USA ( RKO), 130 perc, ff., angol

Rendező: Frank Capra

Producer: Frank Capra

"Ha csengőszót hallasz, egy angyal megkapta a szárnyait." - ilyen, és ehhez hasonlóan megható, a negédesség határát súroló momentumokkal bőségesen rendelkező filmről van szó, mely Amerikában a karácsonyi tévénézés egyik elmaradhatatlan tartozékává vált. 

Ennek egyik oka, hogy - bár a film több mint fele egy hosszú, több évtizedet felölelő visszatekintés, - a tulajdonképpeni jelenidő Karácsony estére esik, méghozzá egy gyönyörűen hófehér Karácsony estére.

Népszerűségének (főleg az USA-ban) prózai oka van, bár itt jegyzem meg, hogy bemutatásakor nagyon nem volt sikeres ez a film. Bár öt Oscar díjra jelölték, egyet sem nyert el. De ami ennél rosszabb: a közönség sem igazán szerette. Az egyik - a poszt írásakor is élő - gyerekszereplő is úgy emlékszik vissza, hogy nagyon csalódottak voltak mindannyian. Valamikor több, mint húsz évvel később a filmjogok - valamilyen technikai hiba folytán - közkinccsé váltak, azaz bárki ingyen vetíthette. Így a tévék - kihasználva ezt a lehetőséget - Karácsonyonként elkezdték sugározni ezt a filmet. A hetvenes évek közönsége már nagyon szerette, és az említett furcsa jogi szabályozás miatt az ünnepek környékén, ha az ember kapcsolgatott, jó eséllyel talált olyan csatornát, mely éppen ezt a filmet vetítette. Lassan a legközkedveltebb karácsonyi filmmé vált az USA-ban. (A mai napig is a legtöbb amerikai karácsonyi filmes rangsor első helyén áll)

Valamikor a 80-as években (azaz még gyerekkoromban) futott egy James Stewart sorozat a tévében, és ennek során ezt a filmet is vetítették. Maradandó emlékeket hagyott bennem, nagyon erős hatással volt rám. Aztán az évek során kiestek a részletek, arra emlékeztem csak, hogy a főszereplő (James Stewart) Karácsony este valamilyen okból a halál közelébe kerül, és egy angyal közreműködésével áttekinti az életét, majd valami megható befejezéssel zárul a történet. Érdekes módon meg voltam győződve, hogy az Élet Csodaszép tulajdonképpen a Christmas Carol  (Karácsonyi Ének) egyik feldolgozása. Pedig nem: a rendező Frank Capra (lásd az alábbi forgatási képeken kissé kopaszodó sötét hajjal) írta a forgatókönyvet néhány forgatókönyvíró segítségével, míg a Christmas Carol az angol Charles Dickens regénye, melyet egyébként többször is megfilmesítettek.

A Jimmy Stewart által játszott George Bailey egy becsületes bankár, aki az említett szent ünnep estéjén olyan bajba kerül, amiből nem lát más kiutat, csak az öngyilkosságot. Az égieknek azonban más terveik vannak vele. Ezért leküldenek egy MOA-t (másodosztályú angyalt), hogy segítsen emberünkön. Ezt az angyalt pedig Clarence-nek hívják, aki 293 éves lesz a következő Májusban, és szegény nagyon vágyik arra, hogy szárnyakat kapjon végre. Ehhez persze meg kell dolgoznia, de Bailey megmentése pont megfelelő alkalom erre.És itt jön a film leghatásosabb része, amikor az életét eldobni vágyó Bailey-től, aki bánja, hogy egyáltalán megszületett, Clarence valóban elveszi az életét, de csak azért, hogy megmutassa, hogy mi lenne, ha tényleg nem született volna meg. És végigvezeti életének ismert helyein, ahol senki nem ismeri őt, mivel ebben az alternatív valóságban ő meg sem született. Kicsit a Vissza a Jövőben-re emlékeztetett ez a jelenetsor, bizonyos dolgok egészen máshogyan alakultak a Bailey nélküli valóságban. És ezzel sikerül rádöbbentenie az elkeseredett embert, hogy pillanatnyi balszerencsétlensége ellenére milyen fontos szerepe van mások életében. 

- De hol vannak a házak?

- Nem voltál itt, hogy felépítsd őket... 

A poszt elején említett csengőszó egyébként többször is megszólal a filmben, és mi már bölcsen tudjuk, hogy ez minden esetben azt jelenti, hogy egy angyal megkapta a szárnyát.  

Igazán szívmelengető filmecskéről van szó, egy igazi felnőtteknek szóló mese ez, tökéletes választás lehet egy Karácsony esti filmnézéshez. 

USA (Columbia), 130 perc, ff. angol

Rendező: Frank Capra

Producer: Frank Capra

Gyerekkoromban - emlékszem -, a 80-as években futottak a magyar tévében színész sorozatok. Volt Alain Delon illetve Belmondo-sorozat, és eme film főszereplője, James Stewart is kapott egy sorozatot  az akkori 1-es tévécsatornán. 

Mivel akkor nem volt túl nagy választék - ha jól emlékszem a 2-esen akkoriban jellemzően nem indítottak másik filmet az 1-esen futó film ellenében - ami film ment, azt - jobb program, és egyéb filmnézési lehetőség híján - általában megnéztük. Így hát ezt a filmet is láttam már réges-régen. Most csak az ért váratlanul, hogy a távolság mennyire megszépítette emlékeimben ezt a már-már propaganda filmet, mely helyenként csöpög az amerikai patriotizmustól. Egy amerikainak ez nyilván nem annyira zavaró, ezért is kapott 10 Oscar jelölést. 

Nekünk - nem amerikaiaknak - nem feltétlenül kezd el gyorsabban verni a szívünk amikor - a giccs legfelső fokára törve - a Washingtoni nevezetességek és nemzeti jelképek egymás után átúsztatott képei után felcsendül az amerikai himnusz és beúsznak a büszkén lobogó amerikai zászlók.

Talán jobban kell ismerni az amerikai szívet, hogy megértéssel fogadjuk, amikor a becsületes szenátor a Lincoln emlékműhöz mintha templomba járna, és Lincoln szobra előtt úgy áll, mint a jó katolikus a keresztre feszített megváltó előtt.

A filmet megnézve rá kell döbbennünk, hogy a politika nem sokat változott az elmúlt nyolcvan évben: Egy szenátor hirtelen halála miatt új szenátort kell jelölni. A párt vezető emberei kinéznek maguknak egy engedelmes embert, akiről elvárható, hogy a párt érdekei szerint fog szavazni. A párt választóinak azonban saját jelöltjük van, aki nem feltétlenül tekinthető stabil szavazógépnek. Köztes megoldás születik, egy látszólag ostoba, zöldfülű cserkészvezető a párt gátlástalan vezetőinek is megfelel, és a szavazók számára is elfogadható, népszerű jelöltnek tűnik. Ő Jefferson Smith (James Stewart).

Arra azonban nem számítanak, hogy a becsületes zöldfülű meg is akar majd dolgozni a fizetésért. Azonnal munkába lát, és első törvényjavaslatával véletlenül beletenyerel a párt vezetőinek egy sötét ügyébe. És persze azonnal bajba kerül, saját pártja igyekszik őt eltávolítani a szenátusból. Ő viszont utolsó erejéig harcol igazáért.

Gyerekként izgalmas furcsaságnak tűnt, hogy az amerikai szenátusban az obstrukció eszközeként akár 24 órás beszédet is tarthat egy szenátor, hiszen a törvény szerint senki nem veheti tőle el a szót, amíg a teremben áll és beszél. Természetesen erre alapul a film egyik kulcsjelenete... és itt megállok, mivel semmiképpen nem szeretnék semmit el-spoilerezni.

James Stewart nekem itt még kiforratlan, messze nem átütő. Van viszont mellette néhány remek színész, jó alakításokkal. A kis Columbia láthatóan összeszedett annyi jó színészt ehhez a filmhez, amennyit megengedhetett magának. A címszerepre egyébként a nekem izgalmasabbnak hangzó Gary Coopert szánták, ő azonban ekkor nem ért rá. Így jött James Stewart, akinek ez volt az igazi ugródeszka a karrierjében.

Frank Capra láthatóan rákapott a tárgyalásos jelenetekre. A  Váratlan Örökségben is a tárgyalás volt a csúcspont. Megjegyzem még a két film címe is rímel egymásra: Mr Deeds Goes to Town --- Mr Smith Goes to Washington. Mindkét film gyakorlatilag ugyanarra a szituációra épül: A végtelenül becsületes egyszerű ember egy véletlen folyamán olyan hatalmat kap, amivel tudtán kívül borsot tör a gátlástalan üzletemberek orra alá, ezért "pusztulnia" kell... Egy film nekem elég lett volna a listán ezzel a mondanivalóval... Még az sem igazán segít, hogy itt is, - mint a másik esetben is - a sztorit kicsit megbolondítja egy nem különösebben bonyodalmas szerelmi vonal, ráadásul  mindkét esetben ugyanazzal - az egyébként remek - Jean Arthur-ral.

USA (Columbia Pictures), 116 perc, ff. angol

Rendező: Frank Capra

Producer: Frank Capra

Adott egy rendező - Frank Capra - akinek ez már a harmadik filmje a listán. Ha screwball comedy (hóbortos vígjáték), akkor talán az ő neve az, akit elsőként érdemes említeni. Az Ez Történt egy Éjszaka hatalmas sikere (5 Oscar-díj) után Capra maradt ugyanannál a műfajnál. Nyilván a Columbia is bízott benne, hogy újabb Oscarokat hódít majd el. Nem hiába, 5 jelölésből egyet, a legjobb rendezőnek járó szobrot végül el is nyerte a film.

Adottak voltak a filmhez remek színészek is. Több kifejezetten emlékezetes alakítás is akadt ebben a filmben. Legkézenfekvőbb persze a két főszereplőt kiemelni, akik közül bár csak a férfi főszereplő (Gary Cooper) kapott jelölést, a női főszereplő Jean Arthur simán említhető vele egy lapon.

A forgatókönyv bugyutasága mégis nagyon megnehezíti, hogy szeressem ezt a filmet. Az az idealista fordulat, hogy a hirtelen milliomossá vált férfi szerelmi csalódásának terápiájaként szétosztogatja hirtelen nyakába hullott vagyonát a rászorulók között... oké láttunk már hasonlót... na de, hogy a férfit saját ügyvédei nyomására letartóztatják, mivel az osztogatás miatt bolondnak próbálják minősíteni... itt már annyira eltávolodunk a realitásoktól, hogy a történetet szálát dobva, a film vége felé csak a színészi játék szemlélése tudott szórakozást nyújtani.

Kezdjük a főszereplővel: Gary Cooperrel: Talán nem túlzás azt írni, hogy zseniálisan alakítja a romlatlan, kissé csiszolatlan stílusú, ugyanakkor érzékeny fiatalembert, aki Mandrake Falls csendes vidéki környezetéből hirtelen a nyüzsgő és gátlástalan nagyvárosba kerül, amikor megörökli dúsgazdag nagybátyja millióit. A férfi nem vágyott gazdagságra, és nem is tud mit kezdeni vele. Már a neve is furcsa: Longfellow Deeds. 

A stúdió 6 hónapot csúsztatta a film forgatását, csak, hogy Cooper szabad legyen. És látva a filmet jól tette, mert ez a könnyed lazaság, amivel tudomásul veszi a szörnyű hírt, hogy milliomos lett talán senki másnak nem állt volna ilyen jól. 

Jean Arthur bájos szőkesége (Babe) kellemes látvány. Hihetően adja elő átalakulását a főhőst kezdetben gátlástalanul csőbe húzó, szerelmével behálózó, és annak magánéletéről titokban leleplező cikkeket író újságíróból valóban szerelmes nővé. Mindkét szerepben hiteles.

Látva az alakítását, fel sem merül az emberben, hogy a stúdió eleinte más színésznőben gondolkozott, talán az e miatti megfelelési kényszer okozhatta, hogy a színésznő rettenetes lámpalázzal küzdött a teljes forgatás alatt. De olyan fokon, hogy az egyes jelenetek között rendszeresen el kellett szaladnia zokogni és hányni. Egyedül Gary Cooper közismert nyugalma, és türelmes segítőkészsége tudta megnyugtatni esetenként. Érdekes volt mindezekről olvasni, ugyanis a filmen ebből az égvilágon semmi sem látszik.

Mint említettem, Frank Capra ezért a filmért is megkapta a legjobb rendezőnek járó Oscart. Nem utoljára.

A Columbia Pictures a három kisebb Hollywoodi stúdió közé tartozott. Nem nagyon voltak saját sztárjai, és igencsak oda kellett figyelnie a költségvetésre. Ám Capra ekkorra már kinőtte magát annyira, hogy sikeresen kiharcolt magának bizonyos előjogokat. Íme két érdekes példa: 

A Columbiánál ekkoriban szigorú előírás volt a rendezők számára, hogy minden jelenetből csak egy felvételt lehet előhívatni. Azt, amelyiket a rendező ott a forgatás alatt -félig látatlanban- a legjobbnak ítél. Ennek természetesen az volt az oka, hogy nemcsak maga a film, hanem annak előhívása is rettenetesen drága volt. Nem akartak olyan tekercsek előhívására pénzt fordítani, amit végül nem fognak fölhasználni. Igen ám, de nem videóra vettek, előhívás nélkül senki nem tudja pontosan, hogy maga a felvétel végül is hogy sikerült. Mit csinált Capra? Nem állította le a kamerát. Felvették a jelenetet, és ahelyett, hogy azt mondta volt, "Cut!" - "Ennyi", azt mondta, "Újra!". Tehát a kamera forgott megállás nélkül, így egy tekercsen ott volt az összes verzió, és ezek természetesen mind elő lettek hívva. Capra ekkor Oscarral a zsebében már megtehette.

Másik: Capra (a képen balra) utálta, ha a stúdió fejesei lejöttek ellenőrizni a munkáját. Egyszerűen nem szerette, ha nézik, pláne nem, ha abba bele is kotyognak a szerinte hozzá nem értő igazgatók. Azok foglalkozzanak a pénzügyekkel, ő majd rendez. Az igazgatók nem osztották nézetét, ezért eleinte előszeretettel járkáltak bámészkodni. Capra azt találta ki, hogy ahányszor megjelent valamelyik fejes, azonnal 30 perc kávészünetet rendelt el. Az igazgatók egy idő után inkább a közelébe sem mentek a forgatásnak, mert egy ilyen kávé-szünet súlyos anyagi veszteség volt számukra, hiszen a leállás 30 percére is mindenkinek fizetni kellett a bérét. Caprával nagyon vitatkozni persze nem mertek... fontos volt, hogy a kis Columbiának legyen egy ilyen jó nevű rendezője. Inkább benyelték Capra önállóskodását, csak maradjon náluk. Maradt.

Hosszú ez a film, közel két órás. Az utolsó fél órában ráadásul átalakul bírósági tárgyalásos filmmé. Ez az a pont ahol minden hitelesség megkérdőjeleződik. Azon a ponton, amikor szigorú arcú civil ruhás rendőrök jönnek letartóztatni Deeds-et, mert ügyvédei szerint elvesztette józan eszét... majd erre alapozva büntetőeljárást és tárgyalást folytatnak le... hát nem igazán tudtam komolyan venni a dolgot... Kár érte, mert a két főszereplőn kívül is remek alakítások támogatták a filmet.

USA (Columbia Pictures), 105 perc, ff., angol

Rendező: Frank Capra

Producer: Frank Capra, Harry Cohn

Az idei - 2017-es - Oscar gála valószínűleg azért marad hosszú ideig emlékezetes, mert most fordult elő először, hogy tévedésből nem azt a filmet hirdették ki győztesnek, amelyik valóban nyert. Az 1935-ös Oscar átadón viszont olyan történt, ami összesen háromszor fordult csak elő a legnevesebb díjátadó történetében: Egy film megnyerte az öt legfontosabb kategória díját: A legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb férfi- és legjobb női főszereplő, valamit a legjobb forgatókönyv díját. Szokás ezt az ötöt így egyben - a tenisz mintájára - az Oscar Grand Slam-jeként is emlegetni. A másik két film, melynek sikerült az ötöt egyben begyűjteni: Száll a Kakukk Fészkére és A Bárányok Hallgatnak.

Azért is volt nagy meglepetés ez az elsöprő siker, mert a Columbia Pictures nem tartozott az öt nagy stúdióhoz (Paramount, MGM, 20th Century-Fox, Warner és RKO), a három kicsi közé szokás sorolni a Universal és a United Artists mellett. A Columbia volt a "szegény rokon", akire senki nem volt féltékeny, és akinek szívesen kölcsönöztek a nagy stúdiók olyan színészeket, akikkel kizárólagos szerződésben álltak, de épp nem tudtak munkát adni, így megspórolva a színészeknek fizetendő pénzt, amit akkor is kellett volna fizetni, amikor nem forgattak. De azokat a színészeket is lepasszolták a kis Columbiának, akik adott esetben valamilyen okból "büntetésbe" kerültek. A Columbia nem engedhette meg magának, hogy állandó szerződést tartson fenn színészekkel, így, ha sztárokkal akartak filmet csinálni, be kellett érni a nagyoktól kapott kölcsönnel. Ennek a filmnek a két főszereplője is így került hozzájuk az MGM-től.

A két sztár nem is jött túl nagy örömmel. Nem voltak elragadtatva a forgatókönyvtől, Claudette Colbert végigpanaszkodta a forgatást barátainak, és állítólag a forgatás befejeztével valakinek megjegyezte, hogy "Na, elkészültem életem legrosszabb filmjével!" Hogy mit szólt, amikor felolvasták a nevét az Oscar átadón, arra visszatérek a poszt végén. Clark Gable sem volt oda túlságosan a filmért, első mondata a forgatás kezdetekor állítólag ez volt: "Na essünk gyorsan túl rajta!" ...

A fenti képen balra a film rendezője, Frank Capra látható a két főszereplővel. Itt még talán senki nem hiszi, hogy ez a film ekkorát fog robbantani... legalábbis a színészek biztosan nem. A két férfi a hűvös indítás után azért állítólag egész jól összebarátkozott a forgatás alatt. Colbert-el végig hűvös, feszült maradt a viszony. 

Ezt a filmet tekintik az 1934 és 1945 között oly divatos Screwball Comedy-k (magyarul talán hóbortos komédiák) egyik első, jeles képviselőjének. Erre a műfajra jellemző, hogy általában egy fiatal pár romantikus, jellemzően vidámba hajló története van a középpontban. A pár egyik tagja általában gazdag, a másik pedig szegény. Többnyire más-más társadalmi osztályból származnak. Tipikus szereplője ezeknek a filmeknek a gazdag és szeleburdi örökösnő, aki ellentétbe kerül szülei akaratával és ennek a konfliktusnak a leküzdése áll a film középpontjában. Másik jellemzője ezeknek a filmeknek, hogy a pár tagjai eleinte kifejezetten ellenségesek egymással, és ez az ellenségeskedés fordul át idővel szerelemmé. Bár a klasszikus screwball comedy-k ideje rég lejárt, azért a fenti sémákkal rengeteg mai filmben is találkozhatunk. Frank Capra előszeretettel nyúlt vissza ehhez a műfajhoz további pályafutása során is, de ha belegondolunk, az egy évvel korábban készített Yen Tábornok Keserű teájában a két főszereplő kapcsolata is nagyon emlékeztet erre a felállásra. 

Az alábbi képel kapcsolatos érdekesség: A 30-as évek Amerikájában az úriemberek zakót hordtak, esetleg mellényt. Alatta inget, és az ing alá dukált egy fehér póló (T-shirt) is. Akkoriban senki nem ment pólóban utcára, hiszen az kifejezetten ing alá való volt, hogy abba izzadjon az ember, ne az ingbe. Na most, Carl Gable félmeztelenre vetkőzik az egyik jelenetben, és mit látnak a nézők? Nincs rajta póló az ing alatt! Mondani sem kell, a pólók eladása hatalmasat esett ennek köszönhetően, hiszen a fiatal nézők ettől fogva úgy gondolták, hogy cool dolog az ing alatt csupaszon lenni.

A dolog magyarázata meglehetősen prózai. Gable folyamatosan beszélt ebben a jelenetben, és megakasztotta a szöveg dinamikáját, amíg a póló levétele közben azt át kellett húzni a fején, ezért úgy döntöttek, hogy elhagyják azt a trikót, úgysem veszi majd észre senki... tévedtek...

A film egy road movie is egyben. Szinte végig utaznak, változatos helyszíneken, változatos módokon. Elgondolkoztató, hogy a cím vajon mit akar jelenteni, hisz még véletlenül sem egy éjszakáról szól a film, több napos utazást követünk végig, több nappalon és éjszakán keresztül kalandról kalandra... Talán valamit sejtetni próbál a cím... valamelyik éjszakán megtörtént "az"... mindenesetre, bár a feszültség érezhetően egyre jobban vibrál a két főhős között ahogy haladunk előre a történetben, említésre méltó különlegessége a filmnek, hogy a szerelmesek között még csak egy csókot sem látunk elcsattanni a film során, ami azért amerikai romantikus filmek esetében viszonylag ritka...

És akkor nézzük, hogy mi volt azon a bizonyos Oscar-gálán melyen tarolt ez a film! Frank Capra, Carl Gable és a forgatókönyv írója, Robert Riskin örömmel vette át a díjat. De vajon mit szólt a díjesőhöz Claudette Colbert, aki azzal az érzéssel fejezte be a forgatást, hogy ez élete legrosszabb filmje? Nos... ő el sem ment a díjátadóra... éppen elutazni készült....

Viszont ahogy kimondták a nevét, abban a pillanatban a Columbia igazgatója, és a film producere Harry Cohn már a vasútállomáson rángatta le Colbertet az indulni készülő vonatról, hogy - ha már megvan a Grand Slam - legyen is megörökítve az. Így lehetséges, hogy míg a többiek az elvárt szmokingban tartják az értékes díjat, addig Colbert egy utazó ruhában teszi ugyanezt. A díjat egyébként az kis Shirley Temple adta át a díjátadóra berángatott színésznőnek, aki Amerika egyik kedvenc gyerekszínésze volt ekkoriban.

A mozikban is hatalmas kasszasiker volt ez a film. Nagyon jól jött ez a Columbiának. Frank Capra pedig az évtized végéig ennél a stúdiónál dolgozott. 

Zárásul pedig megszokott kedvenceim: jó néhány poszter és lobby-card, majd legalul az online nézhető film.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Még nem láttad ezt a filmet? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

It Happened One Night (1934) Clark Gable by CinemaLibreWatchonline

USA (Columbia), 84 perc, ff, angol

Rendező: Frank Capra

Producer: Walter Wanger

Terjengősnek és kicsit semmitmondónak tűnt ez a cím a film megtekintése előtt. Így utólag viszont azt mondom, hogy jobb címet nem is találhattak volna. Hogy ezt miért írom, annak megértéséhez sajnos meg kell nézni a filmet, hiszen a magyarázattal elég nagy spoilert helyeznék el itt a poszt elején.

Azt a plakátok és az ismertetők alapján már előre láttam, hogy megint egy kamu-kínai játssza a fő karaktert. A Griffith-féle Letört Bimbókban nagyon idegesítő volt ugyanez.

Azért furcsa és bosszantó, hogy nem kerestek egy megfelelő kínai származású színészt, mert hasonló női szerepekre gond nélkül találtak már korábbi filmekhez is (pl. Anna May Wong a Bagdadi Tolvajban), és ehhez a filmhez is megfelelő ázsiai származású női szereplőt (Toshia Mori). Más részről viszont jó a film, és helyenként kifejezetten elgondolkodtató dolgokat látunk, köszönhetően a többi színész játékának. 

Valaki elhiszi, hogy az alábbi képen egy kínai tábornok látható? 

A kínai polgárháborúban vagyunk. Shanghaiban két amerikai misszionárius esküvőjének napján a férj értesül arról, hogy egy árvaház kis lakói bajban vannak a harcok kellős közepén. Ki kell menekíteni őket, ezért azonnal indulniuk kell, az esküvő ráér még pár órát... az akció sikerül, de egy kis komplikáció jön közbe: a menyasszony és a vőlegény útjai különválnak. Megan-t Yen tábornok menti meg és veszi oltalmába. Hamar kiderül azonban, hogy a tábornok oltalma egyben fogság is a nő számára. A film nagy része erről a fogságról,  Yen tábornok és a fogoly nő viszonyának alakulásáról szól. Mint kiderül, a kegyetlen tábornok élet és halál ura a környéken. Parancsára hullanak a fejek, mégis, a nőt úgy akarja megkapni, hogy az szabad akaratából válassza őt. El nem engedi ugyan, de kifejezetten rá sem kényszeríti magát, holott meglenne hozzá a hatalma. Nagyjából ez a film legizgalmasabb szála, és persze ennek a végkifejlete.

Ezt a filmet az a Frank Capra rendezte, aki a stúdió legnevesebb rendezője volt ebben az évtizedben. A Columbia Pictures egyébként jellemzően alacsonyabb költségvetésű filmeket készített. (Jobbra a stúdió 30-as évekbeli logója.) Nem volt túl sok állandóra szerződött színésze, mint a nagy stúdióknak, ehelyett egyes filmekre szerződtetett színészeket. Így olcsóbb volt, viszont nem kaptak kizárólagosságot az adott sztároktól.

A főszereplő hölgyet (Megant) alakító Barbara Stanwyk 26 éves kora ellenére kifejezetten érett személyiséget mutat. Játékában semmi fölösleges sallang. 

A férfi főszerepre a svéd Nils Asther-t kérték fel. Stabilan hozza a távol-keleti fura fazonokkal kapcsolatos sztereotípiákat: lassan beszél, mint aki pontosan tudja, hogy az élet nagy igazságairól csak lassan érdemes beszélni. Néha furcsa dolgokat tesz a legnagyobb természetességgel, mert hát ilyenek a távol-keleti bölcsek. Mindez egészen biztosan jobban működött volna, ha nem az köti le a figyelmemet, hogy megpróbálom kínainak képzelni a svéd színészt.

Rajta kívül a japán származású Toshia Mori alakít kínait (a tábornok szeretőjét és egyben szolgálóját), nyilván sokkal meggyőzőbben. Japánként persze nem volt olyan nehéz dolga mint a svédnek. (Egy kínai ismerősöm mondta, hogy ő nem tud ránézésre megkülönböztetni egy japánt és egy kínait. Ezzel persze kicsit meglepett)

Végül még a tábornok amerikai pénzügyi tanácsadója, egyben minden hájjal megkent jobbkeze érdemel külön említést Walter Connolly alakításában.

Bár a film több helyszínen zajlik (van például egy egész jól megkomponált jelenet is, melyben a harcok közepette kimentik a gyerekeket az égő házból), és viszonylag sok szereplő van, a legfontosabb részek azért leginkább Yen tábornok és Megan között zajlanak a tábornok nyári rezidenciáján. Ha valaki átdolgozná ezt a filmet kettejük kamaradrámájává, talán semmi nem veszne el a lényegből. 

Számomra ez a film azok közé a mozik közé tartozik, melyek megnézése során majdnem végig szkeptikus voltam... vajon vezet-e ez a film valami felé... néha mintha egy helyben toporgott volna csak. Aztán jött a záró jelenet, booom... és értelmet nyert a cím is.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!