USA (Ashton Productions), 100 perc, DeLuxe Color, angol

Rendező: Anthony Mann

Producer: Walter Mirisch

Ez a negyedik Anthony Mann western az 1001-es listán. Mindhárom korábbi filmet James Stewart-tal készítette a rendező, így már szinte furcsa, hogy ezúttal Gary Cooper a főszereplő. Ennek én nagyon örültem, hiszen John Wayne mellet Stewart a másik akkoriban igen népszerű színész, akivel alig láttam olyan western-t, ami igazán tetszett volna. Gary Cooperrel a Délidő (High Noon) viszont kedvenc filmélményeim közé tartozik.

Érdemes megjegyezni, hogy a forgatókönyvet az a Reginald Rose írta, aki a Tizenkét Dühös Ember c. filmet is jegyzi. Egy 1955-ös regény adta a történet alapját.

A színes, szélesvásznú filmet pedig az az Ernest Haller fényképezte, aki az Elfújta a Szél operatőre is volt.

Link Jones, egy látszólag feddhetetlen férfi elutazik szülővárosából egy nagyobb városba, hogy közösségének félretett pénzéből egy tanárnőt alkalmazzon a városa számára. Az utolsó pillanatban, egy közismert szélhámossal ismerkedik össze, aki bemutatja őt a várost épp elhagyni készülő bár-énekesnőnek, Billie-nek (Julie London). Mint kiderül, a hölgy nem csak énekelni, de tanítani is tud. 

A vonatot, amire mindhárman felszállnak, azonban kirabolja egy banda, és a csetepaté során véletlenül pont ők hárman (a bárénekesnő, a szélhámos és főhősünk) maradnak le. Otthagyja őket a vonat a Texasi prérin.

A semmi közepén, feltehetően lakott területektől messze, Link megpillant egy magányosan álló farmot. Mint kiderül, ott nevelkedett, ismeri az ott élőket, és elhatározza, hogy tőlük fog segítséget kérni.

• 
• 
• 

És itt furcsa csavart vesz a történet. Mint kiderül, a házban egy bűnbanda húzza meg magát, ők rabolták ki a vonatot. De mindez még semmi. A feddhetetlen megjelenésű Linkről kiderül, hogy ő szintén ebben a bűnbandában nevelkedett. Ő volt a bandavezér kedvenc "unokaöccse". Doc Tobin, a banda vezetője állítólag még sírt is, amikor felnőtté válva Link se szó, se beszéd, lelépett. 

Tobin karakterével kapcsolatban érdekesség, hogy a jó maszknak köszönhetően, nem túlságosan zavaró, hogy őt az a Lee J Cobb játssza, aki hatalmasat alakított a Tizenkét Dühös Emberben, és nem mellesleg 47, éves volt ekkor, azaz mintegy tíz évvel fiatalabb annál a Gary Coopernél, aki 57 évesen az ő "unokaöccsét" alakítja. Bevallom, én fel sem ismertem Cobb-ot, pedig a Tizenkét Dühös Emberben nagyon tetszett a játéka.

És itt a pusztában hagyott három ember bizony csapdába került. Életük csak azon múlik, hogy Link mennyire tudja eljátszani a tékozló fiút, aki végül visszatért "családjához", hogy újra közéjük álljon. Hogy a nőt menteni próbálja a haramiák karmaiból, azt hazudja, hogy a hölgy az ő felesége. Azok így sem kegyelmeznek neki. Előbb arra kényszerítik, hogy vetkőzzön le, majd a film egy későbbi pontján megerőszakolják.

• 
• 
• 

Ez már kérem a hatvanas évek korán beköszönő szele. Ilyesmit az ötvenes évek Hollywoodjában elvileg nem lehetne megtenni. Igaz, a nő vetkőztetése csak alsóneműig tart, és a vadnyugati korszakban elég terjedelmesek voltak azok az alsóneműk, és maga az erőszak is kamerán kívül történik, azért mindenképpen szokatlan ilyesmit egy ötvenes évekbeli filmen látni. Majd lesz ebben részünk bőven egy évtizeddel később. 

A kritikusok nem voltak elájulva a filmtől. Elájulva egyébként én sem voltam. Leginkább az irtózatosan ügyetlenre sikerült bunyók voltak bosszantóak. Úgy verekedtek néha a bátor cowboy-ok, mint az ügyetlen kislányok.

Ettől függetlenül inkább nézek egy béna westernt Gary Cooperrel, mint egy átlagosat John Wayne-el. A legnagyobb bajom azonban az, hogy minden westernt tudat alatt is a Volt Egyszer egy Vadnyugathoz viszonyítok, és ebben az összevetésben nagyon nehéz felszínen maradniuk az amerikai westernek túlnyomó többségének.

• 
• 
• 
• 
• 

USA (Hecht, Hill & Lancester), 96 perc, ff., angol

Rendező: Alexander Mackendrick

Producer: Tony Curtis, Harold Hecht, James Hill és Burt Lancester

Önmagában is élvezhető film, de ez mégis tipikusan az az alkotás, ami az évek múlásával sokat veszített aktualitásából. Hiszen a film egyik központi figurája J.J. egy akkoriban széles körben ismert média-mogulról lett mintázva. Csak éppen az eredeti figurának nem J.J. volt a beceneve, hanem WW (így szerette hívni magát).

Walter Winchell színházi újságíróként kezdte, és olyan befolyásos megmondóemberré nőtte ki magát, hogy szinte bárkit tönkre tudott tenni, vagy sztárrá tudott emelni kénye-kedve szerint. Jó barátja volt annak a McCarthy szenátornak, aki arról volt hírhedt, hogy hol alappal, hol alaptalanul, sokszor származása miatt kipécézve üldözte az általa kommunista-gyanúsnak tartott embereket. Ahogy az ötvenes évek második felére a keményen alkoholista szenátor elveszítette minden népszerűségét, úgy WW közkedveltsége is jelentősen csökkent. Feltételezésem szerint ennek is köszönhető, hogy Ernest Lehman novellája őt állítja célkeresztbe. Természetesen úgy, hogy sem a nevek, sem az események nem egyeznek a valósággal, de egy olyan megvetendő figurát állít középpontba, akiről mindenki tudja, hogy akár WW is lehetne.

Burt Lancaster nem csak WW ... akarom mondani J.J. szerepét kapta meg. Ő volt a filmez gyártó cég egyik tulajdonosa, a film egyik producere is. Mellesleg remek antipatikus figurát formált a médiacézárnak. Teljesen hihetően nyomja a pszichopatát.

A film rendezését eleinte a novellát is jegyző Lehman kapta volna, de a film forgalmazására szerződött United Artist jelezte, hogy nem szeretne olyan filmet, amit egy elsőfilmes rendező készített. Így végül Lancasterék leszerződtették Alexander Mackendricket, aki épp ekkor távozott a brit Ealing Studios-tól. Mackendrick egyébként amerikai származású volt, érdekes módon, mégis ez volt az első amerikai filmje az általa készített öt brit film után.

A filmet elnézve az ötvenes évek New York-i éjszakája ugyanolyan kiszámíthatatlan és sötét volt, mint a kilencvenes évek Budapestje. Az éjszaka császárai élet-halál urai voltak, a rendőrök a markukból csipegettek. A filmbeli J.J.-ről (és a valódi WW-ről) is lehetett tudni, hogy nemcsak rendőrségi, de nagyon jó alvilági kapcsolatai is voltak. 

A másik főszereplő az a Tony Curtis, akit a rendszerváltás környékén sokan Hollywoodba szakadt hazánkfiának gondoltak, holott valójában Bronxban született, bár az igaz, hogy szülei magyar kivándorlók voltak. Bronxi akcentusa miatt eleinte a kritikusok céltábláján találta magát, ekkoriban - az ötvenes évek vége felé - azonban már igazi filmsztár vált belőle.

Ő Sidney Falco, a gátlástalan sajtóügynök, aki J.J. oldalvizén próbál kikecmeregni pénzügyi csődjéből. A sajtóügynök, mint foglalkozás mellesleg azt jelenti, hogy ügyfelei számára próbál sajtómegjelenést biztosítani.

• 
• 
• 
• 
• 

És itt válik el a fikció igazán élesen a valóságtól, hiszen a film fő alapmotívumában JJ - kimondatlanul, de letagadhatatlanul - szerelmes saját húgába, és mindent elkövet, hogy őt elszakítsa vőlegényétől, a jazz-gitáros Steve Dallastól.

J.J. húgát a 18 éves, ártatlan szépségű Susan Harrison játssza, akivel kapcsolatban különös furcsaság, hogy bár idén halt meg nyolcvan éves korában, alig néhány filmben szerepelt csak, azok is főleg tévéfilmek és sorozatok voltak. 1963-ban visszavonult a színművészettől. Érzékenyen mutatja be a bátyja által terrorizált, félénk lányt.

A történet nagyon röviden, leegyszerűsítve: J.J. a lecsúszott sajtóügynököt bízza meg, hogy válassza szét féltett húgát annak szerelmétől. Ehhez olyan mocskos trükköt sem szégyellnek felhasználni, mint marihuánát csempészni az ártatlan fiú kabátzsebébe, hogy aztán a brutális rendőrök letartóztassák és mellesleg jól megverjék...

• 
• 
• 
• 

Az utolsó perceket leszámítva szinte végig a New York-i éjszakában mozgunk. Times Square, Broadway, Fifth Avenue... csupa ikonikus, eső áztatta igazi film noir-os hangulat, még ha maga New York nem is nevezhető tipikus noir helyszínnek.

A szórakozóhelyek belső jelenetei viszont már a Hollywood-i stúdióban készültek látványos, autentikusan felépített díszletek között. 

Remek kamera-kezelést láthatunk, az általában mozgó kamera követi az eseményeket. Közben szinte végig szól a zene. Crime jazz... az a krimi-hangulatot árasztó jazz zene stílus, amitől ez a film olyan izgalmas hangulatot kap. Annyira megszokottá válik a zene, hogy az válik furcsává, amikor elhallgat. Ilyenkor is szerepe van, mert pont a zene elmaradása, a csönd okozza a feszültséget.

USA (Bryna Productions), 87 perc, ff. angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: Kirk Douglas, James B. Harris, Stanley Kubrick

A film igaz történeten alapul.

Az első világháború egyik legjellegzetesebb harcmodorát a lövészárok-hadviselés jelentette. 2-3 méter széles, és ugyanilyen mély árokrendszerekbe helyezkedtek el a gyalogosok, és innét lőtték az ellenfelet. Részben ez volt az oka a nyugati fronton kialakuló álló-háborúnak, mivel a rendkívül jól kiépített árokrendszerek miatt a csapatok szinte bebetonozták pozícióikat a frontot.

1915-ben egy francia század Souain mellett parancsot kapott, hogy foglalja el a német pozíciókat. A támadást több dolog is nehezítette. A tüzérségi támogatás célt tévesztett, így a német gépfegyverek zavartalanul lőtték a francia lövészárkokból kilépő támadókat. Az első hullám katonáinak nagy része odaveszett. A második hullám ezt látva egyszerűen nem merte elindítani a támadást a parancs ellenére sem. A franciák tábornoka látva ezt, tűzparancsot adott ki a saját lövészárka ellen. Bízva abban, hogy ez majd indulásra készteti a megrémült csapatot. A tüzérség azonban nem volt hajlandó a saját lövészárok ellen tüzelni. A kudarcba fulladt támadás miatt a tábornok fejeket akart venni. Kiadta a századosnak, hogy írjanak össze 24 nevet, akiket hadbíróság elé fognak állítani: 6 tizedest, és minden szakasz két legfiatalabb tagját.

Háború lévén rögtönítélő bíróság döntött az ügyükben, ami azt jelentette, hogy gyors tárgyalás után döntött a háromtagú bírói tanács. Fellebbezésre nem volt lehetőség, és nagyon gyorsan, általában másnap végre is hajtották az esetleges halálos ítéletet. A konkrét ügyben mind a 24 embert sortűz általi halálra ítélték ellenséggel szemben mutatott gyávaság vádja miatt, ám az ítélet végrehajtását a 18 közlegény esetében felfüggesztették, tekintettel arra, hogy gyakorlatilag véletlenszerűen lettek kiválasztva, a szakaszvezetők közül kettő esetében pedig azért mert a bíróság elfogadta a védekezésüket, hogy nem hallották a parancsot a támadásra. A négy másik tiszten viszont végrehajtották a halálbüntetést. 

Hogy a dolog még szürreálisabb legyen, két órával a végrehajtás után a legfelsőbb francia hadvezetés soron kívül kényszermunkára változtatta az összes halálos ítéletet. Az egyik kivégzett szakaszvezető özvegye két évtizeden át harcolt, hogy végül 1934-ben rehabilitálják a négy katonát. Ez volt tehát a valóság. (a poszt illusztrációi minden esetben a filmből valók, nem a valós esettel kapcsolatosak)

Az özvegy megírta a történetet, ami alapján Humphrey Cobb megírta Path of Glory című regényét 1935-ben. Különösen nagy visszhangot érthető módon nem váltott ki, hiszen az amerikaiak nem arról híresek, hogy más országok állampolgárait ért sérelmek kapcsán könnyet hullajtsanak. Ugyanebben az évben Broadway előadás is készült a regényből, az pedig kifejezetten bukás volt.

A regény valahogy mégis felkeltette Stanley Kubrick érdeklődését, és elhatározta, hogy filmre viszi a sztorit. Kirk Douglas is elkezdett érdeklődni a téma iránt. Úgy gondolta, hogy ez senkit nem fog érdekelni (nagyrészt jól gondolta), de akkor is meg kell csinálni. Néhány ponton eltértek a valóságtól. A leglátványosabb eltérés, hogy itt nem 28, csak három embert választottak ki, zászlóaljanként egyet, és mindhármukon végrehajtották az ítéletet. Az első változatban a forgalmazók kérésére még happy ending volt, azaz a halálraítélteket az utolsó percben megmenti egy felülről érkező határozat, Kirk Douglas azonban addig győzködte Kubrick-ot, amíg az belement, hogy maradjon a szomorú befejezés. (Elég sok fotó fennmaradt, ahol a rendező és Douglas együtt látható)

• 
• 
• 
• 
• 

Ekkoriban - hasonlóan a jelenlegi helyzethez - divattá vált külső helyszínen forgatni. A Hollywood-i költségek olyan magasak voltak, hogy olcsóbb volt eredeti helyszínen forgatni, mint Hollywoodi stúdiókban. Franciaország azonban nem adott engedélyt arra, hogy az eredeti helyszínen forgasson az amerikai stáb. Nyilvánvalóan nem kértek abból, hogy a francia hadsereg vezetését ilyen negatív színben mutassák meg.  Így németországi helyszíneken, München környékén forgatták a filmet. A katonákat alakító statisztéria nagy része német rendőrökből verődött össze. Valamennyire szükség is volt harc-képzett emberekre, hiszen a kitörési kísérlet jelenete szinte felveszi a versenyt a Ryan közlegény megmentése partraszállási jelentével.

Franciaországban így is csak valamikor a hetvenes évek közepén engedték először bemutatni a filmet.

Kirk Douglas nagyon hálás szerepet kapott, Dax ezredesét, a film szinte egyetlen teljesen pozitív hősét, aki feljebbvalóival is szembeszegülve küzd a négy vádlott életéért. Nem csak emiatt volt számára nagyon hálás ez a szerep. Az akkoriban is rendkívül alacsonynak számító 1 millió dolláros költségvetésből az ő fizetése 300.000 dollár volt, azaz közel a harmada. Igaz, nem kapott jutalékot a bevételekből. Kubrick "ingyen" dolgozott, ő viszont jutalékot kapott, ami ez esetben nem volt túl jó üzlet, mert ahogy Douglas is sejtette - bár bukásnak nem nevezhető - különösebben nagy üzleti siker sem lett végül a film. Ennek ellenére rengeteg kritikusi és szakmai elismerést kapott már akkoriban is, azóta pedig a filmtörténet legjobb filmjei között szokás emlegetni.

Említettem, hogy az eredeti pozitív kicsengésű befejezést végül lecserélték az eredeti regényben is található, a valósághoz jobban hű befejezésre. A film utolsó jelenete azonban minderre rátesz egy lapáttal. Csak a Douglas által játszott ezredes karaktere köti a filmhez, és szinte annak sincs jelentősége. Mégis méltó koronájaként illeszkedik hozzá... Egy német fogoly lányt rángatnak a szórakozó francia katonák elé a színpadra. Gúnyolják, megalázzák, és énekeltetik, a félő, pityergő lányt. Ám a röhögő tömeg szép lassan elcsendesedik... és ... de inkább érdemes megnézni.

Film a filmben, szinte teljesen független a film többi részétől. Érdekességként még megjegyzem, hogy az éneklő szőke hölgy miatt Kubrick elvált feleségétől, hozzáment, és élete végéig vele élt. Így a szereplők listáján már Christiane Kubrick néven található meg.

USA (Paramount), 122 perc, Technicolor, angol

Rendező: Jogn Sturges

Producer: Joseph H. Hazen, Paul Nathan és Hal B. Wallis

1881 Október 26-án délután 3 óra körül a Tombstone nevű Arizonai városkában az Old Kindersley nevű karám (angolul rövidítve az épület neve: O.K. Corral) hátsó bejáratától nem messze az Earp család három fiútestvére (Virgil, Morgan és Wyatt) Doc Holliday társaságában nekifeszült a velük ellenséges viszonyt ápoló Clanton és McLaury családok által irányított bűnszervezet tagjaival.

Egy hozzávetőlegesen fél percig tartó és nagyjából 30 golyó kilövéséből álló párbajban néhányan meghaltak a bűnözők közül, mások elmenekültek. Earp-ék csapatából egyedül Wyatt Earp úszta meg sérülés nélkül. Earp-ék elméletileg a törvény oldalán álltak, de feltehetően ezúttal nem pontosan a jogszabályi előírásoknak megfelelően jártak el. Le is tartóztatták őket, de harminc napos vizsgálati fogság után a Tombstone-i bíró elengedte őket, mondván jogos volt a fegyverhasználat. Ez a valóság, legalábbis ahogy korabeli beszámolókból ismerhetjük.

Ez az összecsapás adja a film eredeti címét: Gunfight at the O.K. Corral, azaz Lövöldözés az O.K. karámnál. A valódi magyar cím ezúttal sokkal jobban tetszik az eredetinél: Újra szól a hatlövetű. Igen jó cím, kár, hogy a film messze nem ilyen jó...pedig elég sok minden adott volt ahhoz, hogy végre egy jó színes western kerekedjen ki belőle... Sajnos egyre inkább attól tartok, hogy az első igazán jó színes westernt majd Sergio Leonétól fogom látni...

Adott volt például egy csomó sztár: Itt a képen balról például Kirk Douglas (Doc Hollyday), mellette Burt Lancaster (Wyatt Earp). De rajtuk kívül szerepel a filmben (mellékszerepben) Lee van Cleef, Dennis Hopper, és még jó néhány ismerős arc...

Aztán ott volt a gyönyörű díszlet. Nem csak a remekül felépített western városka néz ki nagyon jól, hanem a belső terek berendezése is pazar. 

• 
• 
• 
• 
• 

Gyerekkoromban imádtam a westerneket, és ha akkor látom, valószínűleg nagyon tetszett volna. Akkor még nem zavartak ennyire az erőltetett, életszerűtlen, meseszerű fordulatok. Ott vesztett el engem teljesen a film, amikor egy 30-40 eszementül őrjöngő banditát lefegyverzett Wyatt Earp és pár társa azzal, hogy nagyon gyors mozdulattal fegyvert rántottak. Na ne már... 

Mi lett volna, ha találnak egy rendes forgatókönyvírót, aki értelmes forgatókönyvet ír ehhez a történethez? Persze azt nem várja el senki, hogy mindenben a valóságot kövesse egy forgatókönyv. Mert a valóság sokszor unalmas. Ahogy olvasom, igazából az Earp família sem volt "ma született bárány", ők is szerettek keménykedni, csak ők a törvénynek ezen az oldalán álltak, így többet megengedhettek maguknak. 

Két furán megírt szerelmi szál is helyett kapott ebben a történetben. Burt Lancaster volt a szerencsésebb, ő ezt a hölgyet kapta párul... bár kidolgozottnak és légből kapottnak éreztem ezt a kalandot... legalább "látványos" volt a szereplő...

• 
• 
• 

Kirk Douglas viszont ezúttal kifejezetten peches volt, ha ránézünk a fotóra, talán nem kell tovább magyaráznom (ő látszik a fenti fekete-fehér képen állva, Kirk Douglas mellett...és eme lentin is)... nem találtak egy olyan nőt, akiről elhiszem, hogy valóban összevesznek rajta a férfiak? Mert Jo Van Fleetről sajnos ezt nem nagyon tudom elképzelni...

Tényleg várom az első olyan színes westernt, aminek a végén nem csalódottan állok föl...

USA (Universal), 78 perc, ff., angol

Rendező: Jack Arnold

Producer: Albert Zugsmith

A film hosszából (78 perc) már előre sejthető volt, hogy B-filmről lesz szó. Amolyan igazi Universal-os szörnyes, természetfölötti filmről, sokadrangú színészekkel és rendezővel. Bár meg kell hagyni, az alapötlet kifejezetten izgalmas. Ugyanezt az alapötletet dolgozza ki például a Drágám, a Kölykök Összementek)

Szörnyes filmként aposztrofáltam, bár itt most nem a megszokott fantázia szülte szörnyekről van szó, hanem teljesen normális állatokról, akik azért tűnnek csak félelmetesnek, mert a mi nézőpontunk kissé összezsugorodott, azaz összementünk hozzájuk képest.

A furcsaság kiváltó oka tulajdonképpen mellékes: mint utóbb kiderül, valami újfajta növényvédő szer kerül a férfi szervezetébe, amit azzal tetéz, hogy hajójukkal véletlenül egy rádioaktív ködön mennek keresztül (nem vicc!), ami megállíthatatlan folyamatot indít el a férfi szervezetében, mégpedig azt, hogy elkezd zsugorodni.

Először csak az tűnik fel, hogy mintha egyre nagyobbak lennének a ruhái, aztán mérhetően elkezd csökkenni a férfi magassága, súlya, és végül már egész látványos méreteket ölt csökkenése.

Az orvosok végül rájönnek a már fent említett kiváltó okra, de a gyógymódra nem. Így a csökkenés megállíthatatlanná válik, amíg el nem jut hősünk abba az állapotba, hogy már a közönséges házi macska, vagy egy madárpók is gigantikus rémként magasodik fölé. De ugyanúgy életveszélyessé válik egy amúgy ártalmatlan kis vízszivárgás, ami a megváltozott méretek miatt már valóságos árvízzel ér fel.

• 
• 
• 
• 
• 

Nagyon sok látványos, kreatív megoldást láthatunk a film során. Persze van néhány olyan is, ami nagyon átlátszó. Nagyon tetszetősek a felnagyított méretben elkészített eszközök: gyufa, gombolyag, berendezési tárgyak. 

A film kicsit hosszúra nyújtott végső szakaszában a férfi már egy gyufánál is kisebb méretűre zsugorodva harcol kitartóan az életéért. Ez a küzdelem a végére már kicsit unalmassá válik, bár hozzáteszem, hogy a korabeli közönség számára valószínűleg remek élmény lehetett. A mi szemünk már ennél sokkal intenzívebb és látványosabb megoldásokhoz edződött.

Nyilván nem érdemes túlságosan komolyan venni ezt a filmet, ezért volt kicsit furcsa, amikor úgy tűnt, hogy a film veszi magát túlságosan komolyan. Olyan filozófiai magasságokban próbálkozott fogást találni, hogy a főhős végül azzal nyerte el lelki nyugalmát, hogy rájött: azzal, hogy végtelenül kicsivé zsugorodik idővel, része lesz a végtelenségnek, így tulajdonképpen a halhatatlanságot is elnyeri. hm... irigylem, hogy ez megnyugtatja...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Fox), 115 perc, DeLuxe color, angol

Rendező: Leo McCarey

Producer: Leo McCarey és Jerry Wald

Nem nagyon emlékszem olyan Cary Grant filmre, ami igazán tetszett volna. Játékát mindig is  manírokból építkezőnek éreztem, népszerűségére nem láttam más magyarázatot, mint ellenállhatatlan sármját, mellyel valószínűleg minden női nézőt levett a lábáról, a férfiak egy része pedig - feltételezésem szerint - rá akart hasonlítani. Nem is emlékszem, hogy igazán komoly hangvételű filmben láttam volna. Talán a Csak az Angyaloknak van Szárnyuk volt ilyen, de azt sem Cary Grant miatt szerettem. 

Most, hogy fenti kijelentésemmel elveszítettem olvasóim jó részét, lássuk, hogy ebben a filmben miért volt mégis jó Cary Grantet nézni:

Nos, úgy látom, hogy neki jót tett az öregedés. Nagyjából végig el tudtam hinni, hogy valódi érzelmeket látok Grant arcán. Lehet, hogy számára idő és élettapasztalat kellett, hogy ezekre alkalmas legyen, de az is lehet, hogy egy ilyen film kellett, ami lehetőséget adott arra, hogy "romantikus civakodásokon" túl is mutasson valamit. 

1997-ben a Szerelem Hullámhosszán (Sleepless in Seattle) című filmben történő utalások hatására újra népszerű lett ez a film, több millió eladást generálva. Aki ennek hatására most megnézné újra a Tom Hanks és Meg Ryan főszereplésével készült filmet, annak javaslom, hogy inkább ezt nézze meg először, mert a Szerelem Hullámhosszán egyik szereplője részletesen elmeséli a film záró kulcsjelenetét, amivel gyakorlatilag tönkreteszi annak az élményét, aki szeretné végigizgulni.

Mert az a bizonyos záró jelenet igencsak jól fel van építve, és még én is majdnem üvöltöttem (magamban), hogy "Mondd már el neki!!!" - mint amikor a gyerekek a színházban próbálják figyelmeztetni a főszereplőt, hogy vigyázzon, mert ott van mögötte a gonosz...

Egy másik kis poént viszont megmutatnék a Szerelem Hullámhosszán-ból, és akkor kiderül, hogy milyen filmre is számíthatunk...

Na persze.. a férfiak ezt úgysem érthetik... dehogynem..!

Ez tipikusan az a film, amit például érdemes megnézned, ha egy éppen reménytelenül szerelmes csajszi vagy... bekészíted magadnak a popcornt, egy közepes tasak papírzsepit, és azzal a megnyugtató tudattal sírdogálhatsz, hogy amit a filmben látsz, legalább az nem neked fáj...

A film szinte mértani pontossággal két egyenlő részre osztható. Az első fele egy majdnem sablonosnak mondható romantikus vígjáték, míg a második fele egy romantikus dráma.

A romantikus vígjáték épphogy egy kicsit hosszabb a kelleténél - legalábbis az én ízlésem szerint -, de már ezalatt is megmutatkozott, hogy a kliséken túl is lesz itt élet.

Egy Csendes-Óceáni hajóúton (kb. mintha a Titanicon lennénk) összeismerkedik egy középkorú férfi és egy nő. (Deborah Kerr és Cary Grant). Mindketten házasok, és talán csak futó kalandnak szánják ezt az egészet, de úgy tűnik, hogy mindkettőjükben mélyebb érzések tárulnak föl, mint amire előzetesen számítottak.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ahogy említettem, a filmnek ebben az első felében kifejezetten laza, kellemes a hangulat. Csak egészen enyhe árnyékként vetül a szerelmesek boldogságára az, hogy ennek a hajóútnak egyszer azért vége lesz, és akkor majd mindenképpen válaszút elé kell állniuk. Mindketten abban a korban vannak (a nőknél ez talán kicsit fiatalabb korban érkezik el) amikor még épp van esélyük új életet kezdeni úgy, hogy abba még beleférjen minden, akár még a közös gyerek vállalása is.

Az film első felének csúcspontja egy Franciaországi állomás. Ahogy az óceánjáró hajóknál az szokás, időnként kikötnek egy helyen, hogy ott az utasok leszállhassanak és kicsit szétnézhessenek a szárazföldön. A franciaországi Villefranche-Sur-Mer a kitérő állomása (bár, ha jól emlékszem, a városka neve nem hangzik el konkrétan a filmben), ami közvetlenül Nizza mellett található. Itt közösen meglátogatják a férfi nagymamáját, aki egy olyan álom-villában lakik, amiben szívesen tölteném életem hátralevő részét.

• 
• 
• 
• 
• 

Maga a villa természetesen nem létezik, azt egy Hollywoodi stúdióban vették fel, és mögé vetítik a valódi francia Riviérát, de a hatás szinte tökéletes.  Bár musicalnek semmiképpen nem nevezném ezt a filmet, néhány dal azért felcsendül menet közben, de ezek valamilyen formában azért megpróbálnak illeszkedni a történetbe, itt például a nagymama ül le a zongorához, és játssza a film gyönyörű főtémáját, amire látszólag Deborah Kerr dúdol, majd énekel gyönyörűen - valójában egy profi énekesnő kölcsönözte a hangját. Hát igen, most, hogy elnézem Cary Grantet, lehet, hogy nem az ő hibája volt, hogy eddig semmi érdekeset nem láttam a játékában. Talán többségében olyan filmekben szerepelt, amiben nem nagyon volt mit megmutatni... Ezt a dalt viszonthalljuk majd a második részben sokkal komorabb körülmények között.

A szerelmesek visszaszállnak a hajóra... az utazás önfeledt napjai hamar elillannak, és újra New Yorkban találják magukat. Megfogadják, hogy rendezik az életüket. Ha ez mindkettejüknek sikerült, akkor pontosan 6 hónap múlva találkoznak az Empire State Building tetején. És itt ér véget a könnyed első rész.

• 
• 
• 

Míg ez első óra egy jól összerakott könnyed kis szerelmi történet, de ennél nem sokkal több, addig a második, jóval komorabb órában néhány egészen zseniálisan megkomponált jelenet is látható.

A történet jellegénél fogva nem nagyon tudok belemenni részletekbe, mert szinte bármiről kezdenék írni, biztosan lelőnék vele egy vagy több fontos pillanatot a filmből. De itt van egy kis apróság, egy képi megoldás, ami olyan, hogy meglátom a filmben és elolvadok. Deborah Kerr alakja ott töpreng a hogyan-továbbról ablaka előtt, amikor a lágy huzat kicsit megmozdítja az ablakot, és mit látunk meg? Természetesen azt az Empire State Buildinget, melynek kilátójába a fél év múlva érvényes randevú le van beszélve...

Állítólag lehetetlen valakinek elmesélni a film zárójelenetét úgy, hogy közben ne sírja el magát az ember. Én nem próbáltam. Férfi vagyok... ciki lenne beégni ... :)

Kiváncsi vagyok, hogy a mai fiatal generációnak mennyire érthető ez a film. A facebook és mobiltelefonok világában lehetséges, hogy értelmezhetetlen az a szituáció, hogy valakivel 6 hónappal későbbi időpontra beszélek meg egy randit, és nem tudom a címét, akkor az a hat hónap múlva megbeszélt találkozó az egyetlen esélyem, hogy újra láthassam... és itt be is fejezem, mielőtt valami fontos dolgot lelőnék.

Valószínűleg a színes film hozhatott egy remake hullámot az ötvenes évek második felében, mert DeMille-hez hasonlóan, aki a saját Tízparancsolat c. filmjét dolgozta fel újra - immár színesben -, most Leo McCarey érezte úgy, hogy egy korábbi saját filmjét, a Love Affairt kellene színesben is elkészíteni...

Szerintem érdemes volt... pedig hogy féltem tőle...