Magyarország, Szovjetunió (MAFILM, Moszfilm), 90 perc, ff., magyar és orosz

Rendező: Jancsó Miklós

Producer: Götz Jenő, Németh András, Kirill Szirjajev

1967 Áprilisában Jancsó még kísérletként írta le a készülő filmet, mely utólag visszatekintve igazából csak kibontakozása annak, amit Jancsótól (első) fénykorában látunk majd, hatalmas tablóival a magyar pusztában.

Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy amit ő elképzelt, az a vásznon ugyanazt a hatást fogja majd kiváltani, mnt ami az ő fejében megszületett.

Jancsó ebben az interjúban kifejti azt is, hogy míg a Szegénylegények esetében a klasszikus hármasból (hely-idő-cselekmény) az első kettőt megtartotta, csak a sztori nem volt egészen egységes, addig az éppen készülő Csillagosok, Katonák esetében mindhárom (!) elem jelentőségét veszti. Valóban vakmerő kísérlet ez tehát ez a film: soha nem világos, hogy éppen hol vagyunk, az időmúlás sem pontosan követhető, és klasszikus értelemben vett történet sincsen... Mindezeknek nincs jelentőségük, mert nem történetet akar elmesélni, hanem inkább gondolatait illusztrálni. Ilyen gondolat például, hogy a jó (vagy jónak vélt) ügy érdekében vajon megengedett-e a gyilkolás...

Nagy újdonság volt Jancsó számára, hogy először használhatott gumioptikát, azaz mai, köznapi nevén zoom-ot, amivel felvétel közben a kamera mozdítása nélkül is lehetett közelíteni vagy távolítani a képet. Mivel Jancsó előszeretettel kísérletezett az extrém hosszú beállításokkal - azaz a kamera csak vett és vett leállítás nélkül - ez tágította a lehetőségeket, hogy a sínes kamerakocsizáson (fahrt) és a kamera elfordításán (svenk) kívül egy újabb módon tegye változatossá a felvett képet.

az alábbi képen Jancsó séták a film egyik emlékezetes jelenetének (ápolónők erdei tánca) helyszínén

A képen talán feltűnik, hogy Jancsó egy Converse (vagy annak látszó) tornacipőben sétál, ami a hatvanas években egész biztosan nem volt megszokott "komoly" emberek esetében. A DVD változaton látható egy nagyszerű, közel 13 perces werk-film, amiben legnagyobb meghökkenésemre Jancsó a forgatásokon még ennyi eleganciát sem kényszerített magára, hiszen egy szál fürdőgatyában (!) instruálta a színészeket, a statisztériát és a stábot. 

Szovjet-magyar koprodukcióként készült a film egy Volga menti Kosztroma nevű kisvárosban, Moszkvától háromszáz kilométerre észak-nyugatra. A szovjet Moszfilm részéről már az előzetes egyeztetés során felmerültek bizonyos problémák, de a Mafilm vezetője - Nemeskürty - úgy lavírozott, hogy végül kiügyeskedte Jancsó számára, hogy az legyen, amit ő akar.

Az egyik legemlékezetesebb szereplő ebben a filmben, a fenti képen Jancsó által átölelt lengyel Krystyna Mikolajewska. Érdekes arcával és viszonylag eszköztelen játékával hamar észreveteti magát a nézővel. Ha színen van, nehéz másra figyelni. Nagyon szép, különleges  arca van, és külön megmaradt bennem, hogy a werkfilmben egyszer mosolyogni is láttam...  hozzá kapcsolódik az egyik meztelen jelenet, amit a szovjetek kifogásoltak. (erről bővebben írok később)

A tervezett film 1918-ban játszódik, az orosz polgárháborúban, ahol többek között első világháborús magyar foglyok is részt vettek a bolsevik vörösgárdisták oldalán a harcokban.

Egy Mdivani nevű grúz író volt kirendelve szovjet részről a forgatókönyv elkészítésére társszerzőként. Valahol Ukrajnában jöttek össze Jancsóék ezzel az íróval kidolgozni az előzetes forgatókönyvet, amit később majd be kellett nyújtaniuk a stúdiókhoz (Moszfilm ill. MAFILM). Azokból a jelenetekből amit Mdivani megírt szinte mindent kidobtak. Mdivani tapasztalt forgatókönyvíró volt, de fogalma sem volt, hogy Jancsóéknak mire lenne szükségük. Hogy mégse mondhassák azt, hogy a szovjeteket kizárták a film előkészületeiből, a megírt jelenetek inkább valami vázként szolgáltak Jancsóéknak. Nem mondhatta tehát Mdivani, hogy az ő javaslatait teljesen figyelmen kívül hagyták. Például ha  Mdivani írt egy negédes, internacionalista ihletésű jelenetet a kórházi ápolónők köré, oda Jancsóék ehelyett egy másik jelenetet írtak, amelyben szintén korházi ápolónők voltak a középpontban. Magyarul úgy átírták a grúz író forgatókönyvét, hogy arra rá se ismert az író, de mégsem mondhatta rá, hogy ahhoz semmi köze...

az alábbi képen az az emlékezetes jelenet látható, melyben az ellenforradalmárok báli ruhába öltöztetik az ápolónőket, és a katonazenekar által előadott zenére keringőzni kötelezik őket egymással

Utólag fellelt Moszfilmes feljegyzésekben olvasható, hogy nagyon elégedetlenek voltak az előzetes engedélyeztetésre benyújtott forgatókönyv-tervezettel a szovjetek. Kifogásolták a "sztriptíz" jeleneteket (két ízben katonák vetkőzésre kényszerítenek nőket), illetve nem érezték eléggé világosnak, egyértelműnek a cselekményt. (Jancsó előre elmondta, hogy ez nem is volt célja). De a szovjetek azt is látták, hogy Jancsóval nem lesz könnyű dolguk, mert Jancsó nem fog olyan forgatókönyvet/filmet csinálni, amihez nincs kedve. Arra az álláspontra jutottak tehát a kinti fejesek, hogy a forgatás során fogják majd kontrollálni a rendezőt. Hiába írnák át ugyanis előzetesen a forgatókönyvet, annyit már tudtak Jancsóról, hogy amúgy is magasról tesz a forgatókönyvre, leginkább fejből forgat. Egyetlen lehetőségként tehát azt látták, hogy majd a helyszínen belekotyognak a munkába.

Jancsóék megérkeztek Kosztromába, és szinte azonnal elkezdtek forgatni. Néhány magyar színész (Juhász Jácint, Madaras József, Kozák András és Molnár Tibor) mellett lengyel és szovjet színészek dolgoztak, főként helyi statisztériával. A kamera mögött csupa magyar (Somló Tamás operatőr, mellette Kende Tamás segéd-operatőr), de a stáb nagy része szovjet volt.

Jancsónak mégegyszer sikerült leszerelnie a Moszfilmesek okoskodását. Rendezői stílusa ugyanis olyan, hogy a jelenet leforgatása úgy tűnik, mintha csak a jelenet próbája zajlana. Nagy vonalakban elmondja, hogy mit szeretne majd látni, de alapvetően mint egy karmester, a jelenet közben irányítja az operatőrt, és a szereplőket... " - az orosz segédrendező ugyanezt oroszul üvölti... (az egész úgyis kap majd egy utószinkront, tehát nyugodtan lehet felvétel közben üvöltözni.

Egyszóval úgy tűnhetett az oroszoknak, mintha csak végigpróbálnák az egyes jeleneteket. Két hét alatt végig is mentek az összes jeleneten. Ekkorra eljutott Moszkvába a jelentés, hogy itt valami nagyon furcsa, érthetetlen dolgot csinál ez a magyar rendező. Meg is jelent a forgatás 15. napján a Moszfilm vezetősége, hogy megnézze , mi a helyzet... ekkor azonban Jancsóék közölték, hogy másnap végeznek is a forgatással, a ruszkik majd megnézhetik az elkészült filmet, ha kiváncsiak. (Az előhívott anyagot ugyanis néhány naponta hazakülték Magyarországra, biztos-ami-biztos alapon).

Ahogy említettem, nemigen van elmesélhető, - hagyományos értelemben vett - cselekmény. A szembenálló felek - vörös bolsevikok és fehér ellenforradalmárok - közül hol az egyik, hol a másik kerekedik fölénybe. Aki éppen felül van, az leginkább az uralma alá hajtott másikat gyilkolássza... És ezeknek a gyilkolászásoknak válogatott formáit gyakorolják. Van, hogy szinte szabályos céllövőversenyt tartanak a fehérek. A foglyok közül előbb kiválogatják a külföldieket - így a magyarokat is - mondván, ez nem rájuk tartozik, majd az oroszokat - látszólag esélyt adva  nekik - futásra bíztatják, és persze futás közben hátulról lelövik őket....

Másik alkalommal a foglyokat a megszállt (kosztromai Ipatyevszkij) kolostor udvarán félmeztelenre vetköztetik, majd azt mondják nekik, hogy tizenöt percük van a menekülésre, utána mindenkit lelőnek... igen ám, de a menekülők bármerre futnak, mindenhol azt tapasztalják, hogy az összes kapu zárva, semerre nincs kiút... Megint hiú reményeket kergettek tehát, és gyilkosaik csak játszottak velük, hiszen egytől egyig lemászárolják tizenöt perc elteltével a kiútat hiába kereső foglyokat....

Mindkét oldalon vannak alja emberek és emberségesebbek is... pont úgy, mint a valóságban. Ez persze már rögtön nem tetszett a szovjeteknek, hiszen bennük az a téves képzet élt, hogy náluk mindenki az erkölcs bajnoka...

Amikor a szovjet forgatókönyvíró Mdivani és a Moszfilm elnöke Budapestre jött megnézni az elkészült filmet... hát ... alig tértek magukhoz... 

Nem csoda, hogy a Szovjetunióban egy egészen más változat került a mozikba, mint idehaza... Kivágtak minden meztelenséget (ezt nem értem, hiszen más szovjet filmben látható meztelenség), kivágták a kegyetlenkedéseket, és - ha jól vettem ki - valamilyen narrációt adtak a filmnek, hogy így világos, kézzelfogható történetet tudjanak alá kerekíteni a képeknek... és a lezárást diadallá változtatták. Jancsó változatában ugyanis a vörösök kis csapatát lemészárolják a fehérek. Ez nyilván nem azt akarja sugallni, hogy elbukik a forradalom, hiszen a legvégső lezárásnál Kozák András (aki a bolsevikok oldalán áll) a hősök tiszteletére emeli a kardot... Vagy lehet, hogy mégis elbukott a forradalom??? Ez esetben Jancsó itt nem is a szovjet forradalomról beszél, hanem a tíz évvel korábban levert magyarrol??? Meglehet...De nincs olyan nagy jelentősége...

Egyszerűen elfogadhatatlan volt a szovjeteknek egy olyan befejezés, ahol nincs egyértelműen dicső győzelem... Úgyhogy a szovjet változatban a vörösök diadalt aratnak a fehérek felett...

Ez a változat került a szovjet mozikba tehát, már ahol egyáltalán játszották, mert ez a kiherélt változat nyilván teljesen érdektelenné lett... Nyugat-Európában és Amerikában viszont felfigyeltek erre a Jancsó filmre is... 

Franciaországban Rouges et Blancs (Vörösök és Fehérek) címen futott a mozikban.

Ennél a filmnél már nagyon hiányoznak a színek... Megjelent a Jancsó fénykorára jellemző gigantikus tömegmozgatás, a hosszú snittek, tág panorámaképekkel kombinálva... jó lenne már színesben látni mindezt.... '68-ban a Fényes Szelek már színes lesz, addig már csak a Csend és Kiáltás lesz fekete-fehér... Kibírjuk...

USA (Warner Bros.-Seven Arts,  Tatira-Hiller), 111 perc, Technicolor, angol

Rendező: Arthur Penn

Producer: Warren Beatty

A Bonnie és Clyde néven elhíresült bűnöző párosról talán mindenki hallott már. Azt talán kevesebben tudják róluk (én például nem tudtam), hogy valójában nem csak kettejük párosa végezte az ámokfutást, hanem többen, tulajdonképpen bandába verődve portyázták végig USA több nagyvárosát, azok bankjait kirabolva. Clyde és testvére Buck vezetékneve után a Barrow banda elnevezés talán helytállóbb lenne, a filmben is hívják magukat így esetenként. A két Barrow testvér volt ugyanis a társaság legfőbb hangadója, így talán valóban nem volt túlzás magukról elnevezni a bandát.

A fivéreken (Clyde és Buck), és élettársaikon (Bonnie és Blanche) kívül időnként maguk közé vettek további személyeket is. A film itt eltér a valóságtól annyiban, hogy ezeket a személyeket C.W. Moss karakterébe egybegyúrta a forgatókönyvíró. Vele lett tehát öt fős a filmbeli Barrow banda.

Az alábbi promóképen balról jobbra: Buck (Gene Hackman), Blanche (Estelle Parsons), Clyde (Warren Beatty), Bonnie (Fay Dunaway) és C.W. Moss (Michael J. Pollard)

Eleinte a mi viszkis rablónkhoz hasonlóan szinte rajongtak értük az emberek, amolyan Robin Hood-ként tekintettek rájuk, akik csak a gazdag bankok pénzét veszik el. Akkor fordult csak valamelyest ellenük a közhangulat, amikor elkezdett nőni az általuk lelőtt rendőrök száma. Legalább kilenc rendőr halála írható  a számlájukra, és ezek között volt olyan gyilkosság is, mely feltehetően nem volt igazán szükségszerű a menekülésükhöz.

1932-től 1934-ig tartó portyájuk Bonnie és Clyde 1934 Május 23-i véres kivégzésével ért véget, talán emiatt is lettek ők ketten a mitosz névadói. A filmbeli emlékezetes zárójelenethez képest a valóságban nem volt előre eltervezett a kíméletlen kivágzés. A rendőrök állítólag először megadásra akarták felszólítani a tőrbe csalt párost, de egy ideges zsaru véletlenül elkezdett tüzelni, és akkor már az egész osztag lőtt, gyakorlatilag szitává lőve a szerelmes rablópárt.

Ime a valódi Bonnie és Clyde. A két mosolygó fiatalról készült fotót nézegetve sosem mondanám meg, hogy bankrablással és az őket elfogni igyekvő zsaruk gyilkolászásával töltötték utolsó éveiket.

Bonnie-ról több fotó is fennmaradt, melyen valamilyen lőfegyvert tart a kezében... azonban több visszaemlékezés egybehangzóan állítja, hogy ő maga valójában soha nem lőtt senkire.

Ez a kép pedig azt a Blanche-t ábrázolja, aki Buck felesége volt volt. Őt még 1933 nyarán elfogta a rendőrség, ugyanakkor, amikor Buckot halálosan megsebesítették. Blanche a lövöldözés miatt szértepült üvegszilánkok okozta sérülésekben elvesztette egyik szemére a látását.

Blanche volt tehát az egyedüli valós bandatag (ha nem számítjuk azokat, akikből összegyűrták C.W Moss fiktív karakterét), aki 1967-ben meg tudta nézni magát a moziban, amikor ezt a filmet bemutatták.. Sőt... Warren Beatty producerként állítólag még a forgatókönyvet is egyeztette vele. Az a forgatókönyv azonban nem az volt, amiből a film végül elkészült. Blanche állítólag nagy büszkén vitte el a vetítésre akkori élettársát, hogy együtt nézzék meg az akkorra már mitikussá vált Bonnie&Clyde történetben betöltött szerepét. Hatalmas csalódás volt, amit láttak. Az állítólag valójában Bonnie-nál szebb (vagy legalábbis szexibb) Blanche a filmen csúnyácska hisztérikaként került ábrázolásra. Ennek nyilvánvalóan az volt az oka, hogy a Fay Dunaway által alakított ultra-szexy 25 éves Bonnie mellett ne legyen, aki összezavarja a nézőket azzal, hogy elvonja a főszereplőről a figyelmet.

Fay Dunaway-t én a Négy Muskétásban ismertem meg gyerekként... és talán negatív szerepe miatt sem szimpatizáltam vele túlságosan. El kell viszont ismerni, hogy ezt a szerepet mintha ráöntötték volna!

A film sok tekintetben az öt évvel később mozikba kerülő Coppola-féle Keresztapa előfutára volt. Az biztos, hogy Bonnie és Clyde brutális kivégzése pillanatában olyan érzésem volt, mintha ugyanezt a jelenetet már Coppolánál láttam volna... (Sonny kivégzésekor).

Mindezek annak voltak köszönhetőek, hogy a prűd Hayes-kódexet, mely szinte mindent megtiltott, ami izgalmassá tehetett egy filmet, felváltotta a korhatáros rendszer, mely ma is használatban van. Így már lehetett erőszakot és meztelenséget is mutatni a mozivásznon, cserébe korlátozták az adott film megtekintésére beengedhetők korának alsó határát.

A Warner tulajdonosa, Jack C Warner nem rajongott ezért a projectért. Egyáltalán nem hitt a sikerben, valószínűleg ennek köszönhető, hogy Warren Beatty producerként megkaphatta a bevétel 40%-át. Jack C. Warner véleménye egyébként a későbbi hatalmas közönségsiker után sem különösebben változott meg a filmmel kapcsolatban.

Beatty úgy döntött, hogy a filmet Texasban, - tehát eredeti környezetben - forgatja. A helyszínek így kifejezetten autentikusak. Mellesleg ezzel elkerülhetőnek tűnt, hogy a Warner fejeseivel nap-mint nap összefusson, így azok nem kotyogtak bele a forgatásba...

Beatty először egyébként fekete-fehérben szerette volna forgatni ezt a filmet, de a stúdió nem egyezett bele. Érdekes mellékszál, hogy a film készítése alatt Jack C. Warrner eladta céges tulajdonjogát a Seven Arts Inc,-nek, így amikor a film mozikba került a stúdiót már Warner Bros. - Seven Arts-nak hívták. A film elején még a régi Warner logo látható, de a felvásárlás miatt a stúdió az elkövetkező három évben ezt a logót használta.

Ezután újabb felvásárlásnak köszönhetően a stúdió visszakapta a legendás Warner nevet. és logót.

A Seven Arts-os felvásárlást követő vezetőváltás semennyit nem segített abban a tekintetben, hogy ezek az új fejesek is igen mostohán kezelték ezt a produkciót. Csak autósmozikba és B-filmes kis mozi-láncoknak adták el a filmet. Az első kritikák sem voltak túl fényesek...

Ekkor azonban egy kezdő filmkritikus - talán első ténylegesen megjelenő kritikáját írta - egy nagyon hosszú cikkben igencsak felmagasztalta ezt a filmet... És ezután csodák csodájára, elkezdtek megjelenni a pozitív kritikák ... és a stúdió kénytelen volt visszaküldeni a filmet a mozikba, de ekkor már az összes láncnak... És hatalmas siker lett belőle! Nem mellesleg 10 Oscar jelölést is begyűjtött... igaz ezek közül csak egyet sikerült díjra is váltani...

Ha már az Oscar-díjaknál tartunk... aki követi ezeket a fényes eseményeket, valószínűleg emlékszik arra a 2017-es fiaskóra, amikor ennek a filmek az 50. évfordulója kapcsán Fay Dunawayt és Warren Beatty-t hívták meg a legfőbb kategória, - a legjobb film - győztesének bejelentésére... és szegények a díj nyertesét borítékban átadó férfi figyelmetlensége miatt abba a kellemetlen helyzetbe kerültek, hogy nem a valódi nyertes nevét olvasták fel...

USA, 45 perc, 16mm-es színes

Rendező: Michael Snow

Producer: Michael Snow

Ahhoz képest, hogy ez a film tulajdonképpen egyetlen beállításból áll (de több snittből), és cselekménye tulajdonképpen elhanyagolható, nem volt olyan borzasztóan megterhelő 45 perces hosszának végigszenvedése, mint néhány ehhez hasonló - elnézően - "kísérletinek" nevezett avantgárd film megtekintése volt - lásd: Kutya, Csillag Ember (1962) vagy Blonde Cobra (1963). Hogy miért nem? Mert a film készítője - lehet, hogy akaratlanul - végig abban a hitben ringatott, hogy a legvégén jön valami nagy csattanó...

Az említett egyetlen beállítás egy apartman totálja, amiről szép lassan, időnként kis mértékben zoom-ol Snow (a film készítője) a kép közepén látható falra függesztett fotóra. És én azt hittem, hogy azon a fotón, amire szép lassan közelítünk, majd látni fogunk valamit, ami mindenre magyarázatot ad... 

A szobában többnyire nem történik semmi... Nagy néha van egy kis mozgolódás: egyszer egy szőrmebundás hölgy behozat egy szekrényt, majd kicsit később bejön egy barátnőjével iszogatni, zenét hallgatni, még később valaki bejön és meghal...(komolyan!) és ezután egy fiatal hölgy telefonon bejelenti a halálesetet... ezek a cselekmények teszik ki a film elenyészően kis részét. A szobában többnyire tényleg nem történik az égvilágon semmi!

A kép közepén látható rikítóan citromsárga széken kívül szinte minden egyenletesen szürkéskék tónusú...

Ahogy említettem, a 45 perc nagy részében az apartman teljesen üres. Nem egyértelmű, hogy a mi 45 percünk tulajdonképpen mennyi időt fed le... Lehet, hogy egy napot, lehet, hogy csak néhány órát, de akár az is lehet, hogy éveket... 

Hogy ne unatkozzunk annyira, a véletlenszerű időközönként megtörténő apró zoomolásokon kívül más ingerek is érnek minket: halljuk az utca zaját...(amíg valaki be nem csukja az ablakot) ... hallunk egy búgást, mely a film elején a még nem hallható mély tartományból eljut a film végére a már emberi fül számára nem hallható ultrahang tartományba... (útközben néha megterhelve az idegszálaimat néhény kellemetlen frekvenciával) ... a kép is folyamatosan változik, hol vibrál, hol csak átszíneződik mindenféle élénk színbe... 

Van, hogy Snow megkegyelmez nekünk, és megszólal egy kis Beatles  ....

Csak 12 perc után kezdtem először unni a dolgot egy kicsit, ami nagy szó egy avantgárd filmtől... általában 1-2 perc elég, mire elkezdek fészkelődni tőlük...  Érdekességképpen megjegyzem, hogy ez a negyedóra körüli "türelmi zóna" valószínűleg mások esetében is megjelenhetett, mert Snow 2003-ban (tehát 36 évvel az eredeti alkotás létrehozása után!) készített egy erősen átdolgozott változatot, mely ekkor már csak 15 perces. Az lett a címe, hogy "Wavelength, azoknak, akiknek nincs idejük"... megjegyzem: nekem időm volt, de türelmem kevésbé... bár így is tisztességgel végigültem a 45 percet!

Itt látható egyébként az a kép, amire a kamera folyamatosan közelít, és amivel kapcsolatban végig abban reménykedtem, hogy majd egy nagy AHA élményt okoz a legvégén, amikor majd pontosan látni fogom, hogy mit is ábrázol... 

A nagy AHA élmény természetesen elmaradt, de ettől függetlenül nem árulom el, hogy pontosan mi látható a képen... hátha valaki veszi a fáradtságot, és végignézi...

Az apartman állítólag Snow saját New Yorki lakása a Chambers Streeten. A filmet 16mm-es színes filmre forgatta. A 16mm egyébként a filmtekercs szélességét jelenti. A hagyományos mozifilmeket 35mm-es filmre forgatták, a legolcsóbb amatőrfilmes kamera pedig 8mm-es filmre rögzített. Ebből érzékelhető talán, hogy a 16 mm valahol félúton volt a teljesen amatőr és a profi között, de még mindig közelebb az amatőrhöz.

Általában ezt a 16mm-es formátumot használták azok a "kísérleti" filmesek, akik természetes módon nem voltak anyagilag eleresztve, de nem is akarták full-gagyiban nyomni. Lehetett állványról, de kézből is használni ezeket a kamerákat.

USA (MGM), 92 perc, Metrocolor, angol

Rendező: John Boorman

Producer: Judd Bernard, Robert Chartoff

Lefogadnám, hogy Lee Marvint (majdnem) mindenki a Piszkos Tizenkettőben látta először, vagy legalábbis ott égett bele az emlékezetébe a Marvin által elsőrangúan alakított Reisman őrnagy szinte hófehér hajú, szigorúan kemény karaktere. (Itt jegyzem meg, hogy ama film, - számomra érthetetlenül - nem került fel erre az 1001-es listára... lenne ötletem, hogy mely címek helyett férhetne el simán.)

Egy 1964-es Donald E Westlake regény - The Hunter -  adaptációja ez a film. A könyvben eredetileg Parker volt a főhős neve, de számomra érthetetlen okból a szerző csak akkor engedélyezte ennek a névnek a használatát, ha sorozat készül a karakterrel. Így tehát a film alkotói kénytelenek voltak Parkerről a valamennyire hasonló hangzású Walkerre változtatni a nevet.

Ugyanennek a könyvnek készült egy későbbi feldolgozása is 1999-ben Payback (Visszavágó) címmel, Mel Gibson főszereplésével, ott pedig Porterre változtatták a főszereplő nevét. Állítólag egyébként eme későbbi változat hűségesebb az eredeti könyvhöz, mint a most tárgyalt 1967-es film.

A San Francisco közelében található Alcatraz nevű sziget-börtönt 1963-ban bezárták. Ebben az üres, elhagyatott börtönben kezdődik történetünk. Egy ismeretlenek által végrehajtott titkos készpénz átadásra csap le két férfi és egy nő. Közülük egyik a film főszereplője Walker, aki feleségével Lynnel (Sharon Acker) és barátjával Mal Reese-el (John Vernon) hajtja végre a rablást.

A börtönök egyébként is nagyon nyomasztóak, de egy teljesen üres, kongóan visszhangos börtön borzongatóan félelmetes is.  Ez az üres Alcatraz legalábbis ilyen. És érdemes megjegyezni, hogy ezeket a jeleneteket bizony valódi helyszínen, a már említett kiürített Alcatrazban forgatták, napi 2000 dollár bérleti díjért.

Nos, a rablás sikerül, ámde amolyan noir-os fordulattal, a barát lelövi főhősünket, és a hűtlen feleség eme áruló barát karjában távozik, abban a hitben, hogy halálos lövedékeket hagytak Walkerben.

Főhősünk nem hal meg, hanem felépül. Valahogy elmenekül a börtönszigetről, és ettől fogva egyetlen cél lebeg a szeme előtt: visszaszerezni a tőle elrabolt 93.000 dollárt. Itt most tekintsünk el attól a filozofikus problémafelvetéstől, hogy ez a 93.000 dollárt voltaképpen ők maguk is rabolták, így pedig nehéz lenne erkölcsi alapon jogot formálni az összegre.

Nagyjából egy év telik el a fent említett balhé után, amikor egy ismeretlen jóakaró segítségével Walkernek először hűtlen felesége nyomát sikerül fellelni... A nő elmondása szerint az eset óta lelkiismeret furdalástól szenved, öngyilkos gondolatai vannak, de képtelen végezni magával. Mond néhány használható nyomot az áruló barát elérhetőségével kapcsolatban, és legnagyobb meglepetésünkre másnap reggel megmérgezve talál Walker az ágyában a nőre....

Sosem tudjuk meg, hogy a nő végül öngyilkos lett-e vagy valaki megmérgezte.... és ez csak egy a sok megválaszolatlan kérdés közül....

Walker elkezdi felgöngyölíteni a szálakat. Ehhez igénybe veszi immár elhunyt felesége nővérének, Chrisnek (Angie Dickinson) a segítségét is, aki hugához hasonlóan szintén összemelegedett az áruló baráttal, és hugához hasonlóan szintén gyűlöli a férfit, ezért segít annak likvidálásában.

És csak menet közben derül ki, hogy itt sokkal többről van szó, mint egy barát árulásáról. Itt egy titkos szervezet teljesen átláthatatlan szövevénye hálózza be ezt a bűnügyet. Walker azonban senkitől sem riad vissza, elszántan törtet, amíg a szervezet minden vezetőjét ki nem végzi ahhoz, hogy visszakaphassa a saját jogos tulajdonának tekintett 93.000 dollárt...

Illetve, ha - enyhe spoiler - rendkívül figyelmesek vagyunk, akkor talán felfedezhetjük, hogy Walker konkrétan senkit nem öl meg. (De ott van a halálukkor) Egyes magyarázatok szerint Walker valójában haldoklik Alcatrazban, és minden, amit látunk csak az ő lázálmában létezik...

Végig furcsán hátborzongató ez a film. Részben a furcsa zene miatt, részben a furcsa, pár másodperces falshback-ek miatt, melyek úgy vegyülnek bele a történetbe, hogy szinte nem is tudatosulnak, csak pár másodpercre összezavarja a figyelmünket. 

Szokás ezt a filmet az első neo-noir-nak tekinteni. Mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy a szerepkők motivációi viszonylag limitáltak az átlagos noir-hoz képest. Érzelmekről gyakorlatilag nem beszélhetünk. Bosszún és nyereségvágyon kívül semelyik szereplőt nem mozgatja semmi. 

Lee Marvinnak állítólag kimondottan nagy szerepe volt a film elkészítésében. Sokszor adott ötleteket a rendezőnek úgy, hogy nem a forgatókönyv szerint játszotta a jeleneteket. Például amikor volt felesége bevallja, hogy mi miért történt a furcsán alakult rablás körül, akkor az eredeti terv szerint Walker kérdéseire válaszolt volna töredelmesen a feleség. Marvin viszont úgy érezte, hogy izgalmasabb a jelenet, ha ő csak némán ül, és hidegen szigorú tekintetével, gyakorlatilag szótlanul vallatja a nőt.

Különleges hangulatú, rendhagyó film.

Franciaország (CICC, Fida, Filmtel, TC), 105 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jean-Pierre Melville

Producer: Raymond Borderie, Eugéne Lépicier

Melville több műfaj irányába tett kísérlete után, a Bob Nagyban Játszik - 1956 sikerét követően túlnyomórészt gengszterfilmeket készített. Előbb Belmondohoz volt hűséges, majd átpártolt Alain Delonhoz, aki ennek a filmnek is a főszereplője.

Melville mindig kalapot viselt, ráadásul amerikai stílusú Stetson kalapot. Nagy rajongója volt ugyanis az amerikai kultúrának. Valójában Jean-Pierre Grumbach néven született, és állítólag a második világháború alatt a francia ellenállás tagjaként vette fel a Melville álnevet az amerikai író, költő Herman Melville-től kölcsönözve. Később ezt a nevet megtartotta rendezői művésznévként is.

Nem beszélnek túl sokat ebben a filmben. Az első párbeszéd nagyjából a tizedik perc környékén hangzik el, és végig olyan érzése van az embernek, hogy a rendező csak akkor alkalmaz dialógusokat, ha nagyon muszáj. Persze egyszerű indokkal is magyarázható ez a szövegtakarékosság: a főszereplő magányos hősként a film nagy részében egyedül látható, és nem amolyan magában beszélő típus (mint mondjuk én). 

A kép is kifejezetten hideg, sötét tónusú. A meleg színek hiányoznak. Ezt a rendező elsősorban nem optikai megoldásokkal (pld szűrőkkel) érte el, hanem egyszerűen csak olyan tárgyakat szerepeltetett a színen, amelyek nem meleg színűek. Talán még Delon kék szeme is hozzájárul ehhez az összképhez.

Mindezeknek  köszönhetően a már letűnt idők amerikai film noir-jainak hangulata köszönt vissza a vásznon. Gátlástalan zsaruk, zenés éjszakai lokálok, gyilkosságok, és viszonzatlan, önzetlen szerelem...

Eme viszonzatlannak tűnő szerelem - melynek múltjáról, eredetéről semmi nem derül ki - elszenvedője egy gyönyörű nő. És az őt alakító színésznőt mellesleg Nathalie Delonnak hívják.

Nathalie és Alain 1964-től 1968-ig voltak együtt. A hölgy eredetileg fotómodell volt, és erős a gyanúm, hogy elsősorban Alain Delonnak köszönheti, hogy ezzel a filmmel színésznőként is debütálhatott. Később aztán több filmben is szerepelt, melyből néhányat én is láttam, és nem éreztem, hogy rendkívül esztétikus megjelenésén túl más is indokolta volna filmes karrierjét.

Delon egy bérgyilkost alakít. Egy érzelmektől teljesen mentes férfit, aki megfelelő összegért bárkit különösebb szívfájdalom nélkül meggyilkol. 

Egy ilyen küldetés végrehajtásával kezdődik a film. Delon karaktere nem fektet túl nagy hangsúlyt a küldetés titkosságára, több szemtanú is látja őt távozni a tett helyszínéről. Bár nagyon szilárd alibit biztosít számára a fent említett szőke szépség, mégis a rendőrség látókörébe kerül. Leginkább kalapja miatt. (Ugyanis egy kalapos férfit láttak távozni a szemtanúk)

Az ügy nyomozója nemes egyszerűséggel elrendeli, hogy a rendőrök minden kerületből állítsanak elő 20-20 kalapos embert, hogy a szemtanúk elé állíthassák őket felismertetésre... és hát bérgyilkosunkat bizony néhány szemtanú felismeri... de a masszív alibije miatt mégis kénytelenek őt szabadon engedni.

Igen ám, de ekkor már a megbízók is elbizonytalanodnak: mi van, ha a rendőrök azért engedték ki a végrehajtójukat, mert az együttműködik a nyomozókkal? Két tűz közé szorult hát Delon karaktere: tudja, hogy a rendőrség megfigyeli, de a volt megbízók is döntést hoztak kiiktatásáról.

Néhány fordulat bizony erőltetett... (a rendőrök például azért állítják elő egy kártyapartiról, mert elismeri, hogy övé a fogason látható kalap, és azt is, hogy pont a gyilkosság ideje után érkezett a játékba)... Legalább egy gyenge próbálkozást tehetett volna arra, hogy végig ott volt. Ha a kártyapartnerek feldobják (ami szerintem kizárt) akkor is pont ugyanott tart, hogy beviszik gyanusítottnak...

Ettől föggetlenül végig megvan a kellő feszültség, jó ez a film noir-os hangulat. Egész kis nosztalgiám lett a 10-20 évvel ezelőtti különleges stílusú divatos bűnügyi filmekhez.

Franciaország (Les Films Copernic, Comacico, Lira Films, Cinecidi), 105 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Nehéz dolgom lenne, ha arra vállalkoznék, hogy nagy vonalakban leírjam, hogy miről is szól ez a film. Sőt, abban sem vagyok egészen biztos, hogy Godardnak szándékában állt, hogy szóljon valamiről ez a film. Ha kicsit felületesen nézzük, akkor akár olyan illúziónk is lehet, hogy egy történet zajlik szemünk előtt, ám, ha jobban odafigyelünk, rájövünk, hogy jól be vagyunk csapva...

Beszámolhatnék ugyan arról, hogy egy Roland nevű férfi (Jean Yanne) és egy Corinne nevű nő (Mireille Darc) felkerekednek megszerezni a nő haldokló apja utáni örökséget... Útjuk során számos nehézséggel néznek szembe, többek között látjuk, ahogy a francia vidék szinte apokaliptikus helyszínné válik.

Szeretem amúgy a road movie-kat, és elsőre azt hittem, hogy itt is valami ilyesmiről van szó...

De mielőtt folytatnám, íme egy kis ízelítő a már említett apokaliptikus képekből (és aki látta a filmet, annak az emlékezetében talán ezek a képek maradnak meg legintenzívebben, és itt hívom fel a figyelmet, hogy az alábbi képek nem egyetlen baleset képei, hanem hőseink gyakorlatilag állandóan ilyen balesetek mellett haladnak el). Erős a gyanúm egyébként, hogy ezekkel Godard a marxista, maoista ellenállást próbálta terrorakciókra hangolni, de erre majd később térjünk vissza. 

A pár későn érkezik a nő szüleihez, apja addigra már meghal, anyjának pedig esze ágában sincs lányával megosztani az örökséget. Így hát megölik szerencsétlen szülőt....  de szinte gondolkozás nélkül....

És ha így elmondva túlságosan épkézláb és kerek lenne a történet, akkor még elmondom, hogy útban hazafelé egy hippikből álló "felszabadító front" (igen, nem elírás!) elrabolja őket. Ez a társaság lopásból és kannibalizmusból tartja fenn magát.

És itt álljunk meg egy szusszra....

Mert a film messze nem ilyen kerek és értelmes, mint ahogy ezt idáig leírtam. Godard erős késztetést érzett, hogy ne csak a kapitalista elnyomás ellen harcoljon, hanem a (filmes) ábrázolás "polgári felfogása" ellen is. És ez tökéletesen sikerülni látszik utóbbi filmjeivel. Legalábbis számomra szinte tökéletesen nézhetetlennek bizonyulnak...  Van ellemző, aki elegánsan poszt-modern fekete-komédiának cimkézi ezt a filmet. Mások egyszerűen csak szatírának... én rosszindulatúan egyszerűen katyvasznak.

Az amúgy sem teljesen koherens, kissé abszurd, és mindenképpen vértől tocsogó képekbe néha beékelődnek hosszú perceken át tartó politikai nyilatkozatok, mint például azok,  melyeket olyan szereplő mond el, aki nincs is színen, helyette egy másik szereplőt látunk, aki ezalatt szendvicset majszol teli pofával. Itt hangzik el többek között, hogy az elnyomottnak milyenfajta ellenálláshoz van joga... és közben flashback jelleggel újra végignézzük az apokaliptikus képsorokat, így már más értelmezést adva azoknak: számomra így már azt sugallva, hogy nem holmi közönséges autóbalesetek képeit láttuk, hanem az ellenállási mozgalom terrorjának eredményét... melyet Godard célszerűnek és elfogadhatónak tart. (Itt jegyzem meg, hogy aki az "USA általi elnyomás" elöl Mao Ce-Tung felé fordul, akinek durva becslés szerint 50 millió ember köszönheti halálát... nos, az a Godard számomra nem veendő túl komolyan)

Godard-tól már jól megszokott - amúgy kifejezetten esztétikus, látványos - feliratok is megszakítják a jeleneteket.

Maga a film egyébként kifejezetten látványos. Ebben a tekintetben legalább nem távolodik el teljesen az általa megvetett "polgári felfogás"-tól.

A film egyik legismertebb jelenete szintén kimondottan izgalmas képi élmény, sőt rekord is volt a maga idejében. Egy 300 méteres kocsis kameramozgatást látunk az út mellett felépített sínen. Ebből itt most csak  pár másodpercet látunk, de aki végignézi a közel tíz perces (!) snittet, az lát itt mindent felborult autóktól kezdve, állatokon át az útttesten sakkozó emberekig... na és persze sok vért...

Láttam már olyan zavaros filmet, mely végül csodák-csodájára csak összeállt valamivé... és láttam olyat is, mely nem állt össze ugyan, de mégis jól esett nézni valami miatt...

Ebben a filmben voltak helyenként igen kreatív megoldások, mégsem mondom azt, hogy összességében jó élményként maradt meg bennem. Sok-sok referencia van a filmben, melynek értelmezéséhez szerintem még 1967-ben is polihisztornak kellett lenni, azóta pedig eltelt 55 év, és az akkor széles körben ismert események, divathullámok, problémák jó részére senki sem emlékszik már.

Mondjuk a francia forradalom szereplőit én is ismerem nagyjából... találkozunk például Saint-Just-szel (Jean-Pierre Léaud)... de hogy hogyan keveredett történetünkbe, azt senki se kérdezze tőlem...

A sok vérről és erőszakról már meséltem... Látjuk egy disznó leölését, egy baromfi fejének levágását... ma már nyilván hatalmas botrány lenne ezen jelenetekből...

Aztán látjuk egy lány élve felgyújtását főszereplőink által... Amikor Corrine elgondolkozik azon, hogy talán nem lett volna joguk felgyújtani egy "filozófust" (!!!), akkor Roland azzal védekezik, hogy a lány amúgy is csak egy kitalált karaktere volt a filmnek... 

Én szeretem az abszurdot, a szürreálist, de ehhez a filmhez kevés voltam sajnos...

Hm... hát én nem bánom, hogy ezzel a filmmel elbúcsúztunk Godardtól... nagyon eltávolodtunk egymástól....