USA, 45 perc, 16mm-es színes
Rendező: Michael Snow
Producer: Michael Snow
Ahhoz képest, hogy ez a film tulajdonképpen egyetlen beállításból áll (de több snittből), és cselekménye tulajdonképpen elhanyagolható, nem volt olyan borzasztóan megterhelő 45 perces hosszának végigszenvedése, mint néhány ehhez hasonló - elnézően - "kísérletinek" nevezett avantgárd film megtekintése volt - lásd: Kutya, Csillag Ember (1962) vagy Blonde Cobra (1963). Hogy miért nem? Mert a film készítője - lehet, hogy akaratlanul - végig abban a hitben ringatott, hogy a legvégén jön valami nagy csattanó...
Az említett egyetlen beállítás egy apartman totálja, amiről szép lassan, időnként kis mértékben zoom-ol Snow (a film készítője) a kép közepén látható falra függesztett fotóra. És én azt hittem, hogy azon a fotón, amire szép lassan közelítünk, majd látni fogunk valamit, ami mindenre magyarázatot ad...
A szobában többnyire nem történik semmi... Nagy néha van egy kis mozgolódás: egyszer egy szőrmebundás hölgy behozat egy szekrényt, majd kicsit később bejön egy barátnőjével iszogatni, zenét hallgatni, még később valaki bejön és meghal...(komolyan!) és ezután egy fiatal hölgy telefonon bejelenti a halálesetet... ezek a cselekmények teszik ki a film elenyészően kis részét. A szobában többnyire tényleg nem történik az égvilágon semmi!
A kép közepén látható rikítóan citromsárga széken kívül szinte minden egyenletesen szürkéskék tónusú...
Ahogy említettem, a 45 perc nagy részében az apartman teljesen üres. Nem egyértelmű, hogy a mi 45 percünk tulajdonképpen mennyi időt fed le... Lehet, hogy egy napot, lehet, hogy csak néhány órát, de akár az is lehet, hogy éveket...
Hogy ne unatkozzunk annyira, a véletlenszerű időközönként megtörténő apró zoomolásokon kívül más ingerek is érnek minket: halljuk az utca zaját...(amíg valaki be nem csukja az ablakot) ... hallunk egy búgást, mely a film elején a még nem hallható mély tartományból eljut a film végére a már emberi fül számára nem hallható ultrahang tartományba... (útközben néha megterhelve az idegszálaimat néhény kellemetlen frekvenciával) ... a kép is folyamatosan változik, hol vibrál, hol csak átszíneződik mindenféle élénk színbe...
Van, hogy Snow megkegyelmez nekünk, és megszólal egy kis Beatles ....
Csak 12 perc után kezdtem először unni a dolgot egy kicsit, ami nagy szó egy avantgárd filmtől... általában 1-2 perc elég, mire elkezdek fészkelődni tőlük... Érdekességképpen megjegyzem, hogy ez a negyedóra körüli "türelmi zóna" valószínűleg mások esetében is megjelenhetett, mert Snow 2003-ban (tehát 36 évvel az eredeti alkotás létrehozása után!) készített egy erősen átdolgozott változatot, mely ekkor már csak 15 perces. Az lett a címe, hogy "Wavelength, azoknak, akiknek nincs idejük"... megjegyzem: nekem időm volt, de türelmem kevésbé... bár így is tisztességgel végigültem a 45 percet!
Itt látható egyébként az a kép, amire a kamera folyamatosan közelít, és amivel kapcsolatban végig abban reménykedtem, hogy majd egy nagy AHA élményt okoz a legvégén, amikor majd pontosan látni fogom, hogy mit is ábrázol...
A nagy AHA élmény természetesen elmaradt, de ettől függetlenül nem árulom el, hogy pontosan mi látható a képen... hátha valaki veszi a fáradtságot, és végignézi...
Az apartman állítólag Snow saját New Yorki lakása a Chambers Streeten. A filmet 16mm-es színes filmre forgatta. A 16mm egyébként a filmtekercs szélességét jelenti. A hagyományos mozifilmeket 35mm-es filmre forgatták, a legolcsóbb amatőrfilmes kamera pedig 8mm-es filmre rögzített. Ebből érzékelhető talán, hogy a 16 mm valahol félúton volt a teljesen amatőr és a profi között, de még mindig közelebb az amatőrhöz.
Általában ezt a 16mm-es formátumot használták azok a "kísérleti" filmesek, akik természetes módon nem voltak anyagilag eleresztve, de nem is akarták full-gagyiban nyomni. Lehetett állványról, de kézből is használni ezeket a kamerákat.
