Nagy-Britannia (Argyle), 112 perc, ff.

Rendező: Robert Wise

Producer: Denis Johnson

Robert Wise rendezőt nem lehet azzal vádolni, hogy egyformák a filmjei, hiszen az a három film, - mellyel tőle eddig találkoztunk az 1001 film között - mindegyik más műfajba sorolható: A nap, mikor megállt a Föld (1951) sci-fi, a West Side Story (1961) musical, míg a most tárgyalt film igazi, klasszikus horror. És mindháromról elmondható, hogy remek film. (Na jó, a West Side Story-nál nyögtem néhány helyen, de az nem is igazán Wise filmje)

Egy amerikai írónő, Shirley Jackson The Haunting of Hill House című 1959-es regénye alapján készült a film forgatókönyve. 

Egy Dr John Markway nevű antropológus (Richard Johnson), - tehát az embert tanulmányozó tudós - mellesleg paranormális jelenségek tudományos magyarázatait is kutatja. (az alábbi képen balra)

Jelen esetben éppen egy Hill House nevű kastélyt övező misztikus események magyarázatát próbálja megtalálni. Ezt az házat egy fura szerzet építtette 90 évvel ezelőtt magának és családjának. Az eltelt időszak alatt négy nő is igen furcsa körülmények között halt meg itt. A tudós teóriája szerint ez a ház esetleg kulcs lehet a túlvilág felé, de legalábbis feltételezhető, hogy valamilyen kísértetek lakják a villát.

Nem egyedül vág neki az üresen tátongó épület felderítésének. Hat főből álló csapatot szervez maga köré, akikből végül egy férfi és két nő marad, a többiek az utolsó pillanatban elrettennek a feladattól.

Hogy már a film eleje is feszültséggel telve induljon, a "kísértetvadászok" nem is egyszerre érkeznek ebbe a fura kastélyba. Először az amúgy is láthatóan lelki problémákkal küzdő Eleanor (Julie Harris) érkezik az elhagyatott környékre. 

Róla a későbbiekben kiderül, hogy akarva vagy akaratlanul okozója volt rátelepedő édesanyja halálának, és ez a bűntudat azóta is gyötri. Szinte azonnal beleszeret az amúgy házas professzorba.

Később érkezik a csapat másik hölgy tagja: Theodora (Claire Bloom). Ő viszont Eleanorba szeret bele. Ez nem félregépelés... A hatvanas évek angolszász filmes környezetében ugyanolyan tabutéma voltak leszbikus  érzelmek, mint a 21. századi Magyarországon a melegellenes törvény elfogadása után.

Nem is kerül kimondásra, csak erőteljesen vibrál a levegőben a dolog. A korabeli cenzorok elvileg még ahhoz is ragaszkodtak, hogy a két színésznő soha nem érhet egymáshoz (egy ujjal sem), hogy bizonyosan elkerülhesse a produkció az obszcenitás vádját. Theodore mellesleg elmondása szerint belelát mások gondolataiba...

A professzorhoz és a két hölgyön kívül csatlakozik még a ház jelenlegi tulajdonosnőjének unokaöccse, Luke (Russ Tamblyn). Vele találkoztunk a West Side Story Riff-jeként (az alábbi képen fehér kardigánban).

Vannak olyan horrorok, melyek gusztustalan hullákkal, torz, csonka illetve vérben fürdő testekkel érik el a néző rettegését. A skála túlsó végén vannak az olyan filmek (mint ez is), melyek úgy tartják félelemben az erre nyitott nézőt, hogy nem igazán mutat semmit. Mégis dermesztő a feszültség.

• 
• 
• 

A félelmetes hangulatot hanghatásokkal, és megfelelő vizuális technikákkal (izgalmas díszlet, ferde képkivágások, tükröződések, halszáloptika) éri el. Azok közé a filmek közé tartozik ez, melynek kifejezetten jól áll, hogy fekete-fehér. Alapvetően jobban kedvelem a színes filmeket, de ezúttal gyakorlatilag észre sem vettem, hogy ez nem az. Talán a noir filmekben volt utoljára akkora jelentősége a fény-árnyék játéknak, mint most ebben.

• 
• 
• 

A különleges épület küseje egy valódi angol kastély, a belsőt viszont stúdióban építették fel, pazar díszletekkel. A kísértetvadászok "operációs központja" az úgynevezett bíbor szalon, de a legemlékezetesebb szoba az összes közül a valószínűtlenül szűk, magas és labilis vas csigalépcsőt tartalmazó könyvtár.

• 
• 
• 

Ha valaki magyarázatot vár a film végén a félelmetes dörömbölésekkel és megmagyarázhatatlan eseményekkel kapcsolatban, akkor csalódni fog. Mégis korrekt, kerek lezárása van a filmnek. Az ilyen jellegű történetek egyik nagy veszélye ugyanis, hogy a feszültség nőttön-nő a film során, és a végén a néző csalódottan áll fel, mert valami egész bugyuta magyarázattal próbálja a rendező kiszúrni a szemét.

Már-már kamaradráma jellegű, hiszen tulajdonképpen a 4 fő szereplő körül zajlik a film túlnyomó része, szinte bezárva a kastélyba. Egy-egy mellékszereplő jelenik meg néhány percre csak.

Valamiért újra és újra megihleti ez a film a későbbi korok rendezőit. Stephen King akarta mindenképpen megcsinálni a remake-et Steven Spielberggel. Abból a projectből végül nem lett semmi, pedig már kész forgatókönyv-terv is volt hozzá. Stephen King végül másik rendezővel egy mini-tv-sorozatot csinált belőle Rose Red címmel.

1999-ben többek között  Liam Neeson és Catherine Zeta-Jones főszereplésével már az 1963-assal azonos című remake készült igen mérsékelt sikerrel.

És itt még mindig nem álltunk meg. The Haunting of Hill House - azaz az eredeti regény címével azonosan - a Netflix is készített egy sorozatot.

 

Irán (Golestan), 21 perc, ff., fárszi

Rendező: Forugh Farrokhzad

Producer: Ebrahim Golestan

A +18-as tag itt sem jelent semmilyen szexuális tartalmat. Viszont olyan betegségtől eltorzult emberi testrészek, arcok kerülnek bemutatásra melynek megtekintése gyerekek számára megterhelő lehet.

Ennek a dokumentumfilmnek a rendezője - aki egyébként egy mindössze 27 éves iráni hölgy volt - ellátogatott egy Tabrizi (ÉNy-Iráni) lepratelepre, hogy dokumentálja az ott élők mindennapjait. Láthatunk orvosi kezeléseket, iskolai tanórát, játékot... és közben maga Farrokhzad (a rendező) hangját halljuk. De ellentétben a szokványostól, nem a képen látható dolgokat kommentálja, hanem az Ótestamentumból, a Koránból és saját verseiből idéz.

És ettől lesz igazán különleges erejű ez az alig több, mint 20 perces film. Amit hallunk, az harmonikus, a fülnek kellemesnek tetsző (világnézettől függetlenül), amit látunk az viszont szörnyű és borzalmas.

A dokumentumfilm elkészítésének vállalt célja volt felhívni a figyelmet arra, hogy ez a szörnyűség alapvetően gyógyítható lenne. 

Nézzük csak, mi is ez a lepra?

A lepra egy nem túl fertőző, és igen lassú lefolyású bakteriális megbetegedés. Amellett, hogy nem fertőz könnyen, az emberek 95%-a eleve immunis rá, azaz ha akarná sem tudná elkapni. Pontos magyarázatot erre nem találtam.

Ez a baktérium sokféle tünetet okozhat. Megbetegítheti a szemet, végső soron vakságot okozva. Megbetegítheti a légzőszerveket. Göböket képezhet a bőrön, és megtámadhatja az idegeket is, mely végső soron az adott testrész teljes érzéketlenségét, és akár annak elvesztését is eredményezi.

A "jó hír", hogy a lepra ma már hónapokon, éveken át tartó kombinált antibiotikumos kezeléssel gyógyítható. A rossz hír, hogy ezt a betegséget sem sikerült még mindig eltüntetni a Föld színéről. Állítólag jelenleg is vannak lepratelepek Ukrajna, Románia is Oroszország területén is, hogy csak a saját kontinensünket említsem.

A film producere - Ebrahim Golestan - mellesleg a korábban elvált rendezőnő szeretője volt. A hatvanas évekbeli Iránban ez még nem okozott különösebb problémát, hiszen még több, mint 15 évvel az 1979-es iszlám forradalom előtt vagyunk, amikor Irán még teljesen szabados, világi életet élt.

Farrokhzad-nak ez az egyetlen filmje, melyet igen rövid élete során készített. 32 évesen egy súlyos autóbalesetben életét vesztette. A filmen látható egyik gyermeket, kinek mindkét szülője a telepen élt súlyos állapotban, a rendezőnő adoptálta és magához vette. (nyilván a szülők beleegyezésével)

• 
• 
• 

Brazília (Sino), 103 perc, ff., portugál

Rendező: Nelson Pereira dos Santos

Producer: Luíz Carlos Barreto, Herbert Richers, Danilo Trelles

A negyvenes évek olasz neorealizmusa közel húsz éves késéssel jutott el Brazíliába, és a jelek szerint beágyazódott a francia újhullámhoz hasonló brazil Cinema Novoba (új film), melynek Glauber Rocha mellett eme film rendezője, Pereira dos Santos volt az egyik elindítója.

Az ötvenes évek brazil mozija meglehetősen hasonlított a Hollywoodi mozira, azzal a különbséggel, hogy a musicalek helyszíne gyakran a riói karnevál volt. A zenés filmek mellett ugyanúgy akadtak persze komolyabb hangvételű, epikus művek is.

A fiatal rendezők azonban - mint ahogy a világon ekkoriban szinte mindenhol - sorra protestálni kezdtek, elegük volt az "öregek mozijából", abból, hogy elsősorban a haszonszerzés motiválja a filmkészítőket. Példaképeik a már említett francia újhullámosok voltak, akik kis költségvetésből készítettek rendezői filmeket. 

A megszokott gyönyörű színésznők és csillogó díszletek helyett a hétköznapi embert próbálták láttatni, és kimozdulva a stúdióból poros, elszegényedett vidéki helyszíneken forgattak. (itt jön a képbe a neorealizmus hatása)

"A neorealizmusból tanultuk meg, hogy az utcán is lehet filmet forgatni, hogy nincs szükség műteremre, hogy ismert színészek helyett egyszerű emberekkel is lehet filmet készíteni, hogy a technika lehet kidolgozatlan, amennyiben a film igazán a nemzeti kultúrához kapcsolódik." - mondja a film rendezője Pereira dos Santos

 

És valóban, Pereira dos Santos észak-kelet Brazília legsivatagosabb helyén forgatott, elképesztő a sivárság. Bár még egyetlen Tarr Béla filmet sem láttam, valami ilyesmire számítok látatlanban. Valószínűleg a fekete-fehér nyersanyag is jócskán hozzájárul a sivár hangulathoz, hiszen általában a latin-amerikai épületek és ruhák színessége izgalmas vibrálást hozhatna ebbe a kopárságba. De erről itt le kell mondanunk. Ha volt is tudatos művészi döntés a fekete-fehér mellett, gyanítom, hogy elsősorban a költségvetés szűkössége szabta ezt az irányvonalat, hiszen a színes nyersanyag, és az ahhoz szükséges kamerák bérlése ekkoriban még mindig nagyon drága volt.

• 
• 
• 

Egy negyvenes években játszódó klasszikus regény adaptációját látjuk egy család mindennapi nehézségeiről. Férj, feleség, két kisfiuk és kutyájuk harca a mindennapi megélhetésért. Természetesen mindenki kizsákmányolja őket, ruhájuk sincs rendes, a gyerekek ingjén több a luk, mint az anyag.

• 
• 
• 

Bár a családdal történnek dolgok, nem mondanám, hogy van konkrét történet... Amolyan fikciós dokumentarista hibrid ez a film, neorealista stílusban... amatőr szereplőkkel, akik tulajdonképpen nem játszanak, hanem megélik a történetet. Ez bennem inkább távolságtartásra késztet, én kifejezetten szükségét érzem a színészi tehetségnek és eszköztárnak egy színész esetében. Bizonyos keretek között működhet, ha amatőröket szituációba helyezünk, és hagyjuk, hogy tegyék a dolgukat, itt azonban úgy éreztem, hogy a szereplők legjobb pillanatai azok, amikor a sivatagban vándorolnak, és nem szólnak egy szót sem...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

USA (Allied Artists), 101 perc, ff., angol

Rendező: Smauel Fuller

Producer: Sam Firks, Leon Fromkess, Samuel Fuller

A filmet készítő Allied Artists elődje a Monogram Pictures volt, mely a stúdió-korszak aranykorában  a "szegénysor"-nak nevezett kisebb stúdiók egyike volt. Jellemzően kis költségvetéssel készítettek úgynevezett B-filmeket.

Ekkoriban elterjedt szokás volt a mozikban, hogy egy jegy áráért a nézők először trailereket, híradót, majd rövid rajzfilmeket nézhettek. Ezután jött egy hiper-olcsón készített B-film, ami a nagyfilmeknél általában rövidebbek volt (70 perc körüli), minimális költségvetéssel készültek, gyakran valamelyik ráérő technikus rendezte őket, és olyan színészek szerepeltek bennük, akik még nem voltak túl híresek, vagy már nem voltak túl népszerűek. A B-film végeztével, kis szünet után a nézők végre megnézhették amiért igazából jöttek: a nagyfilmet. Egy mozilátogatás a teljes program megtekintése esetén tehát olyan 4-5 órás program is lehetett. Nem volt ritka, hogy az előbb részletezett műsor folyamatosan ment egész nap, és a néző tulajdonképpen bármikor beülhetett, és addig maradt ameddig akart.

1946-ban a Monogram azonban ki akart lépni ebből a B-filmeket gyártó alárendelt szerepből, és megpróbálkoztak komolyabb filmek gyártásával. Ehhez egy új leányvállalatot gründoltak Allied Artists néven. Könnyen észrevehető a névhasonlóság a híres United Artistsal. A Monogram továbbra is B-filmeket gyártott, ám az Allied Artistsnak sem igazán sikerült betörnie a nagyfilmek világába, ők amolyan B-plusszos filmeket gyártottak...

Végül a B-filmek korszaka az ötvenes években lezárult, szerepüket átvették a tévécsatornák. A Monogram 1953-ban megszűnt, az Allied Artist pedig viszonylag olcsóbb filmek gyártásával folytatta működését.

A film rendezője Samuel Fuller. Őt a forgatáson mindig azonnal fel lehetett ismerni két dologról: Mindig volt egy szivar a kezében vagy a szájában, és volt nála egy vaktölténnyel töltött pisztoly. Ha úgy érezte, hogy nem figyel rá a stáb, a levegőbe lőtt vele, és ezzel általában sikerült magára vonnia a figyelmüket.

A film alacsony költségvetését nagyon jól tükrözi, hogy mindössze 10(!) nap alatt forgatták. És ez tulajdonképpen egyáltalán nem látszik rajta első ránézésre. A film hossza sem ad feltétlenül okot a gyanakvásra. Az ekkoriban már amúgy nem divatos B-filmeknél jóval hosszabb, 101 perces. A híres színészek hiánya viszont már elég beszédes. Az egyik legfontosabb Hollywood-i recept a sikerre, hogy "végy néhány nagyon híres színészt". A költségvetés tetemes hányada ezekre a nagyon híres színészekre szokott elmenni.

A film címadó folyosóján (shocking corridor) úgy takarékoskodtak, hogy a valóságban jóval rövidebb, mint amilyennek kinéz. Úgynevezett kényszerített perspektívát használtak. Ez azt jelenti, hogy a folyosó szélességét és belmagasságát a távolabbi részeken fokozatosan leszűkítették, ami így azt az érzetet kelti, hogy a folyosó vége sokkal távolabb van a valóságosnál. Hogy ne tűnjön fel, hogy a távoli részekben sokkal nagyobbak az emberek, mint ahogy látszódniuk kellene, ezért ott kisnövésű embereket alkalmaztak statisztának. Nem valami új találmány ez a trükk, akkoriban rendszeresen alkalmazták, ha valami monumentálisat akartak megjeleníteni. A Legénylakásban is részleteztem egy ilyen díszlet trükköt.

Egy Johnny Barrez (Peter Breck) nevű újságíró úgy próbál Pulitzer díjat kapni, hogy egy elmegyógyintézetben elkövetett gyilkosságot úgy szeretne kinyomozni, hogy ápoltként beköltözik, azaz elmebetegnek adja ki magát. Mivel mindenki tudja, hogy a perverzen sokkoló motívumuk erősen nézőszám növelő hatást keltenek, ezért nem más miatt kerül kényszergyógykezelés alá az újságíró, mint hogy barátnője Cathy (Constance Towers) az újságíró húgának adja ki magát, és azzal vádolja a férfit, hogy az szexuálisan közeledik felé. 

Mivel az újságírót egy igen komoly pszichiáter szaktekintély készíti fel, hogy hogyan kell igazi elmebetegként viselkednie, ezért rövid úton valóban beutalják az őt megillető kényszergyógykezelésre.

És hát az intézet lakóinak felhozatala parádés. Van itt minden, illetve mindenki. Kedvencem a színes bőrű ápolt, aki harciasan szónokol a négerek (!) ellen. A fehér felsőbbrendűség élharcosaként még a klu-klux klán hírhedt  kámzsáját is magára ölti a jelenet csúcspontján. Alapállapotban csak felirattal demonstrál az "alsóbbrendű negrók" ellen. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy manapság ilyesmivel nem lehet tréfálni, sőt, simán el tudom képzelni, hogy a klántagot alakító Harry Rhodes (ha még élne) a BLM mozgalom csúcspontján 2020-ban kénytelen lett volna nyilvánosan, megalázkodva bocsánatot kérni ezért a szerepért, mint ahogy oly sokan megtették akik a mai felfogás szerint problematikus szerepet vállaltak évtizedekkel ezelőtt.. Pedig csak arról van szó, hogy évtizedek alatt ennyit változik a közízlés és az erkölcs. Ami akkor viccesnek és teljesen elfogadhatónak számított, az ma már sokakat felháborít.

Aztán ott van a nagydarab Pagliacci, aki operaénekes, vagy a fenti képen is látható férfi, aki egyszerűen csak felemelve tartja a kezét egész nap...

Na meg a cowboy kalapos hazafi, aki egész nap egy csata stratégiai térképét bújja, és várja a felmentő sereget. Illetve kedves figura még a kissé kopaszodó ötvenes úr is, akit azzal lehet igazán levenni a lábáról, ha az ember hajlandó bújócskázni vele. Ilyenkor a pad alá bújva, magába fojtva kuncog azon, hogy a hunyó még mindig nem találta meg...

Aranyos figurák mindannyian, és a film nagyobb része tulajdonképpen ezeknek a fura szerzeteknek a bemutatása egy egy 5-10 perces blokkban, ami után ugrunk a következő figurára. 

Az a jelenet is tökéletesen illik egy ilyesfajta exploitation filmbe, melyben az intézet falai közt bóklászó újságíró egyszer véletlenül benyit a nimfomániás nők elkülönítőjébe, és pechére túl későn jön rá, hogy az az ajtó belülről nem nyitható kulcs nélkül.

exploitation film a wikipedia szerint: Ezek olyan filmes produkciók, amelyek eleve, a szerzői szándék szerint is pőrén a pénzszerzésről szólnak, és a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák a közönség alantasabb (szex, erőszak stb.) igényeit -- más babérokra pedig többnyire nem is pályáznak. Jellemzően olcsón készülnek olcsó színészekkel, sok erőszakkal, vérrel, szexszel és kaszabolással, stb., és művészfilmfesztiválokra általában nem nevezik be őket.

Talán emiatt a nimfomániás nők által elkövetett erőszakos jelenet miatt (megjegyzem , semmi explicit dolgot nem tartalmaz), és talán még a vérfertőzést lebegtető alapszituáció miatt Nagy-Britanniában 1990-ig nem lehetett bemutatni ezt filmet, mivel egész egyszerűen nem kapott engedélyt a cenzoroktól.

Nem rossz film ez egyébként, kellemes noir-os hangulat árad belőle.

És, hogy sikerül-e újságírónknak megfejtenie a gyilkossági ügyet? Természetesen igen, de mire eljutunk idáig, rájövünk, hogy talán ennek van a legkisebb jelentősége. Hiszen hiába van meg a gyilkos, a fő tanulság az, hogy aki egyszer bekerül az ideggyógyászat rendszerébe, az garantáltan megbolondul még akkor is, ha előtte teljesen egészséges volt. Egy ilyen intézet igencsak félelmetes hely a film tanúsága szerint, csupa eszelős bentlakóval, és emberiség-ellenes kezelési módszerekkel...

 

USA, 45 perc, ff.

Rendező: Jack Smith

Az ehhez hasonló filmeknél kicsit elbizonytalanodom, hogy vajon jó útikalauzt választottam-e magam mellé a filmtörténelmet bejáró túrámhoz az "1001 Film..." című könyv személyében...

Pár bekezdéssel azelőtt, hogy belemennék a részletekbe, vastag betűvel felhívom a figyelmet arra a tényre, amit a megfelelő címkével is jeleztem, hogy ez a poszt bizony szigorúan 18 éven felülieknek szól!

Maga a filmkritikus, aki megírta a könyv eme filmről szóló kis bekezdését is úgy említi, mint "az underground filmművészet legnagyobb botrányköve". És... hát... valószínűleg semmi túlzás nincs ebben.... illetőleg bevallom, az underground világában meglehetősen idegenül mozgok, azt azonban felfedezni vélem, hogy a mozgalom elsődleges eszköze maga a megbotránkoztatás, tehát az efféle film talán olyan nagyon nem is voltak ritkák, legfeljebb nagy részük nem maradt fenn az utókor számára...

Engem egyéként nem könnyű megbotránkoztatni. Tényleg! Nem is hinném, hogy a megbotránkozás lenne a megfelelő szó arra, amit éreztem a film első néhány percében (azért írok néhány percet, mert idővel hozzászoktam a látványhoz) hanem inkább kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy önként vállalt feladatként majd valami értelmeset szeretnék írni erről a filmről is... Meglátjuk, hogy fog-e sikerülni...

A kedves olvasó nagyon nagy valószínűséggel nem találkozott ezzel a filmmel (hagyományos mozikban illetve videotékákban legalábbis biztosan nem) és már egész biztosan nagyon kíváncsi, hogy mi lehet ez az egészen különlegesnek hangzó film...

Nos, pár másodperces  animált gifekkel próbálom illusztrálni azt amit szavakkal nem tudnék jól visszaadni. Ha azt írom, hogy az egyik szereplő a kép felső szélén lóbálja a himbilimbijét, biztos senki nem akarná elhinni. Pedig igaz...

De ha valaki nem hinne a szemének, tudok mutatni hasonló képkockákat közelebbről is, itt a himbilimbi után egy kis erőszakolós koreográfia is megjelenik: 

A csúcspont a film középtáján található. Nem biztos, hogy jól értelmezem a látottakat, de mintha földrengés támadna (ezt sejteti a lezúduló vakolat is), ám az orgia zavartalanul folyik tovább:

Ilyen, és ehhez hasonló montázsokból tevődik össze ez a szürreális 43 perc.

Már előre láttam egyébként, hogy a Kutya Csillag Ember és a Blonde Cobra után újabb kegyetlen tortúra vár rám, de kicsit megnyugodtam, hogy ez a film sem hosszabb 43 percesnél. Négy-öt perc után azonban elfogott a pánik, vajon hogy fogom ezt kibírni? Ezt a pánikot erősítette, hogy a képminőség rettenetes, gyakorlatilag az 1910-es évek némafilmes hagyatékára emlékeztető. Szemcsés, néhol egészen fakó, az első néhány fura képkockánál nem is voltam benne biztos, hogy valóban egy lankadt fütyköst látok-e a képen... Ez a rossz képminőség nem olyan meglepő, hiszen 16 mm-es filmre forgatták. Gondolom az volt épp kéznél, arra volt pénzük. (Innét kezdve már nem a filmből kivett anim gifekkel illusztrálok, hanem a forgatás során készült fotókkal)

Fura módon a film kb. felétől kezdtem kicsit akklimatizálódni a látottakhoz, kezdtem elengedni magam. Ebben talán segített, hogy a kísérőzenék is egyre kellemesebbek lettek, talán kicsit el is zsibbadtam... mindenesetre már nem fájt, hogy ezt kell néznem, megbékéltem a sorssal...

Történetre vagy bármi narratívára természetesen nem szabad számítani, önmagában ezzel azonban nekem az égvilágon semmi bajom nem lenne.

Nem az a bajom egyébként ezekkel a pöcsrázásokkal és hasonló dolgokkal, hogy kiveri nálam a biztosítékot, hanem az, hogy olcsó és a megbotránkoztatni vágyás mellett - úgy érzem - nincs mögötte semmi.

Valószínűleg az 1960-as évek New York-i underground közösségében kellett volna élni ahhoz, hogy igazán értékelni tudjam azt a filmet. Ne felejtsük el, hogy ekkoriban - a hatvanas évek elején - a pornófilmek gyártása még igen korlátozott volt. Az évtized elején az európai pornófilmesek is még csak épp hogy bontogatták szárnyaikat, Amerikában azonban még obszcénnek, és büntetőtörvénykönyvbe ütközőnek minősültek az ilyen filmek. Ezzel arra a fontos tényre szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor ezt a filmet bemutatták, akkor simán benne volt a pakliban, hogy az embereket beviszik emiatt a rendőrségre, és ez a beszámolók szerint a valóságban többször meg is történt. Egyfajta fiatalos tiltakozás is volt tehát ennek a filmnek az elkészítése és a bemutatása.

Szokás szerint próbálok minden filmnek utánaolvasni. Előzetesen azt hittem, hogy nem nagyon fogok találni erről az alkotásról semmit, ám legnagyobb meglepetésemre a Filmvilág egyik szerzőjében hatalmas Jack Smith (ő a rendező) rajongóra akadtam. Az illetőnek volt szerencséje ezt a filmet New Yorkban a rendező által szervezett vetítésen megnézni. Próbáltam magamat is elképzelni egy ilyen underground klubban, körülöttem transzvesztiták, betépett alternatív művészek, ki tudja, lehet, hogy én is élveztem volna.

Az egyik cikkben azzal próbálják a filmet védeni, hogy az átlag kritikus morális terén ugyan kívül esik ez az alkotás, viszont ezt a művet az esztétikai térben kell vizsgálni, és az elemző szerint ebben a gyönyörű térben mozog Smith filmje is. Nos nekem morális problémám az égvilágon semmi nincsen vele, pont az esztétikai szempontok alapján vagyok elégedetlen ezzel a művel. 

Úgy általában - az általam teljesen ismeretlen - Jack Smith képességeiről kezdett egészen lehangoló véleményem kialakulni, amikor is egészen véletlenül megtaláltam Smith néhány fotográfiáját, és ebben a pillanatban hirtelen egészen megváltozott róla a véleményem. Ezek a képek ugyanis gyönyörűek, legalábbis az én értékrendem szerint.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ezek bizony nézegetésre és a bennük való gyönyörködésre kifejezettan alkalmas képek! Ízlésemnek tökéletesen megfelelnek. Ebből viszont azt a további következtetést vontam le, hogy elképzelhető, hogy a film szűk keresztmetszete számomra nem a tartalmi elemei voltak, hanem az igen gyenge minőségű nyersanyag. Talán, ha a film minősége megközelíti ezeknek a fotóknak a minőségét, akkor lehet, hogy abban is meglátom azt az esztétikumot, amire a Filmvilágban olvasható elemző cikke felhívja a figyelmet...

Svédország (Svenks Filmindustri), 81 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Bergman Csend-trilógiájának második filmjeként aposztrofálják a legtöbb helyen ezt a filmet. Eme trilógia első filmje lenne a Tükör által homályosan, harmadik filmje pedig maga a Csend.

Ahogy a Filmvilág egyik cikkében most felfedeztem, ez a trilógia ötlet nem is Bergmané volt, hanem kollégája és barátja Vilgot Sjöman találta ki valamilyen marketing okból. A "csend" Isten csendjére utalna, annak az Istennek, a csendjére, akit annyian keresnek, de aki nem hajlandó hozzánk beszélni. Bergmannak  tetszett ezt a trilógia-ötletet, a három film elkészülte után maga is gyakran utald ilyen módon ezekre a filmekre, a kilencvenes években azonban tulajdonképpen már baromságnak tartotta az egészet. Szó szerint "se füle, se farka gondolatnak" nevezte....

az alábbi képen Bergman az Úrvacsora forgatás közben...

A Csend című filmet jómagam még nem láttam, állítólag az lesz amelyik igazi kakukktojása ennek a trilógia elméletnek. Az Úrvacsorában újra az élet értelmét keresi, illetve Isten létezését (vagy nem létezését) járja körbe. Bergman apja egyébként lelkész volt, ő maga viszont tudomásunk szerint egyáltalán nem hitt istenben, sokkal inkább foglalkoztatta a szeretet problematikája: Miért van az, hogy sokan nem tudnak úgy szeretni, hogy az a másiknak jó legyen. 

Ez a film a legnyomasztóbb abból a ötből, melyet eddig Bergmantól láttam. Ami szembetűnő, hogy a kifejezetten vidám, kellemes hangulatú Egy Nyári Éj Mosolyától indultunk kissé lefelé a Hetedik Pecséttel, mely nagyon komor volt, mégsem mondanám feltétlenül nyomasztónak. Érdekes filozófiai kérdéseket boncolgatott, csak úgy, mint az életét számba vevő idős professzor története az A Nap Végében ... 

A Tükör Által Homályosan már alámerült a sűrű sötétségbe, ahonnét úgy látszik, volt még lejjebb, hiszen az Úrvacsora már egyetlen kellemes percet sem tartogatott a néző számára, a derű egy pillanatra sem csillan meg a vásznon... Kíváncsi vagyok, hogy van-e még ennél lejjebb, vagy Bergman megkegyelmez nekünk, és elindulunk valami bíztatóbb irányba?

Bergman kedvenc színészei játszanak ebben a filmben is: Ingrid Thulin (fenti képen) a gyülekezet egyik nőtagja, aki szerelmével árasztja el a közösség pásztorát, szinte erőszakkal próbálja rávenni, hogy vegye őt feleségül (nyilván nem katolikus gyülekezetről van tehát szó). Thulint nemcsak szépnek, de mélyről áradóan erotikusnak is tartom, és le a kalappal előtte, hogy ennek a filmnek a kedvéért hagyta, hogy egy kifejezetten csúnya, minden vonzóerőtől mentes nőt formáljanak belőle... A varázslat sikerült, olyan anti-nő lett ebben a filmben, hogy lassan nem is értem, mi tetszett benne...

Az említett tiszteletes bőrébe Gunnar Björnstrand bújt, aki teljesen meggyőző a szeretetre képtelen férfi szerepében. 

Aztán újra itt van Max von Sydow is, aki a gyülekezet egy másik, hitében igencsak megingott tagja...

Nemcsak a legnyomasztóbb eddig látott Bergman filmről írok itt, de a leginkább kamaradarab jellegűről is. Alig hagyjuk el a fenti képeken látható templomot. Ha ki is lépünk pár percre, abban sincs túl sok köszönet.

Saját élményem alapján feltételezem, hogy igencsak hardcore Bergman rajongó legyen a talpán, akinek ez a túlnyomó részt fájdalmasan eseménytelen, végig "szenvedős" film pozitív élményt, vagy akárcsak valami katarzist tud okozni, amit ugyebár a műalkotásotoktól esetenként elvárunk. Száraz, esetenként teátrális, erősen statikus párbeszédeket látunk... igencsak igénybe vette türelmemet ennek a filmnek a végignézése.

Bízom benne, hogy a következő Bergman filmmel kicsit elindulunk felfelé a hullámvasúton...