Olaszország (Romulus, Rizzoli-Haggiag, Santana), 85 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: Jack Clayton

Bevallom, kicsit összezavart ez a film, mert először komolyan vettem. Azt hittem, hogy a Máltai Sólyomhoz hasonló krimi lesz, és eleinte valahogy nem sikerült felvennem a fonalat. 

Kb. a film felénél jártunk, amikor leesett, hogy ez inkább egy paródia lesz. Hozzáteszem, hogy az első felében ez még nem volt teljesen egyértelmű, mintha ott még próbálta volna komolyan venni magát a film. És ennek magyarázatára van is egy teóriám, amit bizonyos források alátámasztani is látszanak: A film alapját képező krimit 1951-ben egy bizonyos Claud Cockburn nevű brit politikai újságíró írta James Helvick álnéven. 

Állítólag maga Cockburn kezdett bele a forgatókönyv írásába is, és el tudom képzelni, hogy a film eleje, ahol még nem sok nyoma volt a parodisztikus jellegnek, még nagyrészt az ő munkája lehetett. Cockburn azonban valamilyen okból távozni kényszerült a produkciótól, és a forgatókönyvírást Truman Capote vette át. Akár azt is el tudom képzelni, hogy Cockburn nem végezte el időben a munkát, és a producerek nem is láttak esélyt arra, hogy ez megváltozzon. Capote ugyanis napról napra, a forgatással párhuzamosan haladt a szkripttel. Az alábbi képen Capote a padon fekszik a forgatás mellett. Talán ő vitte el a film fele tájékán az egészet a paródia felé.

Dacára annak, hogy a rendező és a főszereplők legtöbbje amerikai, a helyszín Olaszország (Ravello), és a stáb nagy része is olasz, akikkel állítólag nehéz volt szót érteni, mivel az angol tudásuk nagyon korlátozott volt.

A főszereplő-gárda viszont parádés volt. Hogy csak a legismertebbeket említsem: Gina Lollobrigida, Humphrey Bogart, Peter Lorre, Jennifer Jones...

Öt kétes előéletű üzletember azon mesterkedik, hogy kelet-Afrikában megszerezzen egy uránlelőhelyet. Olaszország egyik legszebb részén, Ravelloban (az Amalfi partvidéken) várják, hogy felszállhassanak egy hajóra, ami céljukhoz szállítja őket. 

O'Hara (Peter Lorre), akit hol Ohoro-nak, hol nagy szemű ír koboldnak gúnyolnak , - és aki mindezeket önérzetesen mindig vissza is utasítja - tagja ennek a fura csapatnak, amivel kapcsolatban azon csodálkozom, hogy egyáltalán Olaszországig hogyan jutottak el... Talán mondanom sem kell, céljukat soha nem fogják elérni, pedig az idő nagyon sürgeti őket. O'Hara hangzatos kis monológban elmélkedik az idő jelentőségéről:

Idő...idő...mi is az idő?

A svájciak csinálják,

A franciák lopják...

Az olaszok pazarolják,

Az amerikaiak szerint pénz.

A hinduk szerint meg nem is létezik...

Tudja, mit mondok? Az idő szélhámosság...

Ez volt egyébként az ötödik, és egyben az utolsó film, melyben Bogart-tal együtt szerepelt.

Ha már Bogartnál tartunk.. ő az ötös banda egyetlen tagja, mely kicsit kívülálló... mint majd kiderül, csak azért megy bele az osztozkodásba, mert egyedül nincs meg a megfelelő forrása az akció végrehajtására, de sejthető, hogy ha lehetősége adódik, akkor mégis magának próbálja majd intézni az "okosságot"... feleségét Lollobrigida játssza. Érdekes, hogy fél Európa rajongott Lolo-ért, én viszont nem látom benne azt a végzetes vonzerőt, amivel ezt kiérdemelte...

• 
• 
• 
• 
• 

Vegyük akkor már végig az ötök bandájának többi idióta tagját is: Van egy kis agresszív náci törpe (Ivor Barnard), akit minduntalan vissza kell fogni, nehogy megkéseljen valakit, aki ellentmond neki. Aztán ott van a hórihorgas Ravello, akit véletlenül pont úgy hívnak, mint a várost, ahol a film nagy részét forgatták. De a kedvencem a banda vezetője a kövér Peterson (Robert Morley) - óriási karakterszínész. Holt komoly arccal adja elő, hogy az arabok, akiknek éppen a fogságába estek vélhetően haragszanak rá, mert a korábban nekik eladott fegyverek nagy része feltehetően nem működött... hiszen a csempészés során sokat kellett tárolni őket a víz alatt. És ezt olyan halál-komoly arccal adta elő, hogy szakadtam a nevetéstől...

Kicsit lelkiismeret furdalással lövöm le a következő poént, (de annyira azért nem áltatom magam, hogy az írásom nyomán valaki megnézné ezt a filmet...) de a film humorára talán a legjellemzőbb jelenet, amikor az arab rendőr-kapitányról kiderül, hogy odavan Rita Hayworth-ért, Bogart megdumálja, hogy ő nemcsak, hogy ismeri a színésznőt, de olyan jóban is van vele, hogy ha akarja, akkor bele tudja a színésznőt bolondítani az arab rendőrbe...feltéve, ha elengedi őt...

Bogart - Santana Pictures corporation nevű - 1949-től 1953-ig működő produkciós cégével maga is részt vett a film finanszírozásában. Így őt is rosszul érintette, hogy az megbukott. A Santana-nak ez volt a hetedik, és utolsó filmje. Az első hatot a Columbia forgalmazta Amerikában, ezt a hetediket már kénytelen volt átvinni a United Artist-hoz. Majd amikor ez is megbukott, akkor eladta a céget.

Érdekes módon ez a film is azok közé tartozik, melyek a maguk idejében nem voltak sikeresek, ám néhány év elteltével népes rajongói tábort tudott maga mögé állítani.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Paramount), 118 perc, Technicolor, angol

Rendező: George Stevens

Producer: Ivan Moffat és George Stevens

Ennek a blognak a sajátossága miatt - azaz, hogy végignézem az "1001 film ..." című könyv összes filmjét, és mindegyikről írok egy bejegyzést - óhatatlanul is íródik olyan poszt, amiben olyan filmről vagyok kénytelen írni, mely egyáltalán nem tetszett. 

Hát ez a film most valami ilyesmi... És számomra igazi talány, hogy mitől lehet ilyen népszerű. Például Woody Allen egyik kedvenceként említi valahol. Holott egyáltalán nem vicces. Se nem izgalmas. Ha nagyon összeszedem magam, akkor egy olyan momentumot tudok összeszedni, amit igazán említésre méltónak tartok: Ha nem is biztos, hogy ez volt az első, de mindenképpen az elsők között volt, melyben a meglőtt férfiakat feldönti a pisztolygolyó lendülete. Korábban jellemző volt, hogy ha valaki találatot kap, az csak összerezzent, majd lassú haláltusával összerogyott. A második világháborúban sokan láttak eltalálni valakit, és a töltény lendülete bizony leterítette az embereket. Úgyhogy kitalálták, hogy egy vékony huzallal hátrarántják az áldozatot, hogy élethű legyen az esése. Az időzítés még kicsit döcögős, de látványosnak látványos.

Van benne néhány haláleset ugyan, de ettől függetlenül kifejezetten családi mozi ez a western. Szemben mondjuk a Délidővel, ami az idegszálakat sokkal magasabb szinteken stimulálja.

Mint ahogy a kis mozgóképen is látszik, ez is egy színes western, ami miatt már előre féltem is. Az ekkoriban készült színes westernek közül egyre sem emlékszem, ami különösebben tetszett volna eddig. A gonosz állattenyésztő Ryker és emberei, élükön a bérgyilkos Wilsonnal áll szemben a farmerekkel, akiknek a földjeire a marhatenyésztő pályázik... El akarja kergetni őket. Wilson igazi karakter, arcán ott a gonoszság összes vonása. De igazán azért hírhedt, mert még soha nem lott nála gyorsabban senki. 

A jó farmerek vezetőjévé avanzsál Starrett az egyik farmer, aki feleségével és kisfiával befogadja a - film névadójaként - arra bóklászó Shane-t. A Shane-t játszó Alan Ladd-ban első ránézésre nincs meg az a karizma, ami mondjuk megvan Clint Eastwoodban, vagy Charles Bronsonban, vagy bármelyik népszerű western hősben. Második, és harmadik ránézésre since meg benne.. A film nagy részében csak szemlélője a körülötte zajló eseményeknek. Az hamar kiderül, hogy nagyon jól tud lőni, és mivel a konfliktusok során sem hajlandó pisztolyát használni, már előre lehet sejteni, hogy a film végén fogja csak elővenni, és akkor majd nagy bátran mindenkit lepuffant.

• 
• 
• 

A film gyerekszereplője, a Shane-t Istenként csodáló Joey annyira unta a hangzatos semmitmondó monológokat, hogy amikor ezeket felé intézték, akkor gyakran akasztotta ki a színészeket azzal a szokásával, hogy bandzsítással és nyelvnyújtogatással próbálta megakasztani a neki beszélő felnőttet. Őszintén szólva, megértem... néha fájdalmasan didaktikus és semmitmondó ez a film. Várom olyasvalaki kommentjét, akinek tetszik...

• 
• 
• 

USA (Columbia), 90 perc, ff., angol

Rendező: Fritz Lang

Producer: Robert Arthur

Nem túl sok olyan rendező van, aki némafilmesként és hangosfilmesként is kifejezetten maradandót tudott alkotni. Fritz Lang ilyen. Bár róla talán minden hardcore filmrajongónak a Metropolis, a Dr. Mabuse illetve az M. - Egy Város keresi a Gyilkost jut az eszébe, ez a film véleményem szerint a film noir-ok legkiválóbbjai közé tartozik.

Amikor már azt hittem, hogy a noir-hoz nem nagyon tud újat hozzátenni egy rendező sem, akkor elém került ez a Fritz Lang noir, és azt éreztem, hogy ezzel a filmmel szintet lépett a műfajon belül. 

Mintha valami más világba csöppentem volna bele, mint amire az eddigi noir-ok alapján számítottam. Már-már Scorsese filmjeinek durva szele csapott meg, amikor a szociopata gengszter egy szivart nyomott el a krupié-hölgy kezén, mert nem úgy dobta a kockát, ahogy szerette volna, vagy amikor egy másik hölgy arcába tűzforró kávét zúdít, hogy azzal örökre eltorzítsa azt. Mind-mind Scorsese maffia-filmjeinek kegyetlenségét idézik, nem csoda, hogy a mester több nyilatkozatában jelezte, hogy Fritz Lang a kedvenc rendezői közé tartozik.

A kezdő képsorokon egy magas rangú rendőrt látunk, ahogy íróasztala mögött, egy búcsúlevelet hátrahagyva fiókjából elővesz egy pisztolyt és főbe lövi magát. A lövés hangjára előkerülő feleség - ijesztő nyugodtsággal - szinte ügyet sem vet a hullára, átfutja a több oldalas búcsúlevelet, majd ahelyett, hogy a mentőket vagy a hatóságot tárcsázná, a város maffiavezérét Mr Lagana-t hívja föl. Mint később kiderül, a magas rangú rendőr a maffia teljes leleplezését biztosító anyagot hagyott maga mögött. Sőt, az is kiderül majd, maga is nyakig benne volt az alvilágban - mint ahogy sok más rendőr is - ámde nem volt ahhoz ereje, hogy ezzel az alvilági élettel élve leszámoljon. Az özvegy sem akar csatát, inkább megzsarolja a maffiafőnököt. Aki vagy teljesíti minden kívánságát, vagy a jó helyen elhelyezett információköteg nyilvánosságra kerül. Ez utóbbi természetesen az özvegy esetleges korai halála esetén is megtörténik.

Az eset nem tűnik túl bonyolultnak az ügyet végző nyomozó számára, le is zárná azt rövid úton, ám néhány napon belül jelentkezik az öngyilkos rendőr szeretője, aki jelzi, hogy itt valami nagyon nincsen rendben...  A nyomozó (Glenn Ford, lásd fent) nem veszi igazán komolyan az ügyet. Ám amikor a nyomozót informálni próbáló volt szeretőt hamarosan brutálisan meggyilkolják, és kidobják egy autóból az út mentén, már komolyan veszi a bejelentést. De ekkor már késő, mert egy olyan brutális eseményfolyam veszi kezdett, amiről sejthető, hogy nagyon csúnya vége lesz.

A főszereplő nyomozó szerepére felmerült Paul Muni és Edward G. Robinson neve is. Mindkettő működőképes, és biztosan tökéletes választás lehetett volna, de abban is biztos vagyok, hogy velük egészen más film készült volna, mint amilyen végül lett. Ford visszafogott játéka is nagyon jól passzol ehhez a noir-os hangulathoz.  

• 
• 
• 

Glenn Ford egyik legnagyobb sikere egyébként a Gilda című 1946-os noir-hoz kapcsolódik, amit csak azért tartok érdekesnek megjegyezni, mert van egy kis utalás erre a filmben. Amikor a nyomozó kilép egy bárból, akkor felcsendül a Gildában elhangzó Rita Hayworth által énekelt Put the Blame on Mame című szám instrumentális változata.

Van a filmnek még néhány érdekes szereplője. A nyomozó feleségét például Jocelyn Brando alakítja, aki leginkább  öccse miatt érdemel külön említést, akit történetesen Marlonnak hívtak.

A femme fatal ezúttal Gloria Graham. Számomra ő volt a film egyetlen gyengébb pontja. Nem mondom, hogy rossz volt, de nem feltétlenül érzem benne azt a végzetes vonzerőt, ami egy femme fatal számára elengedhetetlen kellene, hogy legyen. Erre a szerepre egyébként Marilyn Monroe-t szemelte ki a producer, de a 21st Century Fox - akinél Marilyn szerződésben állt - csak akkora összegért lett volna hajlandó őt kölcsönadni, amennyit viszont a Columbia nem volt hajlandó kifizetni. Lehet, hogy Monroe jobb választás lett volna.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

És még egy igazán kellemes meglepetés: Lee Marvin, akit lefogadok, hogy ősz hajjal ismer igazán a világ, méghozzá legtöbben feltehetően a Piszkos 12-ből...

Lee Marvin későbbi ősz haja annyira jellegzetes volt, hogy néhány év múlva az olaszok, - amikor ez a film újra mozikba került, és immáron ő volt a leghíresebb az összes szereplő közül, - olyan plakát- és lobby-kártya sorozatot csináltak a filmnek, amelyen már az őszhajú Marvin látható, holott a filmben még egyetlen ősz hajszála sem látszik.

• 
• 
• 
• 
• 

Briliáns és egyben nagyon brutális ez a film, amitől nagyon újszerűnek tűnhetett a maga korában, hiszen a Hayes-kód nem nagyon engedte korábban a nyers erőszak ilyen nyílt színi bemutatását. 

USA (20th Century Fox), 92 perc, Technicolor, angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Sol C. Siegel

Jó kis páros lett Marilyn Monroe és Jane Russel duójából. Jól domborították ki a kettejük között levő különbségeket, mely nem csak a szőke haj - fekete haj kontrasztjával írható le, sőt leginkább nem külső, hanem a belső tulajdonságaik ellentétesek.

Míg Dorothy (Russel) a jóképű pasikért van oda, (így, többes számban, és mennyiségi korlát nélkül) addig Lorelei (Monroe) azokba a férfiakba szerelmesedik bele azonnal, akiknek sok pénzük van. És nincs felső korhatár. Nem arról van szó, hogy meg akarja kaparintani ezeknek a férfiaknak a pénzét, hanem őszinte vonzalmat érez az öreg, kövér, csúnya gazdagok iránt. 

"A férfiaknál a pénz olyan, mint egy lánynál a szépség"

-mondja Dorothy, és hát valljuk be, van ebben valami ráció. Vannak hölgyek akik szépnek születnek, de vannak akiknek keményen meg kell dolgozniuk, szenvedniük a szépségért. És a férfiak ezt gyakran értékelik. Egy férfi is tud sikereket elérni a jó kinézettel, de én úgy látom, hogy gazdagsággal még nagyobb sikereket lehet elérni a nők terén. 

Ide kapcsolódik a film legismertebb - illetve egyetlen igazán ismert - dala a Diamonds are a Girl's Best Friend (A Gyémánt a lányok legjobb barátja). Természetesen Monroe énekli. Egyébként - bár sok helyen musicalként említik ezt a filmet, nincs benne túl sok dal. Összesen öt számot énekelnek a hölgyek. 

Monroe egyébként szinte karikatúráját mutatja a szőke buta nőknek, de azért kis feloldozást is ad nekik (magának) a film vége felé - és állítólag ez nem a forgatókönyvíró tollából származik, hanem Monroe saját szövege volt:

"Tudok én okos is lenni, ha akarok....de azt a férfiak nem szeretik"

Nagyon jól egészíti ki egymást Jane Russel én Marilyn Monroe. Előbbi jóval magasabb, fekete hajú, és szerepe szerint szinte pontosan az ellentéte a szőkeségnek. Okos, céltudatos, és nem érdeklik a gazdagok. Talán visszatekintve kicsit furcsának tűnik, de akkoriban Jane Russel volt a nagyobb sztár. Pontosabban szólva ő volt a sztár, Monroe már ismert volt, de még nem volt különösebben húzónév. Ez tiszteletdíjukon látszik a legjobban. Míg Russel 200.000 dollárt kapott a filmért (ez még mai értéken is nagyon jól hangzik egy átlagember számára) addig Monroe heti 500 dolláros - kiemelkedőnek egyáltalán nem mondható) alapbérezéssel kellett, hogy megelégedjen. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Monroe - megnyilvánulásai alapján - egyáltalán nem kifogásolta, hogy ő csak a kettes számú főszereplő. Azzal vigasztalta magát, hogy végül is a film címe mégiscsak rá - a szőkére - utal.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film története - ahogy az előzetesen sejthető is volt - nem túl nyakatekert. Lorelei (Monroe) épp összeházasodni készül, egy butácska milliomos-csemetével. Dorothy-val közös fellépésük azonban Párizsba szólítja. A film nagy része egy óceánjáró hajó fedélzetén zajlik, ahova a vőlegény édesapja által megbízott detektív is követi őket. Természetesen az ilyen hajókon viszonylag nagyszámú gazdag ember fordul elő, így Lorelei erős csábításnak van kitéve. Barátnőjének - Dorothynak - viszont megtetszik a magándetektív... minden adott tehát egy nagyon könnyed, zenés romantikus komédiához... Ennél többre semmiképpen nem szabad számítani ez esetben...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (20th Century Fox), 80 perc, ff., angol

Rendező: Samuel Fuller

Producer: Jules Schermer

Egy újabb utazás a noir-ok világába.

A tipikus noir számomra időtlen, hiszen egy álomszerű, neonfényektől villódzó, mindig pocsolyás utcákkal behálózott álomvilágot jelent. Nincs korszak, amelyhez köthető, hiszen ez a világ sosem létezett. Legalábbis egy igazán jó noir számomra ilyen.

A Pickup on South Street viszont elvesz valamennyit ebből az időtlenségből azzal, hogy határozottan a hidegháborúba helyezi el a történetet, ahol a komcsik a mindig izzadó, gátlástalan, gyilkos rossz fiúk, és kiderülhet, hogy a piti bűnözőből lesz végül  a jófiú.

Jelen esetben egy szakmáját művészi színvonalon űző zsebtolvaj a film központi hőse. Meg mertem esküdni, hogy Richard Widmark-ot valahol már láttam, de ha nincsen IMDB, akkor valószínűleg soha nem jövök rá, hogy melyik filmben: hát egy 1976-os angol Hammer Films-es horrorban (To the Devil a Daughter) alakított egy sátánista, kiugrott katolikus papot többek között a szépséges Nastassja Kinski és Sir Christopher Lee mellett. Utóbbi színész előszeretettel játszott exploitation és horror filmekben, ám Wildmark feltehetően boldogabb lenne ha eme posztban taglalt filmje miatt emlékeznének rá, mint az 1976-os horror kapcsán, mely annyira "betegre" sikerült, hogy a forgatás alatt többször is ott akarta hagyni a produkciót.

Eme noir femme fatal szerepére Marilyn Monroe is bejelentkezett állítólag, de a próbafelvétel alapján a rendező - akinek egyébként tetszett a színésznő előadása - inkább elutasította a szőkeséget, mondván a filmnek nem tenne jót Monroe túlfűtött szexualitása. Hát... nem tudom... femme fatal esetén szerintem majdhogynem alapvetés a túlfűtött szexualitás, másrészt, - ha ez tényleg zavaró volt a rendező szerint - akkor nem értem, mit keres ebben a szerepben Jean Peters...

• 
• 
• 

Jean Peters-szel ugyan most találkozom először, és elnézve rövid karrierjét, félek, hogy utoljára is, de kisugárzására nem lehet azt mondani, hogy Monroe-nál sokkal hűvösebb lett volna... Leginkább a szemei tudnak tüzet szórni... hol érzelmes tüzet, hol gyilkos tüzeket.

Őt használják fel a "gonosz komcsik" egy mikrofilm célba juttatására. Szegény nem is tudja, hogy milyen jelentőségű dolgot szállít - a mikrofilm pontos jelentősége egyébként nem is derül ki, csak annyi, hogy iszonyúan értékes információk vannak rajta. Ha tudná, hogy ilyen értékes a csomag, akkor valószínűleg nem metrón és nem ilyen óvatlanul próbálná célba juttatni, áldozatául esve egy zsebtolvajnak, aki nincs is tisztában a zsákmány értékével.

A tolvajlásnak szemtanúi a titkosrendőrök, akik természetesen már szemmel tartották a hölgyet, de a rendőrök olyan bénák, hogy a zsebes kereket old előlük. A metrón! 

Nem nehéz kitalálni, hogy ez a bűncselekmény egy komoly hajszát indít be, melyben a kommunisták a mikrofilmet szeretnék visszaszerezni, a rendőrök a komcsikat akarják elkapni, a zsebes csak nyugalmat szeretne, Candy a kommunisták futára pedig pillanatok alatt beleszeret a zsebes Skip McCoy-ba. 

• 
• 
• 
• 
• 

Skip valószínűleg sok film noir-t nézhetet, mert itt egy fordított femme fatal helyzet alakul ki. A zsebtolvaj ugyanis Candy minden megnyilvánulását gyanakodva figyeli, azt hiszi, hogy minden tette mögött számítás rejtőzik. Csak a legvégén kezdi elhinni - amikor talán már késő -, hogy a lány tényleg beleszeretett.

• 
• 
• 
• 
• 

Ahogy haladunk a hatvanas évek felé, úgy látok egyre több olyan dolgot a Hollywood-i filmekben, amiket az ezt megelőző évtizedben elképzelhetetlennek tartottam. Új volt nekem például, hogy egy nőt a néző szeme láttára agyba-főbe verjen egy férfi, majd ezt "megkoronázva" hátulról lelője... Jó-jó, Bogart-nál is elcsattant néha egy-egy pofon, de bevallom, ez már-már sokkolt. 

Dinamikus, izgalmas kameramozgásával kellemes vizuális élményt nyújt ez a film a noir kedvelőinek. Szinte alig használnak teljesen statikus kameraállásokat. Amikor mozdulatlan a kamera, akkor is mozog, imbolyog valamennyire, (lásd a fenti mozgóképen) Ez az állandó mozgás - a várt hatással ellentétben - pont megnyugtatja az embert. Engem legalábbis a teljesen statikus beállítások - főleg hosszú snittek esetén - kifejezetten feszültté tesznek.

Hatásosak még a szuper közeli felvételek is ahol egész közel megy a kamera az arcokhoz, látszanak az egyes verejték-cseppek a gonoszok arcán. 

Erősen B-film érzést keltett, (mindössze 20 nap alatt forgatták), de kellemes időtöltés volt végignézni.

USA (Paramount), 118 perc, ff., angol

Rendező: William Wyler

Producer: Robert Wyler, William Wyler

A Paramount stúdió nagyokosai hollywoodi díszletek között tervezték leforgatni ezt a filmet. A rendező - Wyler - azonban erősködött, hogyha már elejétől a végéig Rómában játszódik a történet, akkor nagyon jót tenne a filmnek, ha az eredeti díszletek között, azaz tényleg Rómában forgatnák le.  Mellesleg Rómában ott volt a Cinecittá, azaz rendelkezésre állt magas színvonalú stúdió háttér is, szükség esetére. Így viszont a magasabb forgatási költségek miatt máson kellett spórolni. 

Először is a rendezőnek le kellett mondani a drága Technicolor nyersanyagról, amit én személy szerint kicsit bánok. Több elemzésben írják, hogy azért forgattak fekete-fehér filmre, hogy a gyönyörű Róma ne vonja el a figyelmet a szépséges Hepburn-ről. Én ezt szamárságnak, utólagos belemagyarázásnak tartom. Akkor már egyszerűbb lett volna tényleg Hollywoodban maradni.

Nemcsak a drágább nyersanyagról, de a drága női főszereplőről is le kellett mondania Wylernek. Egy sztár (Gregory Peck) belefért a keretbe, de a női szerepre már be kellett érnie egy "ismeretlen senkivel". Audrey eddig főleg a Broadway-en szerepelt, és egy-egy Európai filmben tűnt fel. Én is meglepődtem, amikor néhány másodpercnyi időre feltűnt a The Lavender Hill Mob-ban. Gyakorlatilag ismeretlen volt.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Már a forgatás alatt lehetett érezni, hogy Audrey körül hamarosan minden meg fog változni. Gregory Peck például javasolta a stúdiónak, hogy az eredeti tervekkel szemben Hepburn neve is kapjon kiemelt helyet a plakáton (a cím fölött), mert biztos, hogy Oscar díjat fog kapni a szerepért. És igaza lett...

• 
• 
• 

Még Japánban is akkora sztár lett, hogy sokan elkezdték utánozni rövid hajviseletét.

Egyébként nem csak Hepburn kapott Oscart a filmért, hanem a jelmeztervező és a forgatókönyvíró is.

Na a forgatókönyvvel kapcsolatban érdemes egy kis kitérőt tenni. Ugyanis Ian McLellan Hunter kapta az elismerést, de nem ő volt az, akit ez igazán megilletett, mert ő csak a nevét adta a forgatókönyvhöz, mivel a valódi író feketelistán volt, sőt börtönben. Dalton Trumbo - ugyanis nem volt hajlandó vallomást tenni az Amerika-ellenes bizottság kihallgatásán, ezért 11 hónapnyi börtönt kapott a "törvényhozás munkájának akadályozása" miatt. Természetesen feketelistára is került, így papíron nem lehetett felhasználni a forgatókönyveit. Mint ahogy a legtöbb esetben - a barátok azért támogatták az ilyen fekete bárányokat - ebben az esetben is ez történt, egy stróman nevén tüntették fel a forgatókönyvet, és - ez különösen fájó lehetett Trumbonak - ő is vette át a szobrocskát. 

Egy meg nem nevezett monarchia hercegnője (Audrey Hepburn) nyugat-Európai kőrútja egyik állomásán éppen Rómában tartózkodik. Láthatóan nagyon untatják a protokoll-események, a sok kötöttség, az unalmas formalitások...

• 
• 
• 
• 

Egyik kedves kis jelenetében azon ábrándozik, hogy milyen jó azoknak, akik a hosszú hálóruha helyett sima pizsamát... vagy legalább pizsama felsőt - azaz alul semmit (!) - viselhetnek az ágyban. Merésznek számított ez akkoriban, bármennyire is ártatlanul hangzik ma...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Egy kisebb hisztiroham után az őt felügyelő orvos nyugtatót ad neki, ám mielőtt az hatni kezdene, a hercegnő elszökik a szállásról...és összeismerkedik a Gregory Peck által alakított újságíróval...és ezzel  kezdetét veszi az egész Rómát behálózó kalandjuk...

Az újságíró eleinte nyilván a hatalmas kiugrás lehetőségét látja egy - a hercegnőről szóló - exkluzív képes riport elkészítésében, a hercegnő meg egy nagy kalandnak fogja fel az egészet...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Hogy mi lesz a vége, azt természetesen nem árulom el... Mindig izgalmasak az ilyen álruhába bújt uralkodókról szóló mesék... és persze elkerülhetetlen, hogy szerelem legyen a dologból... 

A film pörgős, mai szemmel nézve is teljesen könnyen fogyasztható. Sőt, ha színes lenne, szinte meg sem lehetne mondani, hogy 65 éve készült. Remek szórakozást nyújt.

Audrey Hepburn bája pedig egyszerűen lenyűgöző. Hol szinte gyermekien ártatlan, hol nemesen fenséges. Egyébként sem túl hosszú életének vége felé eltávolodott a filmezéstől, és főként Afrikai és Dél-Amerikai jótékonykodásba fektette energiáját. Így aztán kevesen tudják, hogy mennyire bájos volt 60 éves korában is... Azt hiszem, sokan szeretnének ebben a korban is ilyen kellemes külsőt maguknak...

Mi még kétszer fogunk találkozni vele... gondolom egyik sem meglepetés: Breakfast at Tiffany's (1961) és My Fair Lady (1964)