Franciaország (Argos, Athos, Parc, SF, SFI), 95 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Mag Bodard

Az a gyanúm, hogy a magyar címadás ez esetben egy hatalmas baki eredménye. Az eredeti francia cím (Au Hasard Balthasar) ugyanis magyarul inkább Véletlen Balthazárra fordítható...  lehet, hogy a nálunk meghonosodott Vétlen Balthazár egy sima nyomdai vagy hivatali elírás eredménye csak? 

Mindenesetre így sem rossz ez a cím, hiszen a szamár itt a bűntelenség, a tisztaság, illetve - egy-egy elemző szerint - egyenesen a "megváltó" megszemélyesítője....

Mindenesetre ez nagyon más volt, mint Bresson eddig általam látott filmjei. Először is nagyon hiényzott a jól megszokott narráció, mely számomra szinte Bresson védjegyévé vált (bár nyílván nem minden filmjében alkalmazza).

Egy szamár életét követjük végig kiscsacsi korától halála napjáig. Látszólag ő a főszereplő, de azt mondanám inkább, hogy ő a történet vezérfonala. Ő maga csak kerül ide-oda, hogy megismerjük azokat az embereket, (és az ő a történetüket), akik kezei között megfordul hányatott élete során.

Vannak közöttük tiszta lelkűek, és vannak, akik gonoszak mint az ördög... no meg persze mindenféle szerzet a két véglet között...

Itt van például ez a Marie nevű kamaszlány (az elsőfilmes Anne Wiazemsky), aki alapvetően patyolattiszta lelkű, csak éppen nem elég erős, hogy nemet mondjon a gonosznak. Márpedig szerelménél Gerardnál (Fancois Larage) nehéz ördögibb lelket találni, hiszen tipikusan az a figura, aki élvezetből okoz szenvedést másoknak. Társaival például olajat önt az úttestre, csak azért, hogy lássa az arra jövő autók megcsúszását, és - akár végzetes kimenetű - balesetét...

Marie annyira szerelmes Gerardba, hogy egyszer még azt a vallomást is teszi, hogy inkább megölné magát, minthogy elhagyja a fiút... ezzel szemben Gerard és bandája amikor éppen nincs jobb ötletük akkor levetköztetik a lányt, és megkínozzák... csak úgy, szórakozásból...

Gerard sötétségét Marie szülei ellenpontozzák angyali tisztaságukkal, ugyanakkor az ő példájuk mutatja, hogy ez az út sem feltétlenül hozza el a boldogságot az életben...

Melletük természetesen megismerünk különböző embereket a jóság-gonoszság spektrumának különböző pontjain: ott van például az alkoholista, aki annyira részeges, hogy nem is emlékszik, hogy valóban megölt-e valakit, amikor ezzel gyanusítják...viszont, egy ízben ő menti meg a szamár életét...

Vagy vegyük azt a középkorú férfit, aki befogadja egy zivataros éjszakán az esőtől elázott menekülő Marie-t... de cserébe elfogadja a lány felajánlozását is....kihasználva annak védtelenségét...

Mocskos dolgokat látunk ebben a filmben, de valahogy ezúttal számomra elmaradt az igazi katarzis, ami azért volt csak különösen nagy csalódás, mert Bresson eddig nagyon stabilan hozta számomra a rendkívüli filmélményeket. Itt számomra valami kétségtelenül nem jött át az üzenetből...

Úgy látszik, mostanában egy kicsit peches vagyok, mert a listán ezt kettővel megelőző film, (a Persona)- az általam igen kedvelt Ingmar Bergmantól - is hidegen hagyott... De ha már Bergmannál tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy neki sem tetszett ez a film!

Nyilván önmagában a narráció hiányával nem magyarázható, hogy engem nem fogott meg annyira... Számomra erőtlen volt ezúttal a színészi teljesítmények jó része. Egyedül Arnold, az alkoholista (Jean-Claude Guilbert) volt rám különösebb hatással, a többiek az amatőr színészek eszköztelenségével ezúttal nem tudtak megfelelően a rendező keze alá dolgozni... 

Véleményemmel nyilvánvalóan törpe kissebségben vagyok, hiszen általánosan elfogadott kritikusi válemény szerint ez a film a "tisztaság csúcspontja"... és ezért természetesen tőlem is kijár a megfelelő tisztelet!

Franciaország (Anouchka, Argos Films, Sandrews), 103 perc, ff., francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Anatole Dauman

Egyik kedvenc rendezőm (Tarantino) filmjeire jellemző, hogy szinte mindig van bennük néhány jelenet, melyekben a szereplők össze-vissza fecsegnek, anélkül, hogy ennek a fecsegésnek látszólag bármi jelentősége lenne a cselekmény folyásával kapcsolatban. Nos, ennek a filmnek a teljes játékideje ilyesfajta fecsegésekből áll. Amúgy ez nem lenne különösebben ellenemre, csak ezek a párbeszédek számomra szinte semmi érdekeset nem tartalmaznak. Ráadásul formailag is inkább tűnnek erőltetett interjúknak, mint hétköznapi beszélgetéseknek.

A beszélgetések feltehetőleg (legalábbis Godard szerint) a hatvanas évekbeli francia értelmiségi fiatalokat foglalkoztató dolgokról szólnak, melyek a filmet látva főleg két tematika köré csoportosíthatóak: párkapcsolatok és (szélsőbalos) politika.

Ha a moziban erős a politikai mondanivaló az már alapvetően hűvös távolságtartásra késztet, talán ez az egyetlen tabu téma számomra egy filmben, főleg egy régi filmben, hiszen tapasztalatom szerint a politikai mondanivalók rendkívűl gyorsan avulnak el, még akkor is, ha a maguk idejében frissnek hatottak. A film férfi főszereplője (Jean-Pierre Léaud) például túl gyakran hozta be a szocializmus témáját ezekbe a fecsegésekbe... aztán meg kit érdekel ma már a vietnámi háború...  és amikor már olyan - számomra a Kádár-rendszerből ismerős - kulcsszavak is előkerülnek, mint mondjuk a "reakciós", akkor már a hátamon is feláll a szőr, és végérvényesen elveszített engem a film...

Pedig tudjuk, hogy akkoriban valóban ilyen hangulatban élhették napjaikat a francia fiatalok. Ne felejtsük el, hogy két éven belül (1968 márciusában) kitörnek a párizsi diáklázadások, melyek májusban, a Cannesi filmfesztivál megrendezése közben érte el csúcspontját. Többek között Godard hathatós közreműködésének köszönhető, - aki Truffautval és néhány barátjával felment a színpadra, - hogy félbeszakítják a rendezvény (kisebb botrány is kerekedett, lásd az alábbi fotón), mert a francia új hullámosok ezzel akarták szolidaritásukat kifejezni az akkor már egész országra kiterjedt lázongások résztvevőivel.

A rengeteg sérülést, letartóztatást, anyagi kárt okozó országos forrongás kitörésének pontos okát nem is lehet teljes bizonyossággal tudni. Annyi biztos, hogy a párizsi diáknegyedben tört ki, és politikailag korrektebb állásfoglalások szerint az oktatási rendszer elavultságát kifogásolta a fiatalság. (Egy kevésbé hivatalos állásfoglalás szerint az egyik főiskola leánykollégiumába nem engedték be a fiúkat, és ez a szikra robbantotta be a fiatalság körében a filmben is láthatóan feszült politikai légkört)

A politikai témákkal ellentétben a párkapcsolatokról, szexualitásról (ide értve például a fogamzásgátlás problematikáját) szólo beszélgetések (sok-sok dohányzás közepette) elvileg sokkal érdekesebbek lehetnének, mint a politika. Gyakorlatilag azonban egy-egy kiugró momentumon túl nemigen kelti fel semmi a néző érdeklődését. Ennek oka talán a főszereplőkben is kereshető. A Truffaut első filmjében, a Négyszáz Csapásban - akkor még gyerekként - feltűnő Pierre Léaud nem túl karizmatikus alakítása viszonylag unalmassá teszi a legtöbb jelenetet, és ha hihetünk annak a legendának, hogy az egész film tulajdonképpen a forgatás alatt íródott, részben a szereplők improvizációjára is alapozva, akkor érzésem szerint a fiatalok nem tudták elég érdekes gondolattal megtölteni a jeleneteket.... 

A sok dohányzás egyébként csak mai szemmel feltűnő, akkoriban - sőt még a nyolcvanas években is - teljesen normális volt, hogy a dohányosok szinte mindenhol füstöltek. Zárt helyen is bárhol rá lehetett gyújtani, ha volt ott egy hamutálca, vagy arra hasonlító berendezési tárgy. Emlékeim szerint csak a kilencvenes években kezdtek el dohányzásra kijelölt helyeket létrehozni, és csak a huszonegyedik században kezdték el szép sorra betiltani szinte kivétel nélkül a zárt helyen való dohányzást.

Talán meglepő, hogy a dohányzást illusztráló képen Brigitte Bardot látható, hiszen eddig nem is említettem, hogy ő szerepel a filmben. Gyakorlatilag nem is szerepel, csak egy cameo erejéig jelenik meg. Az egyik kávéházi beszélgetés alatt a szereplők megjegyzik, hogy mintha az egyik közeli asztalnál Brigitte Bardot ülne... és valóban, ő az. Az ilyen szellemes jelenetek csempésztek egy-egy jobb pillanatot a filmbe....

Egyetlen szereplő volt, aki viszonylag izgalmas volt számomra: az egyik mellékszerepben feltűnő Catherine-Isabelle Dupont (az alábbi képen jobbra), akiről furcsa módon nem találtam szinte semmilyen információt. Túl sok filmben nem is szerepelt, ezért feltételezem, hogy amatőr  színjátszó lehetett....

A film stílusában talán a New York-i kísérleti filmekhez (lásd pl. Cassavetes) áll sokkal közelebb mint Godard ezt megelő filmjeihez. Itt jegyzem meg, hogy Godard nimbusza nálam tulajdonképpen felfelé ívelt, A Bolond Pierrot-t nagyon éveztem. Az Alphaville-ért és A Megvetésért pedig kifejezetten rajongtam. Ezért volt most nagy csalódás számomra ez a film.

Kedvenc párbeszédem a filmből - és először azt hittem, félreértek valamit:

FÉRFI: Azt akartam kérdezni, hogy .... hozzám jönnél feleségül?

NŐ: Majd később megbeszéljük... most sietek...

Szegény férfinak talán itt egy illúzióval kevesebb maradt az életben, mi meg Godardal kapcsolatban jártunk így, hiszen ezzel a filmmel érzésem szerint feladta, hogy a nézők számára készítse munkáit. Általában a kritikusok egyetértenek abban, hogy ez az egyik legnehezebben feldolgozható filmje. Elképzelhető, hogy ezt a megfogalmazást annyiban módosítani szükséges, hogy az értékelhető filmjei közül ez a legnehezebben befogadható, hiszen a hatvanas évek végétől fogva állítólag nagyrészt értékelhetetlen a munkássága... 

Az elkövetkető egy év terméséből még szerepel két film tőle a listán, utána viszont már egyetlen egy sem, ami igazolni látszik a fenti feltételezést...

Svédország (Svensk), 85 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Ingmar Bergman

Bergman az a fajta rendező volt, aki hajlamos beleszeretni női szereplőibe. Szerette őket bevonni az alkotói folymatba is. Úgy sejtem, hogy Bergman fejében valamennyire összemosódott a színésznő és az általa megalkotott szerep. Kicsit talán saját teremtményeiként tekintett rájuk. 

Ilyesfajta kapcsolata lehetett Bergmannak Bibi Andressonnal is, akivel többször forgatott már korábban. 1964-ben Bergman összefutott Andressonnal, aki éppen Liv Ullmann társaságában volt. A két színésznő nagyon közeli barát volt, illetve valószínűleg egy kicsit még ennél is több. Andresson szerint Bergman részese szeretett volna lenni a hölgyek kapcsolatának, olyan mértékig, hogy egy filmet kerekített ennek apropójául: így keletkezett a Persona.

Ha nyitott szemmel nézzük a film forgatási képeit, szinte vaknak kell lennnünk ahhoz, hogy ne vegyük észre: a rendező elképzelése valóra vált: láthatóan nagyon jól érzi magát a két hölgy társaságában.

Enélkül a háttértörténet nélkül a film számomra szinte értelmezhetetlen. A filmmel - pusztán annak megtekintése után - egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Se nem értettem, se nem tudtam élvezni. (ez a kettő nem feltétlenül következik egymásból - élveztem én már olyan filmet, amit nem különösebben értettem, és természetesen nem minden film nézése töltött el jóeső érzéssel, amit amúgy értettem. Valószínűleg egész más hatást vált ki belőlem ez a film, ha nem csak utólag ismerem meg a rendezőt ezúttal mozgató "erőket". 

Az Egy Nyári Éj Mosolya (1955) barokkosan játékos látványvilágától szép fokozatosan eljutottunk oda, hogy ennek a filmnek a legtöbb jelenetében vagy nincsen díszlet a puszta hideg falak előtt, vagy olyan közeli felvételeket látunk, ahol a kamerába néző arcon kívül amúgy sem látunk semmit.

A hideg üresség az elmegyógyintézetben játszodó jeleneteknél a legszembetűnőbb. A képszerkesztés kifejezetten a tér ürességét hivatott alátámasztani. A szobában elhelyezett kórházi ágyon kívül egyetlen tévéből áll a szoba berendezése. 

"Élőerő" tekintetében sem túl gazdag a film (legalábbis mennyiségi tekintetben) - Liv Ullmannon (jobb) és Bibi Anderssonon (bal) kívül más színész szinte csak másodpercekre tűnik föl egy-egy jelenetben.

Egy Elisabeth Vogler nevő színésznő (Liv Ullmann) egyik színpadi előadása közben elhallgat, és többet nem szólal meg. Elmegyógyintézetbe kerül, és a vizsgálat megállapítja, hogy az elméje tökéletesen egészséges, semmilyen szervi betegsége nincsen. Nyilván ez egy teoretikus megállapítás, hiszen tudomásom szerint a pszichiátria nem tart olyan fejlettségi szinten, hogy az elmét fizikai eszközökkel mindenre kiterjedően vizsgálni tudja. Mindenesetre most fogadjuk el, hogy színésznőnk elméje tökéletes, ám valamilyen okból mégsem hajlandó megszólalni. (Nem ígérem, hogy az okot végül feltárja a film)

A fenti paradoxon kimondására valószínűleg azért volt szüksége a filmnek, hogy így lehetőséget adjon Almának, az intézet egyik ápolónőjének, hogy a "nem-beteg" színésznőt egy szigeten álló nyaralóban kezeljen tovább.

A film nagy része ebben a tengerparti nyaralóban, és annak környékén zajlik. A mi szemszögünkből ketten vannak csak ezen a szigeten, kezelt és ápolója. Ha vannak is mások, velük soha nem találkozunk. (Még mindig csak forgatási képekkel ábrázolom a rendező és két múzsája közelségét)

Eszményibb helyszínt alig lehetne elképzelni egy ilyesfajta kezeléshez. Tökéletes nyugalom: ha a hölgyek kilépnek a nyaralóból, szinte a tengerparton találják magukat. Ez az igazi kikapcsolódás! Bárcsak életem egy részét egyszer egy ilyen tengerparti (lehetőleg mediterrán) lakhelyen élhetném. Érdekes ellentmondás ez is: A tenger számomra a végtelenséget jelképezi, holott pont a tengerpart képezi a szárazföld végét. Mégis egy nyugágyba kiülve ugyanazt a végtelenséget érzem a horizontra tekintve, mint az éjszakai égboltat kutatva a világegyetemmel kapcsolatban.

Az ápolónő által nyújtott kezelés látszólag nem hoz semmilyen javulást Elisabeth állapotában, ellenben Alma mintha kezdene egyre furcsábban viselkedni.

Elisabeth továbbra sem szólal meg, Alma viszont csak beszél, beszél és beszél... Beszámol korábbi szexuális kalandjairól, és annak következményeként végrehajtott abortuszáról...

A színésznő szeretettel, kedvesen hallgatja az ápolónő helyenként megrázó beszámolóját, reagál is rá, csak éppen megszólalni nem hajlandó. 

Az ápolónő elméje viszont mintha kezdene megbomlani. Könyörög Elisabethnek, hogy szólaljon már meg, sőt, a hiábavaló kérlelést követően végül még neki is támad.

A szigeten való tartózkodásuk vége felé már a mondatok helyes képzése is mintha problémát okozna az ápolónőnek.... 

A két nő egyre közelebb kerül egymáshoz érzelmileg, lelkileg, ezért okoz az ápolónőben mély traumát, amikor etikátlan módon beleolvas az Elisabeth által annak férjének írt levelekbe... az abban olvasható mondatok fájdalmasan érintik.

Többféleképpen próbálták interpretálni a filmet, ezek közül engem egyik sem győzött meg különösebben. Be kell vallanom, én semmi mélyebb (valós) tartalmat nem találok benne, mint, hogy Bergman személyesen is el akart merülni a két színésznő kapcsolatában, és ehhez egy ilyen film létrehozása volt a legkézenfekvőbb apropó.

Maga Bergman is elismerte, hogy Liv Ullmannba beleszeretett a forgatás alatt, nem véletlen, hogy ezután számtalan filmjében szerepeltette. 

USA (Warner Bros, Chenault), 134 perc, ff., angol

Rendező: Mike Nichols

Producer: Ernest Lehman

Kezdjük a címmel, csak, hogy lerántsuk a leplet arról, hogy annak szinte semmi köze ahhoz, amit látni fogunk a filmben...

Tulajdonképpen egy bő két órás after-partynak leszünk a tanúi, - gyakorlatilag real-timeban - mely egy egyetemi rendezvény után zajlik. Magát a rendezvényt nem látjuk, csak az onnét éppen hazaérkező házaspárral találkozunk az első képsorokban, de ők többször is visszautalnak majd későbbi beszélgetésük során az estére, és énekelgetnek egy daltöredéket, melyet valószínűleg a party során énekelhetett a társaság.

Angolul ez a "Három Kismalac" című Disney-film egyik sorának ("Who's afraid of the big bad wolf" azaz kb. "Ki fél a nagy gonosz farkastól?!") kissé módosított szövege ("Who's Afraid of Virginia Woolf"). Nos, az nem derül ki, hogy miért pont Virginia Woolftól nem félnek (aki egy angol írónő volt egyébként), ezt nyilván azok tudják csak, akik részt vettek az említett szombat esti partin, amin mi nem vehettünk részt, mivel a már említett módon az a film kezdete előtt már véget ért.

Szóval azzal kezdünk, hogy a kapatos házaspár: Martha (Liz Taylor) és férje George (Richard Burton) hazatántorog a rendezvényről. Bőven elmúlt már éjfél... George még rágyújt egy cigarettára, Martha harap néhányat egy rántott csirkeszárnyból, majd félig lerágva azt visszarakja a hűtőbe... Amolyan buli utáni otthoni levezetés... Martha egyszer csak mintegy mellékesen megjegyzi, hogy hamarosan vendégek érkeznek hozzájuk... 

Mint kiderül, George az egyetemen tanít, Martha édesapja pedig ugyanennek az egyetemnek a rektora, aki megkérte Marthaékat, hogy barátkozzanak össze az iskolába frissen érkezett tanárral, Nickkel (George Segal) és annak feleségével Honeyval (Sandy Dennis)... ők jönnek tehát vendégségbe hozzájuk ebben a lehetetlen éjjeli időpontban.

A szintén ittas házaspár hamarosan meg is érkezik, és ezzel egy hajnalig tartó, fura afterparty kezdődik, melyben a vendéglátó házaspár furcsa, többnyire kellemetlen játszmákba helyezi vendégeit: "Alázd meg az egyik háziogazdát!", majd "Szállj rá a vendégekre" címet adják ezeknek a kellemetlenkedéseknek... Mindannyian részegek, és mivel az éjszaka folyamán tovább isznak, egyre részegebbek...

Az a tapasztalatom, hogy a részegség általában kihozza az ember igazi énjét. Én szerencsés vagyok, mert ha alkoholt fogyasztok, általában jó kedvem lesz, és elvesztem fölösleges gátlásaimat, de a filmben látható társaság nem minden tagjáról mondható el, hogy az ivás jót tesz neki. Első ránázásre egy romokban levő házasság képe sejlik fel, és itt szokás megemlíteni, hogy Liz Taylor és Richard Burton akkoriban valóban házasok voltak (sőt kétszer is nekifutottak a dolognak), és kb. tíz év múlva tényleg el is váltak. Nem kellett tehát messzire menniük, hogy ezt a borzalmas házasságot ábrázolják. Az ellemzőkkel szemben azonban nekem az a véleményem, hogy ez a negyvenes házaspár valójában nagyon is szereti egymást, csak gyermektelen házasságuk ürességét próbálják ezekkel a látványos csatározásokkal kitölteni.

Liz Tailor egyébként ekkor még csak 31 éves volt, úgyhogy kis többletsúlyt szedett fel és őszítették a haját, hogy a történet szerinti negyvenes korúnak tűnjön.

George és Martha egyik játéka - és ez a film egyik legmegrázóbb szála -, hogy egy közös gyereket találnak ki maguknak. A vendégek természetesen mit sem sejtenek arról, hogy az egész csak játék, méghozzá szigorú szabályok mentén: amit George vagy Martha egyszer kimond, azt mindketten valóságnak veszik, méghozzá a véres valóságnak. Visszafordíthatatlanná válik. És ebben a szigorú játékban mi történik, ha egyszer George úgy dönt, hogy közli Marthával: távirat érkezett, melyben közös fiuk halálhírét kapták... Kegyetlen játék... és ahogy látjuk, semmiben nem különbözik attól, mintha mindez valóság lenne. A vendégeknek természetesen fogalmuk sincs arról, hogy amit látnak az nem a valóság, és úgy tűnik, hogy egy idő után a vendéglátók fejében is megszűnik a képzelet és a valóság közötti éles határ...

Kemény film ez, nem könnyű végignézni, amolyan kamaradráma jellegű, mégha nem is szigorúan egy helyszínen zajlik az egész. Két mellékszereplő néhány másodperces feltűnésén kívűl gyakorlatilag a négy szereplő közötti párbeszédekből áll a film.

Lehet, hogy rossz pillanatban néztem, vagy az életem egy olyan szakaszában, amikor nem tudom kellően értékelni, illetve jól befogadni, de én nem rajongok annyira ezért a filmért, amennyire előzetesen számítottam rá. Ez volt ugyanis az első olyan film, melyet minden Oscar kategóriában jelöltek amiben csak jelölni lehetett, és a 13 jelölésből ötöt haza is vitt. Ebből kettőt a két női szereplő nyert. (Fő- és mellékszereplő kategóriában)

Annak, hogy nem különösebben hatolt el a film a lelkemig, talán az is az oka lehet, hogy én bizony szinkronnal néztem meg. Nem akárkik szinkronizáltak: Burtont Kállai Ferenc, Taylort Ruttkai Éva... - És mégis, amikor próbából újra elkezdtem nézni eredeti hanggal, az egész mintha elkezdett volna igazán működni... ahogy Liz Taylor csámcsogva rágja a rántott csirkeszárnyat, és ahogyan részegen beszél, azt még Ruttkai Éve sem tudta tökéletesen visszaadni. Úgyhogy annak, aki esélyt szeretne adni ennek a filmnek, azt javaslom, hogy az eredeti hangsávot válassza!

Richard Burtont élete során összesen hétszer jelölték Oscarra, amiből egyet sem kapott meg. Viszonylag fiatalon hunyt el, ezért életmű Oscarral sem tudták vígasztalni. 

A film végével kapcsolatban érdekességképpen megjegyzem, hogy ekkoriban még nem volt divat a film végén a hosszas stáblista. A szereplők és stábtagok nevei szigorúan a film elején jelentek meg, a film végén általában egy THE END után elsötétült a vetítő, felgyulladtak a fények. Itt viszont ráéreztek arra, hogy a drámai befejezést hátbaszúrnák azzal, ha a zene hirtelen leállna és elvágnák a jelenetet. Ezért a hatásos zenét hagyták kifutni, és másfél percen keresztül egy EXIT MUSIC felirat jelenik meg, azaz a nézők úgy távozhatnak, hogy a zene még szól... és jó esetben nem égetik ki retinájukat azzal, hogy felgyújtják az összes lámpát. Majd pár évvel később, George Lucas kísérletezik először azzal a Csillagok Háborújánál, hogy a film elejéről átteszi a stáblistát a film végére, és ezalatt hosszú percekig hagyja kifutni a zenét.... 

USA (Mirisch Company), 109 perc, színes, angol

Rendező: Norman Jewison

Producer: Walter Mirisch

Annak, hogy a történet Mississippiben, - tehát egy hagyományosan délinek nevezhető államban - játszódik, a filmben hatalmas jelentősége van. Ugyanis bár a rabszolgaságot több mint száz évvel korábban megszüntették a déli (a kis térképen pirosas-vöröses) államokban is, ezeken a területeken a feketék továbbra is másodlagos állampolgárok voltak. A film túlnyomó részét egy északi állam (Illinois) Sparta nevű kisvárosban forgatták, mert délen szó szoros értelemben életveszélyben lett volna Sidney Poirtier. Néhány gyapotültetvényes felvétel miatt a stábnak mégis le kellett utaznia délre (Tennessee-be) ahol Poitier állítólag pisztollyal a párnája alatt mert csak elaludni. 

Az említett déli kisvárosban, Spartaban megölik a város iparmágnását, leggazdagabb emberét. Pár órával később a vasútállomáson éjszaka egy magányos fekete férfi vár vonatára. Pénztárcájában viszonylag nagyobb összeg található (mai értéken közel félmillió forint). Mindez elég ahhoz, hogy letartóztassák a pár órával korábbi gyilkosság elkövetésének gyanújával. Mintha egy színesbőrű csak gyilkossággal juthatna nagyobb összeghez. Ahogy majd látni fogjuk, délen ez nagyjából így is volt...

A Sidney Poitier által alakított Mr. Virgil Tibbs-ről azonban a rendőrségi kihallgatás során (amikor végre szóhoz jut) kiderül, hogy ő Pennsylvaniaban (tehát északon) pont gyilkossági ügyek nyomozója, hatalmas fizetéssel. Miután ezt felettese telefonon is igazolja, úgy alakul, hogy ha már belekeveredett ebbe a gyilkossági ügybe, akkor segít is a tapló délieknek azt megoldani.

És ettől kezdve két fontos vonala rajzolódik a filmnek, tulajdonképpen 50 - 50 százalékos arányban: egy izgalmas bűnügyi nyomozás keveredik egy pillanatéppel a hatvanas évek rasszizmusáról (és annak nevetségessé tételéről). 

A bűnügyi rész viszonylag átlagos, a gyilkos természetesen nem az, akire első vagy második körben terelődik a gyanú...  de arra nem számítottam, hogy egy lakásában folyton meztelenül mászkáló lány lesz az egyik nyom a gyilkos megtalálásában... (remélem, ezzel nem lőttem le túl sokat a filmből) Nem rossz persze a nyomozós szál sem, csak nem okozott nagyobb izgalmat mint mondjuk egy Columbo rész megtekintése.

A rasszista szál viszont tényleg érdekessé teszi ezt a filmet. Egyrészt, mert igen jól ábrázolja a déliek tahóságát: a folyton rágózó, kiskirályként basáskodó remdőrfőnök alakításáért például Rod Steiger Oscar díjat kapott, másrészt mert az ember csodálkozik, hogy a politikai korrektséget a végletekig túltoló USA-ban lám a hatvanas években még simán belefért, hogy egy "niggert" - ahogy a filmben többször is elhangzik - lesitteljenek csak azért, mert gyanús, illetve megöljenek azért, mert olyasmibe üti az orrát, amibe nem kellene. 

Ha azt gondoljuk, hogy mindez a szokásos hollywoodi túlzások egyike, akkor hadd mondjam el, hogy az ízléstelenséget elkerülendő még finomítottak is egyes jeleneteken, hogy az ne legyen túlságosan bántó és megalázó fekete nézők számára. Egyik példa erre, hogy azok szerint, akik ismerték az akkori déli viszonyokat, szinte elképzelhetetlen volt például az a filmben látható jelenet, hogy a meggyanúsított (fekete) északi nyomozó, miután főnökével beszélt telefonon, átadja a kagylót a fehérbőrű rendőrkapitánynak, és az annak megtörlése nélkül a füléhez emelje azt... ilyen állítólag délen nem fordulhatott volna elő.

Ennek ellenére elhangzanak olyan megalázó mondatok, amikhez hasonló ma már biztos nem kerülhetne be egy hollywoodi filmbe sem, még akkor sem, ha egyértelműen állást foglalna ellene a szövegkörnyezet: a kifejezetten elegáns, mindig öltönyben mutatkozó Todd nyomozótól valaki azt kérdezi: "Maga miért öltözött fehérnek?" - ha belegondolunk, ez talán megalázóbb, mint ha a telefonkagylót gondosan megtörölgette volna a fehér rendőr miután megkapta a feketétől... Ezek után az már kis sem veri a biztosítékot, hogy van olyan pultos, aki "ezt" (sic!) nem szolgálja ki, illetve "erről nem beszélek, amíg ez (sic!) itt van!"mondja egy másik ember...

Norman Jewison rendezőnek egyébként ez az egyetlen Oscar díjas filmje. Nem is legjobb rendezőként kapta ezt az Oscart, hanem maga a film nyert díjat. 

Ha már az Oscar-nál tartunk, a film antirasszista mondanivalója miatt idekívánkozik, hogy az 1968-as Oscar gálát pont azért halasztották el két nappal, mert az eredeti dátum előtt négy nappal (Március 4-én) halálos merényletet követtek el az ismert fekete polgárjogi harcos, Martin Luther King Jr. ellen.

A film leginkább meggyőző alakítása a viszonylag szótlan, de annál karakteresebb Tibbs nyomozó mellett talán vitathatatlanul az Oscart is elnyerő - a már említett rendőrfőnököt alakító - Rod Steigeré volt. Az eleinte egyértelműen bunkó és hatalmaskodó rendőr személyisége a film végére kissé árnyalódott... már-már szerethetővé vált.

A filmhez készült főcímdalt Quincy Jones szerezte, Ray Charles énekelte. Felcsendül a film elején és a végén is, megteremtve azt az igazi blue-os hangulatot, ami remekül keretezi ezt az emlékezetes filmet.

USA (Joel Productions), 100 perc, ff., angol

Rendező: John Frankenheimer

Producer: John Frankenheimer, Edward Lewis

Az eredeti amerikai cím valószínűleg szándékosan félrevezető, hiszen angolul a "seconds" szó "másodpercek"-et is jelenthet, és szerintem ez az első értelmezés, ami az embernek eszébe jut a címet olvasva. A "second" szó azonban "második"-at is jelent, és itt erről van szó: Bizonyos emberek, akiknek vakvágányra került az életük, kapnak egy második lehetőséget egy fura cégtől.

Az ötvenes éveit taposó, láthatóan megfeneklett, sivár házasságban, szürke középkorúságát taposó Artur Hamilton (John Randolph) egy nap telefonhívást kap gyerekkori barátjától, Charlietól. Ezzel csak az a baj, hogy Charlie Evans már évekkel ezelőtt meghalt. Legalábbis mindenki így tudja. A telefonvonal másik oldalán beszélő Charlie viszont minden kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy ő valóban Charlie. Olyan emléket elevenít fel, amiről csak ők ketten tudhatnak. Charlie ráveszi  Arthurt, hogy menjen el egy megadott címre, és akkor végre kiléphet eddigi üres életéből. 

A megadott címről titokzatosan továbbküldik egy másik helyre, hogy további konspiráció után végül egy furcsa "CÉG" székházában találja magát. Nevük nincsen, és valószínűsíthető, hogy a tevékenységük teljesen illegális. Sőt! Az, aki ide belép, annak nincs visszaút, végérvényesen az ügyfelükké válik. Arthurt ugyanis a neki felkínált itallal alattomosan bedrogozzák, aminek hatására látszólag megerőszakol egy ebből a célból számára előkészített nőt. Az "erőszakról" felvételt készítenek, amivel a későbbiekben megzsarolják, ha nem kívánna élni az általuk felkínált lehetőséggel... ami a következő: 30.000 dollárért (akkoriban hatalmas pénz volt ez, ma kb a tízszeresét éri, azaz hozzávetőlegesen 120 millió forintot mai értéken) eljátsszák az ügyfél halálát, még holttestet is biztosítanak helyette. Új külsőt és új személyazonosságot, azaz egy teljesen új életet kínálnak neki.

Frankenheimer általunk korábban látott filmjében (A Mandzsúriai jelölt - 1962) is olyasmivel kísérletezett, amire akkoriban elvi lehetőség látszott kínálkozni (egy ember adott célra való hipnózisos programozása), de az általa ábrázolt szinten nem volt, és úgy gondolom, hogy soha nem is lesz megvalósítható. Jelen filmben pedig a plasztikai sebészet lehetőségeit képzelte olyan magas fokúnak, hogy átlagosból egy igen jóképű férfit tudjanak faragni. (Az alábbi képen még az átmenet látható: a műtét utáni öltésekkel, de már az új karakterű arccal, akit John Randolph helyett immár Rock Hudson alakít)

És pár hét múlva, a hegek begyógyulása után (és egy kis hajfestés eredményeként) így néz ki az új élettel megajándékozott főhősünk:

Ugye, mondanom sem kell, hogy ha a plasztikai sebészet ilyen ragyogó eredményekre lenne képes, akkor nem látnánk annyi idősödő hollywoodi sztárt, akik saját maguk karikatúráivá váltak... (sajnos)

Ami viszont meglepett, és ebből a filmből tudtam meg, hogy 1966-ban már teljesen hétköznapinak számított a mikrosütő amerikában... nálunk emlékeim szerint a nyolcvanas években jelent meg azon szerencséseknél, akik külföldről (nyugatról) valahogyan be tudták hozni maguknak... előtte még csak nem is hallottunk róla.

Új személyiségével, immár Antiouchus Wilsonként nem csak új személyazonosságot, de új otthont is kap, vele személyzetet, új szomszédokat, új szerelmet... Ehhez kapcsolódik egy izgalmas jelenet, ahol főhősünk új barátaival egy olyan szüreti bulin vesz részt, ahol mindannyian meztelenül tapossák a szőlőt. Láthatóan lazulnak tehát a hollywoodi erkölcsi szabályok, de le kell szögeznem, hogy olyan kreatívan sikerült megoldani a tömeges meztelenség mutatását, hogy gyakorlatilag egy "kényes" testrész sem látszik... Ettől függetlenül megjegyzem, hogy a Hayes-kódex szabályai alapján korábban nemhogy meztelenséget nem lehetett mutatni, de sejtetni sem volt szabad. Azaz úgy sem lehetett valaki meztelen az adott jelenetben, hogy nem mutatják, csak mondják róla. Hát igen... az amerikai prüdéria határtalan...

A fő kérdés azonban az, hogy Arthur - Antiochus tud-e élni ezzel a második lehetpőséggel?

És ha esetleg nem tud, akkor van-e visszaút? Illetve, ha a kapott második élet valamiért nem működik számára, akkor van-e esetleg egy harmadik lehetőség???

Mint kiderül... esetleg van... de ehhez szponzorként kell ajánlania valakit, egy korábbi barátot, ismerőst, akit szintén be lehetne vonni ebbe a programba... és ekkor értjük meg, hogy ő miért került a CÉG hálójába... találkozunk Charlieval is, aki most neki köszönhetően megkapja "harmadik lehetőségét"... 

Na de mi van, ha az illető nem tud élni a második lehetőséggel, de nem tud szponzort sem találni a harmadik lehetőséghez??? .. Már így is többet mondtam el a kelleténél... nem akarok lelőni több poént!

Egészen izgalmas (de B-filmes jellegű, színvonalú) pszicho-dráma kerekedik ebből a filmből. Annak idején bejutott a Cannes-i filmfesztiválra, sőt operatőrét, James Wong Howe-ot Oscarra is jelölték. Az alábbi képen látható az operatőr egyik innovatív megoldása. Testre szereli a kamerát, amivel egy nagyon különleges, egyedi hatást ér el, amit azóta több más operatőr is alkalmazott. A lényege, hogy ellentétben a legegyszerűbb megoldással, amikor az álló háttérben a színész mozog, ezzel a setup-pal a színész stabil a képen, és a háttér mozog. Nem ez volt az egyetlen ötletes képi megoldás a filmben.

Annak ellenére, hogy a Paramount utólag felkarolta és forgalmazta a filmet - hatalmasat bukott. A rendező Frankenheimer nyilatkozta egy helyen, hogy ez a film úgy lett kultfilm, hogy egy percig sem volt sikeres. A bukás okát ő maga abban látta, hogy aki ilyen exploitation jellegű filmre volt kíváncsi, azt elriasztotta Rock Hudson címszereplése. Aki viszont Hudsonra lett volna kíváncsi, az inkább a mainstreamben keresgélt.

Frankenheimer - aki egyébként tévés rendezőként kezdte - korábbi filmjei kifejezetten sikeresek voltak. Belefért tehát egy ilyen blamázs.

Hudson mellett egyébként sok olyan színész játszott akik korábban éveken keresztül feketelistán voltak. Az Arthur Hamiltont alakító John Randolph például 15 éve nem forgatott ezelőtt a film előtt.

Ha túllépünk néhány elvi buktatón,  mint például azon, hogy aki második lehetőségével sem tud élni, az miért tudna egy harmadikkal, - és még több hasonló felmerülő problemát sorolhatnék - az egy igen izgalmas, szórakoztató, de közben kifejezetten nyomasztó filmet láthat.