USA, Nagy-Britannia (A.A. Productions, Anya, Transworld Pictures), 152 perc, ff., angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: James B. Harris

Sokat gondolkoztam, hogy a sok rendelkezésre álló poszterből melyiket használjam ide balra, a szokásos helyre. Mindig igyekszem kiválasztani azt, amelyik a legközelebb áll a film hangulatához. Végül amellett a változat mellett döntöttem, amelyik ikonikussá vált a film kapcsán, bár meg kell jegyeznem, hogy nagyon nem tartom szerencsésnek. 

Mondhatnám, hogy a filmen Lolitán soha nincs ilyen napszemüveg, és arra sem emlékszem, hogy nyalókát szopogatna... A legfőbb bajom ezzel a plakáttal, hogy ez alapján inkább egy sikamlós erotikus filmre számít az ember, holott a film nagyon, de nagyon nem ilyen. Ha nagyon skatulyába szeretném szorítani, akkor itt egy nagyon komoly lélektani drámát láthatunk, amibe sikerült beleszorítani egészen komikus és kifejezetten feszült jeleneteket is.

Ne köntörfalazzunk: Egy negyvenes éveiben járó férfi (James Mason) és egy 14 éves Lolita becenevű lány (Sue Lyon) szerelmi kapcsolata van a film középpontjában. Az csak "hab a tortán", hogy a férfi a lány mostohaapja. Az eredeti regényben Lolita 12 éves volt, és ez azért még a hatvanas évek amerikájában is kiverte volna a biztosítékot, így a filmhez két évet "öregítettek" rajta. Így már átment a cenzorokon akkor is és a kilencvenes évekbeli újrafeldolgozás alkalmával is. Ma már szerintem problémás lenne a bemutatója.

• 
• 
• 

Rögtön tisztázzuk, hogy pontatlanság ebben az esetben pedofíliáról beszélni, hisz amaz a serdülőkor előtti gyerekek iránti szexuális vonzalmat takarja. Itt viszont már jócskán serdült - ám még fiatalkorú - lányról van szó. Hebefíliának nevezi a szakirodalom a serdülőkorúak iránti vonzalmat, efebofíliának pedig a már serdült fiatalkorúak iránti vonzalmat. Ez esetben talán inkább az utóbbiról beszélhetünk, hiszen Lolita itt már a felnőtté válás elég előrehaladott jeleit mutatja. Ha azt mondanák, hogy elmúlt 18 éves, simán elhinném. A forgatás idején Sue Lyon azonban még csak 14 éves volt. (Gyorsan leszögezem, hogy a filmben meztelenség vagy szexuális aktus egyáltalán nem látható)

• 
• 
• 
• 

A férfi főszereplő Humbert Humbert (James Mason ekkor 53) a filmben negyvenes éveiben járó francia irodalomtanár munkát kap egy amerikai egyetemen, és éppen kiadó szobát keres a környéken. Egy kisvárosban az özvegy Charlotte mutatja be kissé rendezetlen lakását az érdeklődőnek, aki láthatóan nincs különösebben oda az ingatlanért, ám amikor meglátja a kertben napozó, és első pillanattól igen kihívóan viselkedő csitrit, azonnal a beköltözés mellett dönt.

Ez volt az a pillanat, amelyről kijelenthetjük, hogy a férfi sorsa megpecsételődött.

A film során olyan valóságosnak hat az összes szereplő viselkedése, motívációja, hogy gyanúm szerint a regényt író Vladimir Nabokov vagy személyesen élt át valami hasonlót, vagy a közvetlen közelében nézhette végig egy ilyen kapcsolat alakulását. 

• 
• 
• 

A film első felében az özvegyasszony (Shelley Winter) beleszeret az agglegénybe, aki hozzámegy a nőhöz, hogy annak lánya közelében lehessen. A nő persze minden idegszálával érzi, hogy igazából nem ő kell a férfinak, ám az igazságot inkább a szőnyeg alá akarja söpörni egészen addig, amíg csak lehetséges. 

A férfi persze Lolitába szerelmes, és úgy tűnik, hogy Lolita ezzel nemcsak, hogy tisztában van, de az eszközök teljes arzenáljával rendelkezik ahhoz, hogy a férfit megörjítse. És Sue Lyon rendelkezett azzal az eszköztárral, amivel mindezt tökéletesen meg tudta jeleníteni. Nézzük csak ezt a pillantást ettől a 14 éves színészlánytól... Nem közönséges, nem túlzó, pont annyi amennyi kell... zseniális...

A film második felében úgy alakulnak a dolgok, hogy realizálódik a férfi és a lány kapcsolata. A filmnek ez a része kicsit megelőlegezi a később divatba jövő road movie-kat. Járják az országot, hogy nyugodtan kettesben lehessenek... közben viszont egy titokzatos férfi (Peter Sellers) folyton ott van a nyomukban. Ezzel a férfival kapcsolatban tudhatjuk - hiszen a film első jelenetében látjuk -, hogy főhősünk pár év múlva egy feltehetően igen kiadós és elszabadult parti romjain majd lelövi. Most még csak azt tudjuk, hogy ahol ők ketten járnak, előbb utóbb feltűnik ez a férfi egy furcsa nővel, aki egyetlen szót sem szól a film sorén, de néma jelenléte így is elmondhatatlanul zseniális. 

• 
• 
• 

Masonnek az volt az érzése, - és ezzel egyetértek -, hogy Peter Sellers bizony ellopja tőle a showt közös jeleneteikben. Sellers egyszerűen lehengerlő. Kubrick hagyta improvizálni, és mivel a tapasztalat szerint mindig az első felvétel sikerült Sellersnek a legjobban, úgy döntöttek, hogy három kamerával veszik fel a jeleneteit, hogy az első felvétel teljes egészében vágható és felhasználható legyen. Normál esetben egy jelenetet egy kamerával, egymás után többször, különböző szögekből vesznek fel, és abból vágnak össze valamit. 

A sziporkázó Sellers impresszív jelenléte véleményem szerint semmit nem von le Mason teljesítményéből, sőt, neki is volt egy kifejezetten vicces jelenete az egyik szállodai szoba pótágyával. Mason szerepe jellemzően drámai erőt hordozott, és ebben ugyan úgy maradandót alkotott!

Ez volt Kubrick (az alábbi képen Sue Lyonnal) első igazán önálló filmje, ahol tulajdonképpen teljesen szabad keze volt mindenben. 

Bár a történet az Egyesült Államokban játszódik, a filmet teljes egészében Angliában forgatták, mivel jórészt angol cégek finanszírozták a filmet.

A film első forgatókönyv tervezetét maga Nabokov írta, de abból nem sok mindent használtak fel. A végső változat egyébként ettől függetlenül nagyon tetszett az írónak, csak sajnálta, hogy fölöslegesen vesztegetett annyi időt saját forgatókönyvének a megírására. Hogy valami haszna azért mégis legyen, könyv formájában kiadta az ő változatát, így aztán a film lelkes rajongói elolvashatják, hogy milyen lett volna a film, ha Nabokov forgatókönyve alapján készül el. Ja, és mellesleg így is őt nevezték a film forgatókönyvírójának, így nem csoda, hogy ő kapta a legjobb forgatókönyv kategóriában az egyik Oscar-jelölést.

Zseniális film. Egy pillanatig sem untam. Mindig hozott valami kiszámíthatatlant. A legvégén meg olyan csavart hozott, ami felülírt mindent, amit addig a szereplőkről gondoltam... Ha valaki látta az 1997-es változatot Jeremy Ironsszal, kérem írja meg kommentben, hogy az milyen. Kacérkodom a gondolattal, hogy azt is meg kellene nézni. Ha valaki esetleg mindkét változatot látta, kérem mindenképpen ossza meg a gondolatait!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

És legvégül térjünk vissza oda, ahol elkezdtem, a filmplakátokhoz. Szívem szerint ezt választottam volna. Bár ez nem szó szoros értelemben vett filmes plakát, de talán ez adja vissza legjobban, hogy mire számítsunk a filmben.

Van egy amelyik egészen merészre, már-már találóan megbotránkoztatóra sikerült. Ha megnézzük ezt a nyalókát ábrázoló posztert, és kicsit jobban elkezdjük értelmezni, akkor talán nem nagyon kell magyaráznom találónak találó, de nagyon nem ehhez a filmhez való: egy Forró Rágógumi epizódhoz viszont simán elmenne....

És itt van ömlesztve a több is:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (M.C. Productions), 126 perc, ff., angol

Rendező: John Frankenheimer

Producer: George Axelrod, John Frankenheimer és Howard W. Koch

Bár az USA és a Szovjetunió közötti hidegháború ekkor már vagy 15 éve zajlott, most fognak csak begyűrűzni azok a filmek, ahol a hős amerikai katonák a fura, szinte egzotikus, de mindenképpen a végtelenségig embertelen szovjetek ellen harcolnak. A James Bond filmekben is majd szovjet lesz leggyakrabban a főellenség.

Hol is van a címben megjelölt Mandzsúria? Nagyrészt Kínában fekvő, de Észak-Koreába, Oroszországba és Mongóliába is benyúló régió. Nagyjából Vlagyivosztok magasságában terül el Észak-Koreától északra. (a térképen a sötétebb piros a szűkebb értelemben, a halványabb a tágabb értelemben vett Mandzsúria). Akkora nagy jelentősége nincs a történetben, hogy feltétlenül címadóvá váljon (egy jelenet játszódik itt a film elején), de marketing okokból kétségtelenül jó ötlet, hiszen titokzatossága miatt igen jól hangzik.

1952-ben a koreai háborúban a kommunisták elfognak egy délieket támogató amerikai csapatot, Mandzsúriába viszik őket, és egy egészen fantasztikus agymosást hajtanak végre rajtuk: fényhatások és drogok alkalmazásával belépnek a tudatalattijukba, és alvó ügynökökké transzformálják őket. Magát a beavatkozást szerencsére nem kísérli meg illusztrálni a film, csak említés szintjén hallunk róla.

Egy egészen szürreális jelenetben láthatjuk, ahogy az agymosás végeztével egy csoportos demonstráción kínaiak, koreaiak és szovjetek (azaz a gonosz kommunisták) közösen tanulmányozzák bizarr kísérletük eredményét. Míg az elvégzett agymosásról beszélgetnek, addig láthatjuk, hogy a bedrogozottnak tűnő amerikai katonák úgy érzékelik, mintha egy nőegylet előadásán ülnének, és virágtermesztésről hallgatnának egy rendkívül unalmas előadást. Szinte viccesen abszurd, ahogy vágásról vágásra látjuk a valóságot, majd az egyik katona szemszögéből a nőegyletet, és egy másik, színesbőrű katona szempontjából egy olyan nőegyletet, ahol minden nő színesbőrű.

A jelenet csúcspontján a lehető legtermészetesebben, minden érzelemtől mentesen lövi le az amerikai őrmester az egyik saját emberét a komcsik utasítására. A gonosz kísérlet tehát remekül sikerült a főpróba alapján. Jöhet az éles bevetés!

• 
• 
• 
• 
• 

Kicsit ugrunk az időben, látjuk, hogy az amerikai csapat hősként érkezik haza. Senki nem emlékszik a mandzsúriai kiruccanásra, mindegyik katona azokat a hőstetteket meséli, amiket odaát "betápláltak" a fejébe. Ám éjszakánként mindegyiküket különös rémálom gyötri, mintha így próbálna a tudatalatti előtörni... 

• 
• 
• 

Mint említettem, a művelet célja alvó ügynökök létrehozása. Ez pontosan azt jelenti, hogy egy bizonyos kiváltó effektusra a mit sem sejtő egyén szinte robottá válik, az előzetes parancsot hajtja végre gondolkozás nélkül, sőt, tudattalanul. Utólag nem is igen emlékeznek arra, hogy mit tettek.

Shaw őrmester (Laurence Harvey) esetében például a kiváltó effektus a fenti képeken is látható káró dáma. Érdemes megnézni, hogy a káró dáma arca mennyire hasonlít az édesanyját játszó Angela Lansbury-re.  Természetesen egy ilyen alvó ügynoknek a feladata nem kisebb, mint megölni egy fontos politikust, akinek a helyére majd a mandzsúriai elvetemült társaság jelöltje kerülhet. Ez tehát a cím pontos magyarázata anélkül, hogy a film minden fordulatát lelőném.

• 
• 
• 
• 
• 

A film legnagyobb sztárja az egyik agymosott katonát alakító Frank Sinatra. Akkora volt már az ázsiója, hogy a film kicsit több, mint kétmillió dolláros (nem eget rengetően nagy) költségvetésének több mint a fele csak Sinatra gázsija volt. A maradék jutott minden másra.

• 
• 
• 

Valamiért elég rossz lehetett ekkoriban Sinatra hírneve, de a rendező és a filmben szintén szereplő Janet Leigh is úgy nyilatkozott utólag, hogy nagyon kellemes meglepetést okozott nekik a sztár, nagy élmény volt számukra vele dolgozni.

• 
• 
• 
• 

Kellemes színfolt volt a női mellékszereplők között a Shaw őrmester menyasszonyát alakító Leslie Parish, aki időnként rövid kitérőket tett a mozifilmek világába, karrierjének nagy részét azonban inkább tévésorozatokban töltötte. És szögezzük le, hogy a tévésorozatok ekkoriban még (!) messze elmaradtak a mozifilmek színvonalától szinte minden téren.

• 
• 
• 
• 
• 

Egy kicsit porosnak érzem ezt a filmet. Részben a komcsik (mint főellenség) miatt, részben az agymosás miatt, amiről feltehetően akkoriban sokan el is hitték, hogy ilyen precizitással lehet agymosást és programozást végezni egy nem együttműködő emberen...

Mindenesetre 2004-ben igyekeztek leporolni, és újra feldolgozták a történetet Denzel Washington főszereplésével. Aki esetleg látta, kommentben írja meg, hogy az milyen! 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Pakula-Mulligan,Brentwood), 125 perc, ff., angol

Rendező: Robert Mulligan

Producer: Alan J. Pakula

A fotókon látható gyerekszereplők miatt első ránézésre úgy tűnhet, mintha ez esetleg egy ifjúsági-, vagy esetleg családi film lenne. A plakáton a fekete körben olvasható  NOT SUITABLE FOR CHILDREN felirat azonban gyorsan segítségünkre siet, nehogy gyerekekkel vágjunk bele a film megtekintésébe.

A piros cikcakkos szélű körben pedig arra hívják fel a figyelmünket, hogy ez a film egy Pulitzer-díjas könyv alapján készült. Egy Nelli Harper Lee nevű írónő 1958-ban kiadott könyvéről beszélünk, mely szinte azonnal bestseller lett, majd pár évre rá el is nyerte az említett díjat. Ami számomra kifejezetten érdekes, az nem elsősorban az, hogy ez volt az írónő legelső regénye, hanem az, hogy ezután soha nem írt semmit. Pontosabban belekezdett második művébe, de azt soha nem fejezte be. Pedig ideje lett volna rá bőven, hiszen 2016-ban, 89 évesen hunyt el.

Pulitzer-díja ellenére az utóbbi években egyre több amerikai iskolában kérdésessé válik a könyv megítélése. Ennek oka azonban semmi mással nem magyarázható, mint a hagyományos amerikai álszentséggel. Rasszizmussal vádolják a könyvet, feltételezhetően olyanok, akik semmit nem értenek belőle. Sokszor elhangzik benne a "nigger" szó bizonyos szereplők szájából, ám a könyv szellemisége nem is lehetne ennél egyértelműbben rasszizmus ellenes. Mondjuk, mintha a Kertész Imre által írt Sorstalanságot akarná megkérdőjelezni valaki azért, mert benne a nácik esetleg azt mondják valakire, hogy "büdös zsidó".

• 
• 
• 

A történet egy déli (alabamai) kitalált városkában zajlik az 1930-as években. A "déli" szó azonnal előrevetíti, hogy itt a színesbőrűek elnyomásban élnek. Ne felejtsük el, hogy ugyancsak Alabamában a valóságban még 1955-ben is letartóztattak egy Rosa Parks nevű színesbőrű hölgyet, mert a buszon a fehéreknek fenntartott helyre mert ülni.

Atticus Finch (Gregory Peck) nevű ügyvéd a tisztességes ember mintapéldánya. Nála tisztességesebbnek lenni lehetetlen. Azzal vívja ki fehér polgártársai ellenszenvét, hogy elvállalja egy színesbőrű védelmét, akit azzal vádolnak, hogy megvert és megerőszakolt egy fehér lányt. A történetet Atticus lánya szemszögéből elmesélve halljuk. Ő - pontosabban felnőtt önmaga - a történet narrátora.

• 
• 
• 
• 
• 

A 9 éves Mary Badham tökéletes alakítást nyújt az ügyvéd kislányának szerepében. Mellette egyébként a többi gyerekszereplő is teljesen természetesen játssza a rábízott szerepet. Badham nem véletlenül kapott Oscar jelölést ezért az első filmjéért. Ami furcsa viszont, hogy bár volt ezután két tévés, majd további két filmes próbálkozása, de hosszútávon felhagyott a színészkedéssel. Meglepő, hogy ezek után 2005-ben és 2019-ben tért csak vissza egy-egy kisebb filmszerepben, talán nosztalgiából. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy Mary Badham bátyja John Badham - sok más mellett - például a Szombat Esti Láz rendezője.

• 
• 
• 

A felnőtt lány narrátori mivolta azonnal sejteti, hogy az elbeszélő tulajdonképpen maga az írónő, aki egyébként nem titkolta, hogy sok helyen beleírta saját gyerekkori emlékeit a filmbe. Amikor a forgatáson felvették Gregory Peck-el az első jelenetet, meghatódottságában állítólag elsírta magát, mivel Peck szinte minden mozdulatában emlékeztette saját édesapjára, akiről az ügyvéd karakterét mintázta. (A képen Mary Badham a rendező Robert Mulligan nyakában)

A film közepénél indul az a tipikus amerikai tárgyalás, ami annyira jellegzetesen amerikai, hogy gyakorlatilag filmes műfajt teremtett. Azért írom, hogy tipikusan amerikai, hiszen az esküdtek (azaz laikusok) döntésén alapuló ítélet szinte kényszeríti az ügyvédeket (és persze a vádat képviselő ügyészeket is), hogy egy minél közérthetőbb és minél hatásosabb show keretében győzködjék a "zsűrit". (Az európai jogrendszerben, ahol jellemzően a bírók döntenek a bűnösségről, nincs erre feltétlenül szükség, hacsak nem a sajtó képviselői számára, elsősorban marketing okokból.) 

A film sikerének egyik oka talán az lehet, hogy a történet itt bátran szembemegy a sablonnal. És amikor azt gondolnánk, hogy pontosan tudjuk, mi következik, akkor csak nézünk bele a semmibe, és nem hisszük el, hogy ez megtörténhet...

Itt azonban nem bontom ki a részleteket, mert azzal meggyilkolnám a feketerigót  a feszültéget azok számára, akik ezután látják először. És ezen a ponton még nincs vége a filmnek. Robert Duval, akinek ez volt az egyik első filmes szerepe, - itt még szöveg nélkül - csak a film legvégén mutatja meg magát, és felbukkanása újabb csavart hoz a történetbe.

Zárásul csak annyit, hogy aki rasszistának bélyegzi ezt a művet akár könyv, akár film alakjában... az nem látja a fától az erdőt.

Olaszország (Cineriz, Interopa, Paris), 118 perc, ff., olasz

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Raymond Hakim, Robert Hakim, Danilo Marciani

Antonioni laza trilógiájának harmadik darabja ez a film. Az első, A Kaland Cannes-i bemutatójakor tulajdonképpen botrányba fulladt, de ettől függetlenül elnyerte a zsűri különdíját, és az utókor végülis a rendező egyik legjobb filmjének könyveli el. Monica Vitti azzal a filmmel lett közönségkedvenc színésznő. (Vitti a trilógia mindhárom filmjében szerepel.)

A trilógia második filmje, Az Éjszaka már egyértelmű siker volt. Mondhatjuk nyugodtan, hogy világsiker.

A Napfogyatkozás is elnyerte a Cannes-i zsűri különdíját, de közönségsikerről ez esetben nemigen beszélhetünk. Üzletileg legalábbis nem volt túl erős. Talán ennek a kisebb kudarcnak is lehet némi szerepe abban, hogy ez volt Antonioni utolsó fekete-fehér filmje.

A film kritikusai, akik a rendező "fáradtságáról" beszéltek, többek között azt mondták, hogy Antonioni már annyira a belső történésekre koncentrál, hogy az átlag néző számára követhetetlenné válik a film. Bevallom, ezek alapján én is az átlag-nézők közé sorolom magamat. Le merem írni: nem nagyon értek semmi az egészből. És a legaggasztóbb számomra az volt, hogy nem úgy nem értek belőle semmit, mint mondjuk a Dog Star Man esetében, ahol meggyőződésem, hogy valóban semmi értelme nem volt az egésznek, hanem inkább azt nem értem, hogy Antonioni mit akart tulajdonképpen az egészből kihozni?

Antonioni elindít szálakat, majd mintha megunná őket eldobja, és valami egészen mást hoz elő. Ez izgalmasnak is hangozhat, és eleinte úgy is gondoltam, hogy majd ez a sok szál egy izgalmas gombolyaggá áll össze. Ilyenkor mindig megengedem, hogy az én készülékemben van a hiba, de az én fejemben sajnos nem nagyon állt össze semmi. Nem értettem például, hogy a tőzsdekrach bemutatására miért szentelt Antonioni közel negyed órát. Talán ez volt a film egyik leginkább arányt tévesztő része. 

A tőzsdei jeleneteket egyébként a Római értéktőzsdén forgatták, vasárnap, amikor a tőzsde amúgy zárva tartott. Hogy minél autentikusabb legyen a zsibvásár jellegű üzletkötések kavalkádja, az alkuszok nagy részét valódi brókerek játszották.

Igen furcsa volt az utolsó jelenet is, mely kétségtelenül hatásos, de ezzel kapcsolatban sem tudtam rájönni, hogy mire akart kilyukadni az egész. Az utolsó előtti jelenetben ugyanis Monica Vitti karaktere (Vittoria) mégegyszer körülnéz a kihalt utcán, majd az utolsó 8 percben nem látunk mást, mint a szinte szellemvárosként élő EUR városrész képeit egy-egy ember felbukkanásával színesítve.

Néhány amerikai forgalmazó - hozzám hasonlóan - annyira nem tudott mit kezdeni ezzel a záró jelenettel, hogy inkább fogták, és levágták a film végéről. Na jó... amerikaiak... azok nem értenek a művészethez... 

Az említett EUR nevű városnegyedet, - ahol a film külső jeleneteinek nagy része forgott - még Mussolini tervezte felépíteni az 1942-es Római világkiállításra (ami a második világháború miatt elmaradt). Végül az 1960-as Római olimpiára készült el nagyjából. Nevének semmi köze az Európai Unióhoz, egyszerűen az Esposizione Universale Roma (Római Világkiállítás) rövidítése. Mint általában a tervezőasztalon készült városrészek... furcsán kihalt zombi-apokalipszis díszleteire emlékeztető környék, nem túl szívmelengető látvány. Voltam többször is Rómában, de valahogy egyik alkalommal sem keveredtem errefelé. Bevallom, soha nem is hallottam róla eddig.

Azonban több hasonlót volt már szerencsém látni. Az olimpiai falukra többnyire ilyesmi sors vár. El kell fogadni, hogy a lakható városok (városrészek) maguktól alakulnak ki, nem tervezőasztalon.

Monica Vitti arca önmagában is szinte egy műalkotás. (Igen, bevallom, rajongója vagyok) Valószínűleg Antonioni is hasonlóan vélekedhetett, ezért érezte szükségét annak, hogy mindhárom filmjében szerepeltesse. Ebben a filmben pedig kimondottan sűrűn, és nagyon közeli képeken mutatta be ezt a műalkotás jellegű női arcot. Tulajdonképpen Vitti szereplése okozta a film legélvezhetőbb pillanatait.

No persze a női nézők szívét vélhetően Alain Delon dobogtatta meg inkább. Ő a tőzsdeügynök, aki beleszeret Vittoriába. De kapcsolatuk csak nem tud sínre kerülni. A nő épp most lépett ki előző kapcsolatából, talán még fél belekezdeni egy újba. Kettejük huzavonája az egyik legjelentősebb motívum a filmben, de ez a kapcsolat még így is jórészt kidolgozatlan maradt, mint a többi motívum, melyet a rendező elővett, majd dobott anélkül, hogy valahova is kifuttatott volna.

Franciaország (Rome-Paris), 90 perc, ff/színes

Rendező: Agnés Varda

Producer: Georges de Beauregards

Florence "Cléo" Victoire (Corinne Marchand), a plakáton is látható főszereplő hölgy a filmben egy híres énekes. Épp egy fontos (mondhatjuk azt is, hogy életbevágó) onkológiai leletre vár, és az eredmény megismerése előtti másfél órát éljük át együtt a hölggyel.

A cím azt ígéri, hogy 5-től 7-ig, azaz két órán keresztül követjük a szőkeség életét, a film azonban ennél szűkmarkúbb, hiszen valójában csak másfél órát kapunk, 6:30-kor Cléo megtudja az eredményt, és abban a pillanatban véget is ér a film. Tulajdonképpen mindent valós időben látunk. Jó, ez nem teljesen igaz, mert vannak azért apróbb ugrások, de ez már részletkérdés...

Agnés Varda tulajdonképpen az új hullámosokhoz tartozik. És itt újra megemlítem, hogy a francia új hullám véletlenül sem stílus. Egyszerűen csak arról van szó, hogy hullám-szerűen, közel egy időben megjelent egy új francia rendezőkből álló generáció, - melyek tagjai többé-kevésbé ismerték is egymást -, akik valami mást akartak csinálni, mint az elődök. Próbálták feszegetni a filmművészet addig kialakult határait, szabályait.

Ha már az új hullámos kollégáknál tartunk, itt említem meg, hogy van egy burleszk jellegű betét ebben a filmben, melynek főszereplője Godard (ő látható az alábbi képeken kalapban, a cigarettázó hölgy pedig maga a rendező az egyik forgatási szünetben). Ha nem tudom előre, hogy Godardnak is van egy kis cameo-ja, lehet, hogy meg sem ismerem.

• 
• 
• 

Az ítélethozatal... pardon... a laboreredmény megismerése előtti utolsó másfél órában olyan nagy drámai fordulatok nem történnek, hogy emiatt lerágjuk a körmünket... szép lassan csordogálnak az események. Arról, hogy ez az idő mégse teljen unalomban, Varda remekül gondoskodik.

Nem a cselekmény teszi izgalmassá ezúttal a filmet, hanem a szokatlan vizuális és egyéb technikai és művészi megoldások. Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy a film mindvégig gyönyörűen van fényképezve. Szerencsére létezik egy nagyon szépen felújított változat, ahol zavartalanul csodálható ez a képi pompa.

• 
• 
• 

Gyönyörű a film zenéje is. Többször visszatér instrumentális formában a film során az alábbi dal szép melódiája. Érdemes külön is meghallgatni. Bár annak, aki még nem látta, de tervezi megnézni ezt a filmet, azt javasolnám, hogy előbb nézze meg az egészet, mert ez a film egyik legjobb pillanata, sokak szerint ütősebb, ha váratlanul éri az embert. (Aki hallgat rám, annak az alsó ablakban egy 2011-es felvételen szintén a zeneszerző kíséretével ugyanez a dal)

És akkor mutatok is ebben a jelenetben mindjárt egy tipikusan új hullámos eszközt. Cléo a zeneszerzőivel "elpróbál" egy dalt.  (A zongora előtt valóban a dal komponistája, Michel Legrand ül) Nyilván a férfiaknak adja elő a dalt, mi, mint nézők nem vagyunk jelen. Kb az első perc végén azonban Cléo váratlanul felfedezi magának a kamerát, és onnéttól nekünk énekel. Hasonló gesztust mutatott Belmondo a Kifulladásigban, amikor egyszer kinéz ránk, és közvetlenül nekünk címezve mond valamit. (Woody Alen az Annie Hallban többször is él ezzel az eszközzel, nyilván több hasonló példát is lehetne említeni) - A dal címe: Sans Toi (Nélküled)

A film első felében nagyon nem szimpatizáltam a főszereplő Cléo-val. Volt benne valami nagyon zavaró. Sajnos van bennem egy leküzdhetetlen paróka-fóbia. Ha valakinek szüksége van rá, persze hordja... de akinek nincs rá szüksége, jobb, ha nem teszi...

• 
• 
• 

A kezdetben kifejezetten antipatikus főszereplő a film felénél leveszi parókáját, és hirtelen bájos csajszivá változik. A legmeglepőbb, hogy a haja (színe) szinte ugyanolyan, mint a paróka, csak normálisan néz ki...

• 
• 
• 
• 
• 

Hasonló vizuális eszköz a fekete-fehér és színes nyersanyagok jeleneten belüli váltogatása. Amikor a jóskártyákat mutatja a kamera, azok a képek színesek.

Hogy milyen lesz végül Cléo laboreredménye...nos azt nyilván nem árulhatom el... Lehet izgulni érte, de nem mondom, hogy nagyban befolyásolja a film összképét. Itt is igaz, mint oly sok esetben, hogy nem a megérkezés a lényeg, hanem az út maga...

A francia újhullám viszonylag harsány "mozgalom" volt, ami amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan le is csengett. A rendezők ettől persze még nem hagyták ott a szakmát. A most 90 éves Godard például 1-2 évente még mindig csinál egy-egy filmet, és a tavaly elhunyt Agnés Varda is szinte haláláig dolgozott...

Magyarország, 104 perc, ff., magyar

Rendező: Makk Károly

Az 1961-es év két filmje szerepelt a 303-as magyar listán. Ezek közül a Két Félidő a Pokolban című filmről már sokat hallottam, eme Megszállottakról viszont még soha. Ez persze nyilván az én szegénységi bizonyítványom - gondoltam -, főleg mivel a korabeli Filmvilágban nagyon sokat foglalkoztak ezzel a filmmel, míg a másikról alig.

Nagy volt tehát a várakozás, még akkor is, ha Makk Károly eddigi két filmje vegyes benyomásokat hagyott bennem. A számomra felületesnek és unalmasnak tetsző Liliomfi után a Ház a Sziklák Alatt szinte mindenben ellentétes emlékei után nem tudtam, mire számíthatok, hiszen a két film szinte tűz és víz volt. Ha úgy nézem őket, hogy nem tudom, ki rendezte, valószínűleg soha nem jutott volna eszembe, hogy mindkettő Makk filmje. Ezt persze egyáltalán nem rosszallóan mondom, jó az, ha egy rendező filmjei nem ugyanolyanok.

Viszont ez a film számomra sajnos azért marad a legemlékezetesebb, mert végig azon törtem a fejem, hogy hogyan kerülhetett be a háromszázhárom legjobb filmbe, illetve az, hogy nem kevertem-e össze valamit, és tévedésből esetleg másik filmet nézek?

De nem! És ami végképp elbizonytalanít, hogy több elemzés is Makk Károly egyik legjelentősebb filmjének tartja. Hát én azért bízom benne, hogy lesznek még sokkal jobb filmjei is!

Egy Népszabadságban megjelent novella alapján készült a film forgatókönyve. A Budapestről egy vidéki állami gazdasághoz költözött vízmérnök (Pálos György, balra) és annak igazgatója Kecskés (Szirtes Ádám, középen) együtt küzdenek a bürokratikus állami gépezet ellen azért, hogy felfedezésük segítségével felvirágoztathassák a puszta futóhomokos, szinte sivatagi területének gazdaságát... na ugye... nem hangzik valami jól...

Akkoriban persze volt ebben valami forradalmi, még akkor is, ha a Filmvilág szerint például a két férfiban a bürokrácia elleni indulat kifejezetten "a szocializmus lényéből fakadó", holott, akik akkoriban is éltek, valószínűleg emlékeznek rá, hogy a bürokrácia az akkoriban szocializmusnak nevezett rendszer egyik alapvetése volt... 

Nem eget rengetően rossz ez a film az ízlésem szerint, csak éppen a témája miatt tűnt fájdalmasan unalmasnak... A remek színészi játék miatt valamennyire nézhető is volt. A Bene barátnőjét játszó Pap Éva kisebb súlyú szerepe sajnos nem engedte meg, hogy jobban megismerjük. Kár, mert lehet, hogy többet hozzá tudott volna tenni a filmhez.

A megcsömörlött, intellektuális alkatú - Pálos György által alakított - Bene mellett izgalmas volt a szinte hiperaktív, türelmetlen, már-már vadember szerű Szirtes által játszott igazgató. Utóbbi volt egyébként a kedvencem.

Makk utólag elmondta, hogy művészileg számára a legérdekesebb feladat ennek a két férfi barátságának az ábrázolása volt. Hát valóban nem nagyolta el ennek a barátságnak az ábrázolását. Helyenként kicsit zavarban is voltam.

Ugyanis olyan intim öleléseket, sőt "hancúrozást" láttunk, ami mai szemmel már-már félreérthető. Ahogy a homokban hemperegnek, közben egymás fenekét csapkodják... máskor egymás száját csókolgatják örömükben... még a Filmvilág is szükségesnek érezte megjegyezni, hogy ez "nem aberráció".

Pálos György sajnos nagyon fiatalon, 49 éves korában elhunyt, azonban Szirtes Ádámot nagyon remélem, hogy még sok magyar filmben láthatom majd a lista filmjeit végignézve!