Magyarország (Hunnia), 122 perc, ff., magyar
Rendező: Fábri Zoltán
Három remek filmes és számos hatalmas színművész közös munkájának köszönhető ez a remek film.
Először is a film rendezőjét említem - Fábri Zoltánt - aki a Hannibál Tanár úrral és a Körhintával amúgy is magasra rakta a lécet, amit ezúttal is sikerült megugrania, és ez később is sokszor sikerült neki.
Rögtön utána említem a film forgatókönyvíróját, Bacsó Pétert, akinek később rendezőként talán vitathatatlanul legismertebb filmje az A Tanú volt, amit tíz évig be sem mertek mutatni, mivel a Rákosi diktatúra kegyetlen karikatúráját mutatta be.
És nem szabad kihagyni a film operatőrét - Szécsényi Ferencet - sem, akinek csodás képei hozzájárulnak ahhoz, hogy a két órát is meghaladó hosszúságú film szinte végig odaszögezze a nézőt a képernyőre. Szécsényi annyira megszállottan a tökéletesre törekedett, hogy elmesélése szerint egyszer abból fakadt konfliktusa a rendezővel, hogy a barakkban egy gyertyafény kioltásának technikai megvalósításával túl sok időt töltött. Mert ugye, ha kialszik a barakkot egyedüliként megvilágító gyertya, akkor sötét lesz. De nyilván annyira nem lehet sötét, hogy a kamera ne lásson semmit, hiszen a néző sötétben is látni akar. Ez egy olyan technikai megoldást igényelt, aminek kidolgozására több idő kellett, mint amennyit a rendező erre szánt, de Szécsényi nem volt hajlandó alább adni, kikényszerítette a rendezőből az ehhez szükséges türelmet.
1944 tavaszán, Ukrajnában vagyunk. "Musz"-os század...
Musz: azaz munkaszolgálat - a náci megszállás alatt zsidókat, kommunistákat, és úgy általában azokat, akiket büntetni vagy megalázni szándékozott a regnáló hatalom, - ha nem koncentrációs táborba küldtek, akkor - ilyen büntető századba soroztak, mely minden esetben fegyvertelen alakulatként szolgált, általában veszélyes és kemény feladatokat végeztek, például aknát kerestek, vagy mondjuk a fronton építkeztek. A mu.sz. rövidítés miatt találtam olyan korabeli szöveget is, ahol "muszájkatonaként" hivatkoztak rájuk. Fegyveres katonák felügyelték őket.
Nos, ebben az ukrajnai fronton szolgáló "musz"-os században szolgál Ónodi II. (Sinkovits Imre) a sokszoros válogatott focista. (beceneve DIÓ - Ónodi jó!) Valami buta fegyelmi vétség miatt került a századba. Nemcsak, hogy nem zsidó, még csak nem is kommunista... egyszerűen megvert valakit, akit nem szabadott volna...
Hitler születésnapjára készülve a németek ki szeretnének állni saját katona-válogatottjukkal a magyar muszosok válogatottja ellen. Ónodi II.-t bízzák meg, hogy rántson össze egy 11 főből álló válogatottat. (Akkoriban még nem volt focimeccsen csere, a csapat így 11 fő és kész)
Annyi volt a kérés, hogy "lehetőleg azért zsidó ne kerüljön a csapatba..." ... mert hát azért mégiscsak náci németek ellen kell játszani... ne legyen nekik kellemetlen...
Ónodi II persze magasról tesz erre a kérésre. A magát remek focistának mondó Steinert (Garas Dezső) úgy is veszi be a csapatba, hogy az láthatóan életében nem rúgott még labdába.
"Te, nagyon akarsz élni, te Steiner!" - mondja a képen látható szadista őrmester (Szendrő József) Steinernek... hát persze, hogy élni akar... az ember normális és talán egyik legerősebb ösztöne az élni akarás. Garas zseniálisan alakítja a csetlő-botló kisembert, aki mindent, de tényleg mindent megtenne, csak, hogy életben maradjon.
A leginkább bicskanyitogatók azok a momentumok, amikor az őrmesterek csak úgy, a maguk szórakozására okoznak a muszosok számára szenvedést. Például amikor az otthonról érkezett leveleket osztogatja az őrmester. Kezében egy kupac otthoni levél, ami láthatóan az életet, a külvilággal való utolsó összekötő szálat jelenti a századnak. Két levél kiosztása után az őrmester elindul... a felsorakozott század csak megsemmisülten néz...hát a többiek nem kapják meg a leveleket? Van még ott levél! - szól valaki minden bátorságát összegyűjtve... Az őrmester megáll, majd odahívja szegény Pogányt (Márkus László), utasítja, hogy szedje össze a lehullott faleveleket, és ossza ki azokat a többieknek... levél - levél... mindenki kapott levelet... Ez bizony az embertelenség magasiskolája...
Végül összeáll a 11 fős futballcsapat. Persze nagy versengés előzte meg a válogatást, hiszen a csapat a meccs előtti időszakban extra ellátmányt (magyarul ételt) kap, és dolgozniuk sem kell.
A csapat azonban az egyik edzés előtt szökést kísérel meg. Menekülés közben hamar elfogják őket. Nem csinálnak titkot belőle az elöljárók, hogy a meccs után halálbüntetés vár rájuk, de ha becsületesen küzdenek, akkor esetleg megkegyelmeznek nekik.
Groteszk tragédia ez az egész. A vége kicsit kiszámítható, kicsit összecsapott volt... talán erre a filmre is igaz, hogy nem a cél a fontos, hanem az út, ahogy megérkezünk oda. Az én fiatalkorom nagy színészeinek parádés felvonulása látható ebben a filmben. Anélkül, hogy mindenkit megemlítenék, csak egy nagyon rövid lista: Sinkovits Imre, Garas Dezső, Szendrő József, Benkő Gyula, Görbe János, Márkus László, Koltai János, Gera Zoltán...
Elképesztő nevek! Márkus László is gyakorlatilag már életében legenda volt. Koltai János játékának mélysége viszont igencsak meglepett. Bevallom, őt csak a Szomszédok sorozat Gábor Gáboraként ismertem, ahol stílusa szórakoztató volt ugyan, de nagyon nem számítottam rá, hogy ilyen komoly szerepben is ennyire erős. (Ő az egyetlen a fenti listáról, aki a poszt írásának idejében is él, mintha nem fogna rajta az idő)
Ez a focimeccs rab és rabtartók között annyira szürreális, hogy valószínűleg senki nem gondolná, hogy ilyen a valóságban is történt. Nem csak az ukrán fronton, de állítólag még Auschwitzban is.
Remek film!
