Svédország (SvenskFilmindustri), 106 perc, ff. svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Ahogy a címet ízlelgetem - "Egy Nyári Éj Mosolya" -, már ez annyira költőien szép, annyira megmozgatta a gondolataimat, hogy nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz ez az első találkozásom Bergmannal a nagy rendezővel... Ha azt mondom, hogy nem kellett csalódnom, akkor igencsak finoman fogalmazok... jobban visszaadja az érzéseimet az a szó, hogy lehengerelt.

Papíron ez egy romantikus vígjáték, így valami igen könnyed, felületes szórakozásra számítottam. Végignézhető a film egyébként ilyen nézőpontból is... ám ennél sokkal több van a mélyben.

Talán nem olyan nagy túlzás leírnom, hogy ez a film film tulajdonképpen tartalmazza a szerelem bibliáját. Szinte mindent elmond róla. Nem a tiniknek szóló lányregények szerelméről van szó persze... hanem az igaziról...

És ehhez egy huszadik század elejéről, a boldog békeidőkből választott egy operettbe illő környezetet. Minden adott volt tehát, hogy azt higgyük, valami oltári nagy blődli lesz a dologból... 

 - Az erotika az ifjak és a vének játéka. A szerelem...

- Egy fiatal nem is szerethet?

- Dehogynem. Egy fiatalember mindig szeret. Önmagát... a szerelmet...

Látszólag komolytalan beszélgetéseket hallunk az élet komoly dolgairól. Szinte mindenki szerelmes valakibe ebben a filmben, mindenki vágyódik valakiért, aki már (vagy még) nem az övé. Van, akinek beteljesül a vágya, van, akinek nem.

Szinte pszichológiai tankönyvbe illő módon bontja ki Bergman - persze a szereplők szavaival - az érzelmek mozgatórugóinak rendszerét. A szerelem filozófiáját. És mivel Bergman esetében a rendező egyben a forgatókönyv író is, valószínűleg ez a filozofikus mélység az az ő filmjeinek a legnagyobb erénye.

Vegyük például a film (a lenti képen bal oldalon látható) központi figuráját Egerman ügyvéd urat. Első ránézésre egy piperkőc ellenszenves alaknak tűnik. A képek alapján a film megtekintése előtt azt sejtettem, hogy ő lesz a film egyik negatív figurája. Megint csak nagyot tévedtem. Az ő szájából hallhatjuk a fenti bölcseletet is egyébként. Nos, pár perc alatt nagyon megkedveltem a figurát, a kedvencemmé vált. Egyébként érdekes módon tulajdonképpen a népes szereplőgárda mindegyik tagja szerethető ilyen vagy olyan okból.

A színészek közül nehéz lenne kiemelni bárkit is, mivel Bergman a szereplőválogatáshoz is nagyon értett a film tanúsága szerint. Mindenki nagyot játszik. 

Bergmannak nyilván sok tapasztalata lehetett szerelmi ügyekben, féltékenység, megcsalás, kielégítetlenség terén. Ilyen pontosan csak az tudja megjeleníteni ezeket az érzéseket, aki nagyon is tudja, mit jelentenek ezek a szavak. Szerelmi életéről elmond valamit az is, hogy a szobalányt játszó Harriet Anderson mellett (alábbi képen jobbra) - akivel a rendező kapcsolata ekkoriban már mélyponton volt -, egy kisebb szerepben már feltűnik új kapcsolata Bibi Anderson is.

Bergman ezzel a filmmel lett igazán világhírű. Elmesélése szerint a stúdió úgy nevezte a filmet a Cannes-i fesztiválra, hogy arról elfelejtett szólni a rendezőnek. Így furcsa meglepetés lehetett számára a reggeli újságban a "Svéd siker Cannes-ban" című újságcikkben olvasni, hogy az az ő filmjéről számol be.

Woody Allen szerint Bergman (az alábbi képen kalapban instruálja Ulla Jacobsson-t) valószínűleg a filmtörténelem legnagyobb rendezője. Bevallom, ez az első film, amit láttam tőle, és állítólag ez még nem is az igazán komoly remekműveinek egyike. Én már ez alapján is elképzelhetőnek tartom, hogy Woody Allennek igaza van. Mindenesetre tartok tőle, hogy néhány film után Bergman rajongó leszek.

USA (Allied Artists), 100 perc, ff., angol

Rendező: Phil Karlson

Producer: Samuel Bischoff, David Diamond

Végignézve a filmet az az érzésem, hogy az itthoni, - a kilencvenes évekre jellemző szervezett bűnözők által - robbantásokkal és gyilkos leszámolásokkal fenntartott közhangulat nagyon hasonló lehetett, mint az ötvenes évek Amerikájának néhány városában. 

Ez a film ugyanis egy valódi város - az Alabamai Phenix City - valóságban is létező, bűnszervezete által fenntartott krízishelyzetét dolgozza fel, méghozzá igencsak realisztikusan, már-már hatásvadász módon. Ez utóbbit azért merem kijelenteni, mert bár többnyire valós események kerülnek bemutatásra, a készítők a kellő hatás eléréséhez olyan brutális jelenetet is beletettek, ami valójában nem történt meg: ilyen például egy fekete-bőrű kislány meggyilkolása, és tetemének egy illető háza előtt, egy autóból való kihajítása, mintegy "figyelmeztetésként" a maffia részéről. 

Ezúttal úgy kezdtem bele a film megtekintésébe, hogy egyáltalán nem olvastam előzetesen utána, ezért furcsa, és kicsit félrevezető volt, hogy - még mielőtt meglátnánk a főcímet - egy 13 perces interjú-összeállítással kezdődik a film. Bevallom, azt hittem, hogy egy ügyes kis ál-dokumentumfilmet látok, de mint utólag kiderült, itt valós személyeket, a város valódi lakóit láthatjuk, akik a maffia által okozott gyötrelmekről nyilatkoznak.

Ahogy az lenni szokott, a nagyrészt szerencsejátékból és prostitúcióból élő bűnszervezet minden eszközt bevetett, ha arról volt szó, hogy a saját érdekeit kellett megvédenie. Egy bizonyos Albert Patterson azzal jelentkezett be az államügyészi választásra, hogy rendbe teszi a közbiztonságot, felszámolja a bűnszervezetet. Miután megnyerte az Demokrata-párti előválasztást - tekintettel arra, hogy a szavazók túlnyomó többsége Demokrata párti volt, biztosra lehetett venni, hogy ő lesz az államügyész. A gátlástalan bűnözők ezért még a választások előtt a nyílt utcán lelőtték. Ez nagy butaság volt részükről, mert ez volt az utolsó csepp a pohárban, az általános közfelháborodásnak engedve az Amerikai kormány bevezényelte  a hadsereget, statáriumot rendeltek el, és felszámolták a teljes bűnszervezetet. A film készítésekor a kemény-fiúk egy része még bírósági ítéletére várt, annyira friss volt ez a történet. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a meggyilkolt ügyész fia (John Patterson), sikerrel vette át a jelöltséget, és meg is választották államügyésznek, majd később kormányzónak is. Ehhez a kampányhoz sikerrel használt fel részleteket ebből a filmből.

 A gonosz csak akkor győzedelmeskedik, ha a jó emberek nem tesznek semmit.

Igen, egy amerikai filmben nem érhet minket váratlanul ilyen, és ehhez hasonló "komoly mondanivaló". De akadt azért szellemes "megmondás" is: "Szerencsejáték az, ahol a nyerés a játékos szerencséjén múlik, Phenixben nincs szerencsejáték, mert soha egy játékosnak sincs szerencséje" - mondja valaki válaszul arra, hogy be kellene tiltani a szerencsejátékot.

A klubban, ahol a "nem-nyerőgépek" üzemelnek, természetesen gondoskodnak arról a szervezők, hogy az idejüket ott töltők, a pénzüket a játékon kívül is jó hatékonysággal költsék.

A fekete kislány esetén kívül van még néhány apróság, amiben a film kicsit csavart az igazságon. Itt például a Patterson-ék a hátrányos helyzetű feketék pártfogói, az igazi Patterson azonban nem csak abban versengett a republikánus riválisával, hogy melyiküket válasszák meg, hanem abban is, hogy kettejük közül ki a nagyobb "négergyűlölő". 

Szokatlanul indult a film, és meghökkentő brutalitásával tovább fokozta a várakozásaimat, valahogy mégis csalódást éreztem a végén. Amikor az erőszakot már nem lehetett hova fokozni, úgy éreztem, kiüresedett az egész...

USA (Parklane), 106 perc, ff., angol

Rendező: Robert Aldrich

Producer: Robert Aldrich

Egy kabátja alatt teljesen meztelen nő menekül sírva az országúton... (a mezítláb menekülés még egyszer visszaköszön majd a filmben, nyilván a láb-fétist kedvelők nagy örömére)

Mindent legyőző elszántsággal állítja meg az első arra jövő autót, bízva abban, hogy az majd segít megmenekülnie. A sors éppen Mike Hammer (Ralph Mieker) - aki történetesen egy magánnyomozó - autóját vetette arra, ő lesz a hőse ennek az izgalmas noir-nak. Mint kiderül, a menekülő hölgyet egy elmegyógyintézetben tartották fogva gonosz emberek, valamilyen rejtélyes okból. Bízik a férfiban, és arra kéri, hogy ha sikerül megmenekülnie, akkor mielőbb felejtse el őt, ám, ha nem élné túl, akkor emlékezzen rá. Ennek a kérésnek természetesen még komoly (és konkrét) jelentősége lesz majd a film során.

A nő szerintem nagyon hasonlít Ingrid Bergman-ra, de valójában Cloris Leachman. Róla egyrészt érdemes megjegyezni, hogy ez volt első mozifilmes szerepe. Ezelőtt inkább tévésorozatokban szerepelt a negyvenes évek végétől kezdve. A másik érdekesség vele kapcsolatban, hogy jelenleg is forgat és szinkronizál (97 évesen!). Elképesztő!

Nos, a menekülés nem sikerül, és ezzel kezdetét veszi a főhősünk megpróbáltatásainak sora. De előbb a hölgyet megkínozzák. Íme a meztelenség ábrázolásának legkreatívabb módja. A himbálózó láb tulajdonosáról tudjuk, hogy egyetlen kabátban menekült, a kabát viszont ott látható alatta a földön....

És ezzel tulajdonképpen tanúi vagyunk a noir-felől elindulva az exploitation filmek felé megtett első, "tapogatózó" amerikai lépéseknek. Az igazi exploitation filmek majd a 60-as évek végén kezdenek el szállingózni, és a hetvenes években élik fénykorukat, és a nyolcvanas évek második felétől, a videokamerák széles körű elterjedésével vesztik el jelentőségüket, amikor a szexuális tartalmat ábrázoló filmek készítése már nem csak a komolyabb filmkészítők privilégiuma volt, hanem bárkié, aki hozzájutott egy (ekkoriban még egyáltalán nem olcsó) videokamerához. Ez kaput is nyitott az exploitation halálának, és az olcsó, igénytelen pornográf anyagok tömegtermelésének. (Itt jegyzem meg, hogy az exploitation önmagában természetesen nem jelent magas minőséget, mint ahogy a pornográf filmeknek sem kellene feltétlenül gagyinak lenniük, még ha általában sajnos mégiscsak azok)

Tulajdonképpen B filmes anyagról van szó, kevesebb, mint három hét alatt zajlott ennek a filmnek a forgatása, de a rendező Robert Aldrich teljesen szabad kezet kapott a stúdiótól, pontosabban a rendező belevetette a szerződésbe, hogy minden döntésben övé az utolsó szó. Így ez a különleges hangulatú noir elsősorban nyilván az ő érdemeit dicséri...

Ha elgondolkozom, hogy a film címében szereplő halálos csók vajon melyik hölgyszereplővel kapcsolatos, akkor nem nagyon találom a választ... leginkább azért, mert szinte mindegyik női szereplő azonnal ráveti magát hősünkre. (tipikus noir-os elem) Alig találni a filmben olyan női szereplőt, aki ilyen vagy olyan okból, de ne kötne ki hősünk karjai között.

Sok-sok izgalmas képi megoldás látható a filmben. Az egyik például, hogy a "gonoszok" legtöbbször csak csípőtől lefelé látszanak. Érdekes pszichológiai megoldás ez. Amit nem látunk, oda az agy a lehető legerősebb formában képes behelyettesíteni. Ha például egy kellemes hangú fiatal hölgy hangját halljuk, akkor agyunk festői szépségűnek képzelheti. Ha nem konkrét fenyegetést kapunk, akkor agyunk azzal helyettesíti amitől a legjobban félünk...A csípőtől lefelé mutatott bűnözők is nyilván még ijesztőbbek, mint ha valami félelmetes arcú gengsztereket látnánk. Holott a rendező jól válogatott, mert a Volt Egyszer egy Vadnyugatból ismerős (a bevezetőben elhalálozó) kancsal bandatagként ismert Jack Elam nem egy bizalomgerjesztő pofa... azon ritka pillanatokban, amikor a gengszterek arca is látszik, vele is találkozhatunk, mintegy kellemes meglepetésként...

Szegény, ezzel az arcberendezéssel nem hiszem, hogy sok romantikus szerepet kapott...

Bezzeg a főszereplő magánnyomozó a noir-os , magányos férfihős minden ismertetőjelét magán viseli. Kemény, férfias, sármos...

Egy darabig csak újabb kérdéseket kapunk, aztán a film utolsó perceiben persze jönnek válaszok is, bár azt nem mondanám, hogy egy konzekvens egész jön ki a dologból. Nem is volt túl nagy siker ez a film a moziba kerülésekor. Kivételesen itt most el tudtam vonatkoztatni attól, hogy bizony voltak benne nagyon erőltetett logikai bukfencek. A hangulat szerintem remek és újszerű... kellemesen élvezhető...

Franciaország (OGC, Play Art, Cyme), 102 perc, ff., francia

Rendező: Jean-Pierre Melville

Producer: Jean-Pierre Melville

Talán ilyenek lettek volna az amerikai noir-ok, ha a negyvenes években nem lett volna még olyan erős a hollywoodi cenzúra, hogy megakadályozza egy-egy meztelen női test megmutatását. Megjegyzem, ezt a filmet Amerikában csak a nyolcvanas években mutatták be először, holott az a meztelenség, ami itt látható, mai szemmel szinte észre sem vehető.

Az amerikai noir-ok ihlették tehát ezt a kaszinó-rablásra kihegyezett francia krimit, többen viszont ezt a filmet tartják a francia új-hullám ihletőjének, vagy egyenesen annak előfutárának.

A 38 éves francia rendezőnek ez a negyedik egész estés mozija volt. Kísérletezett háborús filmmel, melodrámával, végül többé-kevésbé a bűnügyi filmekben találta legnagyobb örömét. A hatvanas évek első felében leginkább Belmondoval, az évtized második felében pedig főleg Alain Delonnal forgatott jó kis filmeket. 

Bob, a játékos (Robert Duchesne) egy úriember-szerű volt bűnöző (bankrabló), jelenleg megrögzött szerencsejátékos. Mintegy húsz éve hátat fordított minden törvénytelenségnek, életének jelentős részét a Montmartre-on (Párizs bohém negyede) éli, különböző bárokban és kártyatermekben, de az utóbbi időben mintha elpártolt volna tőle a szerencse.

Bob minden körülmények között úriemberként viselkedik. A fenti képen látható lányt például kimenti egy gyenge jellemű strici karmaiból, és még fel is ajánlja, hogy legénylakásán aludjon, ha nincs hova mennie, ám meg sem fordul Bob fejében, hogy a helyzettel visszaéljen. Bob pártfogoltja, Paolo... szinte istenként tekint példaképére (Bob-ra). Na ő már nem olyan erős jellem, természetesen azonnal egy ágyban kötnek ki a könnyűvérű lánnyal. (Isabelle Corey, a forgatáskor még alig 16 éves).

De mindezek csak mellékes kanyarok a fősodor mentén. A lényeg, hogy 20 évnyi bűntelen élet ide vagy oda, Bob most élete nagy dobására készül. Egy Deauville-i kaszinót tervez kirabolni. Deauville Normandiában található, és szokás Párizs riviérájának is hívni, mivel ez a tengerparti nyaralóhely van legközelebb a francia fővároshoz. (2-3 óra autóval). Ennek a kaszinóját tervezi most Bob kirabolni, és ehhez egy olyan társaságot ránt össze, akik között a komplex "munka" minden részfeladatára található egy-egy alkalmas ember. Már csak egy "szponzor-ra van szükség, aki finanszírozza a bűntényhez szükséges előzetes költségeket cserébe a hatalmas zsákmány egy bizonyos hányadáért...

Ismerős a történet, ugye? Egy darabig én is azt hittem, hogy az Ocean's Eleven francia eredetijét nézem, de aztán egy ponton, úgy a film kétharmada tájékán egész más irányba ment el a film, mint ahogy azt az Ocean's Eleven alapján vártam. Mindenesetre az biztos, hogy részben ez a film ihlette az említett 1960-as (és persze annak  2001 remake-jének) a történetét. 

Kicsit vegyesek az érzelmeim ezzel a filmmel kapcsolatban. Nagyon kellemes, látványos a kamerakezelés, érdekes a történet, jó a hangulat. Azonban néha, mintha megbicsaklana a film ritmusa. Helyenként megáll, rááll a rendező egy hangulati elemre, például a kaszinós játékokra, és azt mutatja perceken keresztül, én pedig azt vettem észre, hogy kicsit eluntam magam, elkalandozott a gondolatom...

Mindenesetre, ha ilyen lesz a francia új-hullám, akkor hadd jöjjön, érzem, hogy tetszeni fog!

Dánia (Palladium), 126 perc, ff., dán

Rendező: Carl Theodor Dreyer

Producer: Carl Theodor Dreyer, Erik Nielsen, Tage Nielsen

Nem könnyen emészthető ez a film. Türelem és kitartás kell hozzá, vagy mondjuk inkább úgy, hogy megszállott filmrajongónak kell lenni ahhoz, hogy valaki így a 21. században végignézzen egy ilyen nagyon lassú, és nagyon nem látványos filmet. (Ez utóbbi megállapításom talán félreérthető lehet, hiszen maguk a képek nagyon szépen megkomponáltak, de inkább festményszerűen statikusak, ami a mai vibráló klipekhez szokott szemnek elképesztően lassúnak és unalmasnak hathat.)

De aki a film 126 percéből két órának bizalmat ad, az az utolsó 6 percben bőven megkapja a kárpótlást. És ezt úgy kell leírnom, hogy sajnos megint elkövettem azt a hibát, hogy előzetesen utánaolvastam a filmnek, és gyakorlatilag lelőttem magamnak azt, amiről ebben a posztban szigorúan nem fogom lerántani a leplet (azaz a befejezést).

Kaj Munk református pap és drámaíró műve alapján készült ez a film. Munk 1925-ben írta ezt a drámát, és 1932-ben mutatták be Koppenhágában. Dreyer már ekkor elkezdte tervezgetni, hogy hogyan csinálna ebből filmet, de elég sokáig nem volt erre lehetősége. Közben 1943-ban a svéd Gustaf Molander elkészítette a maga filmes feldolgozását. (Ha hinni lehet az IMDB-s értékeléseknek, akkor az sem sikerült túl rosszul.) Végül 1955-ben Carl Theodor Dreyer számára is elérkezett az idő, hogy elkészíthesse a maga verzióját.

Egy özvegyember három fiával él egy háztartásban. Egyik fia már házas, van egy lánygyermekük, és újabb gyermeket várnak. A másik fiú szerelmes, de a leánykéréssel akadályba ütközik, mert a lány családjával apróbb vallási ellentétben vannak. (A lány apja valami szektát alapított, pontos részletekbe nem megy bele a film).

A harmadik fiú Johannes - aki a film plakátján is van, és aki külsőleg nagyon emlékeztet Jézusra - nos, ő megbolondult. Azt hiszi. hogy ő Jézus. Zavarosan beszél, időnként feltehetően epilepsziás rohamoktól rosszul lesz...

A család háziasszonya, az özvegyember menye, valóban terhes volt a film forgatásakor. De ez még nem minden. A forgatás alatt megszült. Beleegyezett, hogy a szülőszobában fölvegyék a vajúdás hangjait, és ezt a felvételt fölhasználták a filmben a vajúdás szomszéd szobából átszűrődő hangjaként. 

A baba farfekvéses, hiába az orvosi segítség, az anya és kis gyermeke is meghal a komplikáció következtében.

Mindezt a bolond gyerek - aki Jézusnak képzeli magát - megjósolta az unokának, de egyúttal meg is nyugtatja, hogy, ha a többiek engedik neki (!) akkor ő föltámasztja az anyját.

Az őrült Johannes beszéde magán viseli az elborult elméjű önjelölt megváltók szokásos jellemzőit. Lassan, pátosszal beszél, néha értelmetlenül, összefüggések nélkül... Ám a kislány minden feltétel nélkül bízik benne. 

A kislány még akkor sem esik kétségbe, amikor a ravatalon el kell köszönnie halott édesanyjától. 

Dreyerrel a Jeanne D'Arc (1928) és a Vámpír (1932) kapcsán találkoztunk. Régi motoros volt tehát, és azt kell mondanom, hogy stílusán nagyon meglátszik az "old school" történetmesélés: leginkább totálok láthatóak, és azok is hosszú snitteken. Jelenet közben vágás alig látható. A kamera öreges nyugalommal időzik a cselekményen, esetenként elmozdul, követi szobán belül az események folyását, de vágás csak akkor van, amikor helyszínt váltunk. Ez egyrészt megköveteli, hogy figyelmünket kordában tartsuk, másrészt olyan érzetet kelt, mintha valóban egy színházi előadást látnánk. 

Azt javaslom, hogy tényleg csak az kezdjen bele Dreyer utolsó előtti filmjébe, aki nem retten el a lassan , színpadias stílusban csordogáló filmtől, de aki megteszi, az a végén furcsa, de kellemes, melegséggel eltöltő élményben fog részesülni... ezt szinte garantálhatom...

És nem szabad utánaolvasni, kommenteket is csak saját felelősségre, mert a kommentekre nálam soha nincsen spoiler-tilalom!

USA (Hecht-Lancester Productions), 86 perc, ff., angol

Rendező: Delbert Mann

Producer: Harold Hecht és Burt Lancester

Lehet, hogy csak gonosz pletyka, de a mende-mondák szerint ezt a filmet a két producer Harold Hecht és Burt Lancester arra a célra szánta, hogy a róluk elnevezett produkciós cég adózás előtti nyereségét csökkentsék vele. Magyarul, egyáltalán nem volt cél, hogy különösebben jó filmet csináljanak. Sőt, amikor fölmerült, hogy a főszerepet esetleg Marlon Brando-nak adná a rendező, a két főnök hallani sem akart róla, mert akkor esetleg túl sok néző váltott volna jegyet a filmre. Őszintén szólva számomra nem világos, hogy miért éri meg veszteséges filmet gyártani, lehet, hogy ezek valóban csak rosszindulatú pletykák.

Ami viszont biztosan igaz: bármilyen mostoha csillagzat alatt született is a film, nyolc Oscar jelölést kapott, és ezekből négyet el is nyert, köztük a legfontosabbat, a legjobb filmnek járó szobrot is! Hab volt a tortán a Velencei filmfesztivál Arany Pálma díja!

Mindezt úgy, hogy gyakorlatilag teljesen sztár-mentes volt a szereplőgárda, a női főszereplő például baloldali szervezkedés ürügyén feketelistán volt, évek óta nem volt filmes ajánlata, csak férje tudta kizsarolni, hogy legalább ebbe a filmbe kerülhessen be. Ehhez persze Gene Kelly-nek kellett hívni ezt a férjet. Alacsony volt a költségvetés, nem volt benne hatalmas dráma, igazából egy 1953-as tévéfilm újrafeldolgozásáról beszélünk. Nem volt szélesvásznú, holott egyre több ilyen filmet készítettek már ekkor, de még csak színes sem volt. 

A legjobb filmnek járó szobor mellett a legjobb forgatókönyvért és rendezésért is díjat kapott a film. A negyedik szobrot pedig a férfi főszereplő Ernest Borgnine (jobbra) kapta. (balra Jack Lemmon)

Ernest Borgnine-t a listán néggyel ezelőtti filmnél (Rossz nap Black Rockban) örök mellékszereplőnek tituláltam. Tény, hogy eddigi filmjeiben leginkább keménykedő "gonosz"-ként volt látható kevéssé jelentős szerepekben.

Gyerekkoromban sok filmben láttam, - akkor már - őszes hajával, pocakos mackó alkatával, és Süsü a Sárkány fogsorára hasonlító fogaival olyan kedves nagypapis karaktereket játszott, amik jellemzően szimpatikus szerepek voltak. Ezt az arcát (leszámítva az ősz hajat) ebben a filmben tudta először igazán megmutatni. 

Az első nagyfilmjét készítő rendező (Delbert Mann) keresgélte a legalkalmasabb jelöltet a film férfi főszerepére... egy barátja, a szintén rendező Robert Aldrich javasolta neki Ernest Borgnine-t.

Élete végéig (szép kort, 95 évet élte meg) maga Borgnine is sokszor emlegette, hogy Robert Aldrich-nek köszönheti a karrierjét.

Egy olasz-amerikai család életébe kapunk egy kis betekintést, leginkább persze a főszereplő Marty (Borgnine) sorsát ismerjük meg. 36 éves, hentes és édesanyjával él. Reménytelennek látja, hogy valaha is egy megfelelő nőt találjon magának. A rokonai piszkálják is, hogy mikor nősül már meg... Ő persze nősülne, ha tudna, de ezzel a nem túl vonzó kinézettel kinek kellene?

Egy párhuzamos szálon megismerkedünk az édesanya húgának családjával is, pontosabban a hölgy fiával, annak feleségével és gyermekükkel. Nem túl harmonikus az együttélés, természetesen a feleség és anyósa között van állandó feszültség...

Marty azért eljárkál barátaival hétvégenként szórakozóhelyekre, és míg barátai számára mindig akad egy-egy hódítás, Marty számára csodával érne fel, ha valaki az első alkalom után újra kíváncsi rá. Végül rátalál egy csodára, ő Clara (Betsy Blair - civilben Gene Kelly felesége 1940-től)

Clara majdnem szép. Tanárnő, és nem olasz származású... annyira nem is fiatal...

Anya: Az effajta nőket egy lépés választja el az utcalányoktól!

Marty: Miket beszélsz? Rendes lány!

Anya: Nem olasz családból való! 

Marty: Nem tetszik? Hát alig láttad öt percet!

Mint látható, az anya, aki tökéletes harmóniában élt fiával kettesben, ráadásul állandóan piszkálta őt, hogy házasodjon meg - most, hogy elérhető közelségbe került egy potenciális meny rémképe - azonnal elkezdi az aknamunkát a hölgy ellen...

Kedves film, szükség van az ilyen trükköktől, látványosságtól mentes, megnyugtató, emberközeli filmekre, ezzel együtt mégis nagyon meglepett, hogy ezzel 1955-ben Oscart lehetett nyerni...