USA (Columbia), 118 perc, ff., angol

Rendező: Fred Zinnemann

Producer: Buddy Adler

James Jones azonos című regényéből készített filmet a Columbia, melyet eredeti helyszínen - az akkor még Hawaii Köztársaságként - az USA gyarmataként létező szigeteken forgattak. (1959-ben lett Hawaii az USA 50. állama)

Egy katonai bázison vagyunk, 1941-ben - és a katonák ekkor még nem is sejtik, hogy hamarosan olyan csapást már rájuk Japán, melyhez fogható csapást legközelebb csak 60 év múlva a New York-i ikertornyok leomlásakor szenvednek el az amerikaiak. De ne szaladjunk ennyire előre, mert a Pearl Harbor-i támadás a film utolsó tíz percében van csak, addig egy katonai szereplőkkel felvonultatott melodrámát látunk, sok-sok ismert színésszel.

Nézzük, hogy kikkel is: A szereplők közül a legnagyobb sztár talán vitathatatlanul Montgomery Clift volt ekkoriban.

Ő a method acting elkötelezett híve volt. Nincs igazán jó magyar szó erre a "stílusra" - mi Sztanyiszlavszkij-rendszerként szoktunk utalni rá, bár az meg inkább ennek az elődje, arra alapul az amerikai method acting. Mindkettőnek alapelve, hogy a színész tulajdonképpen átlényegül a szerepbe. Nem eljátssza csak, hanem átéli azt, ugyanazokat az érzéseket próbálja érezni, mint amit az adott szereplő érezne az adott helyzetben. A Clift által játszott katona például kürtös, ökölvívó, Hawaii-mintás ingben járt éjszakai mulatókba a kimenői alkalmával, és meglehetősen lerészegedett olykor-olykor. A szerephez megtanult tehát elfogadható szinten kürtön játszani, bokszolni tanult, és a részeg jeleneteihez annyit ivott, hogy néha nem tudta végigmondani a szövegét. Jellemzően annyira belemerült a szerepbe, hogy jóval a film elkészülte után is rendszeresen látták Hollywoodban kocsmák környékén Hawaii ingben részegen énekelni, kezében egy kürttel.

Aztán itt van Burt Lancaster...aki mellett rögtön megemlítem Deborah Kerrt is... nem csak azért mert a forgatás alatt állítólag szerepükhöz hasonlóan nagyon összemelegedtek, hanem azért is, mert kettejük tengerpartos "összeölelkezése" a film emblematikus jelenetévé, és egyben Hays-kódex koporsójába ütött első szögek egyikévé is vált. Ilyen szenvedélyes csókolózás a földön összeölelkezve, ráadásul egy férfi és a felettesének felesége között az utóbbi közel húsz év Hollywood-i filmtermésében nemigen fordulhatott elő.

A jelenettel kapcsolatban találtam egy aranyos youtube-videót, melyben egy lelkes turista mutatja a jelenet helyszínéül szolgáló Halona Beach-et. Ő úgy említi, mint a "From Hear to Eternity" nevű strandot. Azt ugyan nem tudja megmondani, hogy a "from here to eternity" strand melyik filmben szerepel, de esküszik rá, hogy valamelyik nagyon híresben... és javasolja, hogy guglizzuk ki.... haha nem tudom, hogy viccnek szánta-e vagy tényleg nem tudja, hogy melyik filmben szerepelt a "From here to eternity beach"... megjegyzem, kicsit csalóka a dolog valóban, mert ugyanez a strand állítólag szerepelt az "Első 50 randi"-ban is... Na de akkor is...Legnagyobb meglepetést számomra Frank Sinatra szereplése okozta. Nem tudtam róla, hogy ilyen "komolyabb" filmekben is szerepelt. Ekkoriban épp senki sem akart szóba állni vele, és egy széles körben elterjedt pletyka szerint úgy kapta meg ezt a szerepet, mint ahogy a Keresztapában az a bizonyos "lófej az ágyban" jelenet mutatja - azaz a maffia hathatós segítségével - de feltehetően ebből semmi sem igaz... tény, hogy mindössze 8000 dolláros fizetésért - szinte kikönyörögte, hogy megkaphassa ezt a szerepet, még a castingra is a maga fizette repülőjeggyel utazott Hawaii-ra... csak, hogy őt válasszák...

Mint a fenti képen is látható, megérte a szerepért való házalás, hiszen szobor lett érte a jutalma (legjobb férfi mellékszereplő), mint ahogy a képen mellette álló hölgy - Donna Reed is Oscart nyert legjobb női mellékszereplőként, aki gyakorlatilag egy kiugrani készülő prostituáltat játszott, elméletileg egy éjszakai lokál női alkalmazottja volt a filmben. 

A regény szerzője - James Jones - kifogásolta is utólag, hogy nagyon fékezett habzásúvá vált a film, sok mindent nagyon letompítottak, hogy átmenjen a cenzúrán. 

Clift-et én valahogy nem kedvelem túlságosan, ebben talán annak is nagy szerepe van, hogy vele kapcsolatban sok olyan visszaemlékezést olvastam, mely szerint lenézően beszélt sok kollégájáról, akivel egy filmben szerepelt. Többek között Burt Lancaster-ről is, aki viszont kimondottan tetszett ebben a filmben. De igazi kedvencem az a Fatso nevű dühös, nagy medvét játszó Ernest Borgnine volt, akit elsősorban időskori szerepeinek köszönhetően, inkább kedves öregurakat alakítva ismertem meg fiatalkoromban.

Engem sajnos kifejezetten irritál a hadsereg hangulata - pontosabban fogalmazva az amerikai filmek által bemutatott amerikai hadsereg nagyon férfias, mindig nagyon keménynek mutatkozni akaró katonái, akik tökéletes erkölcsiséggel, és ahhoz az életük árán is ragaszkodva, egydimenziós hazafiként a szadista egydimenziós gonoszok ellen küzdenek. És ezek az egydimenziós gonoszok (élükön az előbb említett Fatso-val) itt az amerikai hadseregen belül vannak, mert a "Japó"-k csak az utolsó 10 percben bombázzák le a szigetet, miután az azt megelőző jelenetben láttuk a naptáron, hogy már December 6-át írunk, azaz egy nappal ama támadás előtt vagyunk. A támadás egyébként remekül lett lefilmezve, számomra a film egyetlen igazán feszültséggel teli pontja volt.

Megint csak oda kötök ki, hogy ez a film talán egész mást jelenthetett akkor - de talán még most is - egy igazi amerikainak, mint nekem, aki a jenki patriotizmusra mindig is kicsit idegenkedve - már-már lenézően - tekintett.