Nagy-Britannia (Woodfall Films), 89 perc, ff.

Rendező: Karel Reisz

Producer: Tony Richardson és Harry Saltzman

A brit filmgyártást az ötvenes évek második felétől a Hammer Films horrorjai dominálták. (Lásd az 1958-as Drakulájukat is a listánkon). Ám, mint ahogy többek között a francia és az amerikai új hullámosok ekkortájt bontogatták szárnyaikat, a szigetországban is akadtak akik valami újszerűvel, a mainstreamtől eltérővel kívántak kísérletezni.

A briteknél ez az irányzat a színházból indult. egy Tony Richardson nevű rendező volt - aki véletlenül - szintén filmkritikusként kezdte, mint a francia új hullámosok nagy része. Hatalmas sikert aratott az általa 1956-ban, színházban megrendezett Dühöngő ifjúság című darab, melyet John Osborne írt. 

Az ötvenes évek elején az angoloknál már elindult egy új áramlat, melyet free cinemának hívtak, és elsősorban rövid dokumentumfilmek jellemezték, melyek többek között az akkori fiatalság életstílusát próbálta sajátos hangvételben bemutatni, az adott rendező egyéni látásmódjában (innét az elnevezés szabad - free).

Az ötvenes évek végére, amikor a franciáknál fellángolt az új hullám, a free cinema képviselői is elkezdtek doku helyett irodalmi művek megfilmesítésével foglalkozni. 

Tony Richardson rendező és a Dühöngő Ifjúság írója, John Osborne megalapították a Woodfall Films-t, melynek első filmje a színházban sikert arató Dühöngő Ifjúság lett. A filmváltozat azonban megbukott. Második filmjük (A Komédiás) már sikeresebb volt, de az igazi áttörést a Szombat Este, Vasárnap Reggel hozta. Ezt már nem Richardson rendezte, hanem Karel Reisz. Richardson a filmstúdió alapítójaként produceri munkát végzett a film körül.

Reisz ismeretlen színészeket válogatott a filmhez. Bár a főszereplő Albert Finney a színház-látogatók körében nagyon is ismert volt.

A fent említett free cinema mozgalom szigorúan véve a dokumentumfilmes korszakra vonatkozik. A jelen filmet is magába foglaló, a lázadó ifjakról szóló fikciós filmeknek is van azonban saját "műfajuk", amit úgy hívnak, hogy Kitchen Sink Realism, azaz "mosogató-realizmus". Ezt a furcsa elnevezését feltehetően erről a képről kapta.

John Brathy expresszionista festő egyik mosogatóját ábrázoló festménye volt a rövid életű stílus névadója. Ezeknek a filmeknek általában egy dühös, lázadó, munkásosztálybeli fiatal volt a főszereplője, aki lerobbant albérletben lakott valahol Nagy-Britannia északi, szegényebb ipari térségében, és szombat estétől vasárnap délelőttig tartó szabadidejét általában pubokban (kocsmákban) töltötte. Ezekben a filmekben gyakoriak voltak olyan - korábban filmben nem látható - témák, mint az abortusz, megcsalás, házasságon kívüli szex, illetve bűnözés. És természetesen - mint minden fiatal - többé kevésbé haragszanak a szüleikre, amiért azok annyira különböznek az ő lázadó ideáljaiktól.

A vasesztergályosként dolgozó Arthur tehetséges, jó munkás, de munkáját nem igazán élvezi, egyetlen dolog, ami miatt érdemesnek érzi a robotot, az a hétvégi szórakozás, amikor igazán elengedheti magát. 

Titkos viszonyt folytat egy idősebb kolléga feleségével, Brendával. Arthur abban látja az érett nővel való kapcsolat legfőbb előnyét, hogy az erősen korlátozott időtartamú titkos légyottokon - érthető okokból - semmi másra nem kell koncentrálni, csak a szexre.

Időközben Arthur megismerkedik egy nagyon szép fiatal lánnyal, Doreen-nel (Shirley Anna Field). Bár a lány édesanyja nem támogatja a fiatalok házasság előtti együttléteit, a lány - mint ahogy a tinilányok általában - hajlamos konspirációra, amivel a mamát megvezetik, hogy mégiscsak együtt lehessenek.

Már éppen minden kezd jól alakulni, amikor kiderül, hogy a férjes Brenda terhes lett Arthurtól. Mivel a nőnek férjével régóta nincs testi kapcsolata, ezért komoly problémát okoz számukra ez a helyzet...

Nehéz leírni azt a sivárságot, ami a Nottingham-i munkásnegyedet jellemzi. Egyedül a folyópartnak, - ahová Arthur és bátyja horgászni járnak - van valamelyest emberközeli arca, de még az is messze van attól, hogy különösebben jókedvre derítse az embert. 

Hangulatában nagyon emlékeztet ez a film a New York Árnyaira. Nyilván nem véletlen, hiszen amaz a New York-i "különutas" csoprt újító jellegű filmje, ez pedig a britek hasonlóan valami mást mutatni akaró társaságának munkája. 

A kitchen sink nagyon rövid életű volt, gyorsan "kitombolták" magukat a nézők, hosszútávon - érthető okokból - nem kötötte le őket ennek a sivár életmódnak a megtekintése. Néhány év múlva már egész más jellegű filmeket csináltak ezek a rendezők. A hangsúly áthelyeződik a színesebb Londonra, jön a rock&roll, de a sekélyesség megmarad...

Nagy-Britannia (Hammer Film Productions), 82 perc, Technicolor, angol

Rendező: Terence Fisher

Producer: Michael Carreras, Anthony Hinds, Anthony Keys

A filmet gyártó Hammer Film Productions-t 1935-ben alapították. Az ötvenes évek közepén vált igazán sikeressé - sőt világhírűvé - horrorfilmjeivel.

Első kiugró sikere a BBC-n futó The Quatermass Experiment című tv-sorozat alapján készített The Quatermass Xperiment című mozifilmje volt, melyben egy háromtagú legénységgel felküldött űrrakéta egyetlen emberrel tér csak vissza, aki valamilyen okból egy furcsa lénnyé (alienné) kezd átváltozni. Akkora siker lett ez a film, hogy hamarosan következett a Quatermass 2. Mindkét film fekete-fehérben készült egyelőre.

Látva horrorjainak sikereit, a Hammer igyekezett meglovagolni azt, és belevágott - immár színesben - a Frankenstein történet sokadik újrafeldolgozásába Frankenstein átka (The Curse of Frankenstein) címmel.. Peter Cushing (Victor Frankenstein) és Christopher Lee (a szörny) volt a film két kulcsszereplője. Ez volt az első olyan horror, mely igazán kendőzetlenül, élénk pirosan (Eastmancolor) mutatott sok-sok vért. 

Mivel úgy tűnt, hogy a Hammer horrorjai sikert sikerre halmoznak, a stúdió nem akart változtatni a bevált formulán. Következő horrorjához, a Draculához ismét Peter Cushingot és Christopher Lee-t szerződtette le. Róluk egyébként érdemes megjegyezni, hogy feltehetően sok Hammer-es közös filmjüknek is köszönhető, hogy egymás legjobb barátai voltak a való életben.

Külön érdekesség kettejükkel kapcsolatban, hogy mindketten szerepet kaptak a Csillagok háborúja saga két-két epizódjában. (feltéve, ha beleszámít az is, hogy Cushing a Zsivány Egyesben computer generálta formában szerepelt, lévén, hogy a 2016-os film készítésekor már több, mint húsz éve nem élt) Cushing az Egy Új Remény című első filmben volt Tarkin szenátor, míg Christopher Lee a 2002-es Klónok Támadásában és a 2005-ös Sith-ek Bosszújában volt Doku gróf.

A Hammer Film Productions remekül prosperált a Dracula és a Frankenstein mítoszokról való újabb és újabb bőrök lehúzása mellett egyéb véres horrorok futószalagon való gyártásával is. Peter Cushing és Chrisopher Lee vagy 15 ilyen horrorban szerepelt együtt, külön-külön pedig szinte megszámlálhatatlanul sokban. Az utolsó Hammer film 1979-ben készült, mely egy Hitchock film újrafeldolgozása volt. Ezután csődbe jutott a stúdió. 2007-ben azonban újra felélesztették, ráadásul stílusosan, mert a Pokoli Albérlethez (2011) például magát Christopher Lee-t is felkérték újra.

Na, de térjünk rá a Draculára... Sokadik feldolgozása ez az angol Bram Stoker 1897-es Drakula című könyvének. 1921-ben például egy magyar némafilm készült Drakula Halála címmel. Ez azonban vélhetően elveszett. Az alábbi képen kívül még néhány fotó és filmplakát bizonyítja, hogy egyáltalán létezett,,,

Aztán ott van a nagyon is jól ismert Murau-féle 1922-es Nosferatu, ahol a szerzői jogok megkerülése miatt nevezték át Draculát Nosferatu-ra.

Majd 1931-ben újra hozzányúltak a témához, melynek eredménye azért különösen kedves számunkra, mert abban a magyar származású Lugosi Béla alakította Draculát. Ugyanezt a filmet ugyanaz a stáb spanyol  nyelven beszélő szereplőkkel is megcsinálta a Mexikói piac számára. A film sikere után a gyártó Universal hosszasan csinálta a folytatásokat (Drakula Lánya - 1936, Drakula Fia - 1943, stb... )

Független amerikai stúdiók 1957-58 ban két Drakulás filmet is csináltak (Drakula vére és Drakula Visszatérése) egyik sem volt különösebben kiemelkedő.

1953-ban a törökök készítették el saját verziójukat Drakula Isztambulban címmel.

És ekkor jött a Hammer Film Productions, hogy végre először színesben mutassa meg a pirosan csordogáló vért... Szokás szerint megjegyzem, hogy bár a film gyönyörű Technicolor színekben pompázik, a stage fotók ekkoriban jellemzően fekete-fehérben készültek, így az illusztrációim nem színesek. De nem állom meg, hogy ezzel az egy színes képpel ne mutassam be, milyen jól nézett ki Christopher Lee trükkös contact-lencséje, mellyel állítólag nem nagyon látott semmit, szörnyen fájt is tőle a szeme, de azért nagyot dob a látványon.

Tudat alatt, talán azért hagytam ilyen terjengősre az előzmények és a Hammer Films bemutatását, mert maga a film... hát, hogy is mondjam... mai szemmel inkább vicces, mint félelmetes... nem okozott bennem különösen maradandó élményt...

A vámpíros mitológia amúgy szinte tökéletesen hidegen hagy, de most legalább megtanultam néhány dolgot ezzel kapcsolatban, amiket ezek szerint már elfelejtettem a Nosferatu és az 1931-es Dracula megtekintése óta...

Például, hogy a vámpírok nem bírják a napfényt.. ezért éjszaka aktívak csak, nappal kedvenc koporsójukban szundikálnak....

Ilyenkor lehet viszonylag könnyen megölni őket, méghozzá egy fa karóval át kell szúrni a szívüket. Ekkor a halott vámpír visszaváltozik valódi önmagává... egy fiatal nőből például halott vén öregasszony lesz...

 A vámpírok valamiért nem bírják a fokhagyma illatát. (Ezzel egyébként sok ember is így van). Talán még a fokhagymánál is hatékonyabb eszköznek tűnik azonban a feszület feltartása, amitől egész egyszerűen pánik-rohamot kap egy igazi vámpír...

A vámpírság tulajdonképpen egy fertőző betegség, mely vérszívás útján terjed. Akit egyszer megszív egy vámpír, az maga is vérszívóvá válik. Elkezd furcsán viselkedni, és természetesen ott éktelenkedik a nyakán a jellegzetes kettős seb.

Peter Cushing Doctor Van Helsingje veszi fel a harcot Christopher Lee Drakula grófjával... nem mondom, hogy kínszenvedés volt végignézni, de horror léte ellenére egy pillanatig sem izgultam... számomra a horror nem a vértől és az undorító látványtól félelmetes elsősorban.

Amerikában egyébként Horror of Dracula néven ment a mozikban ez a film, hogy a nézők ne keverjék össze a Lugosi-féle 1931-es változattal, ami állítólag még mindig ment ekkoriban néhány helyen...

Nagy-Britannia (Horizon Pictures), 162 perc, Technicolor, angol

Rendező: David Lean

Producer: Sam Spiegel

A lista előző filmjéről, az Újra szól a hatlövetű című westernről írtam, hogy gyerekkoromban valószínűleg tetszett volna, felnőtt fejjel viszont már egy percig sem tudtam komolyan venni.

Ezt a filmet viszont láttam gyerekkoromban, akkor nagyon nem tetszett. Persze Alec Guinness-től azt vártam dőre gyermekként, hogy majd ebben is valami Ben Kenobi jellegű figurát fog hozni, és nyilván nagyon csalódott voltam, hogy egész mást látok. Felnőtt fejjel viszont leesett az állam, hogy ilyen remek filmet hoztak össze az ötvenes évek vége felé.

Még mondtam is magamban, hogy lám, Amerikában is maradt még épkézláb forgatókönyvíró, akit nem tett indexre McCarthy és csapatának kommunistaellenes bizottsága. Mekkora volt a meglepetés, amikor rájöttem, hogy nem is amerikai filmet nézek, hanem az angol Horizon Pictures filmjét, David Lean angol rendezővel. De ez még mindig semmi. A forgatókönyvért Oscar díjat kapott a francia Pierre Boulle, aki igazából csak a film alapjául szolgáló regényt írta. A forgatókönyvet nem ő írta, nem is tudott angolul. Hát akkor miért nem a valódi forgatókönyvírók kapták az arany szobrot? .... Hát igen... mert őket viszont listázta a McCarthy-féle bizottság. Angliáig nem ért el a kezük, angol filmben dolgozhattak forgatókönyvíróként, de nehogy már Oscart kaphassanak... így inkább a francia regényíró kapta a díjat... Összesen egyébként hét szobrot nyert el a film: legjobb film, rendező, férfi főszereplő, forgatókönyv, zene, vágó, operatőr.

Ahogy elnéztem az ötvenes évek filmtermését, talán az amerikaiak jobban tették volna, ha hagyják dolgozni a forgatókönyvíróikat... 

Ebből amit talán mindenki ismer, az ez az induló, amit a katonák fütyülnek menetelés közben:

Emlékeimben úgy élt ez a film, hogy a foglyok szinte az egész film folyamán ezt az indulót fütyülik a híd építése közben. Milyen csalókák ezek a régi emlékek... hiszen valójában csak kétszer: egyszer a film elején, egyszer pedig a vége felé hangzik el ez a dallam.

Két szálon zajlanak a történések. Az egyik szálban a japán fogságba került brit ezred próbál felépíteni egy hidat a Kwai folyó fölött, egy másik szálon pedig egy négyfős brit különítmény elindul, hogy fölrobbantsa ezt a hidat. Természetesen a film végére a szálak összeérnek...

A film első felében a hídépítők szála szinte kizárólagos szerepet kap. Az Alec Guinness által játszott Nicholson ezredes felsőbb utasításra adta meg magát az ellenfélnek, akik most Sziámba (mai Thaiföldre) vezénylik a foglyokat, hogy ott felépítsenek egy vasúti hidat a Kwai folyó fölött. Az ütemterv elég szoros, így a japánok a tiszteket is munkára akarják fogni. Ezt viszont tiltja a genfi egyezmény. Nicholson ezredes szemmel láthatóan sértésnek veszi, hogy a fogolytábor japán ezredese nem akarja komolyan venni ezt az egyezményt. Őszintén szólva... én soha nem értettem, hogy ki veszi komolyan ezeket... tulajdonképpen háborúzni szabad, de tiszteket dolgoztatni már nem? Micsoda hülyeség ez? Egy agresszor országtól, aki megtámad egy másikat, ki az a bolond, aki komolyan elvárja, hogy betart a foglyokkal való emberséges bánásmódról szóló megállapodást?

A film egy jelentős része azzal megy el, hogy a japán és a brit ezredes mint két kamion megy szembe egymással, és lessük, hogy vajon ki tér ki előbb. A brit ragaszkodik az igazához. Néhány komikus jelenet is adódik abból, ahogy az ezredes angol lordokat meghazudtoló pökhendiséggel oktatja ki a japán ezredest saját és tisztjei jogairól. Látható, hogy akár meg is hal, de nem enged saját igazából. Nélküle az altisztek sem veszik fel a munkát, irányítás nélkül pedig az ezred többi katonája sem dolgozik értékelhető eredménnyel. Amit reggel felépítenek, estére ledől. Látható, hogy ebből így nem lesz híd. A határidő viszont egyre csak közeleg. Ha a híd nem készül el időben, akkor a japán ezredesnek le kell mondani az életéről. 

Végül a tábor parancsnoka meghátrál, és mindenben enged Nicholson ezredesnek, aki cserébe teljes erőbedobással a híd építése mellé áll. Annyira, hogy a hibás tervek helyett saját hídmérnökének terveit ajánlja a japánok figyelmébe. Nem kérdés, hogy Nicholson tökéletes hidat szeretne építeni, már-már küldetésének érzi a híd határidőre való felépítését. Az utolsó hetekben odáig megy, hogy a tiszteket is bevonja a munkába. Mi tagadás, gyönyörű szerkezetet sikerül összeeszkábálni...

Ejtőernyős bevetés... megpróbáltatások a dzsungelben... és az jár az ember eszében, hogy akkor most végül is kinek drukkoljunk? A hídépítő angoloknak, vagy a hidat felrobbantani igyekvő angoloknak? Nagyon nehéz dönteni, nekem nem is igazán sikerült...

Több, mint két és fél órás a film, és mondhatom, hogy nem nagyon volt benne unalmas üresjárat. Nagyon szépek a felvételek. Ez természetesen részben a Technicolor színes filmnek és a Cinemascope szélesvásznú formátumnak köszönhető, és persze nagy részben Jack Hildyard operatőrnek. A mai Sri Lanka dzsungele is remek hátteret adott a filmnek.

Nagy-Britannia (Ealing Studios), 91 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alexander Mackendrick

Producer: Michael Balcon, Seth Holt

Egy nagyon könnyed, ám kissé gyilkos humorú ez az Ealing Studios által gyártott nagyon is angolos vígjáték.

Egy naiv idős hölgy lakásának egyik szobája kiadó. Egy ötfős rablóbanda tervezi kivenni a szobát, mivel annak elhelyezkedése tökéletes a következő bűntényük végrehajtásához.

Először a bájos öreg hölgy, Mrs Wilberforce (Katie Johnson) bemutatkozását látjuk. Éppen a kerületi rendőr-kapitányságon próbálja bejelenteni, hogy a szomszédban leszállt egy űrhajó, és kéri az eset kivizsgálását. Imádni való, nekem ő a filmben az abszolút kedvencem. 

Lakásásnak néhány alapja süllyed, ezért a falak ferdék (mintha egy expresszionista filmben lennénk), a falon lógó képeket ezért nem is lehet "kiegyenesíteni."

A bűnbanda szellemi vezetője Marcus professzor (Alec Guinness) - ő bérli a szobát az idős hölgytől - azzal az ürüggyel hozza fel a lakásba bűntársait, hogy zenekari próbát tartanak.

Természetesen a zene, amit Mrs Wilberforce rajongva hallgat. csak lemezjátszóról szól.

A film első fele a nagy rablás előkészületéről és annak végrehajtásáról szól. A férfiak ördögi tervükbe szegény ártatlan házinénit is beleszövik, ő is a terv részévé válik, természetesen úgy, hogy semmit sem sejt az egészről.

A film közepén megtörténik a sikeres rablás, és végül az idős hölgy megtudja, hogy mi történt. Naiv becsületességével rá akarja venni a rabló urakat, hogy zsákmányukat adják le a rendőrségen. A bűnözők viszont inkább úgy döntenek, hogy megölik a hölgyet. Sorsot húznak...

Természetesen egy pillanatig sem vehető komolyan a film. A komolytalanságot erősíti Alec Guinness furcsa parókája, amit idétlen műfogsora tovább tetéz. Ez utóbbira végképp nem értem, hogy miért volt szükség, hiszen a fanyar angol humorban pont azt szeretem, hogy rezzenéstelen, komoly arccal adják elő. Ez a buta műfogsor viszont komolytalanná tette Guinness minden megszólalását.Mint ahogy ezen a plakáton is látszik, Alec Guinness volt az igazi húzónév a csapatban, az ő neve mellett a többieké (például a még viszonylag ismeretlen Peter Sellersé) szinte eltörpül. 

A belső tereket természetesen stúdióban vették fel, a külső helyszínek egy részét azonban valódi terepen. A legjellegzetesebb ilyen külső helyszín az Észak-Londoni Copenhagen-tunnel volt, ahol egy egész hosszú jelenet került felvételre - aki látta a filmet, az biztosan emlékszik erre a jellegzetes helyszínre...

2004-ben készült egy remake Tom Hanks főszereplésével...valaki látta?

Nagy-Britannia (Halas and Batchelor), 72 perc, Technicolor, angol

Rendező: John Halas és Joy Batchelor

Producer: Louis De Rochemont és John Halas

George Orwell a film megjelenésének évében már nem élt. 46 éves korában, 1950-ben halt meg. A film készítését az amerikai CIA finanszírozta, de az alkotók nagy részének valószínűleg erről nem volt tudomása. Nyilvánvalóan antikommunista propaganda volt a szervezet célja ezzel a filmmel, de ettől függetlenül egy színvonalas műalkotás jöntt létre.

Annak ellenére, hogy a legtöbb kommunista ország már évtizedekkel ezelőtt lemondott eme utópia megvalósításáról, 1954-ben viszont még egy egyre csak terjedő, a nyugati, kapitalista rendszereket félelemmel eltöltő rémkép volt, sok csalódott ember számára pedig egy idealizált utópisztikus társadalom képét kínálta a kommunizmus. Oroszországi győzelme is feltehetően mindenkit meglepetésként ért, majd kelet-Európai térhódítása sem volt feltétlenül előre borítékolható (bár ez utóbbiak inkább kívülről kényszerítettek voltak, nem úgy, mint a nagy orosz-szovjet előd, mely magának vívta ki a "proletárdiktatúrát".) Egyre nagyobb volt a félelem az USA-ban, hogy ez az ideológia esetleg egyszer még hozzájuk is begyűrűzhet, ezért minden lehetőséget próbáltak megragadni, hogy kampányoljanak ellene.

Mindjárt az elején fontosnak tartom megjegyezni, hogy bár rajzfilmről beszélünk, nagyon nem gyerekeknek való ez a film. Nem csak azért, mert egy gyermek feltehetően semmit nem ért a film lényegét jelentő kommunista allegóriából, de azért is, mert több állat is olyan módon pusztul el, ami a gyermeki lélekre nagyon fájdalmasan hathat. Például a haldokló igáslóért egy dögszállító kocsi jön az enyvfőzőből. (Igen, jó a következtetés... azért) Ezért minimum 12 éven felülieknek ajánlanám a filmet, de inkább 13-14 amikor már töriből megvolt ez az időszak.

A festett hátterek nagyon szépek a Technicolor nyersanyagnak és a festési technikának köszönhetően. Az állatfigurák megőrzik hagyományos karaktereiket, nem kapnak emberszerű külsőt, mint mondjuk a két lábon járó Micky-egér. Beszélni is - ha jól emlékszem csak a disznókat halljuk, a történet fordulatait jellemzően a mesélő szavai kommentálják.

Szinte minden állat egy-egy allegória. Van aki konkrét személyt jelenít meg, van aki (mondjuk az igásló = munkásosztály) egy nagyobb csoportot.

Aki hozzávetőlegesen ismeri az orosz forradalom és az azt követő diktatúra fontosabb összefüggéseit, azoknak egyáltalán nem fog gondot okozni az egyes disznók beazonosítása. Mert hát a disznók a mesélő szerint a legértelmesebb állatok, ők irányítják az eseményeket. Hamar rájövünk tehát, hogy ők a kommunisták. Ők hozzák a gonosz gazda elkergetése után az új törvényeket, mint pld.:

Állat nem öl meg más állatot

Minden állat egyenlő

A történet elején már erejét vesztett hatalmas "Őrnagy" természetesen Lenin, az intellektuális, ám a munkásokat szintén kizsákmányolni igyekvő fehér szőrű "Hógolyó" természetesen Trockij, és a napnál is világosabb, hogy a már kezdetben is ellenszenves "Napóleon" nevű erőszakos és paranoiás disznó Sztálint személyesíti meg.

A disznókat megkérdőjelezhetetlen hűséggel védő, kutyákból álló testőrcsapat pedig nyilván a rendfenntartó erőket jelenítik meg (NKVD majd később KGB)

A szamár pedig, aki tulajdonképpen a kezdetektől ódzkodva figyeli a "forradalmat" feltehetően Orwell maga...

Sokat gondolkozom, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy a forradalom útján hatalomra jutó emberek (illetve csoportok) sokszor a leváltott, elűzött korábbi vezetőknél is embertelenebbekké válnak. A legkézenfekvőbb magyarázat az lehet, hogy a hatalmi mámor senkinek nem hagyja érintetlenül a személyiségét, és mivel ők maguk erőszakkal kerültek hatalomra, nagyon jól tudják, hogy belőlük nagyon könnyen lehet letaszított. Egy szép napon majd magukat találják a másik oldalon, ha nem vigyáznak hatalmukra kellőképpen. És ennek elkerülésére nyilván az  egyik lehetséges módszer, ha az elődnél is brutálisabb elnyomó rendszert működtetünk. Azért van szükség brutálisabbra, mert amazé nyilván nem volt elégséges, ha le lehetett váltani.

Hamar módosításra is szorulnak a forradalom kezdeti mámorában született törvények. "Állat nem öl meg állatot - OK NÉLKÜL" a kiegészítés már vérvörössel fölmázolva... Azaz okkal bizony engedélyezett a gyilkolás...

"Minden állat egyenlő... DE VANNAK AKIK EGYENLŐBBEK"

És közben megjelennek a személyi kultusz elmaradhatatlan eszközei is... a nagy vezető bekeretezett képe, a díszes drapéria, és a vezetőség tagjai (akik olyannyira különbözni akart kezdetben az elnyomó emberektől), szép lassan ruhákban kezdenek járni, asztalnál ülnek...és végül rosszabbakká válnak, mint az ember volt..Felmerülhet a kérdés, hogy ha a CIA egy propagandafilmet akart készíttetni, akkor miért pont Angliát választotta? Miért nem otthon keresett ehhez vállalkozót? Mondjuk a Disney-t vagy a Warner Bros.-t?

Pontos választ nem tudok. Állítólag a film készítőinek sem volt igazán fogalmuk arról, hogy a CIA az igazi megbízó. (Ezt persze vagy elhisszük, vagy nem) Az biztos, hogy nem közvetlenül a titkosszolgálattól jött a pénz, hanem természetesen egy fedőcégen folyt keresztül. A magyar származású John Halas és felesége a brit Joy Batchelor kapták tehát a megbízást, hogy elkészítsék az első angol egész estés rajzfilmet. Alaposan föl kellett tuningolni a stúdiót a film elkészítéséhez, ami így is nagyjából három évig tartott.

Gyermekük visszaemlékezése szerint szülei nem tudtak a CIA érintettségéről. Az ekkoriban már nem élő Orwell örököse (özvegye) viszont a CIA egyik ügynökével tárgyalt a mű filmes felhasználásáról, és az egyik feltétele (amit tető alá is hoztak) állítólag az volt, hogy az özvegy találkozni szeretett volna Clark Gable-el...

A film vége egyébként eltér Orwell eredeti regényének befejezésétől. Orwell feltehetően forgott is emiatt sírjában. Míg az eredeti történetben a disznók, akik szép lassan ugyanúgy kezdenek kinézni, mint az emberek, és egyesítik is erőiket az emberekkel, a regényben az állatok fellázadnak a disznók ellen, és legyőzik azokat. Egy sikeres ellenforradalom képe villan tehát fel. Ami speciel nálunk néhány napra megvalósult két évvel később, de Orwell pesszimista elképzelésétől nagyon távol állt ez a befejezés.

A CIA érintettsége egyébként csak 1974-ben került napvilágra az egyik közreműködő ügynök emlékiratainak köszönhetően.

Angliában valószínűleg olcsóbb is volt a film elkészíttetése, mintha otthon csinálták volna, de az is lehet, hogy a haza cégek egyszerűen nem akartak ekkoriban belefolyni a politikába. Disney, aki a családi filmjeivel nagyon népszerű volt, éppen a Kaliforniai Disneyland megnyitásán ügyködött, lehet, hogy nem szívesen csinált volna olyan rajzfilmet, mely nem való gyerekeknek...

Talán a külföldi készítők esetében jobban titokban is lehetett tartani a CIA érintettségét. A pontos magyarázatot talán már soha nem fogjuk megtudni.

Nálunk - és persze a keleti blokkban - a filmet érthető okokból nem mutatták be a rendszerváltás előtt. És persze a regényről sem lehetett hivatalosan hallani.

Nagy-Britannia (Horizon-Romulus), 105 perc, Technicolor, angol

Rendező: John Huston

Producer: Sam Spiegel és John Woolf

Afrika Királynője - fenségesen csengő neve ellenére - egy vén, rozoga kis vontatóhajó. Szinte az egész film ezen a rozsdától majdnem széteső járművön zajlik, melynek mindössze két utasa van... sokkal többen nem is férnének el rajta.

A Hollywoodi Sam Spiegel részéről a Brit székhelyű Horizon films, valamint a brit John és Joshua Woolf testvérek által irányított Romulus films együttműködéséből született ez a film.

Korda Sándor figyelmeztette a Woolf testvéreket: "Két öreg hajózik fel alá egy Afrikai folyón... ugyan, már... kit fog ez érdekelni? Bele fogtok bukni..."

Nem hallgattak rá, és jól tették, mert nemcsak szerethető, de pénzügyileg is sikeres film lett belőle, köszönhetően részben a két főszereplő remek összhangjának, de talán még inkább a túlnyomó részben eredeti - Afrikai - helyszínen való forgatásnak. És ez utóbbi egyáltalán nem volt magától értetődő akkoriban. Szerettek a lehető legkényelmesebb és legjobban kontrollálható módon a Hollywoodi stúdiók által épített díszletek között forgatni. Ha ezt a filmet egy amcsi stúdió készíti, akkor szerintem nem is mentek volna el emiatt a ma Kongói Demokratikus Köztársaságnak, gyerekkoromban Zaire-nak, a forgatás idejében pedig éppen Belga Kongónak nevezett egyenlítő környéki országba leforgatni ezt a filmet. A körülmények a vártnál is rosszabbak voltak. Mérges kígyók, krokodilok, skorpiók és különböző trópusi fertőző betegségek nehezítették a stáb életét. Beszámolók szerint a forgatás alatt alig volt olyan, aki ne lett volna beteg. Állítólag a rendező Huston és Humphrey Bogart úszta meg különösebb nyavalya nélkül, amit szerintük annak köszönhettek, hogy gyakorlatilag folyamatosan gin-t vedeltek, ezzel a vérük alkoholtartalma olyan magas lett, hogy bármi, ami megcsípte őket azonnal szörnyethalt. 

Bogart-ot elkísérte párja, Lauren Bacall is, aki ugyan nem szerepet a filmben, de állítólag komoly önkéntes szerepet vállalt a sérültek és betegek ellátásában. Főzött, mosott, kisegítette a stábot ahol tudta, Katherine Hepburn-nel is életre szóló barátságot kötöttek az Afrikában töltött időszak alatt.

De ha valaki igazán jó kedvre akart derülni, akkor az amerikai producert, Sam Spiegelt kellett megkeresnie szemével, és, hogy miért, azt szerintem nem kell különösebben magyarázni, elég megnézni ezt a képet. (Spiegel a jobboldali, ha valakinek kétsége lenne)

Nem az összes jelenetet forgatták egyébként Afrikában. Ami valamiért többlet kockázatot rejtett - krokodilok vagy nagy sodrású folyómedrek esetén, azokat zöld-hátteres megoldással vették fel. Még egy gyerek is kiszúrja ezeket a jeleneteket, annyira elütnek a valódiaktól.

Afrikai trópusi tájainak egzotikus szépsége persze a Technicolor-nak köszönhetően jelenik meg igazán szépen a képernyőn (vásznon). Mint minden esetben - most is hangsúlyozom, hogy ekkoriban még fekete-fehér werk-fotókat készítettek akkor is, ha maga a film már színes nyersanyagra készült. Nemcsak Afrika szépsége, de Hepburn szeplői is itt tárulkoztak fel igazán. Fekete-fehérben nem tűnt föl nekem, hogy ennyire szeplős a hölgy. Nem csak az arcán, de szinte mindenütt. Róla írja minden forrás, hogy - szinte egyedüliként - imádta Afrikát... jó az utolsó napokban már ő is hazakívánkozott, de eleinte ámulatba ejtette a különleges trópusa flóra.

Ezzel szemben Bogart az első pillanattól gyűlölte a helyszínt annak kényelmetlenségével, az örökös párával, meleggel és a különböző furcsa és veszélyes élőlényeivel. De megérte, hogy mégis elvállalta és végigcsinálta ezt a filmt, mert ezzel elnyerte élete egyetlen Oscar díját. (A képen Bogart a szobor átadójával, Claire Tervorral látható)

A film egy road movie-ba kevert screwball comedy. Előbbi műfaj a kedvenceim közé tartozik, utóbbitól - ha csak tehetem - tartózkodom. Rosát, az angol misszionárius nőt (Hepburn) és Charlie-t, a kanadai hajóskapitányt Afrikában éri az első világháború kitörése.  Miután a németek felgyújtják a bennszülött falut, ahol Rosa tevékenykedett, úgy döntenek Charlie-val, hogy nincs értelme tovább maradniuk, és, hogy távozásuk értelmet nyerjen, célul tűzik ki a Lujza nevű (angolul Louisa-nak hívják) német hadihajó elsüllyesztését. Ehhez csupán el kell hajózniuk ahhoz a tóhoz, amibe a falut átszelő folyó torkollik. Ez viszont egyenlő az öngyilkossággal. Nemcsak azért, mert egy németek megszállta erőd mellett kell elhajózniuk, hanem azért is, mert a folyó szakaszának egy része egyszerűen nem hajózható. Részben a vízesések, részben a helyenként előforduló alacsony meder miatt.

Némi kis kalandfilm jellege is van tehát e mozinak, de ez a szál szinte jelentéktelen a fősodorhoz képest. Ami miatt kellemes időtöltés végignézni ezt a filmet, az az, ahogy a folyón hajózva a két ellentétes személyiséget látjuk, ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz és visszafordíthatatlanul egymásba szeretnek. 

Végül egy érdekesség: Aki maga is szeretne a film címadóján, az African Queen-en hajózni, az megteheti. Kirándulást lehet tenni abban a hajóban, melyben maga Hepburn és Bogart is hajókázott Afrikában. Az Afrika Királynője ugyanis ma is üzemel Floridában, Key Largo-ban. A filmbeli állapotához képest szerencsére kicsit rendbe szedték.