Magyarország, Egyiptom (Hunnia FIlmstúdió, Studi Misr), 91 perc, színes, magyar

Rendező: Mészáros Gyula

Ahogy a filmplakánon olvasható: két magyar fiú kalandjai Egyiptomban.

Mindvégig az volt az érzésem a filmet nézve, hogy ennek az egyiptomi kalandnak nem volt más apropója, mint az, hogy ezzel a stábnak lehetősége adódott Egyiptomban eltölteni néhány kellemes, nyári hetet, azzal a feltétellel, hogy cserébe valamit forgatni kellene. 

Nasszer egyiptomi elnök a nagyhatalmaktól való egyenlő távolság tartásának híve volt kezdetben, de az 1956-os szuezi váság miatt megromlott a NATO-val való viszonya, így ekkoriban Hruscsovval próbált szorosabb barátságot kialakítani. Valószínűleg ennek a szovjet-barát politikájának volt köszönhető a magyar-egyiptomi barátságot is erősítő filmes koprodukció is.

Ha már szóba jött 1956, el kell mondanom, hogy hatalmas meglepetésként ért, amikor a film elején azzal vezették fel a történelmet, hogy utaltak az 1956-os forradalomra:

Én valamiért azt gondoltam, hogy 1956 ekkor még olyan tabu volt, amire esetleg kódoltan, nagyon óvatosan talán lehet utalni, de jobb inkább nem szóba hozni. Erre meg egy ifjúsági (!) film elején bumm bele...?! Két kisfiú a forradalom miatt disszidál??? Hát ez nagyon váratlanul ért... Ráadásul, - mint kiderült - az '56-os motívumnak igazából az égvilágon semmi jelentősége sem lesz a továbbiakban. Ha csak azért kellett, hogy a két kisfiú kedvet kapjon egy kis kalandozáshoz... hát... viccnek egy kicsit erős... szokták mondani... 

Leginkább az egyiptomi forgatás szüneteiben a színészekről és a stábról készített fotók maradtak fenn erről a filmről. Magát a filmet bemutató vitrinfotókat (lobby cardokat) nem sikerült fellelnem.

Az is elgondolkoztatott, hogy a legtöbb ifjúsági filmet időről időre műsorára tűzte a Magyar Televízió, de ezt a filmet nem, hogy soha nem láttam, mégcsak nem is hallottam róla soha...  (Ha valakinek vannak emlékei a korabeli bemutatóról, örömmel várnám a kommentek között!)

Mint ahogy a képen is látszik, mellékszerepekben feltűnik Psota Irén és Latabár Kálmán. Rajtuk kívül látható többek között Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Fónay Márta és még sokan mások. Igazi jutalom-üdültetés lehetett ez a színészgárdának. Nem is kellett túl sokat dolgozni az afrikai nyaralásért, hiszen a felnőtt színészek legfeljebb nyúlfarknyi mellékszerepet kaptak. 

A munka nagy részét néhány gyerekszínész végezte. Köztük a két magyar: Tóth Laci (ő volt Nyilas Misi a Légy Jó Mindhalálig-ban) és Kiss Antal.

A történet lényege, hogy a film elején elhangzott előzmények után a két fiú épp megszökik abból az árvaházból, melyben Egyiptomban élnek. Elegük van a kalandozásból, haza szeretnének már jutni édesanyjukhoz Magyarországra.

Különböző elképesztően lehetetlen kalandot élnek át. Például rossz hajóra szállnak, ahonnét a lelketlen hajóskaptitány leszállítja őket a tengerbe egy mentőmellénnyel.

De a kedvenc fordulatom mindenképpen az, amikor egy arab kisfiú levelet tűz Juszuf nevű golya-barátjára, aki azon nyomban elszáll Magyarországra, ahol Józsiként ismeri pár magyar kisfiú. Természetesen az arabul írt levélről rögtön megsejtik, hogy valami hihetetlenül fontos üzenet lehet, ezért lefordíttatják egy arabul értő tudóssal, aki még ennél is hihetetlenebb véletleneknek köszönhetően megtalálja a fiúk édesanyját (Krencsey Marianne), aki mellesleg buszvezető (nem rendőr egyenruha tehát ez a fura kék uniformis az alábbi képen) és azon nyomban lebuszozik (nem vicc) Kairóba a fiúkhoz. (remélem, nem löttem le semmi fontos poént).

Krencseyről érdemes megemlíteni azt az érdekességet, hogy bár a filmnek volt egy olyan olvasata, hogy az ország visszavárja az 1956-ban külföldre távozókat, Krencsey néhány évvel ennek a filmnek a forgatása után gondolta úgy, hogy jobban érezné magát külföldön. Meg sem állt New Yorkig, ott élt 2016-os haláláig. De, hogy igazán megható legyen a története: végakarata szerint szülőhazájában helyezték végső nyugalomra.

Ha már Egyiptomban forgathatták a film nagy részét, akkor persze meg kellett mutatni mindent ami erre az országra jellemző: Alexandria, Kairó, szuk (arab piac), sivatag, piramisok, a Szfinx... Akár útikalauznak is felfoghatjuk. Piramis ide vagy oda, nekem mégis akkor dobbant meg igazán a szívem, amikor a hatvanas évekbeli Budapestet láthattam színesben! A régi magyar filmek külsős jeleneteit mindig árgus szemekkel figyelem, vajon felismerem-e az adott környéket, és főként, hogy mennyire megváltozott azóta minden!

Magyarország ( Hunnia Filmstúdió), 82 perc, ff. magyar

Rendező: Mamcserov Frigyes

Kedves, könnyed kis vígjáték ez. Szinte olyan, mint a két világháború közötti közönségkedvenc filmek... persze a hatvanas évekhez adaptálva.

Politikát ezúttal - hála istennek - nem kell keresni, pontosabban keresve sem találnánk. Sőt, a hatvanas évek kicsit lazuló elnyomásának jele ez a fajta viccelődés:

A mai fiatalok talán azt sem tudják, hogy mi az a Trabant... Nos a Trabantról tényleg a legalja volt minden nálunk kapható autónak. Gyerekkoromban volt olyan vicc is, hogy "Mi marad a Trabantból, ha nekimegy egy fának?" - "Por sche"

Mivel a Trabantot természetesen az egyik "baráti" szocialista ország gyártotta (NDK), a Rákosi rendszerben valószínűleg még nem lett volna megengedett olyasmivel viccelődnini, hogy a Trabant nem autó. '62-ben viszont biztos vagyok benne, hogy az egész mozi hahotázva csapkodta a térdét azon, hogy Páger (az alábbi képen jobbra) ezt ki merte mondani.

Págernél egyébként külön éle van minden ilyen halványan rendszerellenes beszólásnak... 

Nagy túlélő volt a művész úr: A második világháború vége felé még a nyilasokkal... mit a nyilasokkal, magával Szálasival parolázott, majd nagyon jó érzékkel nagyrészt Argentínában töltötte az elkövetkező évtizedet, ahol sok náci háborús bűnös húzta meg magát ekkoriban. A párt vezetői - ki tudja miért? - teljes büntetlenséget ígérve hazakönyörögték. Nem sokkal az 1956-os forradalom előtt jött haza, mely alatt bölcsen hallgatott, nem állt ki szavalni, tüzelni a népet. Így hamarosan teljesen visszatérhetett az előtérbe. Gyerekkoromban (nyolcvanas évek) az egyik legszeretetreméltóbb öregúrnak tűnt az általam látott tévéfilmekben, soha meg sem fordult volna a fejemben, hogy egy ilyen sármos, megnyerő "bácsi" gyilkos eszmék támogatója lehetett. 

Na, de térjünk rá magára a filmre. Ki is Mici néni?

Kérem szépen, Mici néni, azaz Handay Mici (Kiss Manyi, a fenti képen balra) egy szebb napokat megélt, kiöregedett színésznő. Az idősen magukra maradó dívák nyomorúsága valószínűleg elviselhetetlen fájdalmat jelenthet. (A témát érintette a nemrég látott Mi Történt Baby Jane-nel című film is, de említhetném a szintén nagyszerű Alkony Sugárútat is.) Feldolgozni azt, hogy az embert fiatalon és szépen körülrajongják, majd picit idősebben a kutya sem kíváncsi rá... hát pokoli lehet...

Mici néni azt a megoldást választja, hogy beteget játszik, ezzel vívva ki a körülötte levők figyelmét és gondoskodását...

Ez eddig lehetett volna valóban egy harmincas évekbeli vígjáték leírása is. Ezen a ponton azonban egy tipikus Kádár kori fogalommal kerül elő: az eltartási szerződés. Ma is létezik egyébként ez a dolog, de a hatvanas években nagyon gyakori volt, hogy lakással nem rendelkező fiatal pár ilyen szerződést kötött egy idősebb lakástulajdonossal. A pár vállalta, hogy annak élete végéig gondozza az idős tulajdonost, cserébe ott lakhattak, és a gondozott halála után ővék lett a lakás.

Kati (Tóth Judit) és Laci (Szokolay Ottó) a két fiatal, akik beköltöznek a betegcske művésznőhöz, és természetesen mindenki él azzal a rosszindulatú feltételezéssel, hogy a két fiatal ezután csak azt fogja lesni, hogy mikor hal meg végre az idős hölgy. (Kiss Manyi ekkoriban igazából alíg múlt ötven)

A fiatalok azonban annyira megszeretik a nénit, hogy még a moziból is inkább hazamennek, mert azon aggódnak, hogy esetleg valami baj történik vele...

Mici néninek viszont elkezd udvarolni egy férfi (Páger Antal), aki még fiatal korából ismeri a művésznőt. Akkoriban természetesen esélye sem volt meghódítani, most viszont úgy érzi, eljött az ideje. Mici néni ettől pompásan kivirul, de nem akar lemondani a körülötte levő emberek odaadó figyelméről sem, így alakul ki "Mici néni két élete"... az emberek nagy részének a betegeskedőt játssza, udvarlója felé persze kicsattan az egészségtől. És, mint sejthető, ez a kettősség hozza létre a film komikus helyzeteit.

Annyi - a mai fiatalok számára talán már ismeretlen - nagy név fordul elő a filmben, hogy nem is akarok egy unalmas felsorolást írni róluk. Egyik kedvencem a fenti képen hátul álló Fónay Márta volt, aki mindent tökéletesen hozott a tipikus, testes házmesterné karakteréből. Ha kell inkább kiönti a szemetet, hogy azt újra összesöpörve tovább tudja hallgatni a lakók beszélgetését. Megsértődik, mert azt gondolja, hogy nem ízlik Micinek az ő főztje, ezért fogadja be inkább a fiatalokat, stb.

Kiss Manyi számára ez egy nagyon hálás szerep volt. Talán ez volt leghíresebb filmes alakítása.

A fiatalok közül a bájos Tóth Judit maradt meg jobban bennem. Vele kapcsolatban azt az érdekességet szeretném megosztani, hogy véletlenül leltem rá egy 2010-es színházi bemutatóról készült képre, ahol a ma is aktív színésznő a Mici néni két életében játszott, természetesen már Mici néni szerepét.

 

Magyarország (Balázs Béla Stúdió), 17 perc, ff., magyar

Rendező: Sára Sándor

Két évvel ennek a filmnek az elkészítése előtt az akkor még pályakezdő Sára Sándor a Cigány Szövetség felkérésére riportfilmet készített a cigányságról.

Láthatóan nem hagyta nyugodni a téma, és egy dokumentumfilm erejéig vissza kívánt térni a cigányság helyzetére. 

Ahogy a film elején felvillantott újságkivágásokból is kitűnik, az akkori hivatalos kormányzati álláspont szerint a hazai cigányság jó része már intergrálódott a többségi társadalomba. Remélem nem veri ki a biztosítékot az a megállapításom, mely szerint ez az integrálódás a mai napig nem történt meg igazán. És elnézve azt, hogy láthatóan milyen lassan halad ez a folyamat, valószínűleg az a feltételezésem is helyénvaló, hogy inkább néhány százéves távlatban kell számítani lényeges változásra ez ügyben.

Akkoriban az állampolgárok nagyon nagy része először szembesült a nyomorúság ekkora fokával. Ma ezzel kapcsolatban sokkal szerencsésebb helyzetben vagyunk, hisz nem kell filmstúdiónál házalni ahhoz, hogy valaki ilyen képsorokat készíthessen, és nem kell szembesülnie azzal, hogy fanyalgás fogadja a végül nagy nehezen elkészült filmet. Végül a Lipcsei rövid- és dokumentumfilmes fesztivál (DOK Leipzig) egyik díjának elnyerése kellett ahhoz, hogy itthon is bemutassák a filmet. Ma elég egy mobiltelefon a felvételekhez, gyakorlatilag a telefonban már található olyan vágóprogram, amivel alapszinten elkészíthetünk egy dokumentumfilmet, majd a kész anyagot elég feltenni a youtube-ra.

17 perc hosszúság nem sok. Majdnem egy pillanat alatt elrepült... a végén az volt az érzésem, hogy szinte semmit nem láttam, csak felvillanásokat. Tény, hogy sok minden volt benne, és mégis szinte semmi... 

Sára maga is deklaráltan lemondott a "teljesség igényéről".

Bár valószínűleg ő a teljességet más viszonyrendszerben értelmezte, azaz az integrálódott és a jómódú cigányságról egyáltalán nem tett említést, nekem azonban más módon volt hiányérzetem. Túl sok mindenbe próbált belekapni, azokat viszont nem bontotta ki olyan mélységig, ahogy azt szívesen láttam volna.

Volt itt gyermekorvosi vizsgálat, ahol a nem-cigány orvos türelmetlenül kérdezgeti a megszeppent szülőket, hogy szerintük 1 évesen miért nem tud még járni a gyerek, eszik-e egyáltalán a gyerek...?

Látunk rövid, megdöbbentő nyilatkozatokat felnőttektől: "30 éves vagyok, de még nem feküdtem ágyban"... illetve "élő ember vagyok, és földben lakom"...

Látunk egy halottvirrasztást, majd egy idősebb hölgy cigány eredetmesét mesél a gyerekeknek, mely szerint ők (a cigányok) madarak voltak, szabadon szálltak, és csak élelemér szálltak le a földre. Egyszer egy olyan helyet találtak, ahol több élelem volt, mint amennyit meg tudtak enni, ezért ott maradtak. Elvesztették szárnyukat, és így már szállni sem tudnak... de azért remélik, hogy egyszer majd őjra repülhetnek... 

Ugyanilyen szép ősi dallamok is megszólalnak a tábortűz körül...

Rövid volt ez a 17 perc, még néztem volna.

Nagy-Britannia (Woodfall Film Productions), 104 perc, ff., angol

Rendező: Tony Richardson

Producer: Tony Richardson

Tony Richardson talán a legfontosasabb, de mindenképpen az egyik központi figurája volt a brit új hullámnak (British New Wave Cinema). A Szombat Este, Vasárnap Reggel c. film kapcsán megemlítettem az inkább dokumentumfilmeket készítő free cinema mozgalomból kibontakozó Kitchen Sink Cinema realizmusát, a "dühöngő ifjúság" lázadó fiataljait bemutató filmeket, melyek jellemzően a részben Tony Richardson által alapított Woodfall Films stúdióban készültek.

Angliában többnyire problémás a kültéri forgatás, mivel - Hollywoodtól eltérően - kimondottan gyakori, hogy nem süt a nap, felsős az ég. Richardson (a film rendező-producere) azonban pont ezt a fényhiányt akarta, hogy az angol iparvárosok szürkeségét minél realistább módon ábrázolhassa. 

Nottingham egyik lepusztult negyedében él a film főszereplője, Colin Smith (Tom Courtenay). A környék egyszínűségét sikerült olyan jól érzékeltetni, hogy az embernek az az érzése, hogy ha nem fekete-fehér, hanem színes nyersanyagra forgott volna a film, akkor is ugyanezt a szürkeséget látnánk.

Két idősíkon mozog a film. A jelenben Colin bekerül egy javító-nevelő intézetbe. A jelenbe ékelődő közelmúlt eseményeit nézve pedig látjuk azt a folyamatot, ahogy Colin ebbe az intézetbe került.

Először nem értettem pontosan milyen intézet lehet ez, ami nem börtön, de amiben nem is kifejezetten fiatalkorúak (azaz 18 alattiak) élnek. Kicsit utána kellett olvasnom, hogy mi is ez az angolul borstal-nak nevezett intézmény. Eredetileg 21 éves korig lehetett ide bekerülni, de 1930-tól a korhatárt felemelték 23 évre. Tehát nem kifejezetten gyerekeknek, hanem annál egy kicsit idősebb korosztály számára fenntartott büntető-nevelő intézményről van szó. Feltehetően az a szerepe, hogy az ide bekerülő kezdő bűnözők még egy sanszot kapjanak az élettől, anélkül, hogy profi, hétpróbás bűnözőktől kapjanak kiképzést az igazi bűnöző életformával kapcsolatban, mint ahogy az a normál börtönökben elkerülhetetlen.

Közös munka és szervezett sportolási lehetőséget biztosítanak minden fiatal számára. Sőt, a kiemelkedő tehetségek lehetőséget kapnak különböző versenyeken való részvételre is. A film főszereplője hosszútávfutásban bizonyul kiemelkedőnek, amiből nyilván adódik, hogy a film egy - rivális bentlakásos iskolával szembeni -  nagy futóversenyen való erő-összemérésbe torkollik. De csak azért, hogy az utolsó pillanatban lázadó hősünk jól odaszúrhasson egyet az őt felhasználó hatalomnak...

A visszatekintésekben pedig látjuk, hogy a csellengő fiatalok - részben a nem megfelelő családi háttérnek is köszönhetően - hogy kapnak rá fokozatosan a könnyen szerzett pénz okozta gondtalanabb élet ízére. 

A jelent ismerve pontosan tudjuk, hogy a bukás elkerülhetetlen lesz, mégis olyan jól építí fel a rendező a feszültséget, hogy szinte azt hisszük, hogy a srácnak esélye van megúszni, hogy fülöncsípjék.

Tom Courtenaynak ez volt az első mozifilmje. Előtte egy tévéfilmben és egy tévé sorozatban szerepelt. Tökéletes választás a lepattant városi fiatalság megjelenítésére. Pár napon belül 84 éves lesz, és egészen a legutóbbi  időkig aktív színész. 

Amikor a filmet záró nagy versenyen látjuk futni, a sáros, izzadt fiúnak simán elhiszem, hogy rengeteg mérföld van a lábában, és épp utolsó erejével küzd. Egyébként a film legütősebb része pont ez a futóverseny, mely során a rendező remek (eisensteint megidéző) montázsokkal érzékelteti velünk a fiú fejében zakatoló gondolatokat. 

A film szinte minden pillanata nyomasztó, és valószínű, hogy ez a hatás nem áll távol a rendezői szándéktól. Újszerűsége miatt jónéhány hasonló jellegű kitchen sink cinema készült, de mivel egy idő után túl sok újdonságot nem tudtak belecsempészni ebbe az alműfajba, viszonylag hamar le is csengett.

Franciaország (Les Films de la Pléiade, Pathé Consortium Cinéma) 80 perc, ff., francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Pierre Braumberger

Bár a két legismertebb francia új hullámos figura - Truffaut és Godard - neve szinte összeforr, filmjeik között nem túl sok hasonlóság található. Ez persze alapjában véve nem különösebben furcsa, hiszen a francia új hullám nem stílus vagy műfaj, inkább azon francia rendezők összessége, akik többé kevésbé egy alomból, egy rövid, pezsgő időszak során kerültek rendezői székbe. 

Attól eltekintve, hogy Truffaut és Godard közeli barátok voltak (amíg össze nem különböztek az 1968-as események kapcsán), munkásságuk teljesen különbözött. Truffaut filmjei sokkal inkább hasonlítottak a "hagyományosnak" mondható filmekhez, míg Godard filmjeire könnyelműen rá merem sütni már-már az anti-film jelzőt is.

Az eredeti cimből kiderül (a magyarból nem), hogy ez egy film tizenkét képben bemutatva. Tizenkét, átlagosan kb. 7 perces képben meséli el ahogy a fiatal Nana (Anna Karina) elkezd prostituáltként dolgozni, majd végül meghal. Rengeteg utalást helyez el Godard a film során itt-ott. Nanáról is nyilván mindenkinek a szintén prostituált Émile Zola féle Nana jut az eszébe.

Állítólag egy oldalnyi vázlat alapján forgott az egész film, nem volt előre leírt szöveg a dialógusokhoz, a színészek a témán belül szabadon improvizálhattak. Ez érezhető is. Jeleneten belül általában nem halad előre a cselekmény. Az utolsó jeleneten kívül tulajdonképpen "nem történik semmi", a szereplők beszélgetnek arról, ami eszükbe jut. A tizenkét tabló között viszont, - a mi általunk nem látható időben - történnek a lányeges események, amiknek mi csak a következményeivel szembesülünk rendszerint. A cselekménytelenség miatt akár olyan érzésünk is lehet, mintha diaképeket látnánk, állóképekkel mesélné el Godard a történetet.

Az első képben például két ember egy kávézóban beszélget nekünk háttal, a bárpultnál ülve. Csak a szemben levő fal tükrében látjuk arcukat. Egy másik jelenetben Nana moziban van, hosszasan látunk részletet Dreyer Jeanne D'Arcjából. A hagyoményos némafilm vetítéstől eltérően, ahol szokás valamilyen zenével aláfesteni a hangulatot, ezúttal mi is (és Nana is) némán tekinti meg a filmet.

Mind a tizenkét kép előtt feliraton olvashatjuk a következő rész rövid tartalmát. 

A film költségvetése állítólag kb. 40.000 dollár volt, ami hollywoodból nézve még nagyítóval sem látható összeg. Csodálkozhattak is, (ha egyáltalán eljutott hozzájuk ennek a filmnek a híre) hogy mekkora siker lett belőle. Nem csak a mozikban, de a kritikai visszhang is igencsak pozitív volt.

Mint a Kifulladásig-ban, Godard itt is igyekezett a szűkös költségvetés - és talán a lustaság, vagy felületesség - okozta technikai hibákat, gyengeségeket úgy tálalni, mintha azok művészi eszköztárának a részei lennének. Előfordul, hogy az utcai jelenetnél, az elsétáló járókelők izgatottan bámulják a szereplőket, de leginkább a kamerát. Előfordul, hogy a jelenetek egy részének nincs hangja... Van, hogy a presszóban zajló beszélgetés szinte érthetetlen a háttérzaj miatt (nincs utószinkron). A franciául nem tudók itt előnyben vannak, mert a felirat segít legyőzni a zörejek okozta érthetőségi problémákat.

Meggyőződésem, hogy az ugróvágások (jump cut) használata elsősorban nem művészi eszköz volt, hanem megoldás egy-egy technikai hiányosságra. 

Ami vitathatatlanul lenyűgöző a filmben, az a 21 éves Anna Karina ártatlanul szép, szabályos arca. Mivel mind a tizenkét tablónak ő a főszereplője, ebből az esztétikai élményből igazán nem szenvedünk hiányt..

A másik igen kellemes esztétikai élmény okozója a különlegesen lágy zene. Első hallásra megszerettem. Amikor utánanéztem, akkor derült ki, hogy ugyanaz a Michel Legrand szerezte a zenét, aki a Cléo 5-től 7-ig zenéjéért felelős... és hát az is elvarázsolt!

Godard és Anna Karina 7 évig házasok voltak. Karina Dániában született, és 18 évesen érkezett Párizsba. A Kifulladásig-ban is megkaphatta volna Godard-tól a főszerepet, de akkor azt még visszautasította. 

Godard nekem egyelőre valahogy túl száraz. Látom, hogy forradalmi technikai újdonságokat vezet be, a probléma ott lehet, hogy ezek nagy részét ma már ipari mennyiségben láthatjuk művészi indíttatásból (lásd pld. ugróvágás), míg akkoriban ezek tényleg megdöbbentő erővel hathattak újdonságuk folytán.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (The Assiciates & Aldrich company), 134 perc, ff., angol

Rendező: Robert Aldrich

Producer: Robert Aldrich

Azok közé tartozott ez a film, melyekkel szemben nem voltak különösebb elvárásaim. Bevallom, nem különösebben rajongtam az ötletért, hogy két "öregasszony" nosztalgiáját fogom több, mint két órán keresztül nézni.  Márpedig annyit előtte is tudtam, hogy két jobb napokat is látott színésznő áll a történet középpontjában..

Ráadásul nem akárkik játsszák a főszerepeket: Bette Davis és Joan Crawford. Pár évvel ezelőttig talán csak a régi filmek hardcore rajongói tudták, de a hatvanas években még mindenki, aki kicsit is olvasta a pletykalapokat, hogy Davis és Crawford gyűlölte egymást. Annyira, hogy 1989-ben könyvet is kiadtak azzal a címmel, hogy Bette & Joan, ami kettejük élethosszig tartó viszályáról szól. De ez még semmi! 2017-ben Feud (Viszály) címmel egy nyolcrészes sorozat készült kifejezetten a Mi történt Baby Janenel forgatásáról, és a két színésznő közötti viszályról. A sorozat olyan jól sikerült, hogy számtalan díjat (köztük négy Golden Globe-ot) nyert. Ha a film forgatása után 55 évvel egy sorozatot építenek kettejük ellenségeskedésére, akkor itt nem holmi csajos csipkelődésről lehet szó!

Napi szinten üzengettek egymásnak a sajtóban, ahol tudtak, ott tettek keresztbe egymásnak a forgatáson. Kedvencem, hogy Bette Davis állítólag egy Coca Cola automatát állíttatott üzembe magának a forgatás helyszínén, tudva jól, hogy Crawford a Pepsi volt elnökének az özvegye. Ebből az ellenségeskedésből természetesen az alábbi képeken semmi sem látszik, de ez persze ne csapjon be senkit!

• 
• 
• 
• 
• 

Mint ahogy kezdtem is, a kötelezően letudni való végigszenvedős filmek közé soroltam előzetesen ezt a címet, de nagyobbat nem is tévedtem volna! Az utóbbi év talán legnagyobb meglepetése volt számomra. Olyan izgalmas volt, amilyenek Hitchcock jobb filmjei szoktak lenni. Sőt, ha azt mondták volna, hogy a pocakos rendező rendezte a filmet, biztosan elhiszem. Épp ezért akadt meg a szemem azon az információn, hogy Bette Davis állítólag pont Hitchcockot próbálta első körben rábeszélni, hogy vállalja el ezt a filmet, de amaz ekkor már a Madarak előkészítésével foglalkozott, így nem jutott rá ideje (vagy nem volt hozzá kedve).

Két lánytestvérről van szó, mindketten színésznők lettek. 1917-ben, gyerekkorukban találkozunk velük először, amikor a kis szőke Baby Jane hatalmas sztár. Dalokkal lép fel, és annyira rajonganak érte, hogy még Baby Jane babákat is árulnak. (Az alábbi képen együtt láthatóak az egyes szerepeket fiatalon és idősen játszó színésznők) A lánytestvér Blanche Davies (barna hajú) ekkor még hugának árnyékában duzzog.

Ugrunk 18 évet az időben... A lányok felnőttek, és megfordult a helyzet. A korai sikereket halmozó Baby Jane kiégett, alkoholista - és sikertelen - színésznő lett, míg a barna Blanche beelőzve őt elismert és sikeres. Nehéz lehet mindezt feldolgozni a korábbi kis csillagnak. Ennek a korszaknak az utolsó jelenetében egy autóbalesetet látunk, melynek szereplője a két testvér, és amely következtében a sikeres Blanche deréktól lefelé lebénul.

Újabb 27 évet ugrunk az időben, az 1962-es jelenidőben vagyunk. A testvérek ekkor már ötvenes éveik második felében járnak. Blanche (Joan Crawford) egy fedél alatt lakik nővérével, akiről egyesek azt gyanítják, hogy szándékosan meg akarta ölni tehetségesebb testvérét, ezért ütötte el. De ha nem is volt szándékos, az biztos, hogy hulla részeg volt az elkövetéskor, és megpróbált elszaladni a helyszínről. 

• 
• 
• 
• 
• 

És most jön a film nagy részét felölelő szituáció: A tolókocsis, gazdag Blanche-al él elszegényedett huga. De Baby Jane kihasználja Blanche kiszolgáltatott helyzetét, leginkább emeleti szobájában tartja, ahonnét ő kerekesszékével egyedül le sem tud jönni a lépcsőn.

• 
• 
• 

A testvér kegyetlenkedései egyre durvább méreteket öltenek. Odáig fajul a dolog, hogy a bejárónőt is lemondja, és a telefont is eltávolítja a fenti szobából, nehogy segítséget tudjon hívni Blanche.

A film legfeszültebb jelenetei abból adódnak, hogy időről időre olyan szituációk alakulnak ki, hogy az egyre elgyötörtebb Blanche majdnem segítséget tud hívni, de az utolsó pillanatban mindig megérkezik a gátlástalanul kegyetlen Jane, hogy ebben őt megakadályozza. Jane egyre elborultabban viselkedik, a végén már a gyilkosságtól sem riad vissza, hogy megakadályozza Blanche szabadulását karmai közül.

• 
• 
• 

Baby Jane időskori formája zseniális. Tökéletesen eltalált karakter, és ezzel kapcsolatban el kell mondanom, hogy maga Bette Davis találta ki. Állítólag a Hollywood boulevard-on gyakran lehetett látni olyan egykor volt színésznőket, akik idősebb korukra eltűntek a süllyesztőben, de nem akarván elereszteni a múltat, megpróbálnak úgy kinézni mint amikor még fiatalok voltak. Ez legtöbbször egy kínosan nevetséges, és mélyen szomorú látványt eredményez. Ehhez hasonlóan rossz nézni azokat a gazdag színésznőket, akik fiatalon sokat köszönhettek szépségüknek. Sokan közülük nagyon nehezen birkónak meg az öregedéssel. Szegények néha ijesztően eltorzult arccal kerülnek elő egy-egy plasztikai sebész által végzett műtét után.

Davis elképzelése az volt a figuráról, hogy sosem mossa le magáról a sminket, mindig csak ráfest az előzőre. Látva azt a két színes fotót, amit találtam, úgy érzem, hogy fekete fehér filmen jól működött a dolog, színesben talán túlzásnak hatott volna.

• 
• 
• 
• 
• 

Megemelet a kalapomat Davis előtt. Büszkesége nem gördített akadályt az elé, hogy ilyen nevetséges figurát varázsoljon magából. Nem csak kitalálta a figurát, de ragaszkodott hozzá, hogy maga készíthesse el a sminket. Az volt a - feltehetően jogos - aggodalma, hogy a stáb sminkese nem mer majd belőle ilyen bohócot csinálni. 

Amikor Henry Farrell, az eredeti mű írója először meglátta a forgatáson a kisminkelt Davist, egészen el volt ragadtatva, hiszen elmondása szerint pont ilyen karakterre gondolt. A rendező-producer Aldrich kicsit visszafogottabb volt, ő tartott kicsit attól, hogy ez sok smink túlzásnak fog bizonyulni. Mint kiderült nem volt oka emiatt aggódni, hiszen olyan sikere volt Davisnek, hogy még Oscarra is jelölték.

Crawfordot viszont nem. Az ő esetében egyébként még az is nehézségbe ütközött, hogy rábeszéljék, legalább a körömfestésről mondjon le ebben a helyzetben, amikor a történet szerint már láthatóan teljesen leépült állapotba került.

Van kettejükről egy nagyon jellemző történet. MInt említettem Davist Oscarra jelölték, mint legjobb női főszereplő. Crawford megkérte Anne Bencroftot - aki nem tudott elmenni a díjátadóra - hogy ha esetleg ő nyerné az Oscart, hadd vehesse át a nevében a díjat. Így történt, hogy az esélyes Davis-t egy mellékesen odaszúrt "sorry" kíséretében lökte fel majdnem a mellette elszaladó Crawford, aki átvenni sietett a színpad felé a - nem is neki járó - díjat. Hát istenem, ha két nő utálja egymást, akkor ott nincsenek tiltott eszközök egymás bosszantására...

Tényleg csak elragadtatással tudok írni erről a filmről. És amikor a végéhez közeledünk, amikor már azt hisszük, hogy mindennek vége, Jane lelke hamarosan alászáll a pokol mélységes bugyraiba, akkor jön egy olyan csattanó, amivel gyakorlatilag felülíródik minden, amit előtte láttunk... és ezen a ponton többet nem is árulok el azok kedvéért, akik ezután ismerkednének a filmmel. Mindenképpen ajánlom... és utána jöhet a 2017-es sorozat (FEUD)

A film költségvetése még akkori szinten is minimális volt a 750.000 dollárjával. Mivel 1962 egyik legsikeresebb filmbevételét produkálta, ez bőségesen megtérült, 11 nap után már nyereségessé vált a forgalmazás.