Mexikó (Producciones Olmeca), 95 perc, ff., angol

Rendező: Luis Buñuel

Producer: George P. Werker

Ez a film három olyan dologgal is foglalkozik, mely jelenleg a világ amerikanizálódott részén szinte pánikszerű, a gyilkossággal kapcsolatban megszokottnál is erőteljesebb társadalmi reakciókat szül. Ez a három tabu pedig a következő:

1. feketék elleni rasszizmus - 2020 nyarán talán a legaktuálisabb - lásd #blacklivesmatter 

2. Nők elleni erőszak - mostanában kicsit háttérbe szorulni látszik az előző téma miatt, de tavaly még uralt minden nyilvános rendezvényt az USÁ-ban: lásd  #metoo 

3. És végül a megrendíthetetlenül örökzöld (természetesen joggal elítélt) téma a kiskorúakkal folytatott nemi kapcsolat. 

Ami felettébb meglepő, hogy már - bár a hatvanas évek legelején vagyunk, amikor Amerika még nem volt ilyen pol-korrekt mint manapság, mégis - mindhárom ügyben kiállja a film az idő próbáját. Noha a filmben megállás nélkül megy a niggerezés, Buñuel álláspontja a kérdésben nyilvánvaló, hiszen a film egyik vitathatatlanul pozitív hőse a színes bőrű jazz zenész (Bernie Hamilton), aki egy hamis vád elől menekül.

Aztán ott van a film címét adó fiatal lány, akit Key Meersman játszik. Róla nem tudjuk, hogy mikor született, semmilyen adatot nem találtam vele kapcsolatban. Ránézésre olyan 12-14 éves lehet...

Egy szigeten vagyunk, melyen hárman élnek: két vadőr, és az idősebb vadőr árva unokája. A film azzal nyit, hogy meghal az egyik vadőr (a kislány nagyapja), így a másik vadőr (Zachary Scott) veszi át a gyerek gondozását, amíg annak törvényes felügyelete meg nem oldódik. 

A lány láthatóan már a nővé válás útjára lépett, de még messze van a felnőttségtől. A férfi viszont érezhető vonzalmat érez a lány iránt, bár látható, hogy pontosan tisztában van azzal, hogy mekkora bűnt jelentene, ha kihasználná a helyzetet. Egy darabig küzd a lelkiismeretével, enged a lány zavarának, engedi a lányt, hogy meneküljön a kellemetlen helyzet elől... de csak egy darabig...

• 
• 
• 
• 

A szigetre vetődik egy fekete férfi, akit egy fehér nő azzal vádol, hogy megerőszakolta, ezért a város lakói meg akarták lincselni. Délen vagyunk. Bár az emberek papíron nagyjából egyenlőek, itt délen azért kicsit más a feketék élete... Ellentétben a #metoo mozgalommal, melyben a vád elhangzásakor véglegesen eldől, hogy a megvádolt férfi bűnös, itt végül mégis kiderül, hogy a menekülő férfit pont azért vádolja meg az idősödő nő, mert a férfi nem fogadta a nő közeledését.

Buñuel 1947-től 1960-ig élt és alkotott Mexikóban. Ez tehát utolsó mexikói filmjeinek egyike (még kettőt készít ott ezután). A forgatási helyszín azonban kicsit csalóka ezúttal, a színészek mindegyike amerikai, angolul beszélnek és maga a film sem igazán mentes a Hollywood-i konvencióktól. Azt a kijelentést is meg merem kockáztatni, hogy ez a film nem tipikus Buñuel alkotás. Talán nem is véletlen, hogy nem tartozik a különösebben ismert Buñuel filmek közé. 

A címe viszont spanyol (La Joven), ami viszont olyan érdekes helyzetet eredményezett, hogy több angol címen is megjelent a mozikban, függően attól, hogy éppen hol mutatták be.

Amerikában például The Young One (a fiatal) illetve White Trash (fehér szemét - egyszer így szólítja a fekete fickó a rátámadó rasszista fehéret) címen is mozikba került, Nagy-Britanniában viszont Island of Shame (a szégyen szigete) címen futott.

Kicsit furcsára sikerül a film befejezése - a lány helyzetét kihasználó vadőr hirtelen megvilágosodik, míg addig rasszista volt, végül segít a fekete férfi szökésében, és, hogy a törvény előtt kibújjon bűne alól, házasságot tervez a kislánnyal. A kislány véleményét már nem tudjuk meg ez ügyben. Buñuel - talán szándékosan - nem oldja meg egyiket sem a három főbűn körüli szálak közül. Azt sejtjük, hogy az erőszak ügyében a menekülő férfi igazat mond, de ezt csak mi tudjuk, ő továbbra is menekülni kényszerül. A legzavaróbb hiányosság talán a férfi és a lány kapcsolatának furcsa elvarratlansága... hiszen szinte végig úgy látjuk, hogy a lány menekülni próbál a helyzetből, a végén viszont, - amikor a szigetre érte jövő lelkész segítene rajta, - mégsem látjuk, hogy a lány valóban élne a menekülés lehetőségével... Nem mondható, hogy igazán megnyugtató lezárást kaptunk volna, kicsit kurta-furcsa lett így a vége... véleményem szerint nem véletlen, hogy ez a film a kevéssé ismert Buñuel filmek egyike maradt...

Olaszország (Cino del Luca), 143 perc, ff., olasz

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Amato Pennasilico

Antonioni a neorealistákkal kezdte. Volt Rossellini asszisztense, írt forgatókönyveket is - többek között Fellini számára -,  majd saját filmeket kezdett el forgatni, eleinte maga is neorealista stílusban.

Legjelentősebb filmjei azonban életművének középső - a neorealizmustól  már eltávolodott - időszakában keletkeztek. Érdekes módon ennek a korszaknak ez az első filmje - A Kaland - az, amit legfontosabb alkotásaként tartanak számon a legtöbben.

Bemutatásakor ez a hatalmas siker még nem volt ilyen egyértelmű. Az 1960-as Cannes-i filmfesztiválon az első vetítésen nevetgélés, huhogás, rosszindulatú bekiabálások fogadták a filmet, melyek miatt a forgatás közben a rendező és a főszereplő Monica Vitti el is hagyták a termet. Aztán jön a nagy fordulat: a második vetítésen már normális közönség vesz részt, hatalmas lelkesedés fogadja a filmet, ami végül el is nyeri a zsűri különdíját.

Három pár a római felső tízezerből tengeri kalandra indul egy jachttal és annak legénységével egy Szicíliától kb 45 km-re fekvő parányi kis lakatlan szigetre, melynek a neve Lisca Bianca. Gyakorlatilag egy hatalmas szikla az egész. 

Számunkra az egyik pár érdekes a háromból: Anna (Lea Massari) és vőlegénye, Sandro (Gabrielle Ferzetti). Az első pillanatokban kiderül, hogy kapcsolatukkal valami nincs teljesen rendben. Legalábbis Anna felettébb bizonytalannak tűnik kettejük jövőjével kapcsolatban. Ez nem akadályozza meg abban, hogy egy hónapos szünet utáni találkozásuk első percében (még a szárazföldön) egy hatalmas szeretkezést kezdeményezzen.

Hogy a hajón ne legyen egyedül párjával, Anna (előtérben) elhozza legjobb barátnőjét is, Claudiát (háttérben - Monica Vitti).

Ezzel kapcsolatban nem állom meg, hogy ne idézzem Bán Róbert korabeli Filmvilág-ban megjelent cikkét, melyben beszámolt arról a bizonyos botrányba fulladt vetítésről, ahol maga is ott volt:

"... (Anna) magával viszi szegényebb, csúnyácska barátnőjét, Claudiát"

Na... itt álljunk meg egy szóra... Ő lenne a csúnyácska barátnő...

Azt hiszem sok férfi szeretne magának ilyen csúnyácska barátnőt... ha a többi újságírónak is ilyen esztétikai érzéke volt azon a bizonyos Cannes-i bemutatón, akkor egy cseppet sem csodálkozom, hogy azon a napon megbukott ez a film. Monica Vitti - a csúnyácska barátnő ... hm... hm... gyorsan túlteszem magam ezen a suta véleményen, és a kép alatt folytatom....

A szigetre vezető hajóúton, és magán a szigeten eltöltött idő alatt is érződik, hogy a párok tagjai között messze nincs harmónia, a gondtalan gazdagság nem jelent egyszersmind gondtalan boldogságot is. Sandro és Anna között sincs egyetértés tervezett házasságukkal kapcsolatban. A férfi esküvőt akar, a lány viszont fél a közös jövőtől. Már-már veszekedéssé fajul a vita.

Nem tudjuk, hogy ezután mi történik, csak azt látjuk, hogy a férfi egyedül tér vissza a többiekhez, és csodálkozik, hogy a lány nincs velük. Sehol nem találják... és ettől fogva a film nagy része azzal telik, hogy az eltűnt lányt keresi mindenki. A rendőrség, és a társaság tagjai is több kevesebb lelkesedéssel...

Hogy mi lesz az eltűnt lány sorsa, azt leginkább azért nem mondom el, mert egészen biztosan befolyásolja a nézőt, ha tudja mi vár rá a film végén... (bár őszintén szólva, olyan túl nagy jelentősége nincsen, azért senkitől nem akarom elvenni az esélyt, hogy azzal a tudatlansággal lássa ezt a filmet, mint ama első Cannes-i közönség) annyi biztos, hogy Antonioni mer pimasz lenni... és ez váltotta ki a legnagyobb felháborodást azon a bizonyos bemutatón.

A nyomozás folyik, mi leginkább Sandro és Claudia útját követjük, ahogy partra szállnak Szicíliában, és ott követik azt a néhány nyomot amit itt-ott fellelnek a lánnyal kapcsolatban. Viszont ahogy múlik az idő, a nő és a férfi egyre jobban egymásba gabalyodik, már abban sem olyan biztosak, hogy szeretnék, ha Anna előkerülne...

A film címe Avventura - azaz kaland - mint ahogy a magyarban is, nem csak a kalandos hajóútra utal, hanem jelenthet flörtöt, kis szerelmi kalandot is. Vajon a férfi és a nő kapcsolata is ilyen kis kaland lesz, vagy valami komolyabb?

M történne, ha hirtelen felbukkanna az eltűnt nő? Vagy mondjuk egy harmadik nő?

Sokan kritizálták Antonionit a lassan csordogáló történetvezetése miatt. Tény, hogy a közel két és fél órás hossz nem tűnik rövidnek, és olyan túl sok minden nem is történik benne. Én azonban egy percig nem unatkoztam.

Egy dologban volt kis hiányérzetem csak: ezúttal nagyon hiányoztak számomra a színek! Olyan gyönyörű helyszíneken voltunk - többnyire kopott dél-olasz utcákon, de mondhatnám a szigetet, a tengert, vagy bármelyik belső teret is, hogy szinte fájt a színek hiánya. 

Antonioni persze örült, hogy egyáltalán fekete-fehér nyersanyagra le tudta forgatni a filmet. Nem sokkal a forgatás megkezdése után csődbe ment a filmet finanszírozó cég. A rendezőnek nem volt könnyű rábeszélni a népes stábot, hogy ingyen dolgozzon addig, amíg sikerül újabb befektetőt találni. Végül hosszú idő után egy Cino del Duca nevű kiadó magára vállalta a költségeket. 

Nem a finanszírozás okozta azonban az egyetlen nehézséget a film körül. A sziget, ahol a film egyik első részét forgattak, - mint kiderült - tele volt patkányokkal, szúnyogokkal, és egyáltalán nem volt rajta áram. Az időjárás is szörnyű volt a nyílt tengeren. Feltehetően a hideg vízbe való ugrálás miatt az Annát alakító Lea Massari infarktust kapott, és hetekig kómában volt. Ezzel kapcsolatban a legszebb, hogy Massari ma is él, 86 éves!

Fellini után Antonioni is megmutatta, hogy a hatvanas években bizony érdemes lesz odafigyelni az olasz filmművészetre!

• 
• 
• 

Franciaország (Les Films de la Pléiade) 83 perc, ff., francia

Rendező: François Truffaut

Producer: Pierre Braunberger

Második filmjét tudatosan egészen másfélére tervezte Truffaut az első filmjéhez képest. A rajongók és a kritikusok körében hatalmas sikert aratott, széles körben viszont nagy bukást hozott. És ezt a bukást Truffaut nagyon nehezen dolgozta fel, többet nem is engedte meg magának azt a luxust, hogy ekkora teret engedjen az improvizációnak, és ennyire előtérbe kerüljön, hogy a forgatás során minél jobban érezzék magukat.

Létay Verának (magyar filmkritikus) meséli el a film utolsó jelenetének forgatása során maga a rendező, hogy már leforgatta a film háromnegyedét, amikor még mindig nem döntötte el, hogy "a lány" (ő nevezi így Lénát, az egyik szereplőt) meghaljon vagy életben maradjon-e a film végén...

Tulajdonképpen megértem, hogy sokan nem tudtak mit kezdeni ezzel a filmmel, én mégis szerettem. A legnagyobb baj valószínűleg az vele, hogy az ember kicsit át van verve...helyenként olyan érzése van ugyanis a nézőnek, mintha lemaradt volna valamiről, esetleg átaludt volna egy jelenetet, mert nem mindig áll össze a kép. A valóság viszont az, nem volt túlságosan tágas a költségvetés, ebből kifolyólag stúdióban való forgatásról szó sem eshetett. Párizsban forgattak itt-ott... és ami a legfontosabb, az egyes leforgatandó jeleneteket szabadon módosították attól függően,  hogy aznap éppen melyik színész ért rá, illetve hol tudtak éppen forgatni...

• 
• 
• 

A film első jelenetében egy férfi menekül valaki elől. Rögtön felismerem benne Albert Rémy-t, aki a Négyszáz Csapásban Antoine édesapját alakította - remekül. Mikor már a dinamikus első jelenet után azt hiszem, hogy ő lesz a főszereplő, a második jelenetben egy laza átadással átkerül a stafétabot az öccsét alakító Charles Aznavour-hoz, aki mellesleg közkedvelt sanzon-szerző volt. Ő a címadó zongorista. Rémy csak az film vége felé kerül elő újra. Vele kapcsolatban is az az érzésem, hogy csak azért nem ő a főszereplő, mert közben kapott egy másik, jobban fizető filmszerepet, és nem ért rá... Nem mintha Aznavour ne lenne tökéletes... nem túl széles eszköztárát remekül használja ebben a filmben is. Nem csinál sok mindent, de azt a keveset remekül teszi.

Egy noir szerű történetben találjuk magunkat, mely egyesek szerint Tarantino filmjeit vetítik előre, nekem inkább a legjobb Guy Richie filmek ugrottak be róla.

Leginkább a két idétlen pénzbehajtó nehézfiú töri meg a noir-os szabályokat. Szinte egyetlen sikeres akciót nem bírnak végrehajtani. Mindig mindenbe belesülnek, és nagyon viccesek... ez persze nem egy kifejezetten noir-os stíluselem... Vagy lerobban velük az autó, amiben elrabolnak valakit, vagy leinti őket egy rendőr amikor másvalakit rabolnak el... olyan bénák, hogy az ember csak röhög rajtuk, és nem érti, hogy félhet tőlük valaki is...K

Közben pedig néha olyan drámai fordulatokat vesz a történet, hogy az embernek fel kell készülnie az igen gyors és nagy mértékű hangulatváltásokra... komoly sorskérdések, félbetört életek...

A zongorista gondolatait rendszeresen halljuk. Ezzel kapcsolatban a legérdekesebb, hogy mennyire különböznek ezek a hangos gondolatok attól, amiket a karakter valójában tesz. Halljuk, ahogy győzködi magát Lénának való udvarlása során, hogy legyen elég bátorsága megfogni a lány kezét, közben látjuk, hogy mégsem meri megtenni...

Nem ő az egyetlen hölgy, akivel közelebbi kapcsolatba kerül zongoristánk. Látjuk őt érzelemmentes szexuális kapcsolatban is, ahogy nyomát sem látjuk félős kisfiús gátlásainak, de megtudjuk, hogy volt ő boldognak hitt házas ember is hűségesnek gondolt feleséggel...

• 
• 
• 
• 
• 

Volt olyan noir film, ahol zavart, hogy a történet egy hatalmas nagy katyvasz, ez a film azonban helyenként annyira elrugaszkodott a realitástól, hogy nem okoztak problémát ezek a kontinuitásbeli zavarok és az egyéb fonákságok...

Nagy-Britannia (Woodfall Films), 89 perc, ff.

Rendező: Karel Reisz

Producer: Tony Richardson és Harry Saltzman

A brit filmgyártást az ötvenes évek második felétől a Hammer Films horrorjai dominálták. (Lásd az 1958-as Drakulájukat is a listánkon). Ám, mint ahogy többek között a francia és az amerikai új hullámosok ekkortájt bontogatták szárnyaikat, a szigetországban is akadtak akik valami újszerűvel, a mainstreamtől eltérővel kívántak kísérletezni.

A briteknél ez az irányzat a színházból indult. egy Tony Richardson nevű rendező volt - aki véletlenül - szintén filmkritikusként kezdte, mint a francia új hullámosok nagy része. Hatalmas sikert aratott az általa 1956-ban, színházban megrendezett Dühöngő ifjúság című darab, melyet John Osborne írt. 

Az ötvenes évek elején az angoloknál már elindult egy új áramlat, melyet free cinemának hívtak, és elsősorban rövid dokumentumfilmek jellemezték, melyek többek között az akkori fiatalság életstílusát próbálta sajátos hangvételben bemutatni, az adott rendező egyéni látásmódjában (innét az elnevezés szabad - free).

Az ötvenes évek végére, amikor a franciáknál fellángolt az új hullám, a free cinema képviselői is elkezdtek doku helyett irodalmi művek megfilmesítésével foglalkozni. 

Tony Richardson rendező és a Dühöngő Ifjúság írója, John Osborne megalapították a Woodfall Films-t, melynek első filmje a színházban sikert arató Dühöngő Ifjúság lett. A filmváltozat azonban megbukott. Második filmjük (A Komédiás) már sikeresebb volt, de az igazi áttörést a Szombat Este, Vasárnap Reggel hozta. Ezt már nem Richardson rendezte, hanem Karel Reisz. Richardson a filmstúdió alapítójaként produceri munkát végzett a film körül.

Reisz ismeretlen színészeket válogatott a filmhez. Bár a főszereplő Albert Finney a színház-látogatók körében nagyon is ismert volt.

A fent említett free cinema mozgalom szigorúan véve a dokumentumfilmes korszakra vonatkozik. A jelen filmet is magába foglaló, a lázadó ifjakról szóló fikciós filmeknek is van azonban saját "műfajuk", amit úgy hívnak, hogy Kitchen Sink Realism, azaz "mosogató-realizmus". Ezt a furcsa elnevezését feltehetően erről a képről kapta.

John Brathy expresszionista festő egyik mosogatóját ábrázoló festménye volt a rövid életű stílus névadója. Ezeknek a filmeknek általában egy dühös, lázadó, munkásosztálybeli fiatal volt a főszereplője, aki lerobbant albérletben lakott valahol Nagy-Britannia északi, szegényebb ipari térségében, és szombat estétől vasárnap délelőttig tartó szabadidejét általában pubokban (kocsmákban) töltötte. Ezekben a filmekben gyakoriak voltak olyan - korábban filmben nem látható - témák, mint az abortusz, megcsalás, házasságon kívüli szex, illetve bűnözés. És természetesen - mint minden fiatal - többé kevésbé haragszanak a szüleikre, amiért azok annyira különböznek az ő lázadó ideáljaiktól.

A vasesztergályosként dolgozó Arthur tehetséges, jó munkás, de munkáját nem igazán élvezi, egyetlen dolog, ami miatt érdemesnek érzi a robotot, az a hétvégi szórakozás, amikor igazán elengedheti magát. 

Titkos viszonyt folytat egy idősebb kolléga feleségével, Brendával. Arthur abban látja az érett nővel való kapcsolat legfőbb előnyét, hogy az erősen korlátozott időtartamú titkos légyottokon - érthető okokból - semmi másra nem kell koncentrálni, csak a szexre.

• 
• 
• 

Időközben Arthur megismerkedik egy nagyon szép fiatal lánnyal, Doreen-nel (Shirley Anna Field). Bár a lány édesanyja nem támogatja a fiatalok házasság előtti együttléteit, a lány - mint ahogy a tinilányok általában - hajlamos konspirációra, amivel a mamát megvezetik, hogy mégiscsak együtt lehessenek.

• 
• 
• 

Már éppen minden kezd jól alakulni, amikor kiderül, hogy a férjes Brenda terhes lett Arthurtól. Mivel a nőnek férjével régóta nincs testi kapcsolata, ezért komoly problémát okoz számukra ez a helyzet...

Nehéz leírni azt a sivárságot, ami a Nottingham-i munkásnegyedet jellemzi. Egyedül a folyópartnak, - ahová Arthur és bátyja horgászni járnak - van valamelyest emberközeli arca, de még az is messze van attól, hogy különösebben jókedvre derítse az embert. 

• 
• 
• 

Hangulatában nagyon emlékeztet ez a film a New York Árnyaira. Nyilván nem véletlen, hiszen amaz a New York-i "különutas" csoprt újító jellegű filmje, ez pedig a britek hasonlóan valami mást mutatni akaró társaságának munkája. 

A kitchen sink nagyon rövid életű volt, gyorsan "kitombolták" magukat a nézők, hosszútávon - érthető okokból - nem kötötte le őket ennek a sivár életmódnak a megtekintése. Néhány év múlva már egész más jellegű filmeket csináltak ezek a rendezők. A hangsúly áthelyeződik a színesebb Londonra, jön a rock&roll, de a sekélyesség megmarad...

Olaszország (Pathé - Riama), 167 perc, ff., olasz

Rendező: Federico Fellini

Producer: Giuseppe Amato, Franco Magli, Angelo Rizzoli

Már a film első perceinél éreztem, hogy most jön az a Fellini, akiért rajongani fogok. Az Országúton és a Cabiria Éjszakái  is jó filmek voltak, de nem olyanok, amik engem kifejezetten lehengereltek volna. Ezzel a filmmel viszont egy olyan újszerű - megkockáztatom... figyelem! - mai szemmel is modernnek ható filmet készített, amivel Fellini a kedvenceim közé emelte magát. Sejtésem szerint a későbbi filmek megtekintése során ez még fokozódni is fog.

Ez Fellini hetedik filmje, és annyira más, mint a többi, hogy ha elkezdeném a benne szereplő történetet leírni, akkor nem, hogy nem segítenék, de csak zavart okoznék. 

Tíz kis epizód van összefűzve közel három órában. Ezeket az epizódokat Marcello (Marcello Mastroianni) karaktere köti össze. Maguknak az egyes epizódoknak a története Fellini szerint is szinte annyira esetleges, hogy akár lehettek volna nyugodtan más történetek is, fel is lehetett volna cserélni a sorrendjüket, semmit sem változott volna a film. Az említett közel három óra is lehetett volna tulajdonképpen kétszer ennyi is, de akár fele ennyi is elég lehetett volna.... Fellinit a stílus érdekelte ezúttal első sorban, ami ebben a filmben sokkal fontosabb a tartalomnál.

Ez a szökőkutas kép, melyen Anita Eckberg fürdőzik, talán a film leghíresebb képe, a korabeli Filmvilágban is írtak olyasmit, hogy Fellini legújabb filmje Mastroianni és Anita Eckberg főszereplésével készül, holott Eckberg szerepe a tízből egy-két epizódra korlátozódik, a mellékszereplők között is sokan vannak nála fontosabbak... Mellékesen jegyzem meg itt, hogy milyen furcsa és szinte misztikus érzés a korabeli filmes magazinban olvasni egy beszámolót egy újságírótól, aki meglátogatta a római Cinecittá stúdiót, és egy olyan film forgatásáról ír, ami azóta klasszikussá vált.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nem a film története a lényeg tehát, hanem a hangulat, amit felvillant. És ez a hangulat engem az első perceiben megfogott. Az 1960-as olasz felső tízezer romlott, lezüllött, ostobán unatkozó, ám folyton izgalmat hajszoló életét mutatja be. Tökéletesen.

• 
• 
• 

Miért érzem tökéletesnek az olasz arisztokráciáról festett képet? Mert azonnal éreztem, hogy ezt már láttam valahol a saját szememmel. Nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy rájöjjek: ez a céltalan és sokszor gusztustalan nagyzolás, mindenkin átgázolás nálunk a kilencvenes években pont úgy zajlott, mint ahogy Fellini itt bemutatja. Néhány párbeszédet mintha szó szerint hallottam volna a rendszerváltás után, olyanok szájából, akik a hirtelen jött vadkapitalizmusban hirtelen olyan tempóban gazdagodtak meg, hogy temérdek pénzükkel próbálták boldogságukat megvásárolni. Nem értették, hogy ha arany hitelkártyájukkal formázzák kokain-csíkjukat, melyet az őket körülvevő luxus-hölgyek társaságában fogyasztottak, vajon miért nem érzik boldognak magukat? Ez a film valamennyire megválaszolja ezt a kérdést...

Ezek szerint mi nagyjából harminc évvel vagyunk lemaradva az olaszoktól, ami náluk végbe ment a háború utáni első fellendüléskor, az nálunk a rendszerváltás után ment végbe.

Sajnos nem vihetlek a lakásomra - mondja Marcello egy fiatal hölgynek - ott van a bolond menyasszonyom, nem értené meg... 

És, hogy rátegyenek egy lapáttal, a hölgy őszinte naivitással vissza is kérdez: Nem értené meg???

Hát igen, melyik bolond menyasszony értené meg, ha vőlegénye egy idegen hölggyel állítana be otthon... 

Olaszországban a lesifotósok is megjelentek már a hatvanas években, de azt most tudtam csak meg, hogy azért hívják Paparazziknak ezeket a levakarhatatlan sajtómunkásokat, mert ebben a filmben Paparazzo volt a neve egyik képviselőjüknek.

Nino Rota láthatóan igen népszerű volt már ekkoriban is, hiszen a lista előző filmjének (Rocco és Fivérei) is ő volt a zeneszerzője. Fellini ezúttal egy pompás, de lerongyolódott karaván képét kérte tőle zenével ábrázolni. Vagy még inkább: egy erre-arra dülöngélő pazar és nyomorúságos gályát, fényes hajótörést sugalmazó zenét kért. Selymek, brokátok, ékszerek, kristályok romlását, alámerülését.

Talán az utolsó epizódok, az orgia, és az azt követő tengerparti hajnal helye a leginkább stabil a filmben. Olyan tökéletes lezárást biztosítanak, aminél jobbat nehéz elképzelni ehhez a filmhez.Amikor Marcello meglátja az angyalszerűen romlatlan fiatal lányt, ahogy integet neki egy kis öböl túlpartjáról, még felcsillan a remény, de mivel a lány hangja már nem éri el, hátat fordít neki, és csatlakozik a másnaposok csapatához...

Olaszország (Les Films Marceau, Titanus), 170 perc, ff., olasz

Rendező: Luchiano Visconti

Producer: Goffredo Lombardo

Az olasz neorealizmus gyökereit Visconti 1943-as Megszállottság című filmjénél szokás keresgélni. Az említett stílus nagyjából az ötvenes évekre le is csengett. (Lesz majd még úgynevezett rózsaszín neorealizmus a hatvanas években, de az valami egészen más tészta lesz)

A Rocco és Fivérei Visconti munkásságának már egy átmeneti korszakából való. Átmenet a korai neorealista és a késői, érett (de kevésbé sikeres) korszakai között.

A realista ábrázolásmód ebben a filmben nagyon is jelen van. Több botrányos bemutató is köszönhető volt annak, hogy van 2-3 olyan jelenet a filmben, melyet erőteljesen meg kellett vágni (cenzúra), és így is erős felháborodást keltett bizonyos nézőkben. Sőt, már maga a forgatás is problémás volt, hiszen több helyen is visszavonták a produkció forgatási engedélyét, amikor kiderült, hogy  milyen jelenet felvétele van készülőben. 

Ha azt olvassuk, hogy egy nő megerőszakolása és egy későbbi jelenetben annak meggyilkolása váltotta ki ezeket a reakciókat, akkor azt gondolhatjuk, hogy itt valami brutálisan véres, nehezen nézhető jelenetről van szó. Ne feledjük azonban, hogy még csak 1960-ban vagyunk. Ami néhány év múlva teljesen megszokottá válik egy európai művészfilmben (mondjuk meztelenség) az ekkoriban még gyakorlatilag nem létezett. Itt sem fordul elő. 

Az erőszakot tehát nem tolja úgy az arcunkba a film, hogy az a huszonegyedik században különösen megbotránkoztató lenne. Akkoriban bizony már az is megbotránkoztató lehetett, ha ilyen cselekmény (mint a nemi erőszak) megtörténhetett a vásznon. Nem kellett hozzá látni is a részleteket.

Egy olasz család - özvegy édesanya és öt fia - a déli, elmaradottabb, szegényebb országrészből északra, Milánóba költözik. A legidősebb fiú (Vincenzo) egyébként is itt talált magának párt, a szépséges Ginetta személyében, ám amikor a kiderül, hogy a család is költözik, a lány szülei a kapcsolat ellen mennek, félve attól, hogy a szegény rokonság eltartása is az ő feladatuk lesz majd. Ettől fogva a fiatalok egy jó darabg csak titokban találkozgatnak. (Persze amikor jön a gyerek, akkor már a szülők sem tudnak közéjük állni)

Ginettát a szépségesen szép Claudia Cardinale alakítja, aki ekkoriban még messze nem volt olyan híres, mint a Volt egyszer egy Vadnyugat után. Itt is még csak egy viszonylag jelentéktelen szereppel ékesíti a vásznat a 21 éves színésznő. Cardinale egyébként Tunéziában született, olasz szülők gyermekeként. 1957-ben megválasztották a legszebb tunéziai olasz lánynak. 

• 
• 
• 

A legidősebb fiú (Vincenzo) történetével ismerkedünk tehát meg először. Az első meglepetés akkor ér, amikor egyszer csak egy nagy felirat jelenik meg a vásznon:

Simone

Ő a második legidősebb. Fejezetekre van tehát osztva a film, és életkoruk szerinti sorrendben ismerkedünk meg az öt fiúval. A második legidősebb, Simone fejezete következik tehát. Nem másik történetről van szó, hiszen az egész film tulajdonképpen az egész családról, annak széteséséről szól. 

Minden egyes fiútestvér fejezete inkább egy újabb réteget helyez el, egy kicsit más irányból látunk rá a történetre. Simone (Renato Salvatori) az ökölvívó, a nem túl eszes, a többitől talán leginkább különböző testvér.

Tulajdonképpen ő a család darabokra hullásának legerősebb mozgatórugója. Ő az aki nem bír ellenállni a nagyvárosi csillogásnak, a pénz világának. Ő az, aki beleszeret egy prostituáltba, a nagyszerű (első komoly szerepében tündöklő) Annie Girardot által alakított Nadiába. 

Hogy a lány szerelmét elnyerje. Simone bűnözésből próbál annyi pénzt szerezni, hogy azzal levegye Nadiát a lábáról, ám - mint kiderül, sokadszor a történelem folyamán - pénzzel nem lehet megvenni a szerelmet. Nadia visszaadja az egyik drága ékszert, amit Simone lopott neki. Ám a sors kifürkészhetetlen szeszélyének köszönhetően a sorrendben következő testvért Rocco-t kéri meg, hogy adja vissza az említett zsákmányt annak jogos tulajdonosának. És itt kiderül, hogy amit Simone pénzért sem kapott meg, az Rocco-é lehet ingyen is, a lány ugyanis beleszeret a középső fiúba, és itt kezdődik Rocco fejezete....

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ami a filmben elérhetetlen volt Simone számára, azt a valóságban megkapta az őt alakító Salvatori. Ugyanis még a forgatás alatt egymásba szerettek ők ketten, és hamarosan össze is házasodtak. 

Érdekes, válogatott társaság jött össze a film szereplőgárdájához. Vannak híresek és elsőfilmesek. Olaszok, franciák, sőt az özvegy dél-olasz édesanya, Rosaria szerepére a görög Katina Paxinou-t szerződtette a rendező.

A Rocco-t játszó Alain Delon francia volt, ezért más külföldi szereplőkhöz hasonlóan hangját olasz szinkronszínész adja az olasz változatban. Ő már (Belmondo-hoz hasonlóan) ahhoz az utolsó francia generációhoz tartozik, akik gyakorlatilag világszerte a nők bálványai voltak, és jelen pillanatban is életben vannak.

Rocconak, a középső testvérnek kitüntetett szerepe van abból a szempontból, hogy tulajdonképpen ő a film címadója... Ő is beleszeret Nadiába, az ő kapcsolatuk azonban tiszta, minden érdektől mentes. A két testvér kapcsolata végzetesen megromlik a nő miatt. Ezzel a család hajója is megkapta a léket, és már csak idő kérdése, hogy az mikor süllyed el...

• 
• 
• 

Természetesen a két legfiatalabb fiú (Ciro és Luca) fejezete is megérkezik a film vége felé, bár az ő jelentőségük kisebb a film szempontjából. 

Delon nyilatkozta valahol, hogy Viscontival dolgozni gyötrően nehéz, de csodálatos és feledhetetlen. 

Ahogy olvasom, tényleg nem lehetett könnyű ember, de hát egy rendezőnek nem is feltétlenül simulékonynak lennie...

Végezetül a film zeneszerződét Nino Rotát szeretném megemlíteni. Állítólag ennek a filmnek köszönhetjük, hogy Coppola ragaszkodott hozzá, hogy a Keresztapához Nino Rota szerezze az azóta klasszikussá és a filmtörténelem legjobbjai között számon tartott filmzenét.