USA (Warner), 106 perc, ff., angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Herbert Coleman és Alfred Hitchcock

Szokatlan film ez Hitchcocktól, és merőben más, mint a listán néggyel ezelőtti, A Férfi, aki túl sokat tudott című krimi. Szinte mindenben szöges ellentéte annak.

Ez fekete-fehér (és nagyon jól áll neki!), amaz Technicolor nyersanyagra készült.

Ebben Henry Fonda a főszereplő, akit a Volt egyszer egy Vadnyugat-beli alakítása miatt imádok, ellenben a másik film főszereplőjével James Stewart-tal, akit általában nem kedvelek, még ha abban a filmben nem volt különösebben zavaró. (A két színész egyébként nagyon jó barátságban volt egymással)

De a legnagyobb különbség talán az, amire a rendező, aki a film elején egy ügyes, ellenfényes beállításban, körvonalai alapján is felismerhetően besétál a nagy-totál középpontjába és ezt a bevezetőt mondja:

Alfred Hitchcock vagyok. Ezidáig sokféle feszültséget keltő filmet forgattam. De most egy merőben más filmet tekintsenek meg! Abban különbözik, hogy ez egy utolsó szóig igaz történet. Sőt, olyan elemeket tartalmaz, melyek furcsábbá teszik, mint a többi, melyet csupán a fantázia hozott létre.

Hitchcock szerette kicsit túlpörgetni a marketinggépezetet, ezért nem dőltem be azonnal a promónak, és a film vége előtt nem is néztem utána, hogy valóban megtörtént esettel van-e dolgunk, de a film megtekintése alatt már látszott, hogy a szemét rendőröktől kezdve az igazságszolgáltatási gépezet kérlelhetetlen kegyetlenségéig minden pontosan úgy működött, mint a valóságban. Azaz teljesen mindegy volt, hogy ez a történet mennyire valóságos (mint kiderült, gyakorlatilag teljesen), ugyanezek a dolgok nap-mint nap megtörténnek a világ bármelyik országában, sőt, ami a legszomorúbb, hogy tulajdonképpen megtörténhet szinte bárkivel.

Fonda azért volt tökéletes választás erre a szerepre, mert nála becsületesebb arcú színészt nem tudnék mondani. Nem kis dilemmát okoz a mai napig, hogy bár Fonda karaktere (Frank) a Volt egyszer egy vadnyugatban többek között legyilkoltat egy egész családot gyerekestül, én mégis szomorú voltam, amikor a film végső, nagy összecsapásában elnyerte méltó büntetését. Fonda egyszerre tudta megformálni Frank-ben a velejéig gonosz bandavezért, és halála pillanatában az esendő embert... Szóval itt, ahol arról lesz szó, hogy az ártatlan kisember bekerül az (i)gazságszolgáltatás kegyetlen fogaskerekei közé, tökéletesnek bizonyult. Kár, hogy más Hitchcock filmben nem látható Fonda.

Felesége betegségének kezeléséhez (Amerikában akkor sem volt, ma sincs alanyi jogon járó általános egészségügyi ellátás) Manny Balestrero (Fonda) kénytelen kölcsönhöz folyamodni. Amikor a pénzintézet ablakánál várakozik, egy rossz mozdulatnak, és alkatbeli hasonlóságának következtében összekeveri valaki több korábbi rablás elkövetőjével. 

A zsaruk nyilván 95%-ban bűnözőkkel foglalkoznak, akik szintén többnyire ugyanúgy ártatlannak vallják magukat, mint azok, akik tényleg ártatlanok, node ez a rutin oda vezet, hogy ezek a nyomozók az ártatlanokat is hajlamosak magát mentegető bűnösként kezelni. Szegény Manny épp munkájából tart haza a családhoz, a házának kapujában fogják el a rendőrök. Látja ugyan az ablakon keresztül feleségét, de köszönni neki, értesíteni, hogy késve fog hazaérni, már nem engedik, mondván, csak egy pár perces rutinvizsgálatról van szó... de mi már persze sejtjük, hogy várhatóan jó darabig nem fogják viszont látni egymást....

És ekkor következnek a rendőri gépezet legaljasabb trükkjei. Számukra a feladat - mint sokan tudjuk - elsősorban nem az igazság kiderítése, hanem az elkövető elfogása... az sem olyan baj, ha nem az igazi elkövető, csak valaki legyen, hogy javítsunk a statisztikán...

A jó zsaru - rossz zsaru felállás csak az egyike azoknak az aljas rendőr-technikáknak, amikkel még az ártatlan embereket is idővel úgy meg lehet törni, hogy az ember elkezd kételkedni a saját ártatlanságában is...

Aki ártatlan, annak nem kell tőlünk félnie

... mondja a jó zsaru szerepét játszó rendőr, de mi látjuk, hogy egyre nagyobb bajba kerül főhősünk. A rendőrök szedik elő sorra azokat a rablási eseteket ahol a gyanúsítotthoz hasonló testalkatú elkövetők voltak, és szembesítéskor - bár a szemtanúk meglehetősen bizonytalanok,- ha a rendőrök sejtetik velük, hogy ez bizony valószínűleg az elkövető, akkor akár hajlamosak eskü alatt is vallani, hogy felismerték benne a bűnöst...

Szorul a hurok kedves Balestero, jó, ha felkötöd a gatyádat!

Nem fogom persze lelőni a teljes történetet, mert - mint kiderül - a valóság ezúttal tényleg izgalmasabb végkifejletet hoz néhány kitalált történetnél...

Amennyire utánaolvastam, a szokásos, valódi történetek Hollywood-i megfilmesítésekhez képest, (melyek legtöbbjénél a valóság csak a történet vázát szokta adni) úgy néz ki, hogy ezúttal szinte a legkisebb részletekbe menően hű a film a valósághoz. 

Annyira, hogy a börtönös jelenetet ugyanabban a börtönben vette fel Hitchcock, ahol az igazi Balestrero-t is rabosították. Ezúttal azonban nem ürítették ki az egész szárnyat, mint az Egy halálraítélt megszökött forgatásánál, így fordulhatott elő, hogy állítólag az eredeti változatban (én többek között Mécs Károly szinkronjával láttam) a börtönös jelenetben a háttérből hallatszik, hogy valaki kérdezi Henry (Fondát), hogy miért hozták be... Nyilván látták, hogy forgatás van, de viccesnek érezte az illető, hogy a színészt eredeti nevén szólítja meg... Hitchcock pedig benne hagyta a filmben ezt a tréfát...

A film végén kapunk egy jó kis tárgyalásos részt is, ahol volt egy pont, amihez elkél egy kis magyarázat az amerikai jogban nem túl járatos néző számára. A tárgyalás folyamán az egyik esküdt elkövet egy technikai hibát - félbeszakítja a védőügyvéd tanúkihallgatását egy ingerült, kéretlen bekiabálással. Ezzel a hibával diszkvalifikálja magát esküdti minőségéből, új esküdt kell, és a tárgyalást elölről kell kezdeni. Ennek látszólag időhúzás jellegű szerepe van csak, ám amint kiderül majd, perdöntő jelentőségű fontossága lesz...

Nem szabad szokványos Hitchcock filmre számítani, mert nemhogy gyilkosság, de még csak hulla sincsen ebben a filmben. Maguk az említett rablások is - bár fegyveresek - egyik sem végződik semmilyen sebesüléssel, tehát - bár bűnügyi történetről van szó - és végig hisszük, hogy a vádlott ártatlan, a lényeg a gépezet bemutatásán van, mely beszippantja az embert, és ha úgy akarja, bárkiből bűnöst tud gyártani...

USA (Walter Wanger Productions), 80 perc, ff., angol

Rendező: Don Siegel

Producer: Walter Wanger

Amikor már sokadik alkalommal állok fel csalódottan az ötvenes évek közepén nagy költségvetéssel készült, sztárokkal forgatott, de igencsak lagymatag Hollywood-i filmek megtekintése után, akkor szerencsére mindig jön egy olyan film, ami visszaadja a reményt.

Bár formailag valóban Hollywood-i ez a film, nem a nagy stúdiók egyikében (Fox, Paramount, Warner) készült, még csak nem is a kisebbek közül valamelyiknél (Universal, Columbia), hanem egy teljesen független produkciós cégnél, ami azé a Walter Wanger-é volt, aki 1939 és 1945 között egy kisebb megszakítással annak a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémiának az elnöke volt, amely a jól ismert Oscar díjakat osztja.

A 80 perces időtartamon, és a sztárok teljes hiányán már előre sejthető, hogy a stúdió csak B filmes reményekkel vágott bele ennek a filmnek a készítésébe. Mégis sokkal több kellemes percet okozott, mint az 1955-56-os évek többi Hollywoodi termése (leszámítva a remek  A Tiltott Bolygót)

A fenti fotót nézve kicsit felderenghetnek későbbi korok zombis, élő-halottas üldözései, amikor a magára maradt embert, vagy párost a legizgalmasabb jelenetben már egy egész városnyi élőhalott veszi üldözőbe. Nos, itt a kis stúdiónak nem volt költségvetése egy városnyi élőhalott ábrázolására, ettől egy fázissal még hátrébb vagyunk az időben, de a végeredmény ettől még ugyanolyan izgalmas.

A főszereplő orvos (Kevin McCarthy) egy konferenciáról a hazatérve azt tapasztalja, hogy egyre több furcsa eset fordul elő a városban. Különböző emberek panaszkodnak, hogy egy-egy rokonuk, ismerősük, bár látszólag semmit sem változtak, mintha nem azok lennének akik eddig.... például egy kisfiú, aki menekül édesanyja elől, sírva panaszolja, hogy aki az édesanyjának tűnik, az valójában nem az, csak úgy néz ki. És egyre több ilyen eset fordul elő... Ez a furcsa, járvány-szerűen terjedő valami hamarosan az orvosunk ismerősi körében is felüti a fejét...

Hamarosan kiderül, hogy valahonnét testek kerülnek elő, amik eleinte még viszonylag arctalanok, de néhány nap alatt felveszik egy-egy ember pontos mását, és ezután - a feltételezések szerint - átveszik életüket, emlékeiket és gondolataikat is. De mégsem teljesen ugyanazok az emberek lesznek, inkább valami zombiszerű lényekre hasonlítanak. Legfontosabb ismertetőjelük, hogy ezek az utánzatok nemigen mutatnak intenzív érzéseket, megnyilvánulásokat. Ha tehát valaki ilyen lények közé keveredik, és nem akar lebukni, jó, ha tudja, hogy nem szabad a pánik jeleit mutatni.

Na és honnét kerülnek elő ezek a bábszerű formából kialakuló emberszerű lények? Hát az égből hulló magokból kikelt növények gubóiban teremnek... Jó ez így kicsit erősen hangzik, elismerem, de a filmben - bár elsőre kicsit viccesnek tűnhet - működik a dolog.

Az fenti képen látható, hosszúra nyúlt gigantikus kelbimbó szerű gumóból bújnak ki a még szinte alaktalan bábok. Egy ilyen báb kibújása látszik az alábbi képen a földön:

A speciális effektekre állítólag mindössze 15.000 USA dollárt költöttek, ami még akkoriban is egészen kis összegnek számított egy Hollywoodi filmes költségvetésben. Itt jegyzem meg, hogy az egész filmet nagyjából három hét alatt leforgatták. Egy átlagos film leforgatása általában inkább néhány hónapig szokott tartani.

A főszerepet Kevin McCarthy játssza, szerintem nem rosszul. Jól áll neki ez a noir-os stílus, ami ezt a filmet áthatja. Nem szokták kifejezetten film noir-nak titulálni, én mégis inkább éreztem benne azt a tipikus noir-os hangulatot (persze, kinek mit jelent a noir-os hangulat?!), mint sok más, hivatalosan noir-ként elkönyvelt filmben.

Kevin McCarthy megkapta azt a megtiszteltetést, (amit én mindig nagyon kedves gesztusnak érzek), hogy egy kisebb mellék-szereppel megajándékozták az 1978-as remake-ben, mely Donald Sutherland és Jeff Goldblum nevéhez kötődik, és amely 7,4-es IMDB pontszámával feltételezhetően szintén remekül sikerült. (aki látta, írjon róla kommentben).

Franciaország (Gaumont), Nouvelles Éditions), 99 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Alain Poiré, Jean Thuillier

A rendező, - Robert Bresson - maga is részt vett a francia ellenállásban, és szintén "volt szerencséje" élvezni a nácik "vendégszeretetét", így vélhetően személyes okok is vezették abban, hogy megfilmesítse André Devigny visszaemlékezését, aki - szintén ellenállóként - raboskodott a Montluc nevű katonai börtönben, 1943-ban. Nemcsak raboskodott, de halálra is ítélték. 

Ahogy a filmben látható is, a háború során nem kellett hosszasan elhúzódó büntetőeljárástól tartani, illetve az ügyvédi díjaktól sem szegényedett el az ember. Az eljárás lényege az volt, hogy átvezették a tárgyalóba a vádlottat, ahol a hatóság embere közölte vele a nyomozás eredményét, majd a halálos ítéletet. Nem volt ott vád- és védőbeszéd, fellebbezés és hosszú indoklás...

André Devigny-nek tehát sikerült megszöknie ebből a börtönből, amit egészen odáig teljesen szökésbiztosnak tartottak.
Besson annyira autentikus akart lenni, hogy a film kedvéért sikerült kiüríttetni Montluc-ot, két hétig átköltöztették a rabok egy részét más börtönökbe - én még azt is el tudom képzelni, - bár erről nem olvastam konkrétumot - hogy pontosan abban a cellában vették fel a film nagy részét, melyből a valódi szökést végrehajtotta Devigny. 

Elképesztő az a leleményesség, ami ezt a rabot jellemezte. Nem csak az a fantasztikus, hogy hogyan tudta cellájából megtervezni a szökést, hanem hogy a rendelkezésre álló minimális berendezési tárgyakból, eszközökből hogyan készített a szabaduláshoz felhasználható tárgyakat. 

Devigny egyébként Bresson rendelkezésére bocsájtotta azokat az eszközöket, melyeket a menekülés során megtartott.

• 
• 
• 

Borzasztóan feszült a film hangulata szinte az elejétől a végéig. Kizárólag amatőr színészekkel dolgozott a rendező, de ennek semmilyen negatív következményét nem láttam. Sőt, ha jobban belegondolok, talán pont emiatt válik igazán hitelessé. Mert nincs benne semmi pózolás, túlgondolás. A főszereplő érzéseit nem az arcáról lehet leolvasni, - ami szinte teljesen érzelemmentesnek tűnik - , hanem a film szövegterjedelmének túlnyomó részét kitevő belső monológból, mely folyamatosan közvetíti a néző számára a főszereplő érzéseit, gondolatait, és részben magyarázza az aktuálisan történő eseményeket.

• 
• 
• 
• 
• 

Sok mindenben - leginkább eszközeiben - hasonlít ez a film az általam eddig látott egyetlen másik Bresson filmhez, az Egy Falusi Plébános Naplójá-hoz. Annál a filmnél is megjegyeztem, hogy a képek alapján, és az alapján, amit el lehet mondani róla, az ártatlan szemlélő számára minden bizonnyal úgy tűnhet, hogy ez egy végtelenül unalmas művészfilm, holott mindkét esetben rettentő feszültségben követtem végig az eseményeket.

Igen jó film ez.

Japán (Nikkatsu), 116 perc, ff., japán

Rendező: Kon Ichikawa

Producer: Masayuki Takaki

A második világháború legvégén járunk, és a Burmai (mai nevén Mianmar, mely Thaiföldtől észak-nyugatra fekszik) fronton vagyunk, ahol a Japánok állnak szemben Britekkel és a Kínaiakkal, és mint tudjuk, nem a Japánok állnak nyerésre...

Van egy japán csapat, mely nem csak hősiességéről ismeretes, hanem arról is, hogy katonái állandóan énekelnek. Gyakorlatilag mint egy férfikórus... (be kell vallanom, ez a film már az elején nagyjából elvesztett engem, amikor az angolok által bekerített csapat elkezdett énekelni, mire az angolok - ahelyett, hogy lepuffantották volna őket, - egy emberként csatlakoztak az "énekkarhoz".)

Kuroszavát - főleg Japánban - sokan vádolták azzal, hogy nagyon európaias filmeket készített. Tény, hogy Kuroszava filmjeit szeretem, Ichikawa viszont valahogy nagyon távol áll tőlem... nem is igazán értem, hogy mi akart lenni ez az egész... Ez lenne az igazán japános japán filmművészet?

Hiába énekeltek az angolok a japánokkal közösen, azért csak fogolytáborba került az énekkar, de közben Japán kapitulált, úgyhogy nincs is túl nagy jelentősége a dolognak. Még annyi teendő van, hogy a szomszédos hegy tetején van egy másik japán csapat, akik látszólag nem akarnak tudomást venni a fegyverletételről, így a csapat vezetője megkéri a dalárda egyik tagját, hogy próbálja jobb belátásra téríteni őket, így meg lehetne őket menteni. Az illetőt Mizushimának hívják, és van neki mellesleg egy burmai hárfája (olyasmi, mint amilyen a jobboldali képen is látható), amin egész szépen tud játszani miközben a kórus énekel..

Mizushima hiába győzködi a fentieket, azok hallani sem akarnak a megadásról. Inkább hősi halált halnak, mintsem megadják magukat. Nem is sejtik, hogy vágyuk milyen hamar teljesül, hiszen a 30 perces ultimátum leteltével az angolok halomra lövik a csapatot. Mindenki meghal, Mizushimával együtt...

Azaz... ki tudja... A hadifoglyokként másik városba vezényelt japán karénekes gárda időnként egy szerzetest lát feltűnni útjuk során, aki kiköpött mása a hősi halált halt Mizushimának... ám ez a szerzetes soha nem áll szóba velük...

Burma földje vörös.... és a sziklái is... - halljuk a filmben többször is... feltételezem, hogy a harcokban elhullott katonák vére festette vörössé Burma földjét... és természetesen ennek köze lesz majd a végső magyarázathoz az eltűnt Mizushima és a szerzetes titkával kapcsolatban.

Végtelenül pacifista lesz a magyarázat... olyan szirupos, mintha valami mesét néznénk. És ez nem is egészen véletlen, hiszen ez a történet eredetileg egy japán mese, amit a rendező realisztikus elbeszéléssé szeretett volna formálni... érzésem szerint kevés sikerrel... na de a legjobb külföldi filmnek szóló Oscar jelölés és a filmet világszerte övező szeretet alapján nyilván az én ízlésemmel van baj...

• 
• 
• 

Ichikawa egyébként eredetileg színesben szerette volna elkészíteni a filmet, de félt, hogy ha a Burmai felvételeknél valamilyen technikai probléma merül fel a nagyon drága és bonyolult színes kamerákkal kapcsolatban, akkor nem fognak tudni forgatni. Így végül a fekete-fehér nyersanyagnál maradtak. De közel harminc év múlva, 1985-ben csak nem bírta tovább, és újraforgatta az egész filmet - természetesen új szereplőkkel - immár színesben. A remake is hatalmas nemzetközi és japán siker lett, ami tovább erősíti azt a meggyőződésemet, hogy magamban érdemes a hibát keresnem, nem pedig ebben a filmben...

Amiért viszont örülök ennek a filmnek: ez a nyolcadik japán cím az 1001-es listán, és végre egy olyan filmcímmel találkozunk, amiben látható a japánok által használt négyféle írásjegy közül a három igazán fontos. Latin betűk nincsenek benne (ez lenne a negyedik, merthogy bizonyos esetekben még ezeket is használják - mi ez a néhány többletbetű egy olyan népnek, mely tagjai több ezer betűt megtanulnak ahhoz, hogy írni tudjanak...)

Szóval a Burmai Hárfa japánul: 

ビルマの竪琴

Az első három karakter mindegyike katakana. Ezeknek fix kiejtésük van, és általában idegen szavak leírására használják őket. Nem minden külföldi szót tudnak a japánok leírni, mert nem minden betűkapcsolatra van megfelelő írásjegyük, ezért az ilyen idegen szavak japánba átültetve néha torzulnak, mint például Burma neve is bi-ru-ma lesz ビルマ

Ezután jön egy hiragana. Ezekhez az írásjegyekhez szintén (egyszótagos) fix kiejtés tartozik. A の karakter általában az előtte és utána álló szavak kapcsolatát jelöli, és "no"-nak kell ejteni.

Végül jön két kandzsi, mely a kínaiból átvett írásjegyek halmaza. Szemben a 46-46 katakanával és hiraganával, kandzsiból több ezer van, és ezek kiolvasása sem olyan egyértelmű, mint az előbb említett két fajta írásjegynek. Jelen esetben a 竪 (tate - függőleges) és a 琴 (koto - hárfa) összeolvasásából lesz "tategoto". Azért függőleges hárfát említ a cím, mert létezik fekvő hárfa is, de a burmai az egy határozottan függőleges. (a koto-ból a "k" betű pedig lágyul, ezért válik "g"-vé, de ebbe talán már ne menjünk bele...)

A cím tehát kiolvasva: bi-ru-ma-no-tate-goto - és itt kérek elnézést a filmmel kapcsolatos kissé cinikus megjegyzéseimért azoktól, akik esetleg szeretik ezt az alkotást...

 

 

USA (Paul Gregory Productions), 93 perc, ff. angol

Rendező: Charles Laughton

Producer: Paul Gregory

Ezt a filmet egy dolog miatt - pontosabban egy valaki miatt - vártam igazán: egy olyan színésznő bukkan itt fel újra, akit a negyven évvel ezelőtti, D.W. Griffith némafilmjeiben láttam utoljára: Lillian Gish.

Jó... igaz, hogy Robert Mitchum-ot is kedvelem, de az 1001 lista elején látott filmek híres színésznőjének újbóli előkerülése megható volt számomra. Hozzá kell tennem, hogy a filmezést nem hagyta teljesen abba, de ekkoriban moziban nem, csak tévésorozatokban szerepelt időnként.

Charles Laughton rendezőnek ez az első és egyetlen filmje. Egyesek szerint ez annak köszönhető leginkább, hogy sem a korabeli közönségnek, sem a kritikusok hadának nem volt túl sok jó szava a produktumhoz. Mindezekkel egyet kell értenem, bár hozzáteszem, hogy az 1001-es listán való szereplése nyilvánvalóan jelzi, hogy időközben a filmkedvelők revideálták álláspontjukat. Laughton egyébként azzal magyarázta a filmrendezéstől való távolmaradását, hogy jobban szeret színházban dolgozni. A filmes világban elsősorban színészként volt ismert.

Mitchum jellegzetes karaktere a kissé csibészes kiállású, de alapjában véve szerethető fiú. Nos itt ezt elfelejthetjük. Az ikonikussá vált, a LOVE-HATE (szeretet-gyűlölet) tetoválásokat megjelenítő fotókon már sejthető, hogy itt a szokásosnál mélyebbre kell lemerülnünk az emberi psziché vizsgálatánál, és sejtésünk nem csal meg minket... egy pszichopata, velejéig romlott sorozatgyilkost alakít Mitchum. Kelléktárának elmaradhatatlan elemei a lelkészi egyenruha, a biblia, és egy rugós-bicska.

• 
• 
• 

A magát általában lelkésznek kiadó szélhámos, sorozatgyilkos Harry Powell (Mitchum) a cellatársáról megtudja, hogy kb 10.000 dollárt rabolt valakitől, és a pénz nem került elő. Ez nagyon sok pénz volt, mai értékre átszámítva mondjuk olyan 30 millió forint. Mi persze a film elején megtudjuk, hogy az elrabolt pénzt a rabló gyermekeire bízza, tudván, hogy hamarosan elkapják, megesketi fiát és lányát, hogy senkinek nem beszélnek róla (még anyjuknak sem), majd ha nagyok lesznek, akkor ebből élhetnek. Mivel gyilkosság árán szerezte a pénzt, tudni lehet, hogy várhatóan kivégzik majd. El is dugják az összeget, amit tényleg senki nem talál meg, a gyerekek pedig nem beszélnek róla.

Az elmebeteg (ál-lelkész), ahogy kiszabadul a börtönből természetesen azonnal az új project nyomába ered. Felkeresi az apa nélkül maradt családot. A mit sem sejtő édesanya bizalmába férkőzik, aki hozzámegy feleségül.

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mivel az asszonynak fogalma sincs a pénzről, a gyerekek meg nagyon komolyan veszik apjuknak tett esküjüket, a férfi viszonylag hamar elveszti türelmét, agresszívvé válik, amivel leleplezi magát... és kénytelen megölni újdonsült feleségét...

• 
• 
• 

Azaz egyáltalán nem lenne kénytelen... és itt éreztem először, hogy a történet erősen ingatag... mert ez a gyilkosság egyáltalán nem volt itt szükségszerű, egy dologra volt jó, hogy dramaturgiailag előkészítse a gyerekek menekülését, amivel a film második felének izgalmait alapozza meg, másrészt lehetőséget teremtett egy igen látványos jelenet megalkotására. Íme:

Az itt látható víz alatti jelenetet nézve sokan - én is - azt hitték, hogy az édesanyát alakító Shelley Winter a víz alatt visszatartotta a lélegzetét. Valójában egy rendkívül élethű bábuval vették fel a jelenetet. Mitchum valamiért nagyon nem jött ki Shelley Winter-el, egy visszaemlékezésében odáig ment, hogy legszívesebben az igazi Winter-rel vette volna fel ezt a jelenetet... hát ez azért nem volt szép tőle, nem tudom mi miatt haragudhatott erre az - egyébként - kedves arcú színésznőre...

A fiúk tehát menekülnek otthonról, és itt jön a képbe az általam nagyon várt Lillian Gish, aki árvák befogadására specializálódott, így amikor a gyermekek csónakja több napnyi menekülés után nála ér partot, azonnal befogadja őket.

• 
• 
• 
• 
• 

Mivel történetünk fő gonosza természetesen látta őket csónakon elmenekülni, lóra pattan és utánuk ered. Nyilvánvaló, hogy a gyermekek nem lehetnek igazán nyugodtak, hiszen mi nézők már biztosan tudhatjuk, hogy a lovas meg fogja őket találni...

Itt jegyzem meg, hogy a menekülés és az üldözés képeiben nagyon sok szép megoldás található, többek között ezt a hamis perspektívát felhasználó megoldás is gyönyörű. Nem csak az érdekes világosítási megoldás miatt említésre méltó, hanem azért is, mert a korlátozott méretekkel rendelkező stúdióban felvett jelenetnél úgy helyezték távolabbra a háttérben látható lovas alakot, hogy pónilóra egy törpét ültettek, emiatt olyan érzésünk van, mintha Mitchum "normál" lovon, a valóságosnál távolabbról látszódna... azaz mondjuk kétszer olyan távolnak tűnik, mint a valóság... 

A filmmel a legnagyobb problémám a sok-sok mesterkélt, és néha igencsak kiszámítható  fordulat...  A végén pedig tobzódott a nemcsak erőltetett, de egyszerűen értelmetlen fordulatokban is... Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy látható benne néhány tényleg zseniális momentum.

És őszintén mondom, jó volt Lillian Gish-t újra látni...

 

 

Franciaország (Argos Film), 33 perc, színes/ff., francia

Rendező: Alain Resnais

Producer: Anatole Dauman, Samy Halfon, Philippe Lifchitz

Egy kicsivel több, mint félórás dokumentumfilm egy olyan rendezőtől, aki később játékfilmjeivel (Szerelmem Hirosima, Tavaly Marienbadban) vált igazán híressé, bár a dokumentumfilmekhez időnként vissza-vissza tért.

Ma már talán Dunát lehet rekeszteni a sok Holocaust-ról szóló dokumentumfilmmel, de ne felejtsük el, hogy ennek a filmnek a készítésekor még csak 10 évvel vagyunk a történtek után. Ha valószínűleg nem is az első, de mindenképpen az elsők egyike azon filmek sorában, melyek teljes nyíltsággal, naturalista módon, kendőzetlenül mutatja be a rémtetteket.

Ahhoz, hogy magyarázatot kapjunk a címre, viszonylag mélyebb történelmi ismeretekkel kell rendelkeznünk. Nacht un Nebel - Himmler, a náci birodalom második legerősebb embere azt az ördögi direktívát adta ki a megszállt területek ellenállóival szemben, hogy a börtön vagy a kényszermunkatábor túl kegyes büntetés lenne számukra, ezért úgy kell likvidálni őket, hogy családjuk semmit ne tudjon róluk. Egyszerűen tűnjenek el az "éjszakában és a ködben"... Így akarta növelni a félelmet és a rettegést a harmadik birodalommal szemben...

A film egyébként felkérésre készült, nem Resnais ötlete volt a náci haláltáborokról szóló dokumentumfilm ötlete. Érdekes módon a "zsidó" szó talán egyszer sem hangzik el a kommentátor szájából, amikor az áldozatok számát említi akkor sem a közismerten 6 millió körüli zsidó áldozatról, hanem (persze jogosan) 9 millióról beszél, hiszen nem csak zsidókat, hanem cigányokat, homoszexuálisokat, kommunistákat, fogyatékosokat, és közönséges bűnözőket is pusztítottak a nácik ezekben a haláltáborokban.

A filmben váltakoznak a táborok működése alatt (illetve azok felszabadításakor) készült felvételek az 1955-ben ugyanazokon a helyszíneken, immár rabok nélkül, elnéptelenedett állapotukban, színes filmre forgatott felvételekkel.

Nem finomkodik, az arcunkba tolja a meztelenül álló megalázott foglyokat, a csonttá-bőrré fogyott halottak tömegét, a még felismerhető kivégzetteket, akinek arca semmiben nem különbözik mondjuk a szomszédban lakó hölgytől, csak éppen rossz időben, rossz helyre született, amikor olyan világ volt, hogy származás, vagy egyéb adottságok alapján összeszedték, és a legembertelenebb körülmények között a halálba küldték...

Kellenek az ilyen filmek, hogy ne feledkezzünk meg erről... De hát ilyesmi megtörtént azóta is számtalanszor... Gondoljunk csak a szomszédunkban zajló szégyenletes dolgokra a kilencvenes években... a fentihez hasonló képeket láthattunk az újságok címlapjain, és a világ éveken át gyakorlatilag semmit nem tett ennek megakadályozására...

Továbbá elgondolkoztató hogy hogyan juthat ilyen állapotba egy civilizált társadalom? Nem üres szólamnak szánom, tényleg sokat gondolkozom ezen, annyira embertelen, és annyira felfoghatatlan az, hogy egy család papírt kap arról, hogy egy adott napon meg kell jelennie egy pályaudvaron... vajon mit mondhatnék gyermekemnek, ha az én családom kapna ilyen papírt? ... Majd amikor pökhendi egyenruhások vagonokba vezényelnek sorstársak százaival, és napokon át bezárva szállítanak... vajon mivel vigasztalnám rémült gyermekemet? 

Aztán ott vannak a felelősök... ez is jó kérdés... vajon az SS katona, aki a táborok őrzésével volt megbízva mennyire felelős? A kápó, aki maga is rab volt, de a többi rab fegyelmezésével volt megbízva, és ezt a feladatot - bízva abban, hogy ezért őt megkímélik - adott esetben a kelleténél is szigorúbban látta el... vajon ő mennyire felelős? Nehéz kérdés... Az ember a saját életét mentendő sok mindenre képes, és ilyen esetekben nehéz ítélkezni... de az biztos, hogy a háború utáni felelősségre vonások során felelősöket nem nagyon lehetett találni... "Természetesen" mindenki csak parancsra cselekedett...

A választ persze egyik fenti kérdésemre sem találom... És őszinte csodálattal nézek azokra a túlélőkre, akik meg tudtak bocsájtani egykori fogva tartóiknak...