizonytalan vagyok az operett és a musical műfaji elhatárolásával kapcsolatban: véleményem szerint a tizenkilencedik század közepétől a huszadik százas első harmadáig írott könnyedebb dalműveket Európában operettnek hívták, Amerikában musicalnek. Később már Európában is musicalnek hívták az ezután írott hasonló műveket... (Ezzel nyilván az egészet a végletekig leegyszerűsítem, és sokan biztoss nem értenek velem egyet...) Ennyi, és nem sokkal több a különbség. Az más kérdés, hogy a zenei fejlődésben - mint általában a modernizációban - Amerika gyorsabban haladt, így náluk már jazz és egyéb könnyűzenei alapokra épültek a huszadik századi musicalek, amikor nálunk még ez messze nem volt divat. 

Vas Istvánról, a dalok/versek írójáról köztudott volt, hogy nagyon jó, vagy talán a legjobb barátja volt Radnóti Miklósnak. Vas túlélte a munkaszolgálatot, Radnóti sajnos nem. A történet központi figurája, Bálint (Tóth Benedek) valószínűleg kettejük személyiségéből lett összegyúrva. De azt mindenképpen megjegyezném, hogy Bálint alakja egyáltalán nem konkrétan Radnótit személyesíti meg, ahogy hibásan feltételezni láttam néhány helyen.

A második világháború vége felé járunk. Bálint katonai behívót kap. A részletekből nem derül ki pontosan, hogy munkaszolgálatról vagy sorkatonai behívóról van szó. Sárga csillag senkin nem látható a vagonban, és egyáltalán a filmben nem kerül elő a holocauszt. Kicsit el is vonatkoztat a történet a konkrét eseményektől, bármelyik háború bármelyik országában előfordulhat, hogy valakit behívnak katonai szolgálatra, annak akarata ellenére... a körülményekből, ahogy szállítják őket viszont akár arra is következtethetünk, hogy munkaszolgálatra viszik őket. Azért nem érdemel sok nyomozást a dolog, mert a történet szempontjából túl nagy jelentősége nincsen. Bálint a behívón szereplő napon végül megszökik a bevonulás elöl, három napig bujkál szerelmével, és másokkal, míg végül nem tudja elkerülni végzetét... Erről az utolsó három - bújkálva szabad, szerelmes - napról/és éjszakáról szól a történet.

Bálint szerelmét, Júliát a gyönyörű és érzékeny Venczel Vera játssza.

A történet több idősíkban játszódik, ami még nem tenné önmagában követhetetlenné a filmet, főleg, mivel a rendező segíti az időbeli orientációt azzal, hogy a jelenben - azaz a bevonult katonákat szállító vagonban - játszódó részek fekete-fehérek, a többi viszont színes. Menet közben rádöbbentem, hogy valószínűleg nem is az idősíkokat akarta megkülönböztetni a rendező a fekete fehér nyersanyag használatával, hanem talán a színek elvesztése a szabadság elvesztésének allegóriája volt... ugyanis miután találat éri a vonatot, és a történet visszatér Budapestre, már újra színesben látunk mindent, mint a korábbi jelenetekben...

A film színessel nyit, ugyanazzal a három karakterrel ("a három királyok"), akikkel majd zárni is fog... Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán és Darvas Iván játssza azt a három katonát, akik végigbohóckodják a frontot. Saját bevallásuk szerint egy gránát "megnyomta" őket, attól bolondok... cserébe mindent túlélnek. Bálint, aki a végzetes vagonban megismerkedik velük, rájuk bízza utolsó versét, hogy ők - mivel mindent túlélnek - vigyék azt haza, és mondják el azt otthon őrá váró szerelmének. A "három királyok" természetesen teljesítik is Bálint kívánságát, legalábbis amennyire tőlük telik...

Ahogy írtam, nem az idősíkok váltogatása miatt volt számomra nagyon nehezen, - néha egyáltalán nem - követhető a történet, hanem azért, mert szinte lázálomszerűen keverednek benne valós szálak fantáziákkal, szimbolikus mozzanatokkal. És nem nagyon kapunk kulcsot azzal kapcsolatban, hogy mikor mit látunk ezek közül... Ezért bevallom, én sokszor elvesztem menet közben... és ez bevallom zavart a film élvezetében. (Bevallom, ugyanez a problémám volt a Pesti Színházban most futó színpadra vitellel is)

Nem is kezdem sorolni, hogy mennyi színészlegendát látunk a filmben, mert akiket véletlenül kihagynék, azok is ugyanolyan hatalmas nevek lennének, mint a többiek... Érdekességként inkább megemlítek valakit, aki nem színész, mégis meghökkenve fedeztem fel egy statiszta szerepben: Szörényi Levente látható az egyik énekes jelenetben.

Ha már a dalokról esik szó: majdnem mindenhol úgy emlegetik a darabot/filmet, hogy tele van "fülbemászó dalokkal"... Nos... ez valószínűleg ízlés kérdése, de nekem nem nagyon másztak a fülembe ezek a dalok, kivéve egyet, az viszont nagyon is! Gramofonról szólva szűrődik ki valamelyik lakásból egy esti jelenetben: Isten veled, Budapest, te édes! Ez valóban gyönyörű, van benne valami igen félelmetes, bizarr szépség. Benne van az a fájdalom, hogy úgy köszönünk el otthonunktól, hogy tudjuk, soha nem térhetünk vissza...

Ez a dal viszont pont nem a progresszívek közül való. Tulajdonképpen ez az egyetlen dal, melyet a Petőfi színházzal szemben, az Operettszínházban is előadhatnának úgy, hogy senki nem veszi észre, hogy nem egy hagyományos operettet hallgat.

Végezetül egy kérdés a kedves olvasóhoz. Valaki tudja esetleg, hogy a filmben (és az alábbi képen) látható tér (ahol Bálint valójában lakik) egy valóban létező tér-e, vagy esetleg a filmhez építették díszletnek? Annyira brutálisan embertelen hangulata van, hogy nem tudom elképzelni, hogy ilyen tér létezzen ma, de ha igen, akkor szívesen felkeresném, hogy szembesüljek annak valós nyomasztó voltával. Egyébként ilyen teret legfeljebb az ötvenes-hatvanas években tudok Budapesten lakóövezetben elképzelni, de még akkor is inkább valamilyen börtön vagy gyárépületet sejtet, mint lakóépületet... (Mekkorát tévedtem! - Köszönöm a megfejtést Kaszabának!)

Magyarország, Szovjetunió (MAFILM, Moszfilm), 90 perc, ff., magyar és orosz

Rendező: Jancsó Miklós

Producer: Götz Jenő, Németh András, Kirill Szirjajev

1967 Áprilisában Jancsó még kísérletként írta le a készülő filmet, mely utólag visszatekintve igazából csak kibontakozása annak, amit Jancsótól (első) fénykorában látunk majd, hatalmas tablóival a magyar pusztában.

Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy amit ő elképzelt, az a vásznon ugyanazt a hatást fogja majd kiváltani, mnt ami az ő fejében megszületett.

Jancsó ebben az interjúban kifejti azt is, hogy míg a Szegénylegények esetében a klasszikus hármasból (hely-idő-cselekmény) az első kettőt megtartotta, csak a sztori nem volt egészen egységes, addig az éppen készülő Csillagosok, Katonák esetében mindhárom (!) elem jelentőségét veszti. Valóban vakmerő kísérlet tehát ez a film: soha nem világos, hogy éppen hol vagyunk, az időmúlás sem pontosan követhető, és klasszikus értelemben vett történet sincsen... Mindezeknek nincs jelentőségük, mert nem történetet akar elmesélni, hanem inkább gondolatait illusztrálni. Ilyen gondolat például, hogy a jó (vagy jónak vélt) ügy érdekében vajon megengedett-e a gyilkolás...

Nagy újdonság volt Jancsó számára, hogy először használhatott gumioptikát, azaz mai, köznapi nevén zoom-ot, amivel felvétel közben a kamera mozdítása nélkül is lehetett közelíteni vagy távolítani a képet. Mivel Jancsó előszeretettel kísérletezett az extrém hosszú beállításokkal - azaz a kamera csak vett és vett leállítás nélkül - ez tágította a lehetőségeket, hogy a sínes kamerakocsizáson (fahrt) és a kamera elfordításán (svenk) kívül egy újabb módon tegye változatossá a felvett képet.

az alábbi képen Jancsó séták a film egyik emlékezetes jelenetének (ápolónők erdei tánca) helyszínén

A képen talán feltűnik, hogy Jancsó egy Converse (vagy annak látszó) tornacipőben sétál, ami a hatvanas években egész biztosan nem volt megszokott "komoly" emberek esetében. A DVD változaton látható egy nagyszerű, közel 13 perces werk-film, amiben legnagyobb meghökkenésemre Jancsó a forgatásokon még ennyi eleganciát sem kényszerített magára, hiszen egy szál fürdőgatyában (!) instruálta a színészeket, a statisztériát és a stábot. 

Szovjet-magyar koprodukcióként készült a film egy Volga menti Kosztroma nevű kisvárosban, Moszkvától háromszáz kilométerre észak-nyugatra. A szovjet Moszfilm részéről már az előzetes egyeztetés során felmerültek bizonyos problémák, de a Mafilm vezetője - Nemeskürty - úgy lavírozott, hogy végül kiügyeskedte Jancsó számára, hogy az legyen, amit ő akar.

Az egyik legemlékezetesebb szereplő ebben a filmben, a fenti képen Jancsó által átölelt lengyel Krystyna Mikolajewska. Érdekes arcával és viszonylag eszköztelen játékával hamar észreveteti magát a nézővel. Ha színen van, nehéz másra figyelni. Nagyon szép, különleges  arca van, és külön megmaradt bennem, hogy a werkfilmben egyszer mosolyogni is láttam...  hozzá kapcsolódik az egyik meztelen jelenet, amit a szovjetek kifogásoltak. (erről bővebben írok később)

A tervezett film 1918-ban játszódik, az orosz polgárháborúban, ahol többek között első világháborús magyar foglyok is részt vettek a bolsevik vörösgárdisták oldalán a harcokban.

Egy Mdivani nevű grúz író volt kirendelve szovjet részről a forgatókönyv elkészítésére társszerzőként. Valahol Ukrajnában jöttek össze Jancsóék ezzel az íróval kidolgozni az előzetes forgatókönyvet, amit később majd be kellett nyújtaniuk a stúdiókhoz (Moszfilm ill. MAFILM). Azokból a jelenetekből amit Mdivani megírt szinte mindent kidobtak. Mdivani tapasztalt forgatókönyvíró volt, de fogalma sem volt, hogy Jancsóéknak mire lenne szükségük. Hogy mégse mondhassák azt, hogy a szovjeteket kizárták a film előkészületeiből, a megírt jelenetek inkább valami vázként szolgáltak Jancsóéknak. Nem mondhatta tehát Mdivani, hogy az ő javaslatait teljesen figyelmen kívül hagyták. Például ha  Mdivani írt egy negédes, internacionalista ihletésű jelenetet a kórházi ápolónők köré, oda Jancsóék ehelyett egy másik jelenetet írtak, amelyben szintén kórházi ápolónők voltak a középpontban. Magyarul úgy átírták a grúz író forgatókönyvét, hogy arra rá se ismert az író, de mégsem mondhatta rá, hogy ahhoz semmi köze...

az alábbi képen az az emlékezetes jelenet látható, melyben az ellenforradalmárok báli ruhába öltöztetik az ápolónőket, és a katonazenekar által előadott zenére keringőzni kötelezik őket egymással

Utólag fellelt Moszfilmes feljegyzésekben olvasható, hogy nagyon elégedetlenek voltak az előzetes engedélyeztetésre benyújtott forgatókönyv-tervezettel a szovjetek. Kifogásolták a "sztriptíz" jeleneteket (két ízben katonák vetkőzésre kényszerítenek nőket), illetve nem érezték eléggé világosnak, egyértelműnek a cselekményt. (Jancsó előre elmondta, hogy ez nem is volt célja). De a szovjetek azt is látták, hogy Jancsóval nem lesz könnyű dolguk, mert Jancsó nem fog olyan forgatókönyvet/filmet csinálni, amihez nincs kedve. Arra az álláspontra jutottak tehát a kinti fejesek, hogy a forgatás során fogják majd kontrollálni a rendezőt. Hiába írnák át ugyanis előzetesen a forgatókönyvet, annyit már tudtak Jancsóról, hogy amúgy is magasról tesz a forgatókönyvre, leginkább fejből forgat. Egyetlen lehetőségként tehát azt látták, hogy majd a helyszínen belekotyognak a munkába.

Jancsóék megérkeztek Kosztromába, és szinte azonnal elkezdtek forgatni. Néhány magyar színész (Juhász Jácint, Madaras József, Kozák András és Molnár Tibor) mellett lengyel és szovjet színészek dolgoztak, főként helyi statisztériával. A kamera mögött csupa magyar (Somló Tamás operatőr, mellette Kende János segéd-operatőr), de a stáb nagy része szovjet volt.

Jancsónak mégegyszer sikerült leszerelnie a Moszfilmesek okoskodását. Rendezői stílusa ugyanis olyan, hogy a jelenet leforgatása úgy tűnik, mintha csak a jelenet próbája zajlana. Nagy vonalakban elmondja, hogy mit szeretne majd látni, de alapvetően mint egy karmester, a jelenet közben irányítja az operatőrt, és a szereplőket... " - az orosz segédrendező ugyanezt oroszul üvölti... (az egész úgyis kap majd egy utószinkront, tehát nyugodtan lehet felvétel közben üvöltözni.

Egyszóval úgy tűnhetett az oroszoknak, mintha csak végigpróbálnák az egyes jeleneteket. Két hét alatt végig is mentek az összes jeleneten. Ekkorra eljutott Moszkvába a jelentés, hogy itt valami nagyon furcsa, érthetetlen dolgot csinál ez a magyar rendező. Meg is jelent a forgatás 15. napján a Moszfilm vezetősége, hogy megnézze , mi a helyzet... ekkor azonban Jancsóék közölték, hogy másnap végeznek is a forgatással, a ruszkik majd megnézhetik az elkészült filmet, ha kiváncsiak. (Az előhívott anyagot ugyanis néhány naponta hazakülték Magyarországra, biztos-ami-biztos alapon).

Ahogy említettem, nemigen van elmesélhető, - hagyományos értelemben vett - cselekmény. A szembenálló felek - vörös bolsevikok és fehér ellenforradalmárok - közül hol az egyik, hol a másik kerekedik fölénybe. Aki éppen felül van, az leginkább az uralma alá hajtott másikat gyilkolássza... És ezeknek a gyilkolászásoknak válogatott formáit gyakorolják. Van, hogy szinte szabályos céllövőversenyt tartanak a fehérek. A foglyok közül előbb kiválogatják a külföldieket - így a magyarokat is - mondván, ez nem rájuk tartozik, majd az oroszokat - látszólag esélyt adva  nekik - futásra bíztatják, és persze futás közben hátulról lelövik őket....

Másik alkalommal a foglyokat a megszállt (kosztromai Ipatyevszkij) kolostor udvarán félmeztelenre vetköztetik, majd azt mondják nekik, hogy tizenöt percük van a menekülésre, utána mindenkit lelőnek... igen ám, de a menekülők bármerre futnak, mindenhol azt tapasztalják, hogy az összes kapu zárva, semerre nincs kiút... Megint hiú reményeket kergettek tehát, és gyilkosaik csak játszottak velük, hiszen egytől egyig lemászárolják tizenöt perc elteltével a kiútat hiába kereső foglyokat....

Mindkét oldalon vannak alja emberek és emberségesebbek is... pont úgy, mint a valóságban. Ez persze már rögtön nem tetszett a szovjeteknek, hiszen bennük az a téves képzet élt, hogy náluk mindenki az erkölcs bajnoka...

Amikor a szovjet forgatókönyvíró Mdivani és a Moszfilm elnöke Budapestre jött megnézni az elkészült filmet... hát ... alig tértek magukhoz... 

Nem csoda, hogy a Szovjetunióban egy egészen más változat került a mozikba, mint idehaza... Kivágtak minden meztelenséget (ezt nem értem, hiszen más szovjet filmben látható meztelenség), kivágták a kegyetlenkedéseket, és - ha jól vettem ki - valamilyen narrációt adtak a filmnek, hogy így világos, kézzelfogható történetet tudjanak alá kerekíteni a képeknek... és a lezárást diadallá változtatták. Jancsó változatában ugyanis a vörösök kis csapatát lemészárolják a fehérek. Ez nyilván nem azt akarja sugallni, hogy elbukik a forradalom, hiszen a legvégső lezárásnál Kozák András (aki a bolsevikok oldalán áll) a hősök tiszteletére emeli a kardot... Vagy lehet, hogy mégis elbukott a forradalom??? Ez esetben Jancsó itt nem is a szovjet forradalomról beszél, hanem a forgatás előtt jó tíz évvel levert magyarrol??? Meglehet...De nincs olyan nagy jelentősége...

Egyszerűen elfogadhatatlan volt a szovjeteknek egy olyan befejezés, ahol nincs egyértelműen dicső győzelem... Úgyhogy a szovjet változatban a vörösök diadalt aratnak a fehérek felett...

Ez a változat került a szovjet mozikba tehát, már ahol egyáltalán játszották, mert ez a kiherélt változat nyilván teljesen érdektelenné lett... Nyugat-Európában és Amerikában viszont felfigyeltek erre a Jancsó filmre is... 

Franciaországban Rouges et Blancs (Vörösök és Fehérek) címen futott a mozikban.

Ennél a filmnél már nagyon hiányoznak a színek... Megjelent a Jancsó fénykorára jellemző gigantikus tömegmozgatás, a hosszú snittek, tág panorámaképekkel kombinálva... jó lenne már színesben látni mindezt.... '68-ban a Fényes Szelek már színes lesz, addig már csak a Csend és Kiáltás lesz fekete-fehér... Kibírjuk...

Magyarország (MAFILM), 105 perc, ff., magyar

Rendező: Kovács András

A film plakátja - és néhány további fotó - alapján erősen tartottam attól, hogy egy nagyon unalmas, egy szűk, zárt cellában zajló kamaradrámát fogok végigszenvedni, ahol a négy vádlott az életről, bűnről és saját ártatlanságáról fog valamilyen emelkedett, inkább elméleti és filozófiai síkon zajló vitát folytatni... Mi sem állhatott volna ettől távolabb!!! Ehelyett egy olyan (akkoriban) modernnek számító elbeszélésmód alkalmazását csodálhattam meg, melynek köszönhetően úgy izgultam végig a másfél órás filmet, hogy egy percig sem éreztem, hogy kicsit is lankadt volna az érdeklődésem! Hogy pontosan mi ez a speciális mód és szerkezet, arra visszatérek kicsit később, miután képbe helyezem magunkat a film cselekményével kapcsolatban.

1942-ben, az akkor már egy éve visszafoglalt Bácskában, Újvidék környékén (ma Szerbia) razziát tartott a helyi partizánok ellen a magyar csendőrség vállvetve a magyar katonasággal. A razzia végül túlmutatva az eredeti terveken véres etnikai leszámolássá fajult, melyben hozzávetőleg 3500 embert mészároltak le néhány nap alatt. Többségüket a Dunába lőtték. Mivel azokban a napokban rendkívűl hideg volt, a Duna fagyott, ezért léket robbantottak a jégbe, és azon keresztül tuszkolták a vízbe a halottakat. Az áldozatok nagy része szerb és zsidó volt, de akadtak közöttük cigányok, sőt magyarok is.

Ime, a dunai kivégzés jeleneteinek egyik forgatási képe:

1942-es újvidéki vérengzésként vonult be a történelembe ez a néhány nap. Az eset azért egyedülálló a hasonló esztelen és értelmetlen háborús pusztítások között, mert meglepő módon a Horthy-rendszer már 1943-ban vizsgálatot indított ebben az ügyben, és 15 felelős ellen bírósági eljárás is indult! Tudomásom szerint a háború alatt egyetlen másik országban sem indult az adott kormányzat által indított vizsgálat lakossággal szembeni attrocitás miatt. Az más kérdés, hogy  - bár a fő felelősöket halálra ítélték - a büntetéseket nem lehetett végrehajtani, mivel időközben az elkövetők Németországba menekültek, ahol tettükért inkább dícséretben és védelemben részesültek. A háború után viszont ezeket a fő felelősöket a náci múltjával leszámolni igyekvő Németország kiadta Szerbiának, ahol egyes beszámolok szerint rendkívül kegyetlen módon végezték ki őket. 

A film jelenideje már 1946. Négy további, kisebb jelentőségű részvétellel gyanúsított katona várja tárgyalását egy közös cellában. Három különböző rangú tiszt, és egy legénységi állományú (tizedes) katona. 

Már a négy vádlottat alakító színészek névsora is parádés: (balról jobbra) Szirtes Ádám, Latinovits Zoltán, Darvas Iván és Szilágyi Tibor. Mellettük olyan további nagyok fordulnak meg kisebb-nagyobb szerepekben, mint a gyönyörű Bara Margit, Vass Éva illetve Szemes Mari. Vagy mondjuk Avar István, Major Tamás, Benkő Gyula... de abba is hagyom a felsorolást, mert egy igencsak hosszú bekezdést is betelítenének még azok a nagy nevek is, akik csak pár másodperces néma szerepre ugrottak be.

1946-ban vagyunk tehát, és a négy vádlott beszélgetni kezd cellájában arról a bizonyos három hideg napról, melybe mindegyikük úgy keveredett bele, hogy tulajdonképpen semmi alantas szándékuk nem volt, és végülis parancsra cselekedtek. Sőt, némelyikükről idővel kiderül - vagy legalábbis így emlékeznek vissza - ,hogy akit tudtak, - ha éppen nem esett túl nehezükre - próbáltak meg is menteni. 

Mitől olyan izgalmas és különleges a filmnek az elbeszélés módja? Négy ember különbözőképpen élte meg azt a néhány napot. Mindegyikük csak egy szeletét látta annak ami ott történt, egyikük sem ismeri a teljes igazságot. Az egyes beszámolók nem csak a szereplők szájából hangzanak el, de képileg is megjelennek. Sőt, sokszor visszaugrunk ugyanahhoz az eseményhez, amit már láttunk más elmeséléséből, de ezúttal egy további szereplő szemszögéből látjuk, és így néhány dolog egészen más jelentőséget kap.

A fenti képen látható nőt például az egyik szereplő szemszögéből látjuk egy lövés miatt meghalni. Sok ilyesmit látunk háborús filmekben. Mivel még az arcát sem igen látjuk, egy lesz a film (és a háború) ártatlan halottai közül... Utána viszont egy másik szereplő szemszögéből elmesélt történetben az illető hölgyet még látjuk amikor él, és segít megmenteni egy csomó embert. Így viszont már egészen más, bizarr jelentőséget kap, amikor elindul hazafelé, és pontosan tudjuk, hogy éppen halála felé siet.

Nagyon jól ábrázolja a film a háború embertelenségét, azt, hogy adott esetben a puszta szerencsén, illetve egy - éppen az adott helyzetben diszponáló - ember ad hoc döntésén múlik egy élet....

Nagyon jól illusztrálja ezt a Darvas Iván által megszemélyesített karakter monológja is, melyben elmeséli, hogy nem tudta, mitévő legyen az előtte felsorakoztatott tömeg elszámoltatásával kapcsolatban. Még azt sem tudta, hogy arrafelé kötelező volt-e valamilyen személyazonosító irat magával hordása az embereknek:

"Akinél van írás jobbra álljon, akinél nincs, az balra!" - utasítja az embereket hangosan...

... majd közben így emlékezik vissza: "... nem volt különösebb jelentősége ennek a jobb és balnak, de magam is éreztem, hogy ebben a pillanatban élet-halál urai vagyunk. Pedig még nem is tudtam, hogy mit fogok határozni a két csoporttal..."

értjük ezt? Lehet, hogy az irat nélkülieket halálba küldi, mert megteheti. De lehet, hogy csak hazaküldi őket az irataikért... és ez az igazán félelmetes! A teljhatalmú parancsnok balra küld, vagy jobba... nem tudod, hogy melyik az, amelyik az életet jelentheti neked... és itt derült csak ki, hogy nem lehetsz elég okos, hiszen még ő maga sem tudja, aki a döntést meghozza a sorsodról, hogy hogyan fog határozni...

Nem csak a vérengzés részleteit rakjuk ki a vádlottak elmesélte mozaikokból, de maguknak a vádlottaknak a személyes sorsa, egyeseknek a tragédiája is kirajzolódik a kirakósból, ráadásul az egyes szereplők csak most jutnak hozzá a másik három által elmesélt információkhoz... (Attól most tekintsünk el, hogy nyilvánvaló nyomozástechnikai baklövés egy cellában tartani az esetlegesen összebeszélő tanúkat).

Ezt a filmet 1968-ban beválasztottak a Budapesti Tizenkettőbe, mely a legjobb tizenkét magyar filmet volt hivatott csokorba szedni. Tökéletes választás! Az utóbbi idők egyik legintenzívebb film-élményét kaptam ettől az alkotástól!