USA (Warner Bros.), 111 perc, ff., angol

Rendező: Michael Curtiz

Producer: Jerry Wald, Jack L. Warner

Engem így még nem vertek át, mint ennek a filmnek az első jelenetében! Jó... talán egyszer, - egy arab pénzváltó a Keletinél - de az nagyon régen volt. Le a kalappal! A film végén, amikor jött a nagy leleplezés, vissza kellett néznem az első jelenetet, hogy lássam, hogyan sikerült a rendezőnek ennyire lóvá tennie engem. Hát... el kell ismernem, nagyon ügyes... Bármi többet mondanék, elrontanám a szórakozását annak, aki csak ezután tervezi megnézni ezt a különleges filmet. Mindenesetre - bár a posztomat szokás szerint spoiler-mentesen tartom - a kommentekben bátran lehet írni arról, hogy ki mit szólt a film végi csavarhoz!

Ez is egy jó ki noir, de nagyon nem tipikus. Rögtön azzal tér el az ekkoriban még csak kialakulóban levő sémáktól, hogy egy nő (Mildred Pierce) van a cselekmények középpontjában, aki egyáltalán nem femme fatale alkat, sőt pont az ellenkezője. Igazi családanya, akinek életét tulajdonképpen egyetlen dolog mozgatja: elkényeztetett nagylányának, Veda-nak a boldogságát keresi mindenáron, már-már mániákusan, betegesen. 

A pökhendi, pénzéhes lányt - az ekkor 16 éves - Ann Blyth alakította remekül, igazán tenyérbemászóan. Ha valakire, akkor őrá rá lehet húzni, hogy ő a femme fatale az anya-lánya viszonylatban. A poszt írásakor 89 éves, bár már 1985 óta nem aktív. 

És, ha már itt tartunk: tulajdonképpen nem csak egy filmet, hanem mindjárt kettőt is kapunk "egy jegy áráért". A remek noir-os gyilkosság és az ahhoz kapcsolódó befejezés közé ugyanis rendőrségi kihallgatás során (flashback formájában) elmesélt élettörténettel egy egész más műfajt kapjuk, egy nagyon komoly melodrámát egy széteső családról (szokatlan téma ekkoriban Hollywoodban), az egyedül maradó anyáról, aki  nagy igényekkel rendelkező tinédzser lánya eltartásához kénytelen pincérnői állást vállalni. A nagylány pökhendiségére jellemző, hogy az érte bármit megtenni képes anyát lenézi az általa lealacsonyítónak tartott vendéglátós állás miatt, holott azt pont azért kénytelen végezni, hogy az ő féktelen költekezésének forrását biztosítsa.

A Mildredet alakító Joan Crawford neve ismerősen csengett, de nem tudtam hová tenni. Utána kellett néznem, és egészen 1927-ig, a némafilmes korszakig kellett keresgélnem, hogy megtaláljam azt a filmjét, amit láttam tőle: Az Ismeretlen volt ez, mely az 1932-es Szörnyszülöttek mellett a legbetegebb filmek közé tartozik azok közül, amit eddig az 1001-es listáról láttam.

Joan Crawford tehát a némafilmes korszakban sztár volt már, és azok közé a kevesek közé tartozott, akik sikeresen átmentették magukat a hangosfilmek világába. A 30-as évek első fele volt igazán az övé, az évtized végére elhagyta szerencséje, és nem kapott igazán sikeres filmekben szerepet. Ez a Mildred Pierce volt az az alkotás, mely visszahozta őt az élvonalba. És - ha már így alakult - ezt megpróbálta kihasználni. Hollywoodban ekkoriban már nem nagyon szerették, nem is tartották túl jó színésznőnek, ráadásul közel negyven évesen túl is volt fénykorán, bár a képeken láthatjuk, hogy még mindig nagyon szép, éretten nőies arca volt. Leszerződött hát az egyik legrafináltabb sajtófőnökhöz (Henry Rogers),  aki elkezdte híresztelni, hogy az egyik producer szerint (Jack Wald) Crawford élete legnagyobb alakítását nyújtotta a Mildred Pierce-ben, és ennek sejthetően meg is lesz a jutalma... és itt kimondatlanul is mindenki az arany szoborra gondolt. Hamarosan meg is jelent erről egy cikk a Hollywood Reporterben, mely azt állította, hogy Hollywoodban már rebesgetik, hogy Joan Crawford a legesélyesebb az Oscarra. Ettől az agresszív kampánytól Crawford kicsit megijedt, de a sajtós figyelmeztette, hogy ha tényleg akarja azt a díjat, akkor most már nem szabad leállni. A színésznő azonban pánikba esett, és félve az ekkorra már terebélyes méreteket öltött kampány miatt várható megalázó csalódástól, nem mert elmenni a díjátadóra. Súlyos beteget jelentett. Mint lánya később egy interjúban bevallotta, kutya baja sem volt, egyszerűen nem mert szembesülni azzal, hogy mégsem ő kapja a díjat, amit a sajtó már szinte beígért neki.

Helyette az ABC rádióállomásra tapasztotta a fülét, hogy otthonában hallgassa az élő adást (tévéközvetítés ekkor még nem volt). A sajtófőnököt azonban nem olyan fából faragták, hogy ez akadályt jelentsen számára. Fodrászt, sminkest, és rengeteg sajtóst küldött Crawford házához. 

Abban a pillanatban, amikor bejelentették, hogy a legjobb női szereplő díját Joan Crawford nyerte, lánya beszámolója szerint a boldog színésznő csodával határos módon kipattant az ágyból, fogadta a fodrászt, a sminkest, a fotósokat, na meg a kincset érő aranyszobrot, melyet személyesen Michael Curtiz rendező szállított le a díjátadónak otthont adó Grauman Mozi hátsó bejáratához állított limuzinnal. Ez a remek sajtófőnök mindent leszervezett előre. A filmet egyébként 6 Oscarra jelölték, de csak ezt az egyet sikerült elnyernie.

Joan Crawford és a rendező Michael Curtiz között egyébként nem volt ilyen harmonikus a kapcsolat a forgatás alatt. Crawfordról egyébként is elterjedt, hogy nehéz vele dolgozni, ezzel feltehetőleg Curtiz is egyetértett. Főleg eleinte - rengeteg volt a cirkusz. Olyan dolgokon ment a veszekedés, hogy a háziasszonyos ruhákba Crawford önhatalmúlag válltöméseket rakatott, hogy szebb legyen a vásznon, míg Curtiz szerint sokkal hitelesebb lett volna, ha a háziasszony otthonkájában nem lenne semmilyen válltömés. A már említett producer - Jerry Wald - vállalta magára a villámhárító szerepét a színésznő és a rendező között. Curtiz megígérte, hogy csak magyarul káromkodik, hogy az ne bántsa Crawfordot, és a színésznő is próbált kevésbé szembehelyezkedni a rendezővel.

Mildred Pierce tehát a noir-os keretnek és a belső melodrámának is remek központi figurája. Három férfi között őrlődik, és mindhárom férfinak fontos szerepe van az életében. És fontosnak tartom megjegyezni, hogy mindhárom férfi szereplő a film magas színvonalához méltó, remek alakítást nyújt. Közülük az egyik lesz a hulla a nyitójelenetben, hogy a film magját képező flashback során eljátssza, mi vezetett idáig.

Végül még egy ismerős színésznő, akit talán nem mindenki ismer föl. Én a hangjáról szúrtam ki egészen véletlenül. A csíkos ruhás színésznő - itt Mildred éttermének üzletvezetője - vajon melyik 1978-as filmben játszott egy igen emlékezetes mellékszerepet? A poszt végén ott van a kép, addig lehet tippelni.

A posztjaimat igyekszem spoiler mentesen tartani, de a kommentek kívül esik ezen a védett zónán, ezért aki most tervezi megnézni a filmet, az várjon a kommentek elolvasásával.

A Grease (1978) - McGee nevű igazgatónője - Eve Arden a megfejtés a csíkos ruhás színésznőre.

USA (Selznick International Pictures), 118 perc, ff., angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: David O. Selznick

A film egyik főszereplője - az ekkor még csak szárnyait bontogató Gregory Peck - egy elmegyógyintézet újonnan kinevezett igazgatója lett. Nem sokkal hivatalba lépése után új kolléganőjének (Ingrid Bergman) bevallja, hogy fogalma sincs, hogy ő kicsoda, nem emlékszik a múltjára, csak arra, hogy a híres pszichiátert, akinek a személyiségét magára öltötte, nemrég minden valószínűség szerint ő maga megölte.

Izgalmas felütés, ugye?

A pszichoanalízis és az azt körülvevő misztikum - bár Freud néhány évvel a film készítése előtt meghalt - kezdett igazán népszerűvé válni az USA-ban. Hitchcock is kellően izgalmasnak találta a dolgot ahhoz, hogy gyakorlatilag egy egész filmet ennek a témának szenteljen. A fenti titokzatos rejtélyt ugyanis pszichoanalízissel, pontosabban annak látszó módszerekkel oldja meg a pszichológusnő és kollégái.

Bár a film elején Hitchcock elhelyez egy magyarázó szöveget a pszichoanalízissel kapcsolatban, a filmen látható dolgok természetesen nagyon messze állnak a tudományos megközelítéstől. Egyrészt amennyire tudom, a szakma egyik alaptörvénye, hogy a kezelést végző személynek bizonyos távolságot kell tartania a kezelt személytől. Ehhez képest a doktornő az első pillanatban beleszeret az amnéziában szenvedő betegbe. És ha már itt tartunk, akkor idézem a pszichiáternő mesterének véleményét a szerelmes nőkről:

Mindannyian tudjuk, hogy egy szerelmes nő elméje az értelem legalsó szintjén üzemel.

1987-ben egy interjúban Gregory Peck bevallotta, hogy a forgatás néhány hetében igen közeli kapcsolatba kerültek Bergmannal, holott mindketten házasok voltak akkoriban. Bergman az interjú idején már nem élt, így ő nem reagálhatott erre a vallomásra.

Kár, hogy a pszichoanalízisre épített vonal mellett ezúttal kevés erő maradt Hitchcock igazi erősségének - a feszültségkeltésnek - az alkalmazására.

De ami a legmeglepőbb, hogy a film legizgalmasabb pontja ezúttal nem is Hitchcock-hoz kötődik. Van ugyanis egy álomjelenet, melynek elkészítését valamilyen okból kiadták egy alvállalkozó stúdiónak (Monogram studios) gyártásra. Nem is Hitchcock rendezte, hanem William Cameron Menzies - aki az Elfújta a Szélben díszlettervező volt, és Oscart is kapott érte. De ami miatt különösen érdekes lett ez a jelenet, az az, hogy Salvador Dalí tervezte hozzá a díszleteket, és - amennyire tudni lehet,-  a koncepciót.

Az a 2 perc, ami ebből az álom-jelenetből bekerült a filmbe, valószínűleg jól mutatja, hogy milyen elszalasztott lehetőség volt kihagyni az eredetileg 20 percesre tervezett álmot. Ugyanis több fotó van olyan részekről, melyek egyáltalán nem kerültek a filmbe, bár leforgatták azokat. Ezeket a kivágott részeket sajnos a mai napig eltűnt anyagként ismerjük.

Sok rész végül a forgatás fázisáig sem jutott el sajnos. Több koncepciós rajz van a jelenet előkészítésének fázisából. A hatalmas szemgolyókkal kapcsolatban nyilván mindenkiben felmerül az Andalúziai Kutya szemgolyó felmetsző része - nem véletlen. Ebben az álomban van is egy erre utaló rész. De nem lövöm le teljesen a poént...

Hitchcock és a producer - stúdió tulajdonos - Selznick között sok vita volt a pszichoanalízissel kapcsolatban. Selznick gyakorlatban is élt ennek a módszernek az alkalmazásával, és el is hívta a forgatásra tanácsadónak saját analitikusát. Hitchcock azonban magasról tett a szakértő javaslataira... "Ugyan, ez csak film..." - és mint tudjuk,  a valóság legtöbb esetben nem elég érdekes ahhoz, hogy film készüljön róla. Az akkori kritikusok és közönség nagyon izgalmasnak tartotta ezt a filmet. Akkor még simán működött ezek szerint, hogy egy zavaros álomból két pszichiáter logikai úton megfejt egy bűnügyet... 

A posztjaimat igyekszem spoiler mentesen tartani, de a kommentek kívül esik ezen a védett zónán, ezért aki most tervezi megnézni a filmet, az várjon a kommentek elolvasásával. 

USA (U.S. Army), 33 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: John Huston, Frank Capra

Ez volt az az alkalom, amikor Hollywood a legközelebb került egy háborúhoz. John Huston, a Máltai Sólyom rendezője a második világháborúban haditudósítóként dolgozott, azaz valamennyire szakmájánál maradhatott a seregben is.

A 33 perces dokumentumfilm a Nápoly közelében lévő hegyi kisváros melletti csatát mutatja be, mely során az amerikai gyalogság kiszorította a környékről a németeket. A filmen olvasható felirat szerint a felvételek nagy része a valódi csatában készült, és csak néhány felvételt készítettek el utólag azért, hogy érthető legyen a cselekmény. Friss kutatások szerint azonban a stáb a csata után érkezett csak a helyszínre. 

John Huston mellett Frank Capra is érintett volt ebben a filmben produceri minőségben. Számára Leni Riefenstahl alkotásai (pl. Az Akarat Diadala) mutatták meg, hogy a film mennyire alkalmas harcra buzdításra. Készített is egy hétrészes sorozatot Why We Fight (Amiért Harcolunk) címmel, melyekhez német anyagokat ötvözött amerikai harci beszámolókkal, a Disney stúdió által készített animált térképekkel és narrátor értelmezésével alátámasztva. Ezeket a hadsereg újoncainak kötelező volt megnézni.

A film Mark Clark tábornoknak, az Olaszországban állomásozó amerikai csapatok vezetőjének a köszöntőjével kezdődik. Vannak szakmák, akiknek a képviselői csak idegesítően tudnak beszélni. A katonák, főleg a magas rangúak - személyiségükből adódóan - nagyon férfiasnak akarnak mutatkozni, ami elkötelezettségükkel ötvözve úgy látszik, hogy szükségszerűen egy monoton, erőltetett, minden hangsúlyozást nélkülöző beszédmódot eredményez. Náluk talán csak a rendőrök rosszabbak, akik sokszor még a nyelv alapvető használatával is küszködnek, miközben elképesztően szabatosan próbálnak fogalmazni.

A - szerencsére nem túl hosszú - ajánló után a narrátor (John Huston) bemutatja San Pietro-t. Ezután következik a leghosszabb, és számomra legunalmasabb rész, maga az ütközet bemutatása. Ismerteti a stratégiát, térképpel illusztrálja a szemben álló csapatok elhelyezkedését, mozgását. Hogy valódi csata közben készültek a képek vagy tényleg minden utólag készült... nem tudom eldönteni, és talán nincs is jelentősége. Látványos, és aki érdeklődik a harci stratégia iránt, annak biztosan érdekes is.

Bennem csak az motoszkált végig, hogy milyen szerencse, hogy eddigi életemet úgy tudtam leélni, hogy közvetlen környezetemben nem pusztított háború, nem kellett tankok elöl menekülni, szeretteimért aggódni. Akik meg szeretnek katonásat játszani azoknak nyitva állnak a toborzó irodák kapui, mehetnek külföldi háborúkba harcolni. 

A film végén azért csak sikerült elérzékenyülnöm, amikor bemutatták a rejtekhelyükről előbújó helyi lakosokat, ahogy előmerészkedtek a harcok végeztével. Látjuk az újjáépítés, az újrakezdés első lépéseit. Így néz ki San Petro manapság:

USA (RKO), 95 perc, ff. angol

Rendező:Edward Dmytryk

Producer: Sid Rogell, Adrian Scott

A Gyilkos Vagyok után íme azonnal egy másik jelentős film noir. A forgatókönyv alapjául szolgáló regényt érdekes módon az a Raymond Chandler írta, aki az előbb említett Gyilkos Vagyok készítésekor a forgatókönyv írásában segédkezett. 

A film főszereplője ezúttal egy magándetektív (tipikus noir-os sablon), név szerint Philip Marlowe. A névnek itt azért van jelentősége, mert hasonló visszatérő karakter lett, mint mondjuk James Bond. Sok színész alakította az évek során (többek között Humphrey Bogart is), és annyira népszerűvé vált, hogy Raymond Chandler korai detektív regényeit újra kiadták úgy, hogy a főszereplő nevét simán átírták Philip Marlowe-ra, hogy jobban eladható legyen a könyv.

Mint általában a noir-os detektívek, Marlowe is rideg, cinikus, már-már romlott a felszínen. Belül azonban romlatlan erkölcsiséggel rendelkezik, melyet még a femme fatale-ok sem tudnak igazán feltörni. Persze egy könnyed kalandnak soha nem mondana nemet, de gyilkosságra például soha nem tudná egy nő sem rávenni őt úgy, mint a Gyilkos Vagyok főhősét. Két további Marlowe film is szerepel még a listán.

Nézzük, ki is alakítja ez esetben Philip Marlowe-t: Dick Powell. Ismerős volt a név, de akárhogy járattam az agyamat, nem tudtam hova tenni. És azt sem értettem, hogy miért úgy reklámozták a filmet, hogy "Ismerjük meg az új Dick Powell-t"? Mitől új???

Aztán utánanéztem, és leesett: a 30-as évek Warner musical-jeiben láttam énekelgetni. Akkor még húszas éveinek végén járt, szép hangja volt, de amúgy ő volt a lehető legjelentéktelenebb karakter az általam amúgy nagyon kedvelt Busbey Berkeley által koreografált filmekben. (Rivaldafény Parádé, 42. Utca foglyai) - itt viszont tényleg mintha kicserélték volna. Olyan jól hozza a karaktert, szinte rá sem lehet ismerni.

A filmet első körben a regény eredeti címével küldték moziba: Farewell My Lovely - Kedvesem, Isten Veled. A nézők látva Dick Powell nevét azt hitték, hogy valami újabb musicalről van szó, nem tolongtak a kasszánál. A marketingesek gyorsan csavartak egyet a dolgon, és Murder My Sweet néven kezdték vetíteni. Mint a fenti lobby card-okon is látszik, kihangsúlyozták, hogy itt nem a megszokott Dick Powell-t fogják látni a nézők... így viszont már izgalmasnak tűnt.

Annyira kezd bekebelezni a noir-ok hangulata, hogy nem tudom eldönteni, habzsoljam-e be gyorsan ezt a korszakot, vagy lassítsak egy kicsit, hogy tovább tartson?

Ez esetben nem is annyira a történet (számomra kicsit zavaros és erőltetett) vagy a színészi játék tetszett (bár különösebb panaszra nincs okom, korrekt munka volt), hanem a képi világ, mely a kiváló Gyilkos Vagyok-hoz képest is sok újdonságot tartogatott. 

Először is itt vannak a gyönyörű neonfények, melyek ebben a fekete (noir) világban fényükkel egy nem létező, izgalmas világot teremtenek. Ráadásul rögtön a film elején olyan ötletes és meglepő vizuális effektet kreálnak a neon villózásával, amitől teljesen elámultam. De a kreatív képi megoldások tobzódnak a teljes film alatt. A főszereplő akarata ellenére történő bedrogozását illusztrálandó  például egy olyan hallucinációs jelenetsort kreáltak, ami elképesztő.

Már az első képkocka is izgalmas. Egy rendőrségi kihallgatásba csöppenünk bele, ám érdekes szögből, felülről tekintünk rá a szobára, és közben még nagyban mennek a kezdő feliratok. A továbbiakban látjuk a bekötött szemű gyanúsított rendőri vallomását. Nem szokványos dolog így kihallgatni egy embert, és a film végéig kell várnunk a magyarázatra. A Gyilkos Vagyok-hoz hasonlóan ez is keretes, hiszen itt is egy hosszú flashback (filmes visszatekintés) a film nagy része, aminek a végén ugyanide, a kihallgatószobába térünk vissza.Philip Marlowe két megbízást is kap a visszatekintés során, és a történet erőltetettségét illusztrálja, hogy a két teljesen független megbízásról kiderül, hogy nagyon is összefüggnek. És ez csak a véletlenek sorának egyik eleme. A noir egy varázslatos fantáziavilág, melynek sajátos törvényei vannak. De ez esetben nekem a fordulatok helyenként túl mesterkéltek voltak.

Itt is van hangulatos narráció, van femme fatale, nem is lenne igazi noir, ha nem lenne. Sőt, tulajdonképpen kettő is van: egy barna (Anne Shirley) és egy szőke (Claire Trevor), hogy össze ne keverjük őket. Mindkettőt láttam már: Claire Trevor a Hatosfogatban, Anne Shirley pedig a Stella Dallasban szerepelt. Shirleyvel kapcsolatban talán érdemes megjegyezni, hogy 26 éves volt ekkoriban, és ez volt az utolsó filmje. Nem azért, mert történt vele valami, - 75 éves koráig élt - egész egyszerűen azért nem volt több filmje, mert nem szeretett színészkedni. Ilyen is van...

Mint írtam, a képi világ lehengerlő volt. Azonban hiányérzetem is van. Míg a Gyilkos Vagyok című film erkölcsileg elítélhető szereplői határozottan szimpátiát váltottak ki, addig ebben a filmben sajnos senkit sem tudtam igazán a szívembe zárni...

A posztjaimat igyekszem spoiler mentesen tartani, de a kommentek kívül esik ezen a védett zónán, ezért aki most tervezi megnézni a filmet, az várjon a kommentek elolvasásával. 

USA (Paramount), 1 óra 47 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Joseph Sistrom

Íme, ez egy remek film noir alapmű. Ez a stílus - francia neve ellenére - kifejezetten hollywoodi filmeket takar.

Többek között azért nevezem ezt a filmet a stílus színtiszta alapművének, mert a listán ez az első olyan noir, melyben együtt megtalálható gyakorlatilag minden jellemző, amit a film noir-ral kapcsolatban emlegetni szokás:

Kontrasztos, fekete-fehér képi világ sok-sok látványos árnyékkal a falakon. Magányos férfi főszereplő. És itt fontos pontosítani: a magányosság nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem sodor mellé az élet időnként valakit. Inkább önmagára utaltságot jelent. Merthogy általában a magányos főhős mellé sodródik egy Femme Fatale - végzet asszonya - akiben többnyire nincs sok köszönet. Általában mindkettejükre jellemző az ingoványos erkölcsiség, illetve a kettejük között vibráló érzékiség, szexualitás. Számomra legkedvesebb noir-os stíluselem a narráció: amikor a helyszínek között mozogva a főhős elemezve beszámol az események folyásáról.

Ennyi volt az egész… Nem jött közbe semmi, nem maradt hátra nyom, ami elárulhatott volna minket. És mégis, ahogy mentem tovább a sarki üzlet felé, rám tört az érzés, hogy mindennek rossz vége lesz. Őrültségnek hangzik, de esküszöm, így volt: nem hallottam a saját lépteim zaját. Halott ember voltam...

Egy férfi - lőtt sérüléstől sebesülten - hajnalban bemegy munkahelyére, és ott diktafonra mondja beismerő vallomását egy kollégája számára. Ez a vallomás gyakorlatilag egy - az egész filmet kitöltő - flashback (filmes visszatekintés). Mint kiderül, ez az ember (Fred MacMurray) a film főszereplője, egy biztosítási ügynök, aki egy férfi nevére biztosítást kötött, hogy annak feleségével felvegye a biztosítási összeget a férj megölése után. És akkor gyorsan néhány szó az eredeti címről: Double Indemnity. Talán nincs is igazán magyar megfelelője, hiszen nálunk az életbiztosítások nem olyan népszerűek, mint Amerikában. Ezért ez esetben teljesen jogosnak tűnik, hogy a magyar címben meg sem próbálták az eredetit lefordítani. A lényege, hogy az életbiztosítás a biztosítási összeg két- vagy többszörösét fizeti olyan halálnem esetén melyek viszonylag ritkák a többihez képest (esetünkben baleset). Ennek hirdetésével is próbálnak minél több ügyfelet szerezni maguknak a biztosítótársaságok. Történetünkben ennek is nagy jelentősége van.

MacMurray egyáltalán nem rossz, bár talán túlságosan is sima modorú. Általában pozitív, romantikus szerepeket kapott, ez pont egy kivételes eset volt számára. Nem tudtam kizárni fejemből a kattogást, hogy vajon milyen lett volna ez a film Bogart-tal? 

A femme fatale ezúttal Barbara Stanwyck. Tökéletes választás. Nem egy klasszikus szépség, főleg nem ezzel a furcsa parókával, amit a rendező is szívesen elfelejtett volna, csak már a film felét leforgatta, amikor erre rájött. Erotikus kisugárzása viszont lehengerlő. Talán hangja és beszédmódja az igazi szexepilje. Színre lépésének első pillanatában, amikor még csak bokaláncos meztelen lábát látjuk lefelé lépdelni a lépcsőn, majd teljes alakját, amit csak egy rátekert törölköző fed el, - nos már ekkor sejtjük, hogy aki nem tud ellentmondani ennek a nőnek, az elveszett.

Nagyon izgalmas a film, szinte végig megvan az a kellemes feszültség, ami miatt annyira szerethetőek ezek a noirok.

Ez esetben most az a meglepő, hogy nem is kérdéses: a rossz oldalon állunk. A gyilkosságra készülők oldalán. Akik olyan valakit terveznek megölni, akik semmit nem ártottak nekik. Tehát egy hideg fejjel elkövetett, számító aljasságról beszélünk. Mégis, a noir világában az a szép, hogy emiatt egy percig sem érzünk lelkiismeretfurdalást. A femme fatal karakter lényege is pont ennek a kettősségnek a megtestesülése: Nem tudunk neki nemet mondani, holott az elején tudjuk, hogy a vesztünket okozza.

Kedvenc szereplőm a biztosítási ügynök barátja és egyben kollégája (Edward G Robinson) volt, aki egyébként a biztosítási csalások nyomozója a cégnél, és ezzel - tudtán kívül - főhősünk ellenfele volt a filmben. Mint Columbo a gyilkosságokat, úgy göngyölíti fel a biztosítási csalásokat, tépelődik naphosszat a hiányzó láncszem megtalálásán. És ha ő elkezd agyalni, akkor a csalónak van mitől félnie... Kis Cézárként a romlott bűnözőt ugyanolyan jól hozta, mint most a törvényesség oldalán álló embert.

Billy Wilder rendező még pályája elején tartott. Legalábbis ami rendezői pályáját illeti. Szülőhazájában, Németországban forgatókönyvíróként kezdte filmes karrierjét, majd Hitler hatalomra jutása után rövid Párizsi kitérővel Hollywoodba költözött, egész pontosan Peter Lorre-hoz, aki segített neki bekerülni a filmes világba. Mivel nem tudott angolul, eleinte állandóan fordíttatnia kellett forgatókönyveit, de hamar belerázódott a dologba. Olyannyira, hogy sok sikeres film forgatókönyvét írta Charles Brackett-tel közösen, például az 1001-es listán szereplő Ninocskáét is. Érdekes módon szerzőtársa pont ennél a filmnél hagyta először cserben, nem akart olyan filmben közreműködni, melynek a hősei erkölcsileg ennyire elítélhetőek. Később még dolgoztak együtt, de Wilder ezzel a filmmel sztárrendező lett, de forgatókönyveit ezután is - legalább részben - ő írta.

Azzal kezdtem, hogy ez a film noir egyik alapműve, de azért érdekességképpen megjegyezném, hogy maga a film noir elnevezés ekkor még nem is létezett. Azt 1946-ban írta le először egy Nino Frank nevű francia filmkritikus. Innét tehát a magyarázat a francia névre.

Szovjetunió (MOSZFILM), (100 perc/86 perc), ff./színes, orosz

Rendező: Szergej Eisenstein

Producer: Szergej Eisenstein

Eisensteinnel az 1927-es Október című filmje kapcsán foglalkoztam utoljára. A Patyomkin miatt világszerte elismerték tehetségét. Az Október is sikert aratott világszerte, kivéve otthon a Szovjetunióban. Sem a szakma sem a közönség nem igazán lelkesedett a filmért. Talán ennek is szerepe volt abban, hogy az elkövetkező években nem sokat volt otthon.

Először 1928-ban Nyugat-Európában turnézott, ahol legfőképpen a hangosfilmre való átállást tanulmányozta. 1930-ban az USA-ba utazott, ahol a Paramount szeretett volna filmet csinálni vele, de nagyon gyorsan kiderült, hogy nem fognak közös nevezőre jutni, így a projekt viszonylag hamar zátonyra futott. Az Eisensteinhez hasonlóan baloldali beállítottságú Chaplinnel sok időt töltött ez alatt az idő alatt. Chaplin bemutatta Eisensteint egy befektetőnek, aki felajánlotta a szovjet rendezőnek egy Mexikóban készítendő film finanszírozását, melyet az örömmel elfogadott.

Egy nagyjából 60 perc hosszú, szigorúan politikamentes, Mexikó hagyományait, lakóit és múltját bemutató filmről volt szó eredetileg, mely a 3-4 hónaposra tervezett forgatási időszaka és készre vágása után a finanszírozó tulajdonát képezte volna, de a Szovjetunió ingyenesen megkapta volna belföldi vetítésekre. ¡Que Viva Mexico! lett volna a film címe, ha elkészül. Sok anyagot forgatott, de még nem volt kész, amikor Sztálin táviratban jelezte, hogy aggódik, nem vált-e disszidenssé. Egy ilyen távirat Sztálintól felért egy hazaszólító paranccsal. A hirtelen távozás közben a mecénással is sikerült összeveszni. Így Eisenstein végül le sem tudott forgatni mindent, ráadásul a szerződésnek megfelelően az anyag az USA-ban maradt a befektetőnél, amin így otthon sem tudott már dolgozni. 1979-ben Alexandrov, Eisenstein egyik legközelebbi munkatársa elkészített a rendelkezésre álló anyagból egy olyan filmet, ami szerinte a legközelebb állt ahhoz, amit Eisenstein elképzelt.

Eisenstein otthon sem találta nagyon a helyét. Kollégái gyanakodva figyelték a többéves nyugati tartózkodás miatt. Kapott egy filmes megbízást, aminek forgatását végül leállította a szovjet filmipar akkori vezetője, mert Eisenstein egyeztetés nélkül túlköltekezett, nem tartotta be a megbeszélt határidőket. Sztálin valószínűleg nagyon szerethette Eisensteint, mert a fiaskóval a filmes vezetőt hibáztatta, - nem kontrollálta megfelelően a rendezőt - ezért őt letartóztatták és hazaárulás vádjával kivégezték. Eisenstein már legalább másodszor úszta meg szerencsésen a halálos ítéletet, melyet nem volt túl nehéz behúzni Sztálin környezetében.

Kivégzés helyett hamarosan (1938-ban) újabb sanszot kapott, A Jégmezők Lovagjá-t készíthette el, amivel végre ismét nagy sikert aratott részben erős németellenessége miatt. Ez volt egyébként az első elkészült hangosfilmje. Üröm volt az örömben, hogy nem sokkal a bemutató után a szovjetek összeborultak a nácikkal a Molotov-Ribbentrop paktummal szentesítve. Eisensteinnek itt is szerencséje volt, mert a megváltozott hangulatban nem végezték ki a korábban agyondicsért filmért, csupán annyi történt, hogy betiltották azt. Egészen addig, amíg a nácik meg nem támadták a Szovjetuniót. Utána megint lehetett vetíteni, és Sztálin-díjat is kapott érte. Így mentek a dolgok akkoriban... És most már végre rákanyarodok a poszt témáját adó filmre...

Sztálin tekerni kívánt egyet a komcsi marketing gépezeten. Korábbi idolja (I. Péter cár) helyett Rettegett Ivánban látta meg az új példaképet, és róla szeretett volna filmet csináltatni. Ennek elkészítésével is Eisensteint bízta meg. (Azért figyelemreméltó, hogy a komcsi fővezér rendre a cárok között találta meg kedvenceit)

Három részesre tervezték a projektet, amiből két rész valósult csak meg. Hogy miért csak kettő, arra mindjárt visszatérek.

Az első részben Ivánt orosz cárrá koronázzák, majd feleségül veszi a Romanov Anasztáziát. Legyőzi a Kazáni Kánt, aki tőrt küldött neki, hogy azzal ölje meg magát. Végül valaki megmérgezi feleségét. Összességében egy diadalmas, Sztálinnak tetsző hős, diktatórikus vezető képét mutatja a film. 

Mintha visszamentünk volna az időben vagy 30 évet. A smink, a jelmezek, a mozdulatok, és a színészek gesztikulációi mind-mind a korai némafilmekre emlékeztetnek. A díszletek leginkább a német expresszionista filmek hangulatát idézik. Mintha egy némafilmet néznénk, szinte furcsán hat, hogy halljuk a színészek hangját. A film jenéjét egyébként Prokofjev szerezte.

Érdekes megfigyelni Iván átalakulását. A koronázás pillanatában még hétköznapi embernek néz ki, de ahogy a személyisége átalakul, külseje úgy válik karikatúraszerű baljós alakká. Ezt a külsőt egyébként Eisenstein rajzolta meg, és szinte félelmetes, hogy a megvalósult karakter mennyire közel áll a rendező által megálmodott külsőhöz.

Nagyon lassan csordogál a történet, és minden nagyon színpadias. Mint láthattuk, Sztálinnál nem lehetett biztosra menni, de ezúttal az első résszel sikerült Eisensteinnek betalálnia. 1946 Január 26-án megkapta a lehető legnagyobb kitüntetést, a Sztálin-díjat. Ekkor már a második rész befejezésén dolgozott. Valamit sejthetett előre, mert naplójában írja is, hogy "kerülőúton elkövetett öngyilkosságra" készül. Majdnem sikerül is, Februárban infarktussal kórházba kerül, épp, hogy be tudja fejezni a vágást. Március 2-án bemutatják az elkészült filmet Sztálinéknak. A vetítés végén a csalódott diktátor így fordult kedvenc csatlósához, Berijához:

Ez nem film, hanem valami rémálom...Iván itt akaratgyenge, képlékeny jellemű, mint egy Hamlet...

És nem csak ebben különbözik a két rész. (Számomra egyébként a második rész sokkal nézhetőbb, érdekesebb volt.) 

A képi világ már-már extrém módon képregényszerű, néha dalra fakadnak vagy táncrolni kezdenek a szereplők. Sőt, a fekete-fehér film a vége felé érdekes árnyalatú színesre vált. Míg az USA-ban már szép számmal készültek ekkoriban Technicolor filmek, a ruszkik még nem álltak ilyen jól. A második rész forgatása alatt zsákmányoltak a németektől egy nagy készlet korai színes (AGFA) film-nyersanyagot. Bi-color film volt. Piros és zöld színei voltak csak, a kék teljesen hiányzik. Talán pont emiatt jól belesimulnak a fekete-fehér részekbe ezek a különleges tónusú színes részek. Mindazonáltal a legnagyobb különbség az volt, hogy míg az első részben egy céltudatos, karizmatikus vezetőt láttunk, addig ebben a második részben már egy tépelődő, bizonytalan, zavaros ember van előttünk, sőt bizonyos jelenetekben még váratlan, homoszexualitást sugalló gesztusokat is látunk tőle.  (Érzelmesen, hosszasan simogatja férfiak fejét.) Valószínűleg ez sem nagyon tetszett a nagyvezérnek.

Ez a második rész főként az ellenségekkel való teljes leszámolásról szól. Több helyen olvasható, hogy a film betiltásának az volt az oka, hogy Sztálin rossz néven vette az ő leszámolásaival való párhuzamot. Ebben a párhuzamban egyébként lehetett is valami, mivel a film egyik szereplője szerint Eisenstein azt mondta neki, hogy "Látod, Sztálin sokkal több embert pusztított el, mégsem bánta meg bűneit. Nézze csak meg ezt a filmet, - akkor talán ő is vezekelni akar " - vajon komolyan gondolhatta, hogy egy Sztálin kaliberű bomlott elmét majd pont az ő filmje tesz helyre? 

Mindenesetre én nem hinném, hogy Sztálin magára ismert volna, illetve ha igen, akkor sem vette ezt olyan kritikának, ahogy ezt leegyszerűsítve látják. Eisensteint ugyanis ezúttal sem tartóztatták le, holott ehhez nem is kellett akkoriban különösebb indok. Eisenstein mentorát és példaképét a színházi rendező Meyerholdot nem tudni miért, de kémkedés ürügyén néhány évvel azelőtt kivégezték, előtte hónapokig kínozták, feleségét otthonában halálra késelték. Szóval, ha Sztálin személyes kritikának vette volna ezt a második részt, akkor feltehetően nem ül le Eisensteinnel 1947 Február 24-én, hogy beszélgessenek arról, hogyan lehetne úgy átdolgozni a filmet, hogy az elfogadható legyen Sztálin számára, ahogy már a nyilvánosság előtt is be lehet majd mutatni.  Ezért gondolom, hogy Sztálinnak az volt a fő problémája a filmmel, hogy Iván itt már messze nem az a 'szuperhős' volt, akinek ő látni akarta, hanem egy tépelődő, zavarodott alak. Eisenstein azonban  már nem nagyon foglalkozott a filmmel, és egy év múlva meg is halt. 

Csak évekkel Sztálin és Eisenstein halála után, 1958-ban mutatták be ezt a második részt.