USA (Puck), 29 perc, színes

Rendező: Kenneth Anger

Az underground címke számomra hovatovább szitokszóvá nemesedik, ha még sok ilyen filmet kell megnéznem az 1001-es listán haladva...

Van egy másik címke, ami jóindulattal "kísérleti"-nek nevezi az ilyen filmeket... Ezt kimondottan találónak tartom végülis... ha úgy vesszük, akkor a készítő tett egy kísérletet, hogy valamit alkosson, de nem jött össze neki, ezért kísérleti fázisban maradt a film... na de vegyük kicsit azért komolyabban a cikkírást:

A hatvanas évek Amerikájában Hollywood kifulladni látszott.

(Ugyanezt érzem egyébként ma is Hollywooddal kapcsolatban már legalább tíz-tizenöt éve. A szuperhős univerzumok (Marvel, DC) újabb és újabb megfilmesítésén túl mintha nem nagyon lenne már ötletük... Őszintén szólva jómagam két nagy kedvencemet Tarantinot és Scorseset is kifulladni érzem, de ha ebbe is belemennénk, akkor talán  túl messzire térnénk a tárgytól...  A torrentezés nyilván nem tett jót a filmiparnak, de bízom benne, hogy előbb-utóbb jön valami nagy megújulás.)

A hatvanas években hanyatló Hollywood megújulására még várni kell, azt majd a Lucas, Spielberg, Coppola baráti kör és társaik hozzák el az évtized vége felé... addig leginkább a kontinens másik oldalán, a stúdió-rendszertől messzi keleti parton, New Yorkban jöttek elő újabb és újabb ifjú titánok... 

Ha a nézhetőbb harcosokat akarom említeni, akkor John Cassavetes a New York Árnyaival (1959) vagy Shirley Clark a The Cool World-el (1963) szerepelt a listán...

Ha a nézhetetleneket akarom sorolni, akkor Stan Brakhage-től a Kutya Csillag Ember (1962), Jack Smithtől a Lángoló Teremtmények (1963) illetve Ken Jacobstól a Blonde Cobra (1963) is felkerült a listára...

Ez utóbbi lista a most éppen tárgyalt filmmel bővül. Anger ugyan picit kilóg a sorból annyival, hogy ő maga Hollywoodban nevelkedett, és már 9 évesen 16mm-es kamerával tette meg első lépéseit a filmkészítés útvesztőjében... ezt a filmet viszont Brooklynban (New York) forgatta, tehát csatlakozott a keleti parti lázadókhoz, még ha magát a vágást később Hollywoodban csinálta is.

A filmben látható motoros banda tag Bruce Byron csillagjegye volt a skorpió, és ezért ezt lett a bandában a választott neve. A narratívát nemigen tartalmazó film kezdő képsorain ez a srác láthatóan fétisként imádott motorkerékpárjával szöszöl: fényesítgeti, ápolja, meghúzza a csavarokat...

Ha valami pozitívumot el tudok mondani erről a filmről, az az, hogy amellett, hogy se története nincs, se nem hangzik el egyetlen szó sem, végig remek zenék szólnak. Az ötvenes évek végére, hatvanas évek elejére jellemző, romantikusabb, lassabb rock&roll zenék... Ray Charles, Angels, Elvis... ez volt az egyetlen mentsváram, hogy a zene végig nagyon jó! De ez csak arra volt elég, hogy ne tépkedjem ki saját hajamat szálanként ez alatt a 29 perc alatt...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A mindössze 29 perces film első 7 perce tehát azzal telt, hogy Skorpió csillogóra fényesítette kedvenc járművét, és felöltötte bőrszerkóját. Itt kezdett világossá válni, hogy ez a film bepillantást fog engedni a hatvanas évekbeli meleg szubkultúrába... 

• 
• 
• 

Jó sok James Dean és Marlon Brando utalás és poszter. Néhány képregényrészlet ölelkező fiúkról... Lucky Strike cigaretta... na meg egy csontváz valami köntösbe öltöztetve...

• 
• 
• 

Aztán amikor azt hiszem, hogy már semmin sem fogok meglepődni, akkor megjelenik Jézus Krisztus. Állítólag Kenneth Anger valamikor a film készítése során véletlenül kapott a postán egy hittanosok számára készült filmet "Utolsó Út Jeruzsálembe" címmel. Régi, virazsírozott (színezett fekete-fehér) némafilm. Valami hibás kézbesítés lehetett, biztosan nem ő rendelte magának...

Fogta és belevágta ebbe a filmbe Jézus jeleneteit váltakozva meztelen férfi alsótesttel illetve melegbáros tömegjelenettel...

Engem nem nagyon kavar fel az ilyesmi, de különösebben nem tudom értékelni azt, amiben semmi konkrét elképzelés nincsen azon túl, hogy értelmetlen, üres és polgárpukkasztó. Ezek önmagukban nem tesznek értékessé semmit.

Annak végképp nem láttam értelmét amikor a horogkereszt is elkezdett szerepet kapni a filmben. Itt nem tudok másra gondolni, mint, hogy Anger azt sem tudja, mint csinál... Azon sem csodálkoznék, ha nem is tudná pontosan mit jelent ez a jelkép a huszadik században...

Az egyetlen vicces a dologban, hogy a film New Yorki vetítésén kiszállt a rendőrég, mert az amerikai náci párt (nem viccelek!) tiltakozott, hogy a film megsérti az ő zászlójukat. Azt hiszem, hogy itt érdemes megállni egy pillanatra, és elgondolkozni, hogy mekkora az isten állatkertje, mert a rendőrök ez alapján le is tartóztatták a mozi igazgatóját... és akkor hol volt még Trump elnöksége.... 

• 
• 
• 

Hogy ezeknek az eszement "underground" filmeknek mi keresnivalójuk az 1001-es listán, azt nem tudom megmondani... de elkészítésükre egyetlen lehetséges magyarázatot találok...

Az LSD az USÁ-ban az ötvenes évek végén terjedt el (előtte a felfedezője fiókjában hevert a szer leírása), és 1966-ig tiltás hiányában gyakorlatilag legális volt. Amit olvasok erről a szerről, az nagy vonalakban hasonlít ezeknek a filmeknek a hangulatára. Részemről jól megvagyok nélkülük... pedig szeretem a különleges filmeket...

USA (Allied Artists), 101 perc, ff., angol

Rendező: Smauel Fuller

Producer: Sam Firks, Leon Fromkess, Samuel Fuller

A filmet készítő Allied Artists elődje a Monogram Pictures volt, mely a stúdió-korszak aranykorában  a "szegénysor"-nak nevezett kisebb stúdiók egyike volt. Jellemzően kis költségvetéssel készítettek úgynevezett B-filmeket.

Ekkoriban elterjedt szokás volt a mozikban, hogy egy jegy áráért a nézők először trailereket, híradót, majd rövid rajzfilmeket nézhettek. Ezután jött egy hiper-olcsón készített B-film, ami a nagyfilmeknél általában rövidebbek volt (70 perc körüli), minimális költségvetéssel készültek, gyakran valamelyik ráérő technikus rendezte őket, és olyan színészek szerepeltek bennük, akik még nem voltak túl híresek, vagy már nem voltak túl népszerűek. A B-film végeztével, kis szünet után a nézők végre megnézhették amiért igazából jöttek: a nagyfilmet. Egy mozilátogatás a teljes program megtekintése esetén tehát olyan 4-5 órás program is lehetett. Nem volt ritka, hogy az előbb részletezett műsor folyamatosan ment egész nap, és a néző tulajdonképpen bármikor beülhetett, és addig maradt ameddig akart.

1946-ban a Monogram azonban ki akart lépni ebből a B-filmeket gyártó alárendelt szerepből, és megpróbálkoztak komolyabb filmek gyártásával. Ehhez egy új leányvállalatot gründoltak Allied Artists néven. Könnyen észrevehető a névhasonlóság a híres United Artistsal. A Monogram továbbra is B-filmeket gyártott, ám az Allied Artistsnak sem igazán sikerült betörnie a nagyfilmek világába, ők amolyan B-plusszos filmeket gyártottak...

Végül a B-filmek korszaka az ötvenes években lezárult, szerepüket átvették a tévécsatornák. A Monogram 1953-ban megszűnt, az Allied Artist pedig viszonylag olcsóbb filmek gyártásával folytatta működését.

A film rendezője Samuel Fuller. Őt a forgatáson mindig azonnal fel lehetett ismerni két dologról: Mindig volt egy szivar a kezében vagy a szájában, és volt nála egy vaktölténnyel töltött pisztoly. Ha úgy érezte, hogy nem figyel rá a stáb, a levegőbe lőtt vele, és ezzel általában sikerült magára vonnia a figyelmüket.

A film alacsony költségvetését nagyon jól tükrözi, hogy mindössze 10(!) nap alatt forgatták. És ez tulajdonképpen egyáltalán nem látszik rajta első ránézésre. A film hossza sem ad feltétlenül okot a gyanakvásra. Az ekkoriban már amúgy nem divatos B-filmeknél jóval hosszabb, 101 perces. A híres színészek hiánya viszont már elég beszédes. Az egyik legfontosabb Hollywood-i recept a sikerre, hogy "végy néhány nagyon híres színészt". A költségvetés tetemes hányada ezekre a nagyon híres színészekre szokott elmenni.

A film címadó folyosóján (shocking corridor) úgy takarékoskodtak, hogy a valóságban jóval rövidebb, mint amilyennek kinéz. Úgynevezett kényszerített perspektívát használtak. Ez azt jelenti, hogy a folyosó szélességét és belmagasságát a távolabbi részeken fokozatosan leszűkítették, ami így azt az érzetet kelti, hogy a folyosó vége sokkal távolabb van a valóságosnál. Hogy ne tűnjön fel, hogy a távoli részekben sokkal nagyobbak az emberek, mint ahogy látszódniuk kellene, ezért ott kisnövésű embereket alkalmaztak statisztának. Nem valami új találmány ez a trükk, akkoriban rendszeresen alkalmazták, ha valami monumentálisat akartak megjeleníteni. A Legénylakásban is részleteztem egy ilyen díszlet trükköt.

Egy Johnny Barrez (Peter Breck) nevű újságíró úgy próbál Pulitzer díjat kapni, hogy egy elmegyógyintézetben elkövetett gyilkosságot úgy szeretne kinyomozni, hogy ápoltként beköltözik, azaz elmebetegnek adja ki magát. Mivel mindenki tudja, hogy a perverzen sokkoló motívumuk erősen nézőszám növelő hatást keltenek, ezért nem más miatt kerül kényszergyógykezelés alá az újságíró, mint hogy barátnője Cathy (Constance Towers) az újságíró húgának adja ki magát, és azzal vádolja a férfit, hogy az szexuálisan közeledik felé. 

Mivel az újságírót egy igen komoly pszichiáter szaktekintély készíti fel, hogy hogyan kell igazi elmebetegként viselkednie, ezért rövid úton valóban beutalják az őt megillető kényszergyógykezelésre.

És hát az intézet lakóinak felhozatala parádés. Van itt minden, illetve mindenki. Kedvencem a színes bőrű ápolt, aki harciasan szónokol a négerek (!) ellen. A fehér felsőbbrendűség élharcosaként még a klu-klux klán hírhedt  kámzsáját is magára ölti a jelenet csúcspontján. Alapállapotban csak felirattal demonstrál az "alsóbbrendű negrók" ellen. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy manapság ilyesmivel nem lehet tréfálni, sőt, simán el tudom képzelni, hogy a klántagot alakító Harry Rhodes (ha még élne) a BLM mozgalom csúcspontján 2020-ban kénytelen lett volna nyilvánosan, megalázkodva bocsánatot kérni ezért a szerepért, mint ahogy oly sokan megtették akik a mai felfogás szerint problematikus szerepet vállaltak évtizedekkel ezelőtt.. Pedig csak arról van szó, hogy évtizedek alatt ennyit változik a közízlés és az erkölcs. Ami akkor viccesnek és teljesen elfogadhatónak számított, az ma már sokakat felháborít.

Aztán ott van a nagydarab Pagliacci, aki operaénekes, vagy a fenti képen is látható férfi, aki egyszerűen csak felemelve tartja a kezét egész nap...

Na meg a cowboy kalapos hazafi, aki egész nap egy csata stratégiai térképét bújja, és várja a felmentő sereget. Illetve kedves figura még a kissé kopaszodó ötvenes úr is, akit azzal lehet igazán levenni a lábáról, ha az ember hajlandó bújócskázni vele. Ilyenkor a pad alá bújva, magába fojtva kuncog azon, hogy a hunyó még mindig nem találta meg...

Aranyos figurák mindannyian, és a film nagyobb része tulajdonképpen ezeknek a fura szerzeteknek a bemutatása egy egy 5-10 perces blokkban, ami után ugrunk a következő figurára. 

Az a jelenet is tökéletesen illik egy ilyesfajta exploitation filmbe, melyben az intézet falai közt bóklászó újságíró egyszer véletlenül benyit a nimfomániás nők elkülönítőjébe, és pechére túl későn jön rá, hogy az az ajtó belülről nem nyitható kulcs nélkül.

exploitation film a wikipedia szerint: Ezek olyan filmes produkciók, amelyek eleve, a szerzői szándék szerint is pőrén a pénzszerzésről szólnak, és a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák a közönség alantasabb (szex, erőszak stb.) igényeit -- más babérokra pedig többnyire nem is pályáznak. Jellemzően olcsón készülnek olcsó színészekkel, sok erőszakkal, vérrel, szexszel és kaszabolással, stb., és művészfilmfesztiválokra általában nem nevezik be őket.

Talán emiatt a nimfomániás nők által elkövetett erőszakos jelenet miatt (megjegyzem , semmi explicit dolgot nem tartalmaz), és talán még a vérfertőzést lebegtető alapszituáció miatt Nagy-Britanniában 1990-ig nem lehetett bemutatni ezt filmet, mivel egész egyszerűen nem kapott engedélyt a cenzoroktól.

Nem rossz film ez egyébként, kellemes noir-os hangulat árad belőle.

És, hogy sikerül-e újságírónknak megfejtenie a gyilkossági ügyet? Természetesen igen, de mire eljutunk idáig, rájövünk, hogy talán ennek van a legkisebb jelentősége. Hiszen hiába van meg a gyilkos, a fő tanulság az, hogy aki egyszer bekerül az ideggyógyászat rendszerébe, az garantáltan megbolondul még akkor is, ha előtte teljesen egészséges volt. Egy ilyen intézet igencsak félelmetes hely a film tanúsága szerint, csupa eszelős bentlakóval, és emberiség-ellenes kezelési módszerekkel...

 

USA (Mirisch), 172 perc, Color DeLuxe, angol

Rendező: John Sturges

Producer: John Sturges

1944 Március 24-én a Lengyelországi Żagań mellett a németek által felállított fogoly-táborból többszáz hadifogoly indult egy 200 méteres földalatti alagúton, hogy a drótkerítés alatt a szomszédos erdőbe feljutva megszökjön.

Több, mint egy éves előkészítő munka kellett az alagút kiásásához, és az azt követő hazajutáshoz szükséges kellékek (hamis úti-okmányok, egyenruhák, stb.) elkészítéséhez.

Előzetesen le mertem volna fogadni, hogy egy ilyen komplex, többszáz fő közreműködését igénylő akcióterv végrehajtása csak filmben létezhet, hiszen ismerve úgy általában az emberi természetet, kizártnak tartottam, hogy egy éven át többszáz emberből ne lenne csak egy, aki bármilyen előnyért cserébe ne árulja el bajtársait. De úgy látszik, az én személyes tapasztalataim rosszabbak a valóságnál, hiszen ahogy utána is olvastam, a filmen látottak alapjaiban valósak. Persze sok esetben idealizáltak a részleteken, és úgy alakították az egészet, hogy a film szinte minden pillanata izgalmas legyen, de nagy vonalakban bizony így történt a dolog: több száz hadifogoly egy éven át dolgozott azon, hogy egy föld alatti alagúton kijussanak, és bizony senki nem árulta el a tervet.

• 
• 
• 
• 

Rögtön le kell szögeznem, hogy ez nem egy - a hírhedt Auschwitzihoz hasonló -  koncentrációs tábor volt, ide nem megölni vagy dolgoztatni hozták az embereket. Itt egyszerűen a hadifoglyokat tartották, ráadásul nem is túl rossz körülmények között. A foglyok kertészkedhettek, szabadon bóklászhattak a tábor területén, voltak akik karénekkel töltötték az idejüket, volt társalgó szoba és könyvtár is, szóval már-már szanatórium jellegű volt a hely Csak éppen a tábor területét elhagyni nem volt szabad. Ettől függetlenül rendszeresen próbálkoztak az engedély nélküli távozással, aminek sikertelensége esetén a legdurvább retorzió is legfeljebb pár napos magánzárka volt. (A szökevényeket lelőhették, ha az nem engedelmeskedett a "megállj" parancsnak.)

Nyilvánvalóan a német hadseregben sem csak embertelen senkiházik szolgáltak, ezt a tábort - melyet a német Luftwaffe, azaz a légierő üzemeltetett - pedig egy különösen emberséges tiszt felügyelte. Azt még véletlenül sem lehet felróni tehát a filmnek, hogy sematizálta volna a szerepeket egytől-egyig gonosz nácikra és kivétel nélkül dicsőséges amerikaiakra vagy angolokra.

A filmben engem legjobban az érdekelt, hogy hogyan lehet egy ilyen hatalmas föld alatti alagút kiépítését kivitelezni. Nos, az interneten fellelhető egy jól átlátható ábra a végül elkészült alagútról:

 

Ahogy a fenti képen is látható, jobb oldalon, az egyik barakkban ástak le 10 méter mélyre. Azért volt szükség erre a mélységre, mert a felszíni talaj nagyon homokos volt, amiben nem lett volna kivitelezhető az alagútfúrás. 

A 10 méter mélyen létesített akna alján egy nagyobb termet építettek ki, melynek több funkciója is volt. többek között volt itt egy gép, mely kézi meghajtással a levegő áramoltatását biztosította. Itt csomagolták össze a fúrás során kitermelt földet, amit nyilván a felszínre kellett emelni. Külön tervet kellett készíteni a felszínre emelt föld elszórására, hiszen fent világos homok volt, ők viszont nagy mennyiségű sötét földet voltak kénytelenek a felszínen valahogy szétszórni. Megfelelő körültekintés nélkül azonnal szemet szúrt volna a német őröknek a homokban megjelenő sötét földszórás.

Ha jobban megnézzük, a járat olyan kicsi, hogy az emberek csak fekve férnek el benne. Hogy az alagútban felgyorsítsák a közlekedést, kis síneken futó, kötéllel húzott kocsikat építettek a járatokba. Két köztes állomás volt, ahol át kellett szállni újabb kocsiba, a harmadik állomás már a végállomás volt, mely elvileg nem sokkal a szomszédos erdő talaja alá érkezik. 

• 
• 
• 

Egyébként nem ez volt az egyetlen alagút, melynek építésén dolgoztak a foglyok, de ez az, amelyik végül elkészült, és amelyen a szökés megindult. Szándékosan nem írom meg, hogy az akció végül milyen sikerrel járt, hiszen nem szeretném lelőni a fordulatokat azok számára, akik esetleg ezután ülnének le megnézni a filmet. (a kommentekben természetesen ezután is lehet bármit írni a cselekménnyel kapcsolatban). Annyit elárulok, hogy a film a sikeres menekültek arányában is követte a valóságot.

Mindegyik készülő alagútnak saját nevet adtak a foglyok. Ennek például Harry volt a neve, és megtekinthető a emléktáblákkal kirakott nyomvonala az eredeti helyszínen. Sőt, kissé arrább felépítették az eredeti tábor pontos mását, mely látogatható is.

• 
• 
• 

A film közel három órás tartama alatt szinte végig ugyanazt a kellemes izgalmat éreztem, mint a Robert Bresson által rendezett Egy Halálraítélt Megszökött című film során. Ott is szinte lehetetlen küldetést hajt végre egy fogoly, az ember ámulva nézi, hogy valaki megcsinálja azt, ami előzetesen szinte kivitelezhetetlennek tűnik. Megjegyzem, az is valós történet alapján készült. Itt is biztosan nagyban hozzájárult az élményhez az a tudat, hogy alapjaiban itt is valós események állnak a film mögött.

Ami utólag esett csak le - és ezt tényleg a tetőfokra hágó izgalmak legbiztosabb jele: egyszer sem jutott eszembe a film megtekintése közben, hogy bizony nincs egyetlen női karakter sem, holott ez általában nagyon szokott zavarni. Szeretem, ha van egy-egy esztétikus megjelenésű női szereplő is. 

Nézzük hát a férfi sztárokkal teletűzdelt szereplők sorát:

Fiatalságom egyik jellegzetes ikonja: Charles Bronson. Messze van attól, hogy jó színésznek tartsam, de jól eltalált karakteréből egész karrierje alatt jól megélt. Ő volt itt az alagútásó. Érdekesség, hogy  Bronson a filmes karrierje előtt szénbányász volt, tehát egyáltalán nem állt tőle messze ez a tevékenység. További érdekesség vele kapcsolatban, hogy a bányákban állítólag erős klausztrofóbia fejlődött ki benne, ami filmbéli karaktere esetén is ugyanígy alakul. Fura... azt gondoltam volna, hogy bányásznak az megy, akit a bezártság-érzet tökéletesen hidegen hagy, mint ahogy gondolom tetőfedőnek sem megy el, aki kicsit is fél a magasságtól...

Steve McQueen volt a film talán legnagyobb húzóneve. Ahogy olvasom legalábbis - neki volt a legnagyobb arca. A szerepet is csak úgy vállalta el, ha kap olyan jeleneteket, ahol megmutatja, milyen remekül motorozik. Mondjuk ezzel meglepett. A motoros-menekülős jelenetben egyértelműen látszott, hogy igen veszélyes manővereket is maga csinált meg. Állítólag csak a legdurvább ugratást bízta egy igazi motoros kaszkadőrre.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ez azonban még nem minden: rábeszélte a rendezőt, hogy játszhassa az egyik német katonát, aki őt üldözi. Így az az érdekes szituáció is előfordul a filmben, hogy német egyenruhás (természetesen felismerhetetlen) Steve McQueen üldözi az amerikai egyenruhás Steve McQueen-t.

Így gyakorolt a német oldalkocsis motoron.

• 
• 

Szimpatikus figura volt David McCallum. Vele kapcsolatban érdekesség, hogy a forgatáson gyakran megjelent a felesége, aki igencsak megtetszett Charles Bronsonnak. Bronson meg is jegyezte neki, hogy előbb-utóbb el fogja tőle hódítani a nőt. Valószínűleg McCallum nem vette ezt a fenyegetést elég komolyan, Bronson viszont pár éven belül valóban elvette feleségül a hölgyet.

Végül a sok sztár közül Richard Attenborough az utolsó, akit még megemlítek:

A film München közelében forgott. A belső jeleneteket is egy ottani német stúdió épületében építették fel. 

Gyönyörű a képminőség: DeLuxe Color filmre forgattak, ami az Eastmancolor egyik adaptációja volt. Ez a típus a Technicolor-tól eltérően nem külön filmcsíkokon kezelte a három alapszínt, hanem már egy filmtekerccsel lehetett dolgozni.

• 
• 
• 

USA, 45 perc, ff.

Rendező: Jack Smith

Az ehhez hasonló filmeknél kicsit elbizonytalanodom, hogy vajon jó útikalauzt választottam-e magam mellé a filmtörténelmet bejáró túrámhoz az "1001 Film..." című könyv személyében...

Pár bekezdéssel azelőtt, hogy belemennék a részletekbe, vastag betűvel felhívom a figyelmet arra a tényre, amit a megfelelő címkével is jeleztem, hogy ez a poszt bizony szigorúan 18 éven felülieknek szól!

Maga a filmkritikus, aki megírta a könyv eme filmről szóló kis bekezdését is úgy említi, mint "az underground filmművészet legnagyobb botrányköve". És... hát... valószínűleg semmi túlzás nincs ebben.... illetőleg bevallom, az underground világában meglehetősen idegenül mozgok, azt azonban felfedezni vélem, hogy a mozgalom elsődleges eszköze maga a megbotránkoztatás, tehát az efféle film talán olyan nagyon nem is voltak ritkák, legfeljebb nagy részük nem maradt fenn az utókor számára...

Engem egyéként nem könnyű megbotránkoztatni. Tényleg! Nem is hinném, hogy a megbotránkozás lenne a megfelelő szó arra, amit éreztem a film első néhány percében (azért írok néhány percet, mert idővel hozzászoktam a látványhoz) hanem inkább kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy önként vállalt feladatként majd valami értelmeset szeretnék írni erről a filmről is... Meglátjuk, hogy fog-e sikerülni...

A kedves olvasó nagyon nagy valószínűséggel nem találkozott ezzel a filmmel (hagyományos mozikban illetve videotékákban legalábbis biztosan nem) és már egész biztosan nagyon kíváncsi, hogy mi lehet ez az egészen különlegesnek hangzó film...

Nos, pár másodperces  animált gifekkel próbálom illusztrálni azt amit szavakkal nem tudnék jól visszaadni. Ha azt írom, hogy az egyik szereplő a kép felső szélén lóbálja a himbilimbijét, biztos senki nem akarná elhinni. Pedig igaz...

De ha valaki nem hinne a szemének, tudok mutatni hasonló képkockákat közelebbről is, itt a himbilimbi után egy kis erőszakolós koreográfia is megjelenik: 

A csúcspont a film középtáján található. Nem biztos, hogy jól értelmezem a látottakat, de mintha földrengés támadna (ezt sejteti a lezúduló vakolat is), ám az orgia zavartalanul folyik tovább:

Ilyen, és ehhez hasonló montázsokból tevődik össze ez a szürreális 43 perc.

Már előre láttam egyébként, hogy a Kutya Csillag Ember és a Blonde Cobra után újabb kegyetlen tortúra vár rám, de kicsit megnyugodtam, hogy ez a film sem hosszabb 43 percesnél. Négy-öt perc után azonban elfogott a pánik, vajon hogy fogom ezt kibírni? Ezt a pánikot erősítette, hogy a képminőség rettenetes, gyakorlatilag az 1910-es évek némafilmes hagyatékára emlékeztető. Szemcsés, néhol egészen fakó, az első néhány fura képkockánál nem is voltam benne biztos, hogy valóban egy lankadt fütyköst látok-e a képen... Ez a rossz képminőség nem olyan meglepő, hiszen 16 mm-es filmre forgatták. Gondolom az volt épp kéznél, arra volt pénzük. (Innét kezdve már nem a filmből kivett anim gifekkel illusztrálok, hanem a forgatás során készült fotókkal)

Fura módon a film kb. felétől kezdtem kicsit akklimatizálódni a látottakhoz, kezdtem elengedni magam. Ebben talán segített, hogy a kísérőzenék is egyre kellemesebbek lettek, talán kicsit el is zsibbadtam... mindenesetre már nem fájt, hogy ezt kell néznem, megbékéltem a sorssal...

Történetre vagy bármi narratívára természetesen nem szabad számítani, önmagában ezzel azonban nekem az égvilágon semmi bajom nem lenne.

Nem az a bajom egyébként ezekkel a pöcsrázásokkal és hasonló dolgokkal, hogy kiveri nálam a biztosítékot, hanem az, hogy olcsó és a megbotránkoztatni vágyás mellett - úgy érzem - nincs mögötte semmi.

Valószínűleg az 1960-as évek New York-i underground közösségében kellett volna élni ahhoz, hogy igazán értékelni tudjam azt a filmet. Ne felejtsük el, hogy ekkoriban - a hatvanas évek elején - a pornófilmek gyártása még igen korlátozott volt. Az évtized elején az európai pornófilmesek is még csak épp hogy bontogatták szárnyaikat, Amerikában azonban még obszcénnek, és büntetőtörvénykönyvbe ütközőnek minősültek az ilyen filmek. Ezzel arra a fontos tényre szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor ezt a filmet bemutatták, akkor simán benne volt a pakliban, hogy az embereket beviszik emiatt a rendőrségre, és ez a beszámolók szerint a valóságban többször meg is történt. Egyfajta fiatalos tiltakozás is volt tehát ennek a filmnek az elkészítése és a bemutatása.

Szokás szerint próbálok minden filmnek utánaolvasni. Előzetesen azt hittem, hogy nem nagyon fogok találni erről az alkotásról semmit, ám legnagyobb meglepetésemre a Filmvilág egyik szerzőjében hatalmas Jack Smith (ő a rendező) rajongóra akadtam. Az illetőnek volt szerencséje ezt a filmet New Yorkban a rendező által szervezett vetítésen megnézni. Próbáltam magamat is elképzelni egy ilyen underground klubban, körülöttem transzvesztiták, betépett alternatív művészek, ki tudja, lehet, hogy én is élveztem volna.

Az egyik cikkben azzal próbálják a filmet védeni, hogy az átlag kritikus morális terén ugyan kívül esik ez az alkotás, viszont ezt a művet az esztétikai térben kell vizsgálni, és az elemző szerint ebben a gyönyörű térben mozog Smith filmje is. Nos nekem morális problémám az égvilágon semmi nincsen vele, pont az esztétikai szempontok alapján vagyok elégedetlen ezzel a művel. 

Úgy általában - az általam teljesen ismeretlen - Jack Smith képességeiről kezdett egészen lehangoló véleményem kialakulni, amikor is egészen véletlenül megtaláltam Smith néhány fotográfiáját, és ebben a pillanatban hirtelen egészen megváltozott róla a véleményem. Ezek a képek ugyanis gyönyörűek, legalábbis az én értékrendem szerint.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ezek bizony nézegetésre és a bennük való gyönyörködésre kifejezettan alkalmas képek! Ízlésemnek tökéletesen megfelelnek. Ebből viszont azt a további következtetést vontam le, hogy elképzelhető, hogy a film szűk keresztmetszete számomra nem a tartalmi elemei voltak, hanem az igen gyenge minőségű nyersanyag. Talán, ha a film minősége megközelíti ezeknek a fotóknak a minőségét, akkor lehet, hogy abban is meglátom azt az esztétikumot, amire a Filmvilágban olvasható elemző cikke felhívja a figyelmet...

USA (Salem-Dover Productions), 112 perc, ff., angol

Rendező: Martin Ritt

Producer: Irving Ravetch, Martin Ritt

Modern westernnek, neo-westernnek, helyenként anti-westernnek sorolja be ezt a filmet az angol szakirodalom. Számomra viszont a western valami egészen más.  Amit én westernnek tartok abban általában előkerül a hatlövetű, vagy legalábbis egy winchester... vannak cowboyok és időnként indiánok is... magányos lovasok poroszkálnak az arizonai sivatagban... és mindez a 19. századi vadnyugaton...

Hiába vannak ebben a filmben cowboyok, azaz marhapásztorok, és hiába vagyunk a fent nevezett műfaj egyik jellegzetes helyszínén, Texasban, ez már nem a vadnyugat, ahol a fegyver a törvény, és a serif próbálja több-kevesebb sikerrel fenntartani a rendet... 

És zárójelben egy gyors magyarázat: miért is tekinthető bizonyos szempontból Texas a vadnyugat részének, mikor  is ez az állam az USA kelet-nyugati viszonylatában szinte a mértani középen helyezkedik el? Nos a 19 században elsősorban az USA keleti része népesedett be, minden ami a Mississippitől nyugatra volt (így Texas is), az a keleti parton élők számára kevésbé civilizált, félelmetes vadnyugatnak számított. 

A film készítésének jelenében játszódik a történet, van tévé, Cadillac, hitelkártya, zsebrádió... melyen természetesen mindig country zene szól...

Marhacsorda - és így cowboyok azaz marhapásztorok - is vannak, de a csordát ez esetben nem az indiánok tizedelik, hanem a száj és körömfájás nevű rettegett vírus... 

Ha egy csordában felüti a fejét ez a gyorsan fertőző, és gyakran halálos kór, az ellen az egyetlen megoldás, a teljes csorda leölése. Ez lesz tehát az alapbonyodalom ebben az 1961-es regény alapján készült filmben. 

Három generáció egy-egy férfitagja él ezen a Texasi marhatelepen. A nagyapa, Homer (Melvyn Douglas) a "ranch" alapítója és tulajdonosa. Verejtékes munkájával hozta létre a mára többszáz marhát számláló telepet. (Melvyn és Kirk Douglas között egyébként semmilyen rokoni kapcsolat nincs, egyébként mindkettőjük esetén felvett név a Douglas. Kirk Danielovitch néven született, Melvyn pedig Hesselbergként).

A család középső generációjában Homer fia, a film címét adó Hud áll, akit a film sztárja, Paul Newman (az alábbi képen az ágyban) alakít. Newmanről érdemes megjegyezni, hogy Marlon Brando és James Dean mögött ő volt a harmadik legismertebb method actinget képviselő színész. 

Mint igazi "method"-os, Newman nem eljátszani kívánta az adott szerepet, hanem átlényegülni a szereppé. Véresen komolyan. Ez előtt a film előtt például beköltözött egy ilyen marhatelepre, és hetekig ott élt, ugyanazokban a viskókban lakott, ahol a többi dolgozó, ugyanazt a munkát végezte, mint azok. Ugyanúgy vérhólyagos lett a keze, mint amikor azok életükben először végiglapátoltak egy napot. Néhány hét alatt felvette ugyanazokat a mozdulatokat, manírokat, amiket a helybeli "cowboyok" használtak. Ahogy felveszi a csízmát, megigazítja a nadrágját, mindent úgy csinált mint az igazi marhapásztorok. 

Hud alakja az eredeti regényben csak egy kis mellékszerep volt, sejtésem szerint az ekkor már sztárnak számító Newman számára nagyították fel a szerep jelentőségét. A három férfi főszerep közül Newmané az antihős karaktere. 

• 
• 
• 

Végül a legfiatalabb generáció képviselője Lonnie (Brandon De Wilde), Hud elhunyt bátyjának fia. 

Mint ahogy menet közben megtudjuk, Lonnie apjának (azaz Hud bátyjának) halálát Hud okozta egy autóbaleset során, és erre vezethető vissza Hud alkoholizmusa és pokróc természete, mely végül oda vezet, hogy így vagy úgy, de mindenkit elmar maga mellől. Végül magára marad, az ital lesz utolsó hűséges társa...

Jómagam kevés szerethetőt találtam ebben a filmben: függetlenül attól, hogy nem rosszak az alakítások, szép a fekete-fehér filmet használó operatőri munka, a hangulat viszont nagyon nyomasztó és még a végén sem kapunk semmi bíztató feloldozást. Nem tudom melyik volt a film legsötétebb mélypontja, amikor a maga alatt levő Hud megpróbálja megerőszakolni az őt amúgy borzasztóan kedvelő házvezetőnőt (Patricia Neal), vagy amikor a tisztiorvos által leölni elrendelt néhány százas marhacsordát egy hatalmas gödörbe terelik és ott halomra lövik őket.

Newman method-os átlényegülésére egy remek példát mesélt egyszer az előbb említett Patricia Neal. A forgatás egyik szünetében valamiért úgy érezte, hogy megnyílik Newman felé, és elmesélte, hogyan veszítette el néhány hónappal korábban 7 éves kislányát agyvelőgyulladás miatt. Newman, akit egyébként mindenki érzékeny, kedves emberként ismert, végighallgatva a történetet faarccal felállt, azt mondta, "az kemény" és minden további nélkül otthagyta... Neal jóval később jött rá, hogy Newman valószínűleg annyira átlényegült a szerepbe, hogy a forgatás szüneteiben sem Newman volt már, hanem Hud. Egyszerűen nem állt vissza az agya normál üzemmódba, ugyanaz a pokróc maradt a forgatás utolsó napjáig, amilyennek a szerep megkívánta, hogy legyen.

Ahogy az alábbi plakát is reklámozza: Paul Newman az a Hud, akinek a lelke szögesdrótból van!

Látva a végső vágást, a filmet finanszírozó Paramount ki akart hátrálni a megjelenés mögül. Ez a nyomasztó, pesszimista kicsengés náluk is kiverte a biztosítékot, nem láttak benne túl sok anyagi potenciált...

A film rendezője, Martin Ritt átment New Yorkba, hogy a cég fejeseivel tárgyaljon, és végül meg is tudta győzni őket, hogy esélyt adjanak a filmnek, maradjon ez a film lezárása. Csodák csodájára a film nemcsak a kritikusok, de a közönség körében is nagyon sikeres volt. 7 Oscar-jelölést kapott, melyből hármat sikerült is megnyerni: Patricia Neal, mint legjobb színésznő (nekem is ő tetszett a legjobban), Melvyn Douglas, mint legjobb férfi mellékszereplő és  James Wong Howe operatőr.

Visszatérve a poszt elején általam vitatott műfaji besorolásra (neo-western) kitartok amellett, hogy a westernre jellemző elemek felhasználása ellenére nem válik egy film westernné. Ez kérem szépen egy kőkemény családi dráma valahol egy Texas-i farmon. A kültéri jelenetek egyébként mind Texasban forogtak, csak a beltéri jelenetek készültek Hollywood-i stúdiókban.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Wiseman Film Productions), 125 perc, ff., angol

Rendező: Shirley Clarke

Producer: Frederick Wiseman

Shirley Clarke, nevéből is azonnal egyértelműen látszik, hogy ezúttal kivételesen női rendezőről van szó, és ez tulajdonképpen a mai napig igen ritka a filmes világban, bár természetesen közel sem annyira, mint a hatvanas években.

Fiatalon avantgárd táncosként kezdte, majd érdeklődése szép lassan a filmek irányába fordult.

Kezdő rövidfilmjei a táncról szóltak. Legelső filmje Tánc a Napon (Dance in the Sun) - /1953/ közel 7 percben ábrázol egy avantgárd koreokgráfiát (ma inkább kortárs balettnek neveznék) melynek különleges vizuális izgalmat ad, hogy tánc közben az egyes kameraváltások során ugrunk a helyszínek között: előbb még egy stúdióban voltunk, majd hirtelen kint a tengerparton, és vissza.

Nézve érthetőbb, mint elmondva:

További táncos rövidfilmek után Clarke kezdett elmozdulni a dokumentumfilmek felé. 

Mivel milliomos családba született, filmjeinek pénzügyi sikere nem különösebben érdekelte. Nem ebből akart megélni, a filmkészítés kizárólag művészi önkifejezési forma volt számára. A hatvanas évek elején újabb váltás következik: egész estés filmeket kezd készíteni. Ezek a filmek illeszkednek az akkori New York-i New American Cinema stílusvilágához: lásd például a Cassavetes-féle New York Árnyai-t, melyhez stílusában elképesztően hasonlítanak Clarke filmjei. Nem túl nagy költségvetésűek, sok improvizációval, túlnyomó részt amatőr szereplőkkel készített filmek ezek, amolyan "valóság-szaguk" van, az élet árnyékos oldalát próbálva hitelesen bemutatni, valódi helyszíneken.

A The Cool World az azonos című 1959-es Warren Miller regény alapján készült, a Harlemi bandák világába teszünk egy mélyrepülést. Aki esetleg nem tudná: Manhattan szigete New York azon városrésze, mely a legtöbb ember számára tulajdonképpen mgát New Yorkot jelenti. Persze New York egy állam, és New York egy város is, melynek területileg csak egy apró darabja, de mégis központi jelentőségű része a felhőkarcolóktól hemzsegő Manhattan. Manhattanben van szinte minden: kínai negyed, olasz negyed, üzleti negyed, városliget-szerű Central Park, és még mennyi minden más. Az előbb említett Central Parktól északra kezdődik Harlem, melyről egy időben elterjedt, hogy oda fehér embernek nem javasolt betenni a lábát, ha fontos az élete. Valószínűleg ezt nem kell szó szerint érteni, mindenesetre amikor 2000 környékén autóval keresztülhajtottunk rajta, akkor nekem sem lett volna túl sok bátorságom kiszállni. Állítólag a helyzet ma már nem olyan rossz, mint korábban. (dél-Bronxról, - mely szintén egy New York-i, de Manhattenen kívül eső rész - mondják, hogy na ott tényleg vannak helyek, ahova idegeneknek nem ajánlatos betenni a lábát)

A film úgy van felvéve, mintha egy dokumentumfilmet látnánk. Láthatóan nem előre megtervezett a kamera mozgása. Ha valahol valami történik, a kamera hirtelen odafordul, hogy ne maradjon le. Ez a rázkódás időnként zavaró, bár elmondható, hogy sikeresen kelti azt a hatást, hogy a néző mindig épp az események sűrűjében van. Hasonló stílus egyébként megfigyelhető mai tévé-produkcióknál is: pld. az Éjjel-nappal Budapest hasonló ál-dokumentarista stíluselemekkel operál.

Harlem bemutatása állítólag nagyon hiteles. 

- Hey, maaaaan!

- How are you, maaaan?

- Get the fuck outa here, maaan...!

Leszögezhető, hogy a Harlemi ifjúság a mondat végén nem leviszi a hangsúlyt, hanem központozás jelzésére a hosszan elnyújtott "meeeeen" hangzót használja... műfordításban kb, annyit tesz, mint a nyóckerben a "tesó"

Az idősebb korosztály nőtagjai viszont a vallásosság jegyében az "Oh, Lord!" illetve "Sweet Jesus, help me!" fordulatokat használják előszeretettel. Nem véletlen, hogy a film zenéje jazz mellett néha gospel elemeket is tartalmaz, mely jellemzően a fekete keresztény közösségek templomi zenéje.

A film elvileg a Harlemi fiatalok bandáinak életét mutatja be, gyakorlatban azonban nem lehet tételesen leírható cselekményt elmondani a filmmel kapcsolatban. Sokkal inkább fest egy hangulatképet a hatvanas évek Harlemi társadalmáról, mintsem elmesél egy adott történetet.

• 
• 
• 

A legjellemzőbb jelenet egyben a legvicceseb is:

Egy lány meséli barátjának, hogy szíve szerint egy madár lenne, mert akkor elrepülhetne San Franciscoba (USA nyugati partján van Kaliforniában) és megcsodálhatná végre az óceánt.

A fiú okosan jelzi a lánynak, hogy azért nem kell olyan messzire repülni, hiszen nekik is van óceánjuk, metróval lehet eljutni oda. (Hiszen ők a keleti parton élnek)

A lány meghökken, először talán nem is hisz a fülének... Te komolyan mondod, hogy akár holnap el is tudnál engem vinni az óceánhoz? ...metróval??? 

És amikor már azt hiszem, hogy a fiú egy zseni a lányhoz képest, hirtelen 19-re lapot húz: Hát persze, hiszen a mi óceánunk a Coney Island-en (sic!) van! (Harlemből a Coney Island megálló az első, ahol látható az óceán)

Persze van drog, prostitúció, gyilkosság. Tényleg nagyon valósághűnek tűnik. Mai szemmel nézve azonban ez a new yorki filmes vonal egy kicsit túl sprőd, túl kísérleti és kevéssé élvezhető. Ha színes lett volna, akkor valószínűleg szívesebben nézem a hatvanas évekbeli Harlemi utcákat.