USA (Columbia), 90 perc, ff., angol

Rendező: Fritz Lang

Producer: Robert Arthur

Nem túl sok olyan rendező van, aki némafilmesként és hangosfilmesként is kifejezetten maradandót tudott alkotni. Fritz Lang ilyen. Bár róla talán minden hardcore filmrajongónak a Metropolis, a Dr. Mabuse illetve az M. - Egy Város keresi a Gyilkost jut az eszébe, ez a film véleményem szerint a film noir-ok legkiválóbbjai közé tartozik.

Amikor már azt hittem, hogy a noir-hoz nem nagyon tud újat hozzátenni egy rendező sem, akkor elém került ez a Fritz Lang noir, és azt éreztem, hogy ezzel a filmmel szintet lépett a műfajon belül. 

Mintha valami más világba csöppentem volna bele, mint amire az eddigi noir-ok alapján számítottam. Már-már Scorsese filmjeinek durva szele csapott meg, amikor a szociopata gengszter egy szivart nyomott el a krupié-hölgy kezén, mert nem úgy dobta a kockát, ahogy szerette volna, vagy amikor egy másik hölgy arcába tűzforró kávét zúdít, hogy azzal örökre eltorzítsa azt. Mind-mind Scorsese maffia-filmjeinek kegyetlenségét idézik, nem csoda, hogy a mester több nyilatkozatában jelezte, hogy Fritz Lang a kedvenc rendezői közé tartozik.

A kezdő képsorokon egy magas rangú rendőrt látunk, ahogy íróasztala mögött, egy búcsúlevelet hátrahagyva fiókjából elővesz egy pisztolyt és főbe lövi magát. A lövés hangjára előkerülő feleség - ijesztő nyugodtsággal - szinte ügyet sem vet a hullára, átfutja a több oldalas búcsúlevelet, majd ahelyett, hogy a mentőket vagy a hatóságot tárcsázná, a város maffiavezérét Mr Lagana-t hívja föl. Mint később kiderül, a magas rangú rendőr a maffia teljes leleplezését biztosító anyagot hagyott maga mögött. Sőt, az is kiderül majd, maga is nyakig benne volt az alvilágban - mint ahogy sok más rendőr is - ámde nem volt ahhoz ereje, hogy ezzel az alvilági élettel élve leszámoljon. Az özvegy sem akar csatát, inkább megzsarolja a maffiafőnököt. Aki vagy teljesíti minden kívánságát, vagy a jó helyen elhelyezett információköteg nyilvánosságra kerül. Ez utóbbi természetesen az özvegy esetleges korai halála esetén is megtörténik.

Az eset nem tűnik túl bonyolultnak az ügyet végző nyomozó számára, le is zárná azt rövid úton, ám néhány napon belül jelentkezik az öngyilkos rendőr szeretője, aki jelzi, hogy itt valami nagyon nincsen rendben...  A nyomozó (Glenn Ford, lásd fent) nem veszi igazán komolyan az ügyet. Ám amikor a nyomozót informálni próbáló volt szeretőt hamarosan brutálisan meggyilkolják, és kidobják egy autóból az út mentén, már komolyan veszi a bejelentést. De ekkor már késő, mert egy olyan brutális eseményfolyam veszi kezdett, amiről sejthető, hogy nagyon csúnya vége lesz.

A főszereplő nyomozó szerepére felmerült Paul Muni és Edward G. Robinson neve is. Mindkettő működőképes, és biztosan tökéletes választás lehetett volna, de abban is biztos vagyok, hogy velük egészen más film készült volna, mint amilyen végül lett. Ford visszafogott játéka is nagyon jól passzol ehhez a noir-os hangulathoz.  

• 
• 
• 

Glenn Ford egyik legnagyobb sikere egyébként a Gilda című 1946-os noir-hoz kapcsolódik, amit csak azért tartok érdekesnek megjegyezni, mert van egy kis utalás erre a filmben. Amikor a nyomozó kilép egy bárból, akkor felcsendül a Gildában elhangzó Rita Hayworth által énekelt Put the Blame on Mame című szám instrumentális változata.

Van a filmnek még néhány érdekes szereplője. A nyomozó feleségét például Jocelyn Brando alakítja, aki leginkább  öccse miatt érdemel külön említést, akit történetesen Marlonnak hívtak.

A femme fatal ezúttal Gloria Graham. Számomra ő volt a film egyetlen gyengébb pontja. Nem mondom, hogy rossz volt, de nem feltétlenül érzem benne azt a végzetes vonzerőt, ami egy femme fatal számára elengedhetetlen kellene, hogy legyen. Erre a szerepre egyébként Marilyn Monroe-t szemelte ki a producer, de a 21st Century Fox - akinél Marilyn szerződésben állt - csak akkora összegért lett volna hajlandó őt kölcsönadni, amennyit viszont a Columbia nem volt hajlandó kifizetni. Lehet, hogy Monroe jobb választás lett volna.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

És még egy igazán kellemes meglepetés: Lee Marvin, akit lefogadok, hogy ősz hajjal ismer igazán a világ, méghozzá legtöbben feltehetően a Piszkos 12-ből...

Lee Marvin későbbi ősz haja annyira jellegzetes volt, hogy néhány év múlva az olaszok, - amikor ez a film újra mozikba került, és immáron ő volt a leghíresebb az összes szereplő közül, - olyan plakát- és lobby-kártya sorozatot csináltak a filmnek, amelyen már az őszhajú Marvin látható, holott a filmben még egyetlen ősz hajszála sem látszik.

• 
• 
• 
• 
• 

Briliáns és egyben nagyon brutális ez a film, amitől nagyon újszerűnek tűnhetett a maga korában, hiszen a Hayes-kód nem nagyon engedte korábban a nyers erőszak ilyen nyílt színi bemutatását. 

USA (20th Century Fox), 80 perc, ff., angol

Rendező: Samuel Fuller

Producer: Jules Schermer

Egy újabb utazás a noir-ok világába.

A tipikus noir számomra időtlen, hiszen egy álomszerű, neonfényektől villódzó, mindig pocsolyás utcákkal behálózott álomvilágot jelent. Nincs korszak, amelyhez köthető, hiszen ez a világ sosem létezett. Legalábbis egy igazán jó noir számomra ilyen.

A Pickup on South Street viszont elvesz valamennyit ebből az időtlenségből azzal, hogy határozottan a hidegháborúba helyezi el a történetet, ahol a komcsik a mindig izzadó, gátlástalan, gyilkos rossz fiúk, és kiderülhet, hogy a piti bűnözőből lesz végül  a jófiú.

Jelen esetben egy szakmáját művészi színvonalon űző zsebtolvaj a film központi hőse. Meg mertem esküdni, hogy Richard Widmark-ot valahol már láttam, de ha nincsen IMDB, akkor valószínűleg soha nem jövök rá, hogy melyik filmben: hát egy 1976-os angol Hammer Films-es horrorban (To the Devil a Daughter) alakított egy sátánista, kiugrott katolikus papot többek között a szépséges Nastassja Kinski és Sir Christopher Lee mellett. Utóbbi színész előszeretettel játszott exploitation és horror filmekben, ám Wildmark feltehetően boldogabb lenne ha eme posztban taglalt filmje miatt emlékeznének rá, mint az 1976-os horror kapcsán, mely annyira "betegre" sikerült, hogy a forgatás alatt többször is ott akarta hagyni a produkciót.

Eme noir femme fatal szerepére Marilyn Monroe is bejelentkezett állítólag, de a próbafelvétel alapján a rendező - akinek egyébként tetszett a színésznő előadása - inkább elutasította a szőkeséget, mondván a filmnek nem tenne jót Monroe túlfűtött szexualitása. Hát... nem tudom... femme fatal esetén szerintem majdhogynem alapvetés a túlfűtött szexualitás, másrészt, - ha ez tényleg zavaró volt a rendező szerint - akkor nem értem, mit keres ebben a szerepben Jean Peters...

• 
• 
• 

Jean Peters-szel ugyan most találkozom először, és elnézve rövid karrierjét, félek, hogy utoljára is, de kisugárzására nem lehet azt mondani, hogy Monroe-nál sokkal hűvösebb lett volna... Leginkább a szemei tudnak tüzet szórni... hol érzelmes tüzet, hol gyilkos tüzeket.

Őt használják fel a "gonosz komcsik" egy mikrofilm célba juttatására. Szegény nem is tudja, hogy milyen jelentőségű dolgot szállít - a mikrofilm pontos jelentősége egyébként nem is derül ki, csak annyi, hogy iszonyúan értékes információk vannak rajta. Ha tudná, hogy ilyen értékes a csomag, akkor valószínűleg nem metrón és nem ilyen óvatlanul próbálná célba juttatni, áldozatául esve egy zsebtolvajnak, aki nincs is tisztában a zsákmány értékével.

A tolvajlásnak szemtanúi a titkosrendőrök, akik természetesen már szemmel tartották a hölgyet, de a rendőrök olyan bénák, hogy a zsebes kereket old előlük. A metrón! 

Nem nehéz kitalálni, hogy ez a bűncselekmény egy komoly hajszát indít be, melyben a kommunisták a mikrofilmet szeretnék visszaszerezni, a rendőrök a komcsikat akarják elkapni, a zsebes csak nyugalmat szeretne, Candy a kommunisták futára pedig pillanatok alatt beleszeret a zsebes Skip McCoy-ba. 

• 
• 
• 
• 
• 

Skip valószínűleg sok film noir-t nézhetet, mert itt egy fordított femme fatal helyzet alakul ki. A zsebtolvaj ugyanis Candy minden megnyilvánulását gyanakodva figyeli, azt hiszi, hogy minden tette mögött számítás rejtőzik. Csak a legvégén kezdi elhinni - amikor talán már késő -, hogy a lány tényleg beleszeretett.

• 
• 
• 
• 
• 

Ahogy haladunk a hatvanas évek felé, úgy látok egyre több olyan dolgot a Hollywood-i filmekben, amiket az ezt megelőző évtizedben elképzelhetetlennek tartottam. Új volt nekem például, hogy egy nőt a néző szeme láttára agyba-főbe verjen egy férfi, majd ezt "megkoronázva" hátulról lelője... Jó-jó, Bogart-nál is elcsattant néha egy-egy pofon, de bevallom, ez már-már sokkolt. 

Dinamikus, izgalmas kameramozgásával kellemes vizuális élményt nyújt ez a film a noir kedvelőinek. Szinte alig használnak teljesen statikus kameraállásokat. Amikor mozdulatlan a kamera, akkor is mozog, imbolyog valamennyire, (lásd a fenti mozgóképen) Ez az állandó mozgás - a várt hatással ellentétben - pont megnyugtatja az embert. Engem legalábbis a teljesen statikus beállítások - főleg hosszú snittek esetén - kifejezetten feszültté tesznek.

Hatásosak még a szuper közeli felvételek is ahol egész közel megy a kamera az arcokhoz, látszanak az egyes verejték-cseppek a gonoszok arcán. 

Erősen B-film érzést keltett, (mindössze 20 nap alatt forgatták), de kellemes időtöltés volt végignézni.

Franciaország (CICC, Filmsonor, Fono, Vera), 148 perc, ff., francia, angol, spanyol és német

Rendező: Henri-Georges Clouzot

Producer: Rymond Borderie, Henri-Georges Clouzot, Louis Wipf

Ezt a filmet megtekintve az ember felteszi magának a kérdést, hogy ha - ezek szerint - Európában simán tudnak minden szempontból Hollywood-ot lepipáló filmeket készíteni, - 7-8 évvel a második világháború után -, akkor vajon miért maradt fenn a filmvilágnak ez a túlzott eltolódása Hollywood felé mind a mai napig?

Nem tudom, hogy a francia cím hogyan hat egy anyanyelvi franciára, de a magyar cím - A Félelem Bére - szerintem a legütősebb filmcímek közé tartozik. Ehhez hasonlítható még az Üvöltő Szelek, A Postás Mindig Kétszer Csenget, A Nagy Ábránd vagy mondjuk az Elfújta a Szél.

Elsőre talán hosszúnak hangzik a két és fél órás időtartam, de számomra szinte elröpült ez az idő, ami talán annak is köszönhető, hogy tulajdonképpen 2-in-1, azaz szinte két filmet kapunk egy áráért. Az első 65 perc egészen más, mint az azt követő 85.

Las Piedrasban kezdünk, valahol latin-Amerikában, a préri közepén. Nem tudni, hogy pontosan melyik országban, de nincs is jelentősége. Csak egy kis repülőgép köti össze ezt az Isten háta mögötti helyet a külvilággal. Aki ebben a porfészekben él, az nagy valószínűséggel valami elől menekült ide. Kitörni innét szinte lehetetlen, nem tudnak annyi pénzt összeszedni, hogy megvegyék a várost elhagyó repülőjegyet. Az egyetlen munkalehetőséget az amerikai SOC olajtársaság (Southern Oil Company) biztosítja, aki ki is használja a helyzetet, és csak annyit fizet az embereknek, amennyiből épp eltengődnek, de elutazni már nem tudnak.

Az első 65 perc egy - átvitt értelemben színes - életkép a városkáról, és annak számunkra legfontosabb lakóiról. Itt van például a film főszereplője Mario (Yves Montand) a francia "playboy", tulajdonképpen Humphrey Bogart francia megfelelője, bár az ő stílusa talán kevésbé mesterkélt, és modoros, mint Bogart-é. A társadalmi élet láthatóan a központi szerepet betöltő taverna körül összpontosul. Itt ütik el órájukat azok, akik nem hajlandóak a kizsákmányoló amerikaiaknak dolgozni, és valami csoda eljövetelében reménykednek, hogy kitörhessenek ebből az áldatlan állapotból.

A városkát egyébként kifejezetten erre a forgatásra építették fel Dél-Franciaország egyik elhagyatott részén. Eredetileg egyébként Spanyolországi forgatás volt betervezve, de Montand nem volt hajlandó ott forgatni, amíg Franco falangista diktatúrája irányítja az országot.

Érdekes karaktereket ismerhetünk meg az első órában, köztük azonban négyen lesznek csak azok, akik majd a film második felében is elkísérnek minket. Itt van például a mindig mogorva kocsmáros, aki egész nap pizsamában (vagy valami nagyon annak tűnő ruhában) perlekedik a semmirekellő vendégekkel. Kisegítője - Linda - akit a rendező negyven évesen is rendkívül vonzó felesége (Vera Clouzot) alakít. Főnöke számára feltehetően nemcsak a tavernában, hanem a hálószobában is nyújt szolgáltatásokat, de igazából Marioba szerelmes. 

Mario ki is használja a nő szerelmét amikor éppen úgy tartja kedve. De mindkét férfi - ha kedvük épp így tartja - egyszerűen elveri a nőt...  Ezt sem lehetett volna átverni a Hayes bizottságon... de hát ez nem Hollywood, hanem Franciaország.. 

Mint ahogy 1953 lévén alig hittem a szememnek akkor is, amikor a taverna padlójának sikálása közben az előrehajoló Linda ruhája alatt világosan látszott, hogy nem hord melltartót, de akkor is csak dörzsöltem a szemem, amikor a héderelő főhősök mögött a háttérben egy meztelen fekete nő zuhanyzott.

Amikor már kellően megismertük, és megszerettük a központi figurákat, jön a fordulat: Az olajcég 300 mérföldre levő olajkútja lángokban áll. Sokan meghaltak, és egyelőre nem tudják eloltani a tüzet. Egy hatalmas robbantással meg lehetne szüntetni a tüzet fenntartó olajvezetékből folyó olaj-utánpótlást, ám a robbantáshoz szükséges nitroglicerin viszont itt van a központi telephelyen. Annak a célba juttatása gyilkos, életveszélyesen kockázatos feladat. Hiszen a nitroglicerin rázkódásra és hőhatásra is igen könnyen óriási pusztítást végezve berobbanhat. Természetesen az Amcsik fejében meg sem fordul, hogy ilyen kockázatos feladattal saját alkalmazottjukat bízzák meg, hiszen a szakszervezet ilyet biztosan nem hagyna jóvá. Ám a kiugrásra váró semmirekellők akár életüket is kockára teszik azért a 2000 dolláros díjért, amit az SOC felajánl fejenként azoknak, akik eljuttatják a nitroglicerint az olajfúróhoz. Természetesen a 2000 dollárt csak annak kell kifizetni, aki élve megérkezik a célhoz.

Két teherautót is indítanak, mindegyikben két sofőrrel. Az egyik majd csak megérkezik...

És itt kezdődik a homlokegyenesen más hangulatú második rész, melyben gyakorlatilag a négy sofőr kalandjait követjük végig az úton, mintha csak egy playstation-ös akadálypályán haladnánk. 

Van amelyik szakaszon tartani kell egy minimális sebességet, hogy ne zötykölődjön a jármű... ha ez alá mennek, akkor felrobban a szállítmány. Van, hogy egy hatalmas kő állja el az utat, vagy éppen egy rozoga hídszerkezet akadályozza a továbbjutást. A nappali melegben - a tájékoztató szerint - addig nincs baj, amíg folyamatosan mennek - nyilván a menetszél hűti a nitrót -, de ha megállnak, baj lehet... szóval kockázat az folyamatosan van...

A helyzet egyre feszültebb, bármelyik pillanatban várható a robbanás, és annyit talán elárulhatok, hogy lesz robbanás. Kettő is...

• 
• 
• 
• 
• 

Megvan tehát a kissé rejtélyes cím magyarázata. A félelem bére 2000 dollár. Ami akkoriban hatalmas pénz volt. Azzal el lehetett hagyni ezt a porfészket, és el lehetett kezdeni valami normális jövő megtervezésén gondolkozni. Viszont a 300 mérföldet végigvezetni ilyen félelemben... az biztos, hogy a végén nem ugyanaz az ember száll ki az autóból, mint aki az út elején beszállt... 

USA (Paramount), 118 perc, ff., angol

Rendező: William Wyler

Producer: Robert Wyler, William Wyler

A Paramount stúdió nagyokosai hollywoodi díszletek között tervezték leforgatni ezt a filmet. A rendező - Wyler - azonban erősködött, hogyha már elejétől a végéig Rómában játszódik a történet, akkor nagyon jót tenne a filmnek, ha az eredeti díszletek között, azaz tényleg Rómában forgatnák le.  Mellesleg Rómában ott volt a Cinecittá, azaz rendelkezésre állt magas színvonalú stúdió háttér is, szükség esetére. Így viszont a magasabb forgatási költségek miatt máson kellett spórolni. 

Először is a rendezőnek le kellett mondani a drága Technicolor nyersanyagról, amit én személy szerint kicsit bánok. Több elemzésben írják, hogy azért forgattak fekete-fehér filmre, hogy a gyönyörű Róma ne vonja el a figyelmet a szépséges Hepburn-ről. Én ezt szamárságnak, utólagos belemagyarázásnak tartom. Akkor már egyszerűbb lett volna tényleg Hollywoodban maradni.

Nemcsak a drágább nyersanyagról, de a drága női főszereplőről is le kellett mondania Wylernek. Egy sztár (Gregory Peck) belefért a keretbe, de a női szerepre már be kellett érnie egy "ismeretlen senkivel". Audrey eddig főleg a Broadway-en szerepelt, és egy-egy Európai filmben tűnt fel. Én is meglepődtem, amikor néhány másodpercnyi időre feltűnt a The Lavender Hill Mob-ban. Gyakorlatilag ismeretlen volt.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Már a forgatás alatt lehetett érezni, hogy Audrey körül hamarosan minden meg fog változni. Gregory Peck például javasolta a stúdiónak, hogy az eredeti tervekkel szemben Hepburn neve is kapjon kiemelt helyet a plakáton (a cím fölött), mert biztos, hogy Oscar díjat fog kapni a szerepért. És igaza lett...

• 
• 
• 

Még Japánban is akkora sztár lett, hogy sokan elkezdték utánozni rövid hajviseletét.

Egyébként nem csak Hepburn kapott Oscart a filmért, hanem a jelmeztervező és a forgatókönyvíró is.

Na a forgatókönyvvel kapcsolatban érdemes egy kis kitérőt tenni. Ugyanis Ian McLellan Hunter kapta az elismerést, de nem ő volt az, akit ez igazán megilletett, mert ő csak a nevét adta a forgatókönyvhöz, mivel a valódi író feketelistán volt, sőt börtönben. Dalton Trumbo - ugyanis nem volt hajlandó vallomást tenni az Amerika-ellenes bizottság kihallgatásán, ezért 11 hónapnyi börtönt kapott a "törvényhozás munkájának akadályozása" miatt. Természetesen feketelistára is került, így papíron nem lehetett felhasználni a forgatókönyveit. Mint ahogy a legtöbb esetben - a barátok azért támogatták az ilyen fekete bárányokat - ebben az esetben is ez történt, egy stróman nevén tüntették fel a forgatókönyvet, és - ez különösen fájó lehetett Trumbonak - ő is vette át a szobrocskát. 

Egy meg nem nevezett monarchia hercegnője (Audrey Hepburn) nyugat-Európai kőrútja egyik állomásán éppen Rómában tartózkodik. Láthatóan nagyon untatják a protokoll-események, a sok kötöttség, az unalmas formalitások...

• 
• 
• 
• 

Egyik kedves kis jelenetében azon ábrándozik, hogy milyen jó azoknak, akik a hosszú hálóruha helyett sima pizsamát... vagy legalább pizsama felsőt - azaz alul semmit (!) - viselhetnek az ágyban. Merésznek számított ez akkoriban, bármennyire is ártatlanul hangzik ma...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Egy kisebb hisztiroham után az őt felügyelő orvos nyugtatót ad neki, ám mielőtt az hatni kezdene, a hercegnő elszökik a szállásról...és összeismerkedik a Gregory Peck által alakított újságíróval...és ezzel  kezdetét veszi az egész Rómát behálózó kalandjuk...

Az újságíró eleinte nyilván a hatalmas kiugrás lehetőségét látja egy - a hercegnőről szóló - exkluzív képes riport elkészítésében, a hercegnő meg egy nagy kalandnak fogja fel az egészet...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Hogy mi lesz a vége, azt természetesen nem árulom el... Mindig izgalmasak az ilyen álruhába bújt uralkodókról szóló mesék... és persze elkerülhetetlen, hogy szerelem legyen a dologból... 

A film pörgős, mai szemmel nézve is teljesen könnyen fogyasztható. Sőt, ha színes lenne, szinte meg sem lehetne mondani, hogy 65 éve készült. Remek szórakozást nyújt.

Audrey Hepburn bája pedig egyszerűen lenyűgöző. Hol szinte gyermekien ártatlan, hol nemesen fenséges. Egyébként sem túl hosszú életének vége felé eltávolodott a filmezéstől, és főként Afrikai és Dél-Amerikai jótékonykodásba fektette energiáját. Így aztán kevesen tudják, hogy mennyire bájos volt 60 éves korában is... Azt hiszem, sokan szeretnének ebben a korban is ilyen kellemes külsőt maguknak...

Mi még kétszer fogunk találkozni vele... gondolom egyik sem meglepetés: Breakfast at Tiffany's (1961) és My Fair Lady (1964)

Japán Shochiku), 136 perc, ff., japán

Rendező: Yasujiro Ozu

Producer: Takeshi Yamamoto

Nagyon japán ez a film, pontosabban nagyon távol-keleti. És azt is megkockáztatom, hogy nagyon kevés embernek merném ajánlani, hogy nézze meg ezt a filmet. Nem túl valószínű, hogy valaha is megnéztem volna, ha nincsen rajta az 1001-es listán. Lassúsága és eseménytelensége miatt - pláne a 21. században - feltehetően csak hardcore film-őrültek vágnak bele egy ilyen kaliberű film megtekintésébe, és még közülük sem biztos, hogy mindenki eljut a végéig. Én eljutottam, és nagyon komoly hatással volt rám ez a film.

Egy idősödő vidéki házaspár felkerekedik, hogy elutazzon a fővárosba - ahol még soha életükben nem jártak -, hogy meglátogassák két ott élő, rég nem látott gyermeküket. Mint kiderül, a gyerekeknek inkább terhükre vannak, hogy megszabaduljanak az öregektől, inkább befizetik őket egy "wellness hétvégére" - azaz az Atami gyógyfürdőbe -  csak ne legyenek láb alatt.

• 
• 
• 

 Csak a harmadik - már nem élő - fiuk özvegye (Noriko) a kedvesebb velük. Másik két gyermekük Negyedik gyerekük Oszakában lakik, vele csak a film végén találkozunk, az ötödik, a legkisebb lány pedig velük lakik vidéken.

• 
• 
• 

A szülők egyre kellemetlenebbül érzik magukat, és úgy döntenek, hogy idő előtt hazautaznak. Az asszony a hazafele tartó úton rosszul lesz, és hamarosan meghal.

Mozgalmasnak nem mondható a történet, a drámai események az utolsó fél órába összpontosulnak. 

Akit egy másik filmre emlékeztet a történet, de nem tudja pontosan, hogy melyikre, annak segítek: Az Adj Esélyt a Holnapnak című film ihlette meg - legalábbis részben - a forgatókönyvírót annyira, hogy megírja ezt a történetet. 

Ezt a filmet csak akkor érdemes végignézni, ha képesek vagyunk ellazulni, és átadni magunkat a nyugod szemlélődésnek. A kamera első ránézésre furcsa perspektívát mutat: kicsivel a föld fölött kerül elhelyezésre szinte az összes jelenetben. Ami érthető, hiszen a japánok - legalábbis az 50-es években még - kizárólag a földön (illetve a tatamin) ültek, térdeltek, szék sehol nincsen. Így ésszerű volt levinni a kamerát a földre, a film nagy részében földön ülő emberek furcsán mesterkélt hangsúlyozással, körülményesen udvariaskodó beszélgetését látjuk. Érdekes a kontraszt az akkori fiatalokkal, akik már elhagyták ezt az udvariaskodó beszédmódot, rajtuk nyoma sincs a hagyományokhoz való ragaszkodásnak.

• 
• 
• 

A nyugodt szemlélődést a mindenben autentikus japán környezetre - idegenként való - rácsodálkozás is elősegíti. A középső és az idősebb generáció még tradicionális japán ruhákat hord.Bambuszból és papiruszból készült hagyományos legyezőt (uchiwa) használnak szinte megállás nélkül a nyári éjszakába is nyúló fülledt forróságban. Légkondi ekkoriban még természetesen nem volt.

Az öltözéken és a furcsa beszédmódon túl érdekes megfigyelni a sajátos japán építészetet. A szinte végig statikus - de jól elhelyezett - kamera nagyon érdekes - szinte három dimenziós képeket mutat az épületek belsejében. 

A közismerten szűkös japán szobabelsők nagyon szabályos szerkezete megsokszorozódik azzal, hogy az állandó meleg miatt mindig nyitva hagyott ajtókon és ablakokon keresztül átlátunk a szomszéd szobába, azon keresztül a következőbe, vagy éppen ki az utcára, de akár még a szűk utcák túloldalán levő szomszéd lakásba is. Így a statikus beszélgetések hátterében gyakran az utcán sétáló járókelő vagy a szomszéd házban serénykedő szomszédasszony töri meg a mozdulatlanságot. 

• 
• 
• 
• 

A film nagyon hosszú, több, mint 2 órás. Sok film megtekintése után alakult ki az a tapasztalatom, hogy az ilyen lassan kibontakozó drámáknál 2 óra az az alsó határ, amikor szoros kötődés kezd kialakulni a szereplőkhöz. Valószínűleg ez a hosszúság is elősegítette azt az érzelmi hatást amit a film tett rám.

Az asszony halála után összegyűlik a család. A magára maradt férjet körülveszi a négy élő gyermeke, és a halott fiú özvegye. Mindenki a maga módján viselkedik.

A férj például irigylésre méltó bölcsességgel és emelt fejjel fogadja el a sorsot. Próbálja vesztesége közepette is megtalálni a szépséget az életben.

Ezúttal a poszt a végére hagytam a japán cím elemzését, melyről idegen írásmódú címek esetén képtelen vagyok lemondani:.

東京 - tou - kjou (magyarul Tokió)   

ebből 東 : kelet (tou) -  京 : főváros (kjou)  - azaz a Keleti Főváros - ez tehát Tokió jelentése

物語 - mono-gatari : történet - erről már volt szó az Utolsó Krizantém Története kapcsán.

Így tehát az eredeti cím helyes kiejtése:  東京物語  -  tokjó monogatari

• 
• 
• 
• 

 

USA (Columbia), 118 perc, ff., angol

Rendező: Fred Zinnemann

Producer: Buddy Adler

James Jones azonos című regényéből készített filmet a Columbia, melyet eredeti helyszínen - az akkor még Hawaii Köztársaságként - az USA gyarmataként létező szigeteken forgattak. (1959-ben lett Hawaii az USA 50. állama)

Egy katonai bázison vagyunk, 1941-ben - és a katonák ekkor még nem is sejtik, hogy hamarosan olyan csapást már rájuk Japán, melyhez fogható csapást legközelebb csak 60 év múlva a New York-i ikertornyok leomlásakor szenvednek el az amerikaiak. De ne szaladjunk ennyire előre, mert a Pearl Harbor-i támadás a film utolsó tíz percében van csak, addig egy katonai szereplőkkel felvonultatott melodrámát látunk, sok-sok ismert színésszel.

Nézzük, hogy kikkel is: A szereplők közül a legnagyobb sztár talán vitathatatlanul Montgomery Clift volt ekkoriban.

Ő a method acting elkötelezett híve volt. Nincs igazán jó magyar szó erre a "stílusra" - mi Sztanyiszlavszkij-rendszerként szoktunk utalni rá, bár az meg inkább ennek az elődje, arra alapul az amerikai method acting. Mindkettőnek alapelve, hogy a színész tulajdonképpen átlényegül a szerepbe. Nem eljátssza csak, hanem átéli azt, ugyanazokat az érzéseket próbálja érezni, mint amit az adott szereplő érezne az adott helyzetben. A Clift által játszott katona például kürtös, ökölvívó, Hawaii-mintás ingben járt éjszakai mulatókba a kimenői alkalmával, és meglehetősen lerészegedett olykor-olykor. A szerephez megtanult tehát elfogadható szinten kürtön játszani, bokszolni tanult, és a részeg jeleneteihez annyit ivott, hogy néha nem tudta végigmondani a szövegét. Jellemzően annyira belemerült a szerepbe, hogy jóval a film elkészülte után is rendszeresen látták Hollywoodban kocsmák környékén Hawaii ingben részegen énekelni, kezében egy kürttel.

Aztán itt van Burt Lancaster...aki mellett rögtön megemlítem Deborah Kerrt is... nem csak azért mert a forgatás alatt állítólag szerepükhöz hasonlóan nagyon összemelegedtek, hanem azért is, mert kettejük tengerpartos "összeölelkezése" a film emblematikus jelenetévé, és egyben Hays-kódex koporsójába ütött első szögek egyikévé is vált. Ilyen szenvedélyes csókolózás a földön összeölelkezve, ráadásul egy férfi és a felettesének felesége között az utóbbi közel húsz év Hollywood-i filmtermésében nemigen fordulhatott elő.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A jelenettel kapcsolatban találtam egy aranyos youtube-videót, melyben egy lelkes turista mutatja a jelenet helyszínéül szolgáló Halona Beach-et. Ő úgy említi, mint a "From Hear to Eternity" nevű strandot. Azt ugyan nem tudja megmondani, hogy a "from here to eternity" strand melyik filmben szerepel, de esküszik rá, hogy valamelyik nagyon híresben... és javasolja, hogy guglizzuk ki.... haha nem tudom, hogy viccnek szánta-e vagy tényleg nem tudja, hogy melyik filmben szerepelt a "From here to eternity beach"... megjegyzem, kicsit csalóka a dolog valóban, mert ugyanez a strand állítólag szerepelt az "Első 50 randi"-ban is... Na de akkor is...Legnagyobb meglepetést számomra Frank Sinatra szereplése okozta. Nem tudtam róla, hogy ilyen "komolyabb" filmekben is szerepelt. Ekkoriban épp senki sem akart szóba állni vele, és egy széles körben elterjedt pletyka szerint úgy kapta meg ezt a szerepet, mint ahogy a Keresztapában az a bizonyos "lófej az ágyban" jelenet mutatja - azaz a maffia hathatós segítségével - de feltehetően ebből semmi sem igaz... tény, hogy mindössze 8000 dolláros fizetésért - szinte kikönyörögte, hogy megkaphassa ezt a szerepet, még a castingra is a maga fizette repülőjeggyel utazott Hawaii-ra... csak, hogy őt válasszák...

• 
• 
• 

Mint a fenti képen is látható, megérte a szerepért való házalás, hiszen szobor lett érte a jutalma (legjobb férfi mellékszereplő), mint ahogy a képen mellette álló hölgy - Donna Reed is Oscart nyert legjobb női mellékszereplőként, aki gyakorlatilag egy kiugrani készülő prostituáltat játszott, elméletileg egy éjszakai lokál női alkalmazottja volt a filmben. 

A regény szerzője - James Jones - kifogásolta is utólag, hogy nagyon fékezett habzásúvá vált a film, sok mindent nagyon letompítottak, hogy átmenjen a cenzúrán. 

Clift-et én valahogy nem kedvelem túlságosan, ebben talán annak is nagy szerepe van, hogy vele kapcsolatban sok olyan visszaemlékezést olvastam, mely szerint lenézően beszélt sok kollégájáról, akivel egy filmben szerepelt. Többek között Burt Lancaster-ről is, aki viszont kimondottan tetszett ebben a filmben. De igazi kedvencem az a Fatso nevű dühös, nagy medvét játszó Ernest Borgnine volt, akit elsősorban időskori szerepeinek köszönhetően, inkább kedves öregurakat alakítva ismertem meg fiatalkoromban.

Engem sajnos kifejezetten irritál a hadsereg hangulata - pontosabban fogalmazva az amerikai filmek által bemutatott amerikai hadsereg nagyon férfias, mindig nagyon keménynek mutatkozni akaró katonái, akik tökéletes erkölcsiséggel, és ahhoz az életük árán is ragaszkodva, egydimenziós hazafiként a szadista egydimenziós gonoszok ellen küzdenek. És ezek az egydimenziós gonoszok (élükön az előbb említett Fatso-val) itt az amerikai hadseregen belül vannak, mert a "Japó"-k csak az utolsó 10 percben bombázzák le a szigetet, miután az azt megelőző jelenetben láttuk a naptáron, hogy már December 6-át írunk, azaz egy nappal ama támadás előtt vagyunk. A támadás egyébként remekül lett lefilmezve, számomra a film egyetlen igazán feszültséggel teli pontja volt.

Megint csak oda kötök ki, hogy ez a film talán egész mást jelenthetett akkor - de talán még most is - egy igazi amerikainak, mint nekem, aki a jenki patriotizmusra mindig is kicsit idegenkedve - már-már lenézően - tekintett.

• 
• 
•