USA (Cadre Films, Filmways Pictures), 124 perc, Metrocolor, angol

Rendező: Roman Polanski

Producer: Gene Gutowski

Nagy marhaság az egész - mondaná Géza barátom, és nem tudnék vitatkozni vele. Vámpírokkal való ijesztgetése egy pillanatig sem vehető komolyan - persze magát sem veszi komolyan a film, mégis leginkább azokra a brit Hammer Film Production filmjekre emlékeztet, melyek többé-kevésbé megpróbálták "véresen" komolyan venni magukat: Dracula, Frankenstein és még ki tudja hány szörnnyel próbálták rémisztgetni az ötvenes-, hatvanas- és a korai hetvenes évek borzongásra vágyó közönségét.

Ha valaki megnézi Polanski korábbi 1001-es listán szereplő filmjét, az Iszonyatot (1965) és emezt, anélkül, hogy tudná, ki a filmek rendezője, szerintem senki nem mondaná meg, hogy mindkettő Polanski alkotása. Stílusában és szinte minden más tulajdonságában is teljesen eltérnek egymástól. (Ezt a különbözőséget persze egyáltalán nem negatívumként említem.)

Ez volt egyébként Polanski első amerikai gyártású filmje, attól függetlenül, hogy a külső jeleneteket Olaszországban, a belső stúdiófelvételeket pedig Angliában vettél fel.

Eme film kapcsán mindenképpen ki szeretnék térni a gyönyörű Sharaon Tate-re, leginkább azért, mert más alkalmam valószínűleg nem lesz rá, hiszen két ével ezután a film után, - nyolc és fél hónapos terhesen, már Polanski feleségeként - a Charles Manson-féle hippibanda három tagja által elkövetett eszement, véres és  teljesen értelmetlen gyilkosság áldozatává válik. (Mindössze 26 évesen!)

Polanski és Tate még Londonban ismerkedett össze egy szórakozóhelyen. Azt mondják, hogy eleinte nem volt különösebb szimpátia közöttük. Nem is ő választotta ki erre a szerepre Tate-et, hanem a film executive producere, Martin Ransohoff javasolta őt, és ezt a javaslatot Polanski a próbafelvétel alapján el is fogadta.

Bár Tate háta mögött ekkor már volt egy viszonylag komolyabb szerep az előző évből, mégis kimondottan tapasztalatlannak számított, Polanski nem különösebben méltatta figyelemre a forgatás első időszakában. Viszont a történet szerint Polanski és közte (ezúttal Polanski is szerepel a filmben) szerelmi szál szövődik, és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a valóságban is elindult valami kettejük között. 

Tate egyébként már 6 hónaposan szépségversenyt nyert (micsoda hülyeség!) - aztán 16 évesen egy másikat is megnyert. Majd 17 évesen, amikor családjával éppen Olaszországban élt, az amerikai katonáknak szóló - Stars and Stripes című - magazin címlapjára került az alábbi képpel. 

Egyszóval benne volt a levegőben, hogy - ha nem más miatt, hát - szépsége miatt világhíres lesz előbb utóbb. Hogy színészileg mennyire volt tehetséges... nos az ebből a filmből nemigen derült ki, ez a szerep nem is nagyon adott teret különösebb tehetség megvillantására...

A film eredetileg Dance of the Vampires néven született, ám az USA-ban és tudomásom szerint Nagy-Britanniában is Polanski legnagyobb megrökönyödésére átkeresztelték The Fearless Vampire Killers-re, amiből én arra merek következtetni, hogy a forgalmazók a Hammer Films-féle szenzációhajhász reklámozást erőltette, ami az alábbi poszter stílusán is látszik, mely pontosan a már említett korábbi horror-filmek megjelenését utánozza. A magyarított cím (Vámpírok Bálja) viszont az eredeti, Polanski-féle névadáshoz alkalmazkodik. 

A történet szerint egy denevér-szakértő (!) - Abrosius professzor - és ifjú tanítványa, a Polanski által játszott Alfred vámpírok felkutatásába kezdenek. A film elején szánjukon, átfagyva  megérkeznek egy hegyi fogadóba, ahol megtalálják a vámpírok első nyomait. (pld. a plafonról fürtökben lógó fokhagyma, melyről mindenki tudja, hogy a vámpírok távoltartásának egyik hatékony módja) A helybéliek persze próbálják tagadni, hogy a környéken vámpírok tanyáznának, professzorunkat azonban nem ejtették a fejére, kibérelnek egy szobát a fogadóban, és megkezdődik a vicces kalamajka.

Hamarosan megtudjuk, hogy hőseink sejtése nem volt alaptalan. A közeli kastélyban egy Krolock nevű gróf él, aki bizony valóban vámpírként tengeti életét, és bizony a fogadót fenntartó család tagjai is kezdenek eltünedezni, majd vámpírként újra megjelenni. Ne számítsunk semmi világmegváltó ötletre, a már évtizedekkel ezelöttről ismert vámpíros sablonokat látjuk viszont, ezúttal azonban humoros köntösbe, és némi pajzánságba csomagolva. 

A fogadós - Tate által alakított - lánya (aki a filmben vörös parókát visel, nem tudom, miért...) például legszívesebben éjjel-nappal habfürdőzne. A fogadós pedig vagy a szőke cselédlányra nyomul, vagy mázsásra hízott, kövér felesége elöl menekül. 

Valószínűleg nagyobb fokú élményt nyújt ez a film azoknak, akik töviről-hegyire ismerik a már említett Hammer Filmeket és hozzájuk hasonló exploitation-horror filmeket. Állítólag nagyon sok visszautalás van azokban látható kultikus jelenetekre. Ezek a filmek azonban abban a korban voltak igazán nézettek, ma már jórészt csak a kult filmeket kedvelők körében népszerűek, és a komolyabb borzongásra vágyók számára már az eredeti filmek is inkább  viccesek, önmaguk paródiái.

A záró jelenetre hívnám még fel a figyelmet, a tulajdonképpeni vámpírok báljára, mely szinte minden komolyabb dramaturgiai előzmény nélkül érkezik, talán azért, hogy egy látványos nagyjelenetbe eszkalálódjon az egész őrület... Itt volt egy olyan momentum, amire felkaptam a fejemet: nevezetesen amikor igazolódni látszott, hogy a vámpírok valóban nem látszódnak a tükörben. A nagy báljelenet során egyszer csak egy tükörhöz érkezik a kamera, ahol lebuknak a professzorék a vámpírok előtt, hiszen mi magunk is látjuk, hogy a nagy társaságból egyedül ők látszanak a tükörben, azaz mindenki láthatta, hogy ők nem tartoznak a vámpírok társaságába, csak kívülállóként férkőztek közéjük.

A rendező ehhez állítólag felépítette a bálterem tükörképét a "tükör" túloldalára, és abban táncoltak Polanskiék hárman, míg a vámpírok és Polanskiékat helyettesítő három statiszta táncolt a "tükör" ezen oldalán.

Végezetül had említsem meg, hogy a film harmincéves évfordulóján Bécsben - ugyancsak Polanski rendezésében - musical formájában újjá született a történet, mely idővel világszerte egyre több színházat meghóditott. Zeneszerzőnek Polanski azt a Jim Steinmant kérte fel, aki korábban Meat Loaf és Bonnie Tyler dalait is szerezte. A musical fő zenei motívuma, (és talán legütősebb dala) a korábban Bonnie Tyler által énekelt hatalmas sláger, a Total Eclipse of the Heart.

Itthon jelenleg is megtekinthető évente néhány alkalommal a Pesti Magyar Színházban. 

Csehszlovákia (Barrandov), 162 perc, ff., cseh

Rendező: Frantisek Vlácil

Producer: Josef Ouzky

Csak akkor állítok be egy filmet (18+)-osra, ha azt komolyan indokoltnak látom. Egy kis meztelenség például nem ok erre, ahogy a nudista strandról sem tiltják ki a fiatalkorúakat. Én még azt a múlt századi elvet vallom, hogy az emberi test szépsége természetes, nem kell annak puszta látványát az USA-ból jövő prüdéria áldozataként eltörölni 18 év alattiak számára. (Egyébként, mintha 20 év elvonás után Hollywoodba kezdene visszatérni a meztelenség...)

Ez a film viszont valóban nem való gyerekeknek. Példaként jöjjön egy igen emlékezetes szál, mely segít eldönteni, hogy a kedves olvasó kíván-e egyáltalán mélyebben foglalkozni a filmmel, vagy inkább elkerüli:

A sötét középkorban vagyunk, ahol az egyik család valamelyik fiú tagja közelebbi kapcsolatba kerül nővérével. Apja büntetésből levágja a fiú bal kezét, azzal a kitétellel, hogyha a fiú meghal, a lányt is mellé temeti. De ha túléli, akkor neki is megkegyelmez. Ha azt gondolnánk, hogy a karlevágós jelenetnél nincs durvább, akkor bizarr módon nyugtatom az olvasót, hogy végső soron a fiú nem vesztette el kezét, hiszen láthatjuk, hogy megvan neki. Legalábbis a leszáradt hús nélkül ott lóg a csont a nyakában emlékként... (lásd az alábbi képen legelöl)

Ezután az ízelítő után néhány megmaradt olvasómnak a kép után körbejárom, hogy milyen is ez az igazán nem szokványos film....

Nos, a cseh újhullám "szigorúan ellenőrzött vonatai" már villámgyorsan közelednek, de ez a film még pont nem ahhoz az áramlathoz tartozik. František Vláčil rendező nem viccelt, ha film készítésről volt szó. Ezt a filmet például hét éven keresztül készítette, melyből 2-3 év volt maga a konkrét forgatás (1964-1966). A stábbal és szereplőgárdával félrevonult egy elhagyatott helyre, és éveken keresztül csak a filmnek éltek. Meg is látszik! Egy olyan világ kel életre a vásznon, amiről tényleg el tudom képzelni, hogy a sötét középkor valami ilyesmi lehetett.  (ellenben  mondjuk az ekkoriban, vagy kicsit korábban Hollywoodban készült nagy történelmi kalandfilmekkel, melyekről a legnagyobb jóindulattal sem tudom elhinni, hogy kicsit is autentikus) Ennek a sötét középkori hangulatnak egyébként még jót is tesz a fekete-fehér nyersanyag. (a Schindler-listájánál éreztem hasonlót - pedig úgy általában szeretem inkább színesben látni a filmeket).

A történet a 13 század közepén játszódik, valahol a mai Csehország területén. A kereszténység még csak nyomokban fedezhető fel, sokkal jellemzőbb az "ősi pogány" szokások tartása, de már feltűnnek kolduló szerzetesek, illetve tudni lehet, hogy a király is a kereszténységgel szimpatizál. 

Mint a Rómeó és Júliánál, itt is két ellenséges család körül bontakozik ki a történet. Egyik család a Kozlík klán, akik - elegáns megfogalmazással élve - rabló-lovagok, azaz a környéken elhaladó idegeneket gátlástalanul kirabolják, és többnyire a művelet során ki is végzik, hogy később se jöjjenek vissza reklamálni. Ehhez a klánhoz tartozik a már említett egykarú Adam (alább középen), és nővére Alexandra (balra), illetve bártyjuk Mikola (jobbra).

Apjuk pedig a kegyetlen Rohácek Kozlík (alábbi képen), a klán vezére. Róla említettem korábban, hogy különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül büntette Adam fiát karlevágással annak vérfertőző tette miatt. Ők a pogány család.

És vannak Lazarék, a keresztények, ahol Oboriste Lazar (alábbi képen jobbra) a családfő, akit talán kereszténységét kigúnyolandó Kozlikék egy összekülönbözés okán keresztre feszítenek saját kapujára. Könnyű kitalálni, hogy ebbe a családba született a film címadó szereplője, Marketa Lazarova, a gyönyörű szőke (szűz) lány, akit a forgatás idején 16-18 éves Magda Vásáryová alakít. 

A rendező eredeti elképzelése szerint lett volna egy harmadik szál is: a királyi palotában zajlott volna a történet harmadik ága, ám végül erre már nem jutott pénz, így a királlyal kapcsolatos részek teljesen kimaradtak a filmből. Emiatt a rendező nem is tartotta igazán jónak az elkészült alkotását. Nyilván az ő fejében egy teljesebb verzió képe élt, amihez képest számára csalódás volt, ami elkészült. Én nagyon jónak, minden szempontból izgalmasnak találom ezt a filmet, de feltehetően ennél is izgalmasabb lehetett volna, ha a mocskos, saras, vidékkel ellentétben elkészülhetett volna a rendező által vizionált királyi pompa is. A költségvetés egyébként már így is kétszerese volt a tervezettnek.

A pogány és keresztény család közötti különbség szinte szimbolikusan is megjelenik a két család lánytagjainak külső és belső tulajdonségain.

A pogány család Alexandrájának vad, erotikus kisugárzása még saját fiútestvérét is az incesztus bűnébe sodorja. 

Marketa, a keresztény család lánya szinte mindenben Alexandra ellentéte: szőke, ártatlan, szinte angyalian tiszta. Nem véletlen, hogy keresztény apja apácának szánja.

Marketa ártatlanságát menet közben kicsit árnyalja, hogy amikor az ellenséges klánhoz tartozó fiú, Mikola elrabolja, majd megerőszakolja, a lány különösebb ellenállás nélkül a fiúval marad. Feltehetően bele is szeret. Én megadom a lánynak azt a bizalmat, hogy talán abból eredt elrablója iránti ragaszkodása, hogy szüzessége önkéntelen elvesztése után esetleg nem fogadta volna már be a rendház, illetve esetleg egyéb negatív jogkövetkezmények is érhették volna... elvégre ne felejtsük el, hogy a sötét középkorban vagyunk...

A történet sok helyen kicsit nehezen érthető. Ez véleményem szerint részben annak lehet köszönhető, hogy - már említett módon - sok jelenet végül nem készült el, amik szerintem lényegi elemeit tartalmazhatták a történetnek.  És az így kiesett cselekmények miatt néhány jelenet szinte értelmezhetetlenné válik önmagában. Talán emiatt kerültek bele azok a feliratképek a filmbe, melyek mintha fejezetekre próbálnák tagolni a filmet, és előrevetítik, hogy mi fog történni az adott részben. De ez sem könnyíti meg a feldolgozást. Ez a zavarosság egyértelműen elvesz a filmből, de még így is bőven marad annyi, hogy kifejezetten érdemes bizalmat adni neki!

A rendező nagyon sok energiát fektetett a jelmezek és díszletek minél hitelesebb elkészítésébe. Állítólag minden ruhadarab és jelmez kézzel készült, hiszen akkoriban még nem létezett varrógép, így azzal elkészíteni nem lett volna elég autentikus. Számomra a leggyengébb láncszem az, hogy a farkasok szerepére németjuhászokat szerződtetett a produkció. Azért az mégsem ugyanaz!

Mindenesetre olyan szép felvételek vannak a filmben, hogy többnyire el tudtam engedni a történet minden részletre kiterjedő megértését, és a kép esztétikája, a vágások, és a zene összhangja elégséges volt az élmény  színvonalának folyamatos fenntartásához.

Ha már itt tartunk: végig valami furcsa zene szól, nem is nagyon emlékszem szünetre a zenében. Nagyon furcsa, kicsit félelmetes, kicsit szinte földöntúli. Van benne valami gregorián, de nem tisztán az... Az egésztől kirázza a hideg az embert, főleg miközben a sokszor kegyetlen, rideg középkori képeket, eseményeket nézi.

Én azt hittem, hogy ha ilyen magas színvonalú produkctió létezik a filmtörténetben, akkor arról legalább érintőlegesen hallanom kellett volna, de sem a filmről, sem rendezőjéről nem hallottam korábban. (ez persze részben az én műveletlenségemet igazolja) De még a viszonylag vaskos "A film története" című könyvben sem találok róla említést. (sem a filmről, sem rendezőjéről)

Ennek ellenére a kilencvenes években (konkrétan 1998-ban) cseh kritikusok és újságírók egy csoportja a legjobb cseh filmnek választotta!

1967-ben, a film bemutatásakor 1,3 millióan látták, de ezután nagyon sokáig nem volt lehetősége a csehszlovák közönségnek a film további megtekintésére. Emlékeztetőül (a mai fiataloknak): akkoriban nem volt VHS, DVD, BluRay vagy streaming. Azt lehetett megnézni, ami a moziban ment, vagy amit a bemutató után a tévé műsorára tűzött, és azt is csak akkor, amikor adásba került, nem lehetett visszanézni, stb.... És mivel ezt a filmet nem mutatták be a tévék, gyakorlatilag elérhetetlen volt nagyon hosszú ideig.

1968-ban San Franciscoban egy filmfesztiválon viszont bemutatták az amerikai közönségnek, és a Variety (elsősorban a szakmának szóló filmes szaklap) rekciója szerintem pontosan megfogalmazza a film jelentőségét: az egyik legjobb, legtöbb művészi értéket képviselő középkori kalandfilm, de nem alkalmas a nagyközönség számára való forgalmazásra... (korrekt!)

Ezzel tulajdonképpen egyet kell értenem... de azért ennyire eltitkolni sem kellene, mert egészen egyedülálló alkotás.

Magyarország, Szovjetunió (MAFILM, Moszfilm), 90 perc, ff., magyar és orosz

Rendező: Jancsó Miklós

Producer: Götz Jenő, Németh András, Kirill Szirjajev

1967 Áprilisában Jancsó még kísérletként írta le a készülő filmet, mely utólag visszatekintve igazából csak kibontakozása annak, amit Jancsótól (első) fénykorában látunk majd, hatalmas tablóival a magyar pusztában.

Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy amit ő elképzelt, az a vásznon ugyanazt a hatást fogja majd kiváltani, mnt ami az ő fejében megszületett.

Jancsó ebben az interjúban kifejti azt is, hogy míg a Szegénylegények esetében a klasszikus hármasból (hely-idő-cselekmény) az első kettőt megtartotta, csak a sztori nem volt egészen egységes, addig az éppen készülő Csillagosok, Katonák esetében mindhárom (!) elem jelentőségét veszti. Valóban vakmerő kísérlet ez tehát ez a film: soha nem világos, hogy éppen hol vagyunk, az időmúlás sem pontosan követhető, és klasszikus értelemben vett történet sincsen... Mindezeknek nincs jelentőségük, mert nem történetet akar elmesélni, hanem inkább gondolatait illusztrálni. Ilyen gondolat például, hogy a jó (vagy jónak vélt) ügy érdekében vajon megengedett-e a gyilkolás...

Nagy újdonság volt Jancsó számára, hogy először használhatott gumioptikát, azaz mai, köznapi nevén zoom-ot, amivel felvétel közben a kamera mozdítása nélkül is lehetett közelíteni vagy távolítani a képet. Mivel Jancsó előszeretettel kísérletezett az extrém hosszú beállításokkal - azaz a kamera csak vett és vett leállítás nélkül - ez tágította a lehetőségeket, hogy a sínes kamerakocsizáson (fahrt) és a kamera elfordításán (svenk) kívül egy újabb módon tegye változatossá a felvett képet.

az alábbi képen Jancsó séták a film egyik emlékezetes jelenetének (ápolónők erdei tánca) helyszínén

A képen talán feltűnik, hogy Jancsó egy Converse (vagy annak látszó) tornacipőben sétál, ami a hatvanas években egész biztosan nem volt megszokott "komoly" emberek esetében. A DVD változaton látható egy nagyszerű, közel 13 perces werk-film, amiben legnagyobb meghökkenésemre Jancsó a forgatásokon még ennyi eleganciát sem kényszerített magára, hiszen egy szál fürdőgatyában (!) instruálta a színészeket, a statisztériát és a stábot. 

Szovjet-magyar koprodukcióként készült a film egy Volga menti Kosztroma nevű kisvárosban, Moszkvától háromszáz kilométerre észak-nyugatra. A szovjet Moszfilm részéről már az előzetes egyeztetés során felmerültek bizonyos problémák, de a Mafilm vezetője - Nemeskürty - úgy lavírozott, hogy végül kiügyeskedte Jancsó számára, hogy az legyen, amit ő akar.

Az egyik legemlékezetesebb szereplő ebben a filmben, a fenti képen Jancsó által átölelt lengyel Krystyna Mikolajewska. Érdekes arcával és viszonylag eszköztelen játékával hamar észreveteti magát a nézővel. Ha színen van, nehéz másra figyelni. Nagyon szép, különleges  arca van, és külön megmaradt bennem, hogy a werkfilmben egyszer mosolyogni is láttam...  hozzá kapcsolódik az egyik meztelen jelenet, amit a szovjetek kifogásoltak. (erről bővebben írok később)

A tervezett film 1918-ban játszódik, az orosz polgárháborúban, ahol többek között első világháborús magyar foglyok is részt vettek a bolsevik vörösgárdisták oldalán a harcokban.

Egy Mdivani nevű grúz író volt kirendelve szovjet részről a forgatókönyv elkészítésére társszerzőként. Valahol Ukrajnában jöttek össze Jancsóék ezzel az íróval kidolgozni az előzetes forgatókönyvet, amit később majd be kellett nyújtaniuk a stúdiókhoz (Moszfilm ill. MAFILM). Azokból a jelenetekből amit Mdivani megírt szinte mindent kidobtak. Mdivani tapasztalt forgatókönyvíró volt, de fogalma sem volt, hogy Jancsóéknak mire lenne szükségük. Hogy mégse mondhassák azt, hogy a szovjeteket kizárták a film előkészületeiből, a megírt jelenetek inkább valami vázként szolgáltak Jancsóéknak. Nem mondhatta tehát Mdivani, hogy az ő javaslatait teljesen figyelmen kívül hagyták. Például ha  Mdivani írt egy negédes, internacionalista ihletésű jelenetet a kórházi ápolónők köré, oda Jancsóék ehelyett egy másik jelenetet írtak, amelyben szintén korházi ápolónők voltak a középpontban. Magyarul úgy átírták a grúz író forgatókönyvét, hogy arra rá se ismert az író, de mégsem mondhatta rá, hogy ahhoz semmi köze...

az alábbi képen az az emlékezetes jelenet látható, melyben az ellenforradalmárok báli ruhába öltöztetik az ápolónőket, és a katonazenekar által előadott zenére keringőzni kötelezik őket egymással

Utólag fellelt Moszfilmes feljegyzésekben olvasható, hogy nagyon elégedetlenek voltak az előzetes engedélyeztetésre benyújtott forgatókönyv-tervezettel a szovjetek. Kifogásolták a "sztriptíz" jeleneteket (két ízben katonák vetkőzésre kényszerítenek nőket), illetve nem érezték eléggé világosnak, egyértelműnek a cselekményt. (Jancsó előre elmondta, hogy ez nem is volt célja). De a szovjetek azt is látták, hogy Jancsóval nem lesz könnyű dolguk, mert Jancsó nem fog olyan forgatókönyvet/filmet csinálni, amihez nincs kedve. Arra az álláspontra jutottak tehát a kinti fejesek, hogy a forgatás során fogják majd kontrollálni a rendezőt. Hiába írnák át ugyanis előzetesen a forgatókönyvet, annyit már tudtak Jancsóról, hogy amúgy is magasról tesz a forgatókönyvre, leginkább fejből forgat. Egyetlen lehetőségként tehát azt látták, hogy majd a helyszínen belekotyognak a munkába.

Jancsóék megérkeztek Kosztromába, és szinte azonnal elkezdtek forgatni. Néhány magyar színész (Juhász Jácint, Madaras József, Kozák András és Molnár Tibor) mellett lengyel és szovjet színészek dolgoztak, főként helyi statisztériával. A kamera mögött csupa magyar (Somló Tamás operatőr, mellette Kende Tamás segéd-operatőr), de a stáb nagy része szovjet volt.

Jancsónak mégegyszer sikerült leszerelnie a Moszfilmesek okoskodását. Rendezői stílusa ugyanis olyan, hogy a jelenet leforgatása úgy tűnik, mintha csak a jelenet próbája zajlana. Nagy vonalakban elmondja, hogy mit szeretne majd látni, de alapvetően mint egy karmester, a jelenet közben irányítja az operatőrt, és a szereplőket... " - az orosz segédrendező ugyanezt oroszul üvölti... (az egész úgyis kap majd egy utószinkront, tehát nyugodtan lehet felvétel közben üvöltözni.

Egyszóval úgy tűnhetett az oroszoknak, mintha csak végigpróbálnák az egyes jeleneteket. Két hét alatt végig is mentek az összes jeleneten. Ekkorra eljutott Moszkvába a jelentés, hogy itt valami nagyon furcsa, érthetetlen dolgot csinál ez a magyar rendező. Meg is jelent a forgatás 15. napján a Moszfilm vezetősége, hogy megnézze , mi a helyzet... ekkor azonban Jancsóék közölték, hogy másnap végeznek is a forgatással, a ruszkik majd megnézhetik az elkészült filmet, ha kiváncsiak. (Az előhívott anyagot ugyanis néhány naponta hazakülték Magyarországra, biztos-ami-biztos alapon).

Ahogy említettem, nemigen van elmesélhető, - hagyományos értelemben vett - cselekmény. A szembenálló felek - vörös bolsevikok és fehér ellenforradalmárok - közül hol az egyik, hol a másik kerekedik fölénybe. Aki éppen felül van, az leginkább az uralma alá hajtott másikat gyilkolássza... És ezeknek a gyilkolászásoknak válogatott formáit gyakorolják. Van, hogy szinte szabályos céllövőversenyt tartanak a fehérek. A foglyok közül előbb kiválogatják a külföldieket - így a magyarokat is - mondván, ez nem rájuk tartozik, majd az oroszokat - látszólag esélyt adva  nekik - futásra bíztatják, és persze futás közben hátulról lelövik őket....

Másik alkalommal a foglyokat a megszállt (kosztromai Ipatyevszkij) kolostor udvarán félmeztelenre vetköztetik, majd azt mondják nekik, hogy tizenöt percük van a menekülésre, utána mindenkit lelőnek... igen ám, de a menekülők bármerre futnak, mindenhol azt tapasztalják, hogy az összes kapu zárva, semerre nincs kiút... Megint hiú reményeket kergettek tehát, és gyilkosaik csak játszottak velük, hiszen egytől egyig lemászárolják tizenöt perc elteltével a kiútat hiába kereső foglyokat....

Mindkét oldalon vannak alja emberek és emberségesebbek is... pont úgy, mint a valóságban. Ez persze már rögtön nem tetszett a szovjeteknek, hiszen bennük az a téves képzet élt, hogy náluk mindenki az erkölcs bajnoka...

Amikor a szovjet forgatókönyvíró Mdivani és a Moszfilm elnöke Budapestre jött megnézni az elkészült filmet... hát ... alig tértek magukhoz... 

Nem csoda, hogy a Szovjetunióban egy egészen más változat került a mozikba, mint idehaza... Kivágtak minden meztelenséget (ezt nem értem, hiszen más szovjet filmben látható meztelenség), kivágták a kegyetlenkedéseket, és - ha jól vettem ki - valamilyen narrációt adtak a filmnek, hogy így világos, kézzelfogható történetet tudjanak alá kerekíteni a képeknek... és a lezárást diadallá változtatták. Jancsó változatában ugyanis a vörösök kis csapatát lemészárolják a fehérek. Ez nyilván nem azt akarja sugallni, hogy elbukik a forradalom, hiszen a legvégső lezárásnál Kozák András (aki a bolsevikok oldalán áll) a hősök tiszteletére emeli a kardot... Vagy lehet, hogy mégis elbukott a forradalom??? Ez esetben Jancsó itt nem is a szovjet forradalomról beszél, hanem a tíz évvel korábban levert magyarrol??? Meglehet...De nincs olyan nagy jelentősége...

Egyszerűen elfogadhatatlan volt a szovjeteknek egy olyan befejezés, ahol nincs egyértelműen dicső győzelem... Úgyhogy a szovjet változatban a vörösök diadalt aratnak a fehérek felett...

Ez a változat került a szovjet mozikba tehát, már ahol egyáltalán játszották, mert ez a kiherélt változat nyilván teljesen érdektelenné lett... Nyugat-Európában és Amerikában viszont felfigyeltek erre a Jancsó filmre is... 

Franciaországban Rouges et Blancs (Vörösök és Fehérek) címen futott a mozikban.

Ennél a filmnél már nagyon hiányoznak a színek... Megjelent a Jancsó fénykorára jellemző gigantikus tömegmozgatás, a hosszú snittek, tág panorámaképekkel kombinálva... jó lenne már színesben látni mindezt.... '68-ban a Fényes Szelek már színes lesz, addig már csak a Csend és Kiáltás lesz fekete-fehér... Kibírjuk...

USA (Warner Bros.-Seven Arts,  Tatira-Hiller), 111 perc, Technicolor, angol

Rendező: Arthur Penn

Producer: Warren Beatty

A Bonnie és Clyde néven elhíresült bűnöző párosról talán mindenki hallott már. Azt talán kevesebben tudják róluk (én például nem tudtam), hogy valójában nem csak kettejük párosa végezte az ámokfutást, hanem többen, tulajdonképpen bandába verődve portyázták végig USA több nagyvárosát, azok bankjait kirabolva. Clyde és testvére Buck vezetékneve után a Barrow banda elnevezés talán helytállóbb lenne, a filmben is hívják magukat így esetenként. A két Barrow testvér volt ugyanis a társaság legfőbb hangadója, így talán valóban nem volt túlzás magukról elnevezni a bandát.

A fivéreken (Clyde és Buck), és élettársaikon (Bonnie és Blanche) kívül időnként maguk közé vettek további személyeket is. A film itt eltér a valóságtól annyiban, hogy ezeket a személyeket C.W. Moss karakterébe egybegyúrta a forgatókönyvíró. Vele lett tehát öt fős a filmbeli Barrow banda.

Az alábbi promóképen balról jobbra: Buck (Gene Hackman), Blanche (Estelle Parsons), Clyde (Warren Beatty), Bonnie (Fay Dunaway) és C.W. Moss (Michael J. Pollard)

Eleinte a mi viszkis rablónkhoz hasonlóan szinte rajongtak értük az emberek, amolyan Robin Hood-ként tekintettek rájuk, akik csak a gazdag bankok pénzét veszik el. Akkor fordult csak valamelyest ellenük a közhangulat, amikor elkezdett nőni az általuk lelőtt rendőrök száma. Legalább kilenc rendőr halála írható  a számlájukra, és ezek között volt olyan gyilkosság is, mely feltehetően nem volt igazán szükségszerű a menekülésükhöz.

1932-től 1934-ig tartó portyájuk Bonnie és Clyde 1934 Május 23-i véres kivégzésével ért véget, talán emiatt is lettek ők ketten a mitosz névadói. A filmbeli emlékezetes zárójelenethez képest a valóságban nem volt előre eltervezett a kíméletlen kivágzés. A rendőrök állítólag először megadásra akarták felszólítani a tőrbe csalt párost, de egy ideges zsaru véletlenül elkezdett tüzelni, és akkor már az egész osztag lőtt, gyakorlatilag szitává lőve a szerelmes rablópárt.

Ime a valódi Bonnie és Clyde. A két mosolygó fiatalról készült fotót nézegetve sosem mondanám meg, hogy bankrablással és az őket elfogni igyekvő zsaruk gyilkolászásával töltötték utolsó éveiket.

Bonnie-ról több fotó is fennmaradt, melyen valamilyen lőfegyvert tart a kezében... azonban több visszaemlékezés egybehangzóan állítja, hogy ő maga valójában soha nem lőtt senkire.

Ez a kép pedig azt a Blanche-t ábrázolja, aki Buck felesége volt volt. Őt még 1933 nyarán elfogta a rendőrség, ugyanakkor, amikor Buckot halálosan megsebesítették. Blanche a lövöldözés miatt szértepült üvegszilánkok okozta sérülésekben elvesztette egyik szemére a látását.

Blanche volt tehát az egyedüli valós bandatag (ha nem számítjuk azokat, akikből összegyűrták C.W Moss fiktív karakterét), aki 1967-ben meg tudta nézni magát a moziban, amikor ezt a filmet bemutatták.. Sőt... Warren Beatty producerként állítólag még a forgatókönyvet is egyeztette vele. Az a forgatókönyv azonban nem az volt, amiből a film végül elkészült. Blanche állítólag nagy büszkén vitte el a vetítésre akkori élettársát, hogy együtt nézzék meg az akkorra már mitikussá vált Bonnie&Clyde történetben betöltött szerepét. Hatalmas csalódás volt, amit láttak. Az állítólag valójában Bonnie-nál szebb (vagy legalábbis szexibb) Blanche a filmen csúnyácska hisztérikaként került ábrázolásra. Ennek nyilvánvalóan az volt az oka, hogy a Fay Dunaway által alakított ultra-szexy 25 éves Bonnie mellett ne legyen, aki összezavarja a nézőket azzal, hogy elvonja a főszereplőről a figyelmet.

Fay Dunaway-t én a Négy Muskétásban ismertem meg gyerekként... és talán negatív szerepe miatt sem szimpatizáltam vele túlságosan. El kell viszont ismerni, hogy ezt a szerepet mintha ráöntötték volna!

A film sok tekintetben az öt évvel később mozikba kerülő Coppola-féle Keresztapa előfutára volt. Az biztos, hogy Bonnie és Clyde brutális kivégzése pillanatában olyan érzésem volt, mintha ugyanezt a jelenetet már Coppolánál láttam volna... (Sonny kivégzésekor).

Mindezek annak voltak köszönhetőek, hogy a prűd Hayes-kódexet, mely szinte mindent megtiltott, ami izgalmassá tehetett egy filmet, felváltotta a korhatáros rendszer, mely ma is használatban van. Így már lehetett erőszakot és meztelenséget is mutatni a mozivásznon, cserébe korlátozták az adott film megtekintésére beengedhetők korának alsó határát.

A Warner tulajdonosa, Jack C Warner nem rajongott ezért a projectért. Egyáltalán nem hitt a sikerben, valószínűleg ennek köszönhető, hogy Warren Beatty producerként megkaphatta a bevétel 40%-át. Jack C. Warner véleménye egyébként a későbbi hatalmas közönségsiker után sem különösebben változott meg a filmmel kapcsolatban.

Beatty úgy döntött, hogy a filmet Texasban, - tehát eredeti környezetben - forgatja. A helyszínek így kifejezetten autentikusak. Mellesleg ezzel elkerülhetőnek tűnt, hogy a Warner fejeseivel nap-mint nap összefusson, így azok nem kotyogtak bele a forgatásba...

Beatty először egyébként fekete-fehérben szerette volna forgatni ezt a filmet, de a stúdió nem egyezett bele. Érdekes mellékszál, hogy a film készítése alatt Jack C. Warrner eladta céges tulajdonjogát a Seven Arts Inc,-nek, így amikor a film mozikba került a stúdiót már Warner Bros. - Seven Arts-nak hívták. A film elején még a régi Warner logo látható, de a felvásárlás miatt a stúdió az elkövetkező három évben ezt a logót használta.

Ezután újabb felvásárlásnak köszönhetően a stúdió visszakapta a legendás Warner nevet. és logót.

A Seven Arts-os felvásárlást követő vezetőváltás semennyit nem segített abban a tekintetben, hogy ezek az új fejesek is igen mostohán kezelték ezt a produkciót. Csak autósmozikba és B-filmes kis mozi-láncoknak adták el a filmet. Az első kritikák sem voltak túl fényesek...

Ekkor azonban egy kezdő filmkritikus - talán első ténylegesen megjelenő kritikáját írta - egy nagyon hosszú cikkben igencsak felmagasztalta ezt a filmet... És ezután csodák csodájára, elkezdtek megjelenni a pozitív kritikák ... és a stúdió kénytelen volt visszaküldeni a filmet a mozikba, de ekkor már az összes láncnak... És hatalmas siker lett belőle! Nem mellesleg 10 Oscar jelölést is begyűjtött... igaz ezek közül csak egyet sikerült díjra is váltani...

Ha már az Oscar-díjaknál tartunk... aki követi ezeket a fényes eseményeket, valószínűleg emlékszik arra a 2017-es fiaskóra, amikor ennek a filmek az 50. évfordulója kapcsán Fay Dunawayt és Warren Beatty-t hívták meg a legfőbb kategória, - a legjobb film - győztesének bejelentésére... és szegények a díj nyertesét borítékban átadó férfi figyelmetlensége miatt abba a kellemetlen helyzetbe kerültek, hogy nem a valódi nyertes nevét olvasták fel...

USA, 45 perc, 16mm-es színes

Rendező: Michael Snow

Producer: Michael Snow

Ahhoz képest, hogy ez a film tulajdonképpen egyetlen beállításból áll (de több snittből), és cselekménye tulajdonképpen elhanyagolható, nem volt olyan borzasztóan megterhelő 45 perces hosszának végigszenvedése, mint néhány ehhez hasonló - elnézően - "kísérletinek" nevezett avantgárd film megtekintése volt - lásd: Kutya, Csillag Ember (1962) vagy Blonde Cobra (1963). Hogy miért nem? Mert a film készítője - lehet, hogy akaratlanul - végig abban a hitben ringatott, hogy a legvégén jön valami nagy csattanó...

Az említett egyetlen beállítás egy apartman totálja, amiről szép lassan, időnként kis mértékben zoom-ol Snow (a film készítője) a kép közepén látható falra függesztett fotóra. És én azt hittem, hogy azon a fotón, amire szép lassan közelítünk, majd látni fogunk valamit, ami mindenre magyarázatot ad... 

A szobában többnyire nem történik semmi... Nagy néha van egy kis mozgolódás: egyszer egy szőrmebundás hölgy behozat egy szekrényt, majd kicsit később bejön egy barátnőjével iszogatni, zenét hallgatni, még később valaki bejön és meghal...(komolyan!) és ezután egy fiatal hölgy telefonon bejelenti a halálesetet... ezek a cselekmények teszik ki a film elenyészően kis részét. A szobában többnyire tényleg nem történik az égvilágon semmi!

A kép közepén látható rikítóan citromsárga széken kívül szinte minden egyenletesen szürkéskék tónusú...

Ahogy említettem, a 45 perc nagy részében az apartman teljesen üres. Nem egyértelmű, hogy a mi 45 percünk tulajdonképpen mennyi időt fed le... Lehet, hogy egy napot, lehet, hogy csak néhány órát, de akár az is lehet, hogy éveket... 

Hogy ne unatkozzunk annyira, a véletlenszerű időközönként megtörténő apró zoomolásokon kívül más ingerek is érnek minket: halljuk az utca zaját...(amíg valaki be nem csukja az ablakot) ... hallunk egy búgást, mely a film elején a még nem hallható mély tartományból eljut a film végére a már emberi fül számára nem hallható ultrahang tartományba... (útközben néha megterhelve az idegszálaimat néhény kellemetlen frekvenciával) ... a kép is folyamatosan változik, hol vibrál, hol csak átszíneződik mindenféle élénk színbe... 

Van, hogy Snow megkegyelmez nekünk, és megszólal egy kis Beatles  ....

Csak 12 perc után kezdtem először unni a dolgot egy kicsit, ami nagy szó egy avantgárd filmtől... általában 1-2 perc elég, mire elkezdek fészkelődni tőlük...  Érdekességképpen megjegyzem, hogy ez a negyedóra körüli "türelmi zóna" valószínűleg mások esetében is megjelenhetett, mert Snow 2003-ban (tehát 36 évvel az eredeti alkotás létrehozása után!) készített egy erősen átdolgozott változatot, mely ekkor már csak 15 perces. Az lett a címe, hogy "Wavelength, azoknak, akiknek nincs idejük"... megjegyzem: nekem időm volt, de türelmem kevésbé... bár így is tisztességgel végigültem a 45 percet!

Itt látható egyébként az a kép, amire a kamera folyamatosan közelít, és amivel kapcsolatban végig abban reménykedtem, hogy majd egy nagy AHA élményt okoz a legvégén, amikor majd pontosan látni fogom, hogy mit is ábrázol... 

A nagy AHA élmény természetesen elmaradt, de ettől függetlenül nem árulom el, hogy pontosan mi látható a képen... hátha valaki veszi a fáradtságot, és végignézi...

Az apartman állítólag Snow saját New Yorki lakása a Chambers Streeten. A filmet 16mm-es színes filmre forgatta. A 16mm egyébként a filmtekercs szélességét jelenti. A hagyományos mozifilmeket 35mm-es filmre forgatták, a legolcsóbb amatőrfilmes kamera pedig 8mm-es filmre rögzített. Ebből érzékelhető talán, hogy a 16 mm valahol félúton volt a teljesen amatőr és a profi között, de még mindig közelebb az amatőrhöz.

Általában ezt a 16mm-es formátumot használták azok a "kísérleti" filmesek, akik természetes módon nem voltak anyagilag eleresztve, de nem is akarták full-gagyiban nyomni. Lehetett állványról, de kézből is használni ezeket a kamerákat.

USA (MGM), 92 perc, Metrocolor, angol

Rendező: John Boorman

Producer: Judd Bernard, Robert Chartoff

Lefogadnám, hogy Lee Marvint (majdnem) mindenki a Piszkos Tizenkettőben látta először, vagy legalábbis ott égett bele az emlékezetébe a Marvin által elsőrangúan alakított Reisman őrnagy szinte hófehér hajú, szigorúan kemény karaktere. (Itt jegyzem meg, hogy ama film, - számomra érthetetlenül - nem került fel erre az 1001-es listára... lenne ötletem, hogy mely címek helyett férhetne el simán.)

Egy 1964-es Donald E Westlake regény - The Hunter -  adaptációja ez a film. A könyvben eredetileg Parker volt a főhős neve, de számomra érthetetlen okból a szerző csak akkor engedélyezte ennek a névnek a használatát, ha sorozat készül a karakterrel. Így tehát a film alkotói kénytelenek voltak Parkerről a valamennyire hasonló hangzású Walkerre változtatni a nevet.

Ugyanennek a könyvnek készült egy későbbi feldolgozása is 1999-ben Payback (Visszavágó) címmel, Mel Gibson főszereplésével, ott pedig Porterre változtatták a főszereplő nevét. Állítólag egyébként eme későbbi változat hűségesebb az eredeti könyvhöz, mint a most tárgyalt 1967-es film.

A San Francisco közelében található Alcatraz nevű sziget-börtönt 1963-ban bezárták. Ebben az üres, elhagyatott börtönben kezdődik történetünk. Egy ismeretlenek által végrehajtott titkos készpénz átadásra csap le két férfi és egy nő. Közülük egyik a film főszereplője Walker, aki feleségével Lynnel (Sharon Acker) és barátjával Mal Reese-el (John Vernon) hajtja végre a rablást.

A börtönök egyébként is nagyon nyomasztóak, de egy teljesen üres, kongóan visszhangos börtön borzongatóan félelmetes is.  Ez az üres Alcatraz legalábbis ilyen. És érdemes megjegyezni, hogy ezeket a jeleneteket bizony valódi helyszínen, a már említett kiürített Alcatrazban forgatták, napi 2000 dollár bérleti díjért.

Nos, a rablás sikerül, ámde amolyan noir-os fordulattal, a barát lelövi főhősünket, és a hűtlen feleség eme áruló barát karjában távozik, abban a hitben, hogy halálos lövedékeket hagytak Walkerben.

Főhősünk nem hal meg, hanem felépül. Valahogy elmenekül a börtönszigetről, és ettől fogva egyetlen cél lebeg a szeme előtt: visszaszerezni a tőle elrabolt 93.000 dollárt. Itt most tekintsünk el attól a filozofikus problémafelvetéstől, hogy ez a 93.000 dollárt voltaképpen ők maguk is rabolták, így pedig nehéz lenne erkölcsi alapon jogot formálni az összegre.

Nagyjából egy év telik el a fent említett balhé után, amikor egy ismeretlen jóakaró segítségével Walkernek először hűtlen felesége nyomát sikerül fellelni... A nő elmondása szerint az eset óta lelkiismeret furdalástól szenved, öngyilkos gondolatai vannak, de képtelen végezni magával. Mond néhány használható nyomot az áruló barát elérhetőségével kapcsolatban, és legnagyobb meglepetésünkre másnap reggel megmérgezve talál Walker az ágyában a nőre....

Sosem tudjuk meg, hogy a nő végül öngyilkos lett-e vagy valaki megmérgezte.... és ez csak egy a sok megválaszolatlan kérdés közül....

Walker elkezdi felgöngyölíteni a szálakat. Ehhez igénybe veszi immár elhunyt felesége nővérének, Chrisnek (Angie Dickinson) a segítségét is, aki hugához hasonlóan szintén összemelegedett az áruló baráttal, és hugához hasonlóan szintén gyűlöli a férfit, ezért segít annak likvidálásában.

És csak menet közben derül ki, hogy itt sokkal többről van szó, mint egy barát árulásáról. Itt egy titkos szervezet teljesen átláthatatlan szövevénye hálózza be ezt a bűnügyet. Walker azonban senkitől sem riad vissza, elszántan törtet, amíg a szervezet minden vezetőjét ki nem végzi ahhoz, hogy visszakaphassa a saját jogos tulajdonának tekintett 93.000 dollárt...

Illetve, ha - enyhe spoiler - rendkívül figyelmesek vagyunk, akkor talán felfedezhetjük, hogy Walker konkrétan senkit nem öl meg. (De ott van a halálukkor) Egyes magyarázatok szerint Walker valójában haldoklik Alcatrazban, és minden, amit látunk csak az ő lázálmában létezik...

Végig furcsán hátborzongató ez a film. Részben a furcsa zene miatt, részben a furcsa, pár másodperces falshback-ek miatt, melyek úgy vegyülnek bele a történetbe, hogy szinte nem is tudatosulnak, csak pár másodpercre összezavarja a figyelmünket. 

Szokás ezt a filmet az első neo-noir-nak tekinteni. Mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy a szerepkők motivációi viszonylag limitáltak az átlagos noir-hoz képest. Érzelmekről gyakorlatilag nem beszélhetünk. Bosszún és nyereségvágyon kívül semelyik szereplőt nem mozgatja semmi. 

Lee Marvinnak állítólag kimondottan nagy szerepe volt a film elkészítésében. Sokszor adott ötleteket a rendezőnek úgy, hogy nem a forgatókönyv szerint játszotta a jeleneteket. Például amikor volt felesége bevallja, hogy mi miért történt a furcsán alakult rablás körül, akkor az eredeti terv szerint Walker kérdéseire válaszolt volna töredelmesen a feleség. Marvin viszont úgy érezte, hogy izgalmasabb a jelenet, ha ő csak némán ül, és hidegen szigorú tekintetével, gyakorlatilag szótlanul vallatja a nőt.

Különleges hangulatú, rendhagyó film.