USA (Allied Artists), 100 perc, ff., angol
Rendező: Phil Karlson
Producer: Samuel Bischoff, David Diamond
Végignézve a filmet az az érzésem, hogy az itthoni, - a kilencvenes évekre jellemző szervezett bűnözők által - robbantásokkal és gyilkos leszámolásokkal fenntartott közhangulat nagyon hasonló lehetett, mint az ötvenes évek Amerikájának néhány városában.
Ez a film ugyanis egy valódi város - az Alabamai Phenix City - valóságban is létező, bűnszervezete által fenntartott krízishelyzetét dolgozza fel, méghozzá igencsak realisztikusan, már-már hatásvadász módon. Ez utóbbit azért merem kijelenteni, mert bár többnyire valós események kerülnek bemutatásra, a készítők a kellő hatás eléréséhez olyan brutális jelenetet is beletettek, ami valójában nem történt meg: ilyen például egy fekete-bőrű kislány meggyilkolása, és tetemének egy illető háza előtt, egy autóból való kihajítása, mintegy "figyelmeztetésként" a maffia részéről.
Ezúttal úgy kezdtem bele a film megtekintésébe, hogy egyáltalán nem olvastam előzetesen utána, ezért furcsa, és kicsit félrevezető volt, hogy - még mielőtt meglátnánk a főcímet - egy 13 perces interjú-összeállítással kezdődik a film. Bevallom, azt hittem, hogy egy ügyes kis ál-dokumentumfilmet látok, de mint utólag kiderült, itt valós személyeket, a város valódi lakóit láthatjuk, akik a maffia által okozott gyötrelmekről nyilatkoznak.
Ahogy az lenni szokott, a nagyrészt szerencsejátékból és prostitúcióból élő bűnszervezet minden eszközt bevetett, ha arról volt szó, hogy a saját érdekeit kellett megvédenie. Egy bizonyos Albert Patterson azzal jelentkezett be az államügyészi választásra, hogy rendbe teszi a közbiztonságot, felszámolja a bűnszervezetet. Miután megnyerte az Demokrata-párti előválasztást - tekintettel arra, hogy a szavazók túlnyomó többsége Demokrata párti volt, biztosra lehetett venni, hogy ő lesz az államügyész. A gátlástalan bűnözők ezért még a választások előtt a nyílt utcán lelőtték. Ez nagy butaság volt részükről, mert ez volt az utolsó csepp a pohárban, az általános közfelháborodásnak engedve az Amerikai kormány bevezényelte a hadsereget, statáriumot rendeltek el, és felszámolták a teljes bűnszervezetet. A film készítésekor a kemény-fiúk egy része még bírósági ítéletére várt, annyira friss volt ez a történet. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a meggyilkolt ügyész fia (John Patterson), sikerrel vette át a jelöltséget, és meg is választották államügyésznek, majd később kormányzónak is. Ehhez a kampányhoz sikerrel használt fel részleteket ebből a filmből.
A gonosz csak akkor győzedelmeskedik, ha a jó emberek nem tesznek semmit.
Igen, egy amerikai filmben nem érhet minket váratlanul ilyen, és ehhez hasonló "komoly mondanivaló". De akadt azért szellemes "megmondás" is: "Szerencsejáték az, ahol a nyerés a játékos szerencséjén múlik, Phenixben nincs szerencsejáték, mert soha egy játékosnak sincs szerencséje" - mondja valaki válaszul arra, hogy be kellene tiltani a szerencsejátékot.
A klubban, ahol a "nem-nyerőgépek" üzemelnek, természetesen gondoskodnak arról a szervezők, hogy az idejüket ott töltők, a pénzüket a játékon kívül is jó hatékonysággal költsék.
A fekete kislány esetén kívül van még néhány apróság, amiben a film kicsit csavart az igazságon. Itt például a Patterson-ék a hátrányos helyzetű feketék pártfogói, az igazi Patterson azonban nem csak abban versengett a republikánus riválisával, hogy melyiküket válasszák meg, hanem abban is, hogy kettejük közül ki a nagyobb "négergyűlölő".
Szokatlanul indult a film, és meghökkentő brutalitásával tovább fokozta a várakozásaimat, valahogy mégis csalódást éreztem a végén. Amikor az erőszakot már nem lehetett hova fokozni, úgy éreztem, kiüresedett az egész...