USA (MGM), 110 perc, ff. angol
Rendező: Ernst Lubitch
Producer: Ernst Lubitch
Garbo nevet! (Garbo laughs) - így hirdették ezt a filmet, ahogy ez a film plakátján is látható. Állítólag ez először fordult elő Garbo-val a vásznon. Nem láttam az összes filmjét, de az igaz, hogy Garbo-ra inkább a mimika szinte teljes hiánya volt jellemző, így nem csoda, hogy élete első vígjátékánál a marketing egyik fontos eleme volt Garbo nevetésének hangsúlyozása.
Ez volt az utolsó esélyem, hogy megkedveljem Garbo-t. Készült még ugyan egy utolsó filmje, a Két Arcú Nő (Two-Faced Woman) George Cukor rendezésében, de az nincs rajta a listán. A kritikusok többsége olyan lesújtó véleménnyel volt arról a filmről (ellentétben ezzel a Ninocskával), hogy sokan úgy tudták, hogy ezeknek a kritikáknak a hatására nem készített több filmet, és vonult vissza teljesen a nyilvánosságtól Garbo élete hátralevő 50 évében. Ami róla fellelhető képi anyag maradt ezekből a "nyugdíjas" évtizedekből, az gyakorlatilag néhány lesi-fotó, melyet New York-i sétái során készítettek róla.
Még mielőtt rátérnék Ninocskára, Garbo utolsó sikeres filmjére, érdemes megcáfolni a fenti tévedést, ugyanis nem egészen önszántából hagyta abba a filmezést. Garbo amerikai filmjei ugyanis az USÁ-ban soha nem voltak igazán sikeresek. A stúdiók mégis jó pénzeket kaszáltak rajtuk az európai forgalmazással. 1939-ben viszont kitört a második világháború, így az európai forgalmazás összeomlott, Garbo említett filmje pedig az amerikai forgalmazással önmagában már nem volt nyereséges. Így az MGM-el közös megegyezéssel fölbontották szerződésüket. Gyenge cáfolatnak tűnik azonban a háborúra fogni Garbo karrierjének végső megfeneklését. Az igazság az, hogy Garbo készült a nagy comeback-re. 1948-ban leszerződött a Krisztina Királynő című kimondottan sikeres Garbo film rendezőjével, Walter Wangerrel egy újabb filmre, mely egy Balzac regény alapján készült volna. Még próbafelvételeket is készítettek, melyek azután elvesztek és csak 1990-ben kerültek elő újra. A poszt végén látható ebből egy kétperces részlet. Ami engem már-már sokkolt: Tíz évvel a Ninocska után készültek, és Garbo szebb rajta, mint bármelyik filmjében, amit eddig tőle láttam. (Olyan Garbo rajongónak, aki eddig nem látta volna, kötelező anyag, mert egy olyan oldalát lehet látni, ami a többi filmjében rejtve maradt)
1949-ben Garbo már megtanulta a szerepet és Rómába utazott elkezdeni a forgatást, mely végül anyagi nehézségek miatt meghiúsult. Az, hogy az ő neve 1949-ben már nem volt elég ahhoz, hogy összejöjjön a szükséges pénz egy film leforgatásához, nos ez késztette arra Garbot, hogy hátat fordítson a kamerák világának. Tévedés tehát Cukor-t hibáztatni amiatt a balul sikerült 1942-es filmje miatt. Nem az - legalábbis nem önmagában az - vetett véget Garbo karrierének.
Szóval lássuk Ninocskát: Nagyon jó a film humora. Mondjuk Lubitsch többek között emiatt volt sikeres: viccesen romantikus filmeket tudott csinálni... olyan Lubitsch-osakat. El is nevezték "Lubitsch touch"-nak azt a kis pluszt, amit nehéz lenne megfogalmazni, hogy mi volt, ami miatt a filmjei különböztek minden más vígjátéktól. A lista előző filmjénél (Gunga Din) panaszkodtam, hogy egyáltalán nem jött át a film humora. Nos, a Ninocskánál nem volt ilyen hiányérzetem. Sokszor, és hangosan tört ki belőlem a nevetés a film során. Néha a legváratlanabb szituációkban jöttek elképesztően jó poénok. A viccek leggyakoribb célpontja persze a szovjet kommunista rendszer volt.
Meglepett, hogy milyen jól informált volt Amerika a szovjet diktatúra sötét módszereivel kapcsolatban. Enélkül a poénok egy része (pl. Szibériai büntetőtáborra való utalgatás) nem lett volna érthető az akkori közönség számára. A filmben gyakorlatilag hülyét csinálnak az oroszokból (szovjetekből), nem csoda, ha amott azonnal tiltólistára került a film. Először 2007-ben mutatták be Oroszországban.
Történetünk nagyrészt az 1920-as évek Párizsában játszódik (a film utolsó 20 perce a Szovjetunióban). Három szovjet ügynök Párizsban megpróbál eladni egy rettenetesen drága ékszert, mely egykoron Péter cár feleségének tulajdonában állt. Ezzel próbálnak pénzt fecskendezni a szegénységtől szenvedő kommunista állam kasszájába. A titkos műveletet azonban megakadályozza az ékszer törvényes örököseként fellépő Párizsban élő emigráns orosz nagyhercegnő. A három ügynök egyébként is inkább jól érzi magát a "kapitalista fertőben", annyira nem erőltetik az üzlet tető alá hozását. Az otthoniak - látva a hármak szerencsétlenkedését - odaküldik "atomfegyverüket" Ninocskát (Garbo). A hideg, teljesen érzelemmentes antinő magában hordoz mindent, ami alkalmassá teszi bármilyen diktatúra női tisztjének eljátszására. Talán a B-filmes Ilsa, a náci szadista SS-tisztnőt is róla mintázták. Eleinte ez a karakter persze remek humorforrás, a későbbiekben azonban megtörténik az, ami eddig soha: Garbo nevet, majd érzelmeket mutat! Szerelmes lesz. Meglepetésre felolvad a jégcsap.
A romantikában jó partner Melvyn Douglas (fenti három kép), aki hibátlanul hozza a 34 éves Garbohoz korban passzoló amorózót, aki mellesleg véletlenül épp az ellenérdekelt fél (az örökösnő) ügyvédje. Érdemes még megemlíteni, hogy a leginkább Drakulaként elhíresült Lugosi Béla (alábbi képen) is kapott egy nyúlfarknyi mellékszerepet.
Lobbikártyák következnek, majd a poszt elején beígért 1949-es próbafelvételek:
