Nagy-Britania (The Archers), 102 perc, Technicolor, angol

Rendező: Michael Powell, Emeric Pressburger

Producer: George R. Busby, Michael Powell, Emeric Pressburger

Hollywoodot megszégyenítő díszletek között forgatta a Powell-Pressburger páros ezt az újabb Technicolor filmet. Nem túlzás a díszlet ilyenfokú dicsérete. A film nagy része a Himalája lábainál játszódik. (Ennek a félelmetes hegységnek a lábát úgy kell értelmezni persze, hogy ez a helyszín is kétszer magasabban van, mint Magyarország legmagasabb pontja.) Szóval ezt a hegyi környezetet úgy teremtették meg kizárólag stúdió díszletekkel, hogy én végig meg voltam győződve arról, hogy valódi helyszínen forgott a film. De ez még semmi! Jó néhány odavalósi emigráns miután megnézte a filmet, szintén azt hitte, hogy eredeti helyszínen készültek a felvételek. És ez már komoly elismerés szerintem!

- mondta Powell, és egyetértek, ez pont egy ilyen film. Nem mintha nem lenne cselekmény, de a látvány messze háttérbe szorítja a történetet. Kapott is az operatőr érte Oscart és Golden Globe-ot is. (Akkoriban még nem csak egyetlen - a külföldi filmeknek szánt - kategóriában, hanem bármely kategóriában bármely ország filmjénekoda lehetett ítélni egy szobrot... elviekben. Érdekes egyébként, hogy milyen kevés amerikai színes filmet látunk a listán, míg az angolok meg látszólag ontják magukból a Technicolort... 

A film egyik legkomolyabb erőssége tehát annak vizuális esztétikája: mind a környezet, mind a jelmezek látványa lenyűgöző.

• 
• 
• 

A szemet kápráztató technicolor persze már önmagában megalapozza a látványt. Mint minden esetben, most is figyelmeztetem az olvasót, hogy bár ez a film teljes egészében színes, a werk-fotók többsége - akkori szokás szerint - fekete-fehér. És mivel a posztok illusztrálásakor a fotókat erősen preferálom a filmből kivett képkockákkal szemben, ilyen esetekben magyarázkodnom kell, hogy a gyönyörűen fényképezett színes filmnél miért fekete-fehér képek láthatóak. Hát ezért...

A film fontosabb szereplői közül egyetlen igazi ázsiai színész volt, az alábbi képeken látható közülük kettő...

• 
• 
• 

 ... azaz... itt is sikerült csúnyán átverniük engem, hiszen a képen látható indiai lány és a herceg közül az egyik igazi ázsiai csak, a másik olyan remek átalakítás eredménye, hogy soha nem jöttem volna rá, hogy kit is takar az álca. Szóval a herceg az igazi, ő az 1942-es Dzsungel Könyvében Mauglit alakító Sabu. Az indiai alsóbb kasztba tartozó lányt viszont az a Jean Simmons alakítja, akit nemrég láthattam a Szép Remények-ben, és még a színésznő neve láttán is sokáig kellett nézegetnem az arcát, hogy fölismerjem. Íme a két kép, mindkettőn ugyanaz a színésznő látható (felsőn ebből a filmből, az alsón a Szép Remények Estellájaként):

• 
• 

Ez a Kanchi nevű indiai lány egyébként minden érzékiséggel fűtött megjelenésekor a Káma Szutrát juttatta az eszembe.  És nem is ez az egyetlen oka annak, hogy a film nézése során állandóan ott motoszkált bennem, hogy ez a film a 60-as években megszülető, un. nunsploitation (B-kategóriás erotikus apácafilmek) egyik nagyon korai  őse lehet. És hiába hessegettem el magamban ezt a szentségtörő gondolatot, egyre inkább olyan végkifejlet felé haladtunk, amivel csak erősödött ez a gyanúm. Itt jegyzem meg mellékesen, hogy az USA-ban bemutatott változatban a "legjobb" részeket simán kivágták, hiszen a szabadság földjén már ekkor is nagyon erős cenzúra működött, és még a megnyirbált változat is egészen vad indulatokat keltett a prűd, keresztény, erkölcsvédő csoportokban.

• 
• 
• 
• 
• 

Aki ezek után megnézi a filmet, az valószínűleg nem fogja érteni, hogy mi is ütötte ki ennyire a biztosítékot, hiszen mai szemmel nézve semmi olyan nincs benne, ami mondjuk egy 12-es karikánál erősebb besorolást érdemelne. Ki kellett vágni például azt, amikor egy apáca bekattan, és miután átöltözött világi ruhába, kirúzsozza magát (főleg a közeliben mutatott rúzsozás volt necces)...

A fenti képnek egyébként rejtett bája, hogy a jobb oldali hölgy a rendező ex-e (Deborah Kerr), míg a baloldali Kathleen Byron (az apáca-projectet elhagyni készülő nővér) pedig a rendező aktuális nője volt, ami akkor válhatott felettébb bizarrá, amikor az egyik utolsó jelenetben az egyik meg akarja ölni a másikat...

Ha már itt tartunk, az említett nővér megbolondulásánál... ez a kép valami pazar... nem csak az elmebajt mutatja, de véleményem szerint a robbanásra kész szexuális frusztráció minden idegfeszültsége ott van ezekben a szemekben... én butus egyébként azt hittem, hogy ezeket a szuper-közeli képeket majd a "Volt egyszer egy Vadnyugat" környékén kezdik el alkalmazni... hát nagyot tévedtem... jó, igaz, ott a széles képarány még látványosabban hozza ki a szemeket...

Azzal az idézettel kezdtem, melyben a rendező kifejti, hogy ez a film inkább a látványa, mint a története miatt volt izgalmas. De azért néhány szóban, hogy mégis valami támpontot kapjunk: A fiatal Clodagh nővér (Deborah Kerr) azt a megbízást kapja, hogy a Himalája lábainál álló Mopu palotát - mely korábban háremként is funkcionált - egy nővérekből toborzott kis csapattal vegye át, hozzon létre ott egy iskolát és egy kórházat. Eleinte úgy tűnik, hogy működni fog a dolog, de az egyetlen angol férfi, aki arrafelé tevékenykedik - előre figyelmezteti őket, hogy hosszútávon nem fognak tudni sem a számukra idegen körülményekkel, sem az idegen emberekkel boldogulni.

Az alábbi forgatási fotókon külön felhívnám a figyelmet a hatalmas propellerre. A hegyi palota környékén a filmben említett módon állandóan fúj a szél. Ennek megfelelően a propeller a szelet helyettesítette a stúdióban, ennek köszönhető, hogy az apácák ruhája mindig szálldos a levegőben, hozzájárulva a gyönyörű látványhoz.

• 
• 
• 
• 
• 

Talán nem túl nagy spoiler, hogy végül a férfinak lesz igaza, és a nővérek kénytelenek elhagyni a vidéket. Ennek az elvonulást bemutató záró jelenetnek azért volt akkoriban egészen különös hangulata, mert csak hónapok kérdése volt már, és az angolok kénytelenek voltak ugyanígy teljesen kivonulni a függetlenségét visszaszerző Indiából.

USA (RKO), 102 perc, ff. angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

Ingrid Bergman Casablanca-beli alakítása annyira megigézett engem, hogy azóta is minden listán szereplő filmjét nagy várakozásokkal nézem. Eddig azonban egyik alkalommal sem éreztem ugyanazt, mint annál a bizonyos filmnél.

Cary Grant-et már régóta szerettem volna valami komolyabb szerepben, nem csak azokban az üres komédiákban látni, amikben kétségtelenül nyerő sármja mellett túl sok hozzáadott értéket nem láttam tőle. 

Hitchcock neve is már-már garanciát jelent a kellemesen feszült izgalmakra. A pufók rendező ezúttal rákapcsolódott az ekkor divatba jövő náci háborús bűnösökkel kapcsolatos tematikára (ld. még pl Az Óra Körbejár). De végig olyan érzésem volt, hogy a náci-vadászat ebben az esetben nem volt több marketing-fogásnál, hiszen érzésem szerint ha kihúzunk mindent, ami ezzel kapcsolatos a filmben, talán észre sem lehetne venni.

Az amerikai titkosszolgálat egyik ügynöke Devlin (Cary Grant) egy volt háborús bűnös lányát Alicet (Ingrid Bergman) használja fel, hogy egy Brazíliában szerveződő volt háborús bűnösökből álló csoport titkát kiderítse. Alice motivációja talán az egyetlen, ahol valamennyire jelentősége van ennek a nácis vonalnak. Hiszen neki olyan erős lelkiismeret-furdalása van apja bűnei miatt, hogy feltehetően a volt nácik elleni nyomozással próbál ezen az érzésén könnyíteni.

• 
• 
• 
• 
• 

 Felvetődik persze a kérdés, hogy az ember felelőssé tehető-e szülei vétkeiért (az én válaszom nyilvánvalóan az, hogy nem), Alice azonban apja múltjának terhe miatt vállalkozik olyan feladatra, amit egyébként feltehetően nem vett volna a vállára: A célszemély bizalmába kell férkőznie, sőt - mint kiderül - feleségül is kell hozzá mennie annak ellenére, hogy időközben egymásba szeretnek az őt irányító ügynökkel - Devinnel. A "célszemélyt" alakító Claude Rains a Casablanca rendőr-kapitánya óta több filmben is remekül alakított. Benne még egyszer sem csalódtam, ezúttal is remek volt. Gátlástalan bűnözőt alakít, és érdekes színfoltja a filmnek, hogy egy ponton még vele is rokonszenvezni tudunk...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Egy olyan jelenet volt, ahol a Hitchcock-féle suspense (feszültség fenntartás) tökéletesen működött: anélkül, hogy lelőném a poént, a boros-pincés jelenetre gondolok... ezentúl azonban hiányoltam a kémfilmekre általában jellemző izgalmakat. 

• 
• 
• 

Sokkal erőteljesebb volt a filmben a romantikus vonal - mely meglepő módon inkább hozott feszültséget, mint a kém-vonal. Hiszen mi okozhat több feszültséget annál a szituációnál, hogy a nő szerelme megbízásából hozzámegy egy másik férfihoz, hogy kémkedjen utána. A nő annyira jól játssza a rábízott szerepet, hogy megbízója - azaz szerelme - is elkezd féltékenykedni... 

Ezzel a filmmel kapcsolatban a legtöbbet emlegetett jelenet egy bizonyos csókolózós jelenet, melynek különlegessége az volt, hogy hosszasan csókolózott benne Bergman és Grant annak ellenére, hogy az akkoriban érvényben levő Hayes-kódex előírása szerint egy csók legfeljebb 3 mp-ig tarthatott a vásznon. Na persze, ha 3 másodpercenként megszakították a csókot, majd mindjárt újrakezdték, azzal a cenzorok már nem tudtak mit kezdeni...

• 
• 
• 
• 
• 

Hitchcock és Bergman előző filmje, az Elbűvölve nagyon sikeres volt, így nem csoda, hogy ezúttal nagyon jó összhangban tudtak együtt dolgozni. Ingrid és Cary pedig legendásan jó barátok lettek.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Végezetül egy kb 30 évvel későbbi tévéfelvétel. Valószínűleg az tudja igazán értékelni ezt a pár pillanatot, aki látta a filmet. Van ugyanis egy kulcs, melynek nagy jelentősége van. Nem véletlen, hogy a poszteren is látható ez a kulcs (lásd balra fent a poszt elején). Nos, ezt a kulcsot Cary Grant ellopta a forgatás után. Egyszerűen eltette emlékbe. Majd kb. tíz év múlva egyik találkozásuk alkalmával odaadta Ingrid Bergmannak, mondván őrizte tíz évig, most őrizze tovább ő. Közel húsz év múlva egy életmű-díj átadón (mely természetesen Hitchocknak szólt) Bergman előveszi ezt a kulcsot. Parádés és megható jelenet.

Nagy Britannia (Cineguild), 114 perc, ff., angol

Rendező: David Lean

Producer: Anthony Havelock-Allan, Ronald Neame

David Lean rendező Késői Találkozás című filmjével levett a lábamról nemrég. Ez most egy egészen más jellegű film. Akkoriban még kevés volt az olyan rendező, akiknek a stílusára egyből rá lehetett ismerni, mint mondjuk ma Tarantino, Scorsese vagy kicsit korábban a mi Jancsónk esetén... Na jó, Hitchcock elég jellegzetes volt, de ő volt inkább a kivétel...

Dickens egyik késői regényét filmesítette meg Lean, melyben több fura, némely esetben kifejezetten karikírozott karakter is megjelenik.

Kedvencem - és a leginkább eltúlzott figura - : Miss Havisham, a csalódott vénkisasszony, aki egy szellemkastélyban - egy már-már meseszerű kísértetkastélyban - él tolókocsijába szegezve. Jó néhány évvel ezelőtt ebben - az akkor még - pompás villában készülődött esküvőjére, ám a vőlegény az esküvő napján lelépett. Abban a pillanatban Miss Havisham számára megállt az idő. Ugyanabban a menyasszonyi ruhában él azóta is, az  órák ugyanazt az időt mutatják, mint ami akkor volt. Minden, ami az esküvőre elő volt készítve, ugyanúgy van ott, mint akkor... illetve pontosítok... az ételeken... és a tortán... hát... hogy is mondjam... az idő vasfoga otthagyta a nyomát... minden szétrohadt...

• 
• 
• 

És, hogy valami célja is legyen ennek a kissé megrekedt életnek... örökbefogadott egy gyönyörű lányt, hogy rajta keresztül, őt felhasználva bosszút állhasson a férfiakon. Ez a hölgy Estella, és fontos szerepe jut neki a történetben.

• 
• 
• 
• 

A főszereplő ezúttal is - mint Dickens-nél más esetben is néhányszor - egy árva fiú - Pip - és az ö sorsát követhetjük végig ebben a közel 2 órában. A film első felében gyerekként, majd fiatalemberként.
A színészválasztás kicsit hasra-ütés szerűnek tűnik. Leginkább a két legfontosabb szereplő esetében: a húsz év körüli Pip-et ugyanis a 38 éves John Mills játssza... A szerep és az azt játszó színész között ekkora korkülönbség számomra végig zavaróan hatott. A másik - talán kevésbé bosszantó - a gyermek Estella és a húszas éveiben járó változat között még véletlenül sem találok semmi hasonlóságot. Oké, hogy a filmben nem lehet eltéveszteni, mert kimondják a nevét.. de azért ne már...

• 
• 
• 
• 

A már-már vicces Miss Havisham vonal csak egy mellékszála a kalandos történetvezetésű filmnek, melyben vannak egészen horrorisztikus részek is, ami csak azért meglepő, mert idáig meggyőződésem volt, hogy Dickens elsősorban ifjúsági regényeket írt... ez a film viszont érzésem szerint nem kifejezetten gyermekeknek való ... 

Az első jelenet, melyben egy szökött fegyenc üldözi a kis Pip-et egy temetőben, nos az már-már a korszak horrorfilmjeit idézi... A szökött fegyenc is érdekes - és mellesleg fontos - karakter, de róla túl sokat nem tudnék mesélni anélkül, hogy a történet fordulatait le ne lőjem... Elég annyi, hogy kifejezetten eseménydús történetről van szó, mely néhány váratlan fordulat után megnyugtató egészként áll össze végül.

• 
• 
• 
• 
• 

A húszéves Pip legjobb barátját az az Alec Guinness alakítja, aki nekem már csak Ben Kenobi marad, hiába remekelt ő sok másik filmben, és hiába tudom, hogy mennyire bosszantotta, ha sokkal nagyobbra tartott szerepei helyett a Csillagok Háborúját említették vele kapcsolatban.

• 
• 
• 

Még egy érdekesség a végére: Ezt a regényt többször is megfilmesítették, és nem is ez volt az első a sorban. 1917-ben készült már egy azóta elveszett némafilmes változat, és 1934-ben a hollywoodi Universal stúdió is készített belőle filmet. 1974-ben Michael York főszereplésével, majd 1998-ban többek között Gwyneth Paltrow és Rober De Niro szereplésével is megcsinálták. De még messze nincs vége a sornak, mert 1999-ban és 2012-ben is készítettek belőle az angolok egy-egy feldolgozást, utóbbiban többek között Ralph Fiennes.is szerepel. És akkor még nem beszéltünk a tévés feldolgozásokról, melyek közül az 1989-es azért különösen érdekes, mert abban az itt fiatal lányként Estellát alakító Jean Simmons az öreg Miss Havishan-t játssza...

Nagy-Britannia (The Archers), 104 perc, ff. és Technicolor, angol

Rendező: Michael Powell és Emeric Pressburger

Producer: George R Busby, Michael Powell, Emeric Pressburger

Nem először lepnek meg az angolok egy ilyen remek - és viszonylag elfeledett - filmmel: Az 1936-os Mi lesz Holnap? ugyanekkora elcsodálkozásra késztetett, amikor azt láttam. Amaz a világháború előtt készült, ez viszont pont a világháború végén. Mindkettő meglepett különleges képi világával.

Ez a film érzésem szerint legalább 10 évvel megelőzte korát. Legalábbis megtekintése során kétszer is ellenőriztem, hogy jó filmet nézek-e, annyira eltért szinte minden tekintetben az 1946-os év többi termésétől. Már maga a történet is izgalmas és messze nem szokványos:

Egy angol harci repülőgép, - mely egy németországi küldetésből tart hazafelé - találatot kapott. Legénységének nagy része sikeresen kiugrott, egyedül Peter Carter őrnagy (David Niven)  van életben, aki nem ugorhatott, mivel az ő ejtőernyője korábban megsérült. Percei vannak hátra az elkerülhetetlen becsapódásig, mely a biztos halált fogja jelenteni. Sikerült rádió-kapcsolatot létesítenie egy amerikai katonával - egy hölggyel - akivel percek alatt egymásba szeretnek. A gép lezuhan. Mindezt a Technicolornak köszönhetően gyönyörű színesben látjuk. (de a werk-fotók jellemzően ez esetben is fekete-fehérek)

Majd átváltunk fekete-fehérbe, és néhány másodperc alatt rájövünk, hogy már a túlvilágot látjuk, ahol kígyózó sorokban érkeznek "becsekkolni" a - nem kifejezetten rosszkedvű - aznapi halottak az információs pultoknál. Mint utóbb kiderül, az aznapra előírt halálozások számánál eggyel kevesebb személy érkezett meg; ezek szerint a túlvilágon sem végzi mindenki tökéletesen a dolgát... hát igen, az a fránya angol időjárás. a nagy ködben szem elől tévesztették a fent említett zuhanó repülőgépet...

És innét fogva a színes részek az evilágot, a fekete-fehérek a túlvilágot jelentik majd. Nem csak színekben, de úgy általánosan a képi világban is látványos a különbség a két "világ" között. A túlvilág erősen dísztelen, időtlennek ható, sokak szerint a Metropolis díszleteire emlékeztető.

• 
• 
• 
• 
• 

A díszletek legjelentősebbike egy hatalmas mozgólépcső (a fenti filmplakáton is látványosan megjelenik), mely tulajdonképpen a két világot köti össze, kicsit szimbolikusan ez biztosítja az átjárást, mely alapvetően - és értelemszerűen - csak egy irányban szállítja az utasokat, de a filmben ezzel kapcsolatban lesz egy kis csavar...

Ez a 6 méter széles, 106 lépcsőfokból álló valóban mozgó szerkezet 3 hónapig készült, és az Ethel becenevet kapta a film készítőitől.

• 
• 
• 

Bár a film eredeti címe: A Matter of Life and Death azaz kb. "Élet és Halál Dolga", az USA-ban nem szerették ezt a címet, mert szerepel benne a halál szó, ezért ott Stairway to Heaven azaz Lépcső a Mennyországba címmel forgalmazták utalva erre a szimbolikus építményre.

A film központi - ugyancsak szimbolikusnak tekinthető - kérdése: a tévedésből a földi életben felejtett férfi maradhat-e a földi létben vagy az előírtnak megfelelően le kell mondania arról? Mindezt egy túlvilági bíróságnak kell eldöntenie, ahol főhősünk bárkit felkérhet védőnek a világ létezése óta meghalt emberek közül, azok ugyanis mind ott élnek a túlvilágon. 

• 
• 
• 

A film nem csak izgalmas, hanem helyenként nagyon ízlésesen humoros, sőt van benne egy jó adag romantika is.

• 
• 
• 
• 
• 

Egyik kedvenc megmosolyogtató pillanatom volt, amikor a fent hibázó ember lejön Peter-ért, akinek elvileg halottnak kellene lennie A túlvilágon a fekete-fehérhez szokott ember körbenéz, és látva, hogy milyen szép színes idelent minden, megszólal: "Hm... hogy ki van éhezve odafönt az ember egy kis Technicolor-ra..." Angolban persze jobban ül a poén, de talán így is átjön a lényeg...

Az, hogy a film az egészre (evilág-túlvilág) megpróbál egy tudományos magyarázatot adni, mely akár még elfogadható is, számomra fölösleges volt, de egyáltalán nem zavaró.

Nagyon örülök, hogy ilyen szívmelengető filmekbe sikerül botlanom időnként. A The Archerst (Powell és Pressburger párosát - lásd őket az alábbi képen) pedig ezentúl még inkább reménykedve várom majd minden alkalommal.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Universal), 103 perc, ff., angol

Rendező: Robert Siodmak

Producer: Mark Hellinger

Na! Itt egy újabb film noir, ami beelőzött nálam szinte minden más hasonló stílusú film elé. Talán a Gyilkosság a Gyönyöröm-mel van holtversenyben az élen. 

Először azt akartam írni, hogy a főszerepet a 33 éves, addig semmilyen komolyabb szerepet nem kapó Burt Lancaster alakítja, de arra jutottam, hogy nem merném azt mondani, hogy ő a főszereplő, még akkor sem, ha a plakátom hatalmas betűkkel Ava Garnerrel együtt hatalmas betűkkel írva virít a neve. Nem merném egyetlen szereplőre sem azt mondani, hogy ebben a filmben ő lenne az első számú. Hiszen itt van még a biztosítási csalásokra szakosodott Reardon magánnyomozó (Edmond O'Brien), a hivatásos Lubinsky nyomozó (Sam Levene), vagy Colfax a maffiózó (Albert Dekker) és mindegyiküknek közel hasonlóan fajsúlyos a nevük. 

Az egyik főszereplőnek jelölt Ava Gardnernek például alig van pár mondata az egész filmben. Jelenléte viszont annál több. És nem is akármilyen! Úgy sugárzik, ahogy egy igazi femme fatale-nak sugároznia kell. Az alábbi fotók talán sejtetik, hogy milyen karaktert hoz, de az igazi átütőerő csak a filmben látható, az állóképek ez esetben a töredékét sem adják vissza annak, amit érzékelni lehet belőle.

• 
• 
• 
• 
• 

Hemingway egyik novellája alapján kezdtek el dolgozni a filmen, mely szerint egy kisvárosba két férfi érkezik azzal a szándékkal, hogy megölje a "Svéd"-et (Lancaster), aki azonban a mindennapi szokásaitól eltérően aznap pont nem tér be a abba a büfébe, ahol gyilkosai várnak rá.

Így az egyik vendégnek lehetősége lesz figyelmeztetni őt a veszélyre. Ám a Svéd láthatóan nem akar ellenállni: "Once I did something wrong..." - "Egyszer hibáztam valamit..." - mondja, és úgy tűnik, felkészült a halálra... Nagyjából idáig tart az eredeti Hemingway novella, ám a filmben még csak a huszadik perc táján járunk ekkor. És a forgatókönyvíróknak sikerült olyan folytatást kreálniuk, hogy nem nagyon volt miért szégyenkezniük az írólegenda előtt, akinek állítólag az egész film kifejezetten tetszett. Az előzetesen a belsőzsebbe készített röviditalhoz sem kellett nyúlnia, melyet Hemingway a külön neki szervezett vetítés előtt arra az esetre készített be, ha elégedetlen lenne az írása nyomán készült filmmel.

• 
• 
• 

A "Svéd" életbiztosításának kifizetésével kapcsolatban egy biztosítási események kivizsgálására szakosodott magánnyomozó elkezdi felderíteni a gyilkosság előzményeit. Ezúttal nagyon noir-os hangulatú flashback-eket (visszatekintéseket) látunk, ami attól válik különösen izgalmassá, hogy most a flashback-ek nem időrendben vannak felfűzve egymásra. Szép lassan darabról darabra lesz teljes a kirakós, melynek kirakása szinte végig tartogat izgalmas meglepetéseket. Megtudjuk, kinek és miért állt érdekében megölni a férfit. Milyen kapcsolat fűzte ezt a férfit ahhoz a rendőrhöz, aki feleségül vette az ő korábbi barátnőjét...

Kiderül, hogy ez a "Svéd" becenevű korábbi bokszoló hogyan válik bűnözővé... Szerelmes és megcsalt bűnözővé, akiről nehéz eldönteni, hogy zsebe vagy szíve üresebb-e a történet végére... (hű, ez nagyon szentimentális lett)

• 
• 
• 
• 
• 

Az ekkoriban szokásosnál jobban használja ez a film a zenei "hangulatkeltést", melyhez jó alapanyagot biztosított Rózsa Miklós zenéje. Bevallom, a rendezőről Robert Siodmak-ról ezidáig soha nem hallottam, és látva ezt a filmet, nem értem, hogy ez, hogy lehet, de leginkább azt nem értem, hogy miért csak ezzel az egy filmmel került fel az 1001-es listára. Lehet, hogy valaki egy ilyen remek filmet alkot, és aztán semmi más komolyan értékelhetőt?

Néhány backstage kép álljon a poszt végén erről a remek filmről:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Warner), 114 perc, ff. angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks, Jack L. Warner

Súlyos mondattal kell kezdenem: Azt hiszem, ez volt az 1001-es lista eddigi legnagyobb csalódása. Persze csalódást leginkább az okozhat, amivel/akivel szemben elvárásaink vannak. És hát ez esetben Humphrey Bogart és Lauren Bacall nevei önmagukban is reményt keltőek voltak. Előzetesen láttam néhány fotót a filmből, azok is izgalmasnak tűntek. Ráadásul film noir-ról van szó, ami számomra mindenképpen pozitív hívószó. Szóval maradjunk annyiban, hogy minden megvolt ahhoz, hogy úgy üljek le a film elé, hogy egy kisebb csodát fogok látni.

A film felénél azonban megálltam, és elkezdtem újra elölről az egészet, ezúttal már jegyzetelve, mert bevallom, nem értettem az egészből semmit. És mint kiderült, ezzel sajnos nem voltam egyedül, hiszen Howard Hawks (rendező) eképpen nyilatkozott a bemutató után:

Fogalmam sem volt, hogy mi történik, de úgy gondoltam, hogy az a lényeg, hogy jó jelenetek legyenek a filmben, az a fontos, hogy a végeredmény szórakoztató legyen. És mivel ez bejött, ezután már soha nem érdekelt, hogy van-e értelme a történetnek...

Az alábbi képek a forgatáson készültek, mely 1945 Január 12-én véget is ért. A filmet bemutatták az Európában állomásozó amerikai katonáknak. Ők nyilván nem háborús filmeket akartak nézni a fronton. Állítólag ez a verzió még egész érthető volt.... Sajnos ehhez nem sikerült hozzájutnom, pedig 1997-ben megtalálták ezt a változatot is.

• 
• 
• 

Mivel tudták, hogy közeleg a háború vége, úgy gondolták, hogy jó lenne mozikba nyomni az akkoriban elkészült háborús filmeket, minél gyorsabban, amíg még időszerűek. A Hosszú Álom bemutatóját emiatt viszont elnapolták. Bemutatták viszont a Bacallal ezután forgott háborús Confidential Agent-et, ami csúnyát bukott, és a gyönyörű színésznőről is nagyon rosszakat írtak a kritikusok. Bacall ügynöke megijedt, félt attól, hogyha a következő film is ilyen gyengén muzsikál, akkor az Lauren Bacall karrierjének a végét is jelentheti. Elkezdte hát puhítani Jack L. Warnert, hogy forgassanak pót-jeleneteket, melyben Bacall megcsillogtathatja kihívó szexualitását Bogart mellett, ami a Martinique-ban olyan remekül működött. A producer ráállt, így több, mint 1 évvel a forgatás befejezése után az immár házas Bogarttal és Bacallal leforgattak néhány új jelenetet a filmhez.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kettejüknek van egy-két kellemes perce, de egyik sem volt olyan intenzív, hogy az önmagában megmentse számomra a filmet.

Persze volt azért kellemes meglepetés is a filmmel kapcsolatban, mindjárt az első jelenetben: A Bacall által játszott Vivien húgát (Carment) egy korábban csak Universal-os B-filmekben, ott is huszadrangú mellékszerepekben játszó Martha Vickers játszotta. Bármennyire is esztétikus a hölgy az alábbi képeken, azok semmit nem adnak vissza abból a kisugárzásból, amit a vásznon áraszt magából a kisasszony.

• 
• 
• 
• 

Nos, ez a Carmen egy zakkant nimfomániás, de mindezt nagyon cukin előadó csajszi. Apjuk szerint mindkét lányban ugyanaz a romlott vér folyik, ám ennyire azért nem rossz a helyzet... még akkor sem, ha Carmen szerepének nagy részében... hát, hogy is mondjam... bizony be van lőve...

Az ölembe akart ülni, pedig álltam... (lásd az alábbi képen)

panaszkodik a Bogart által alakított Marlowe...  aki egyébként férfiasan tűri a nők rohamát, ugyanis a film összes jónője azonnal rákattan. Sok nő van egyébként ebben a filmben, és valahogy mindegyikük jó nő.A film történetének alapjául szolgáló könyvet egyébként az a Raymond Chandler írta, aki a Gyilkosság a Gyönyöröm könyvét is írta, az abban szereplő Philip Marlowe nevű magándetektív alakja itt is központi szereplő - igaz, más színész tolmácsolásában.

Raymond Chandler úgy emlékszik vissza, hogy Martha Vickers zseniális alakítása annyira háttérbe szorította Bacall-t, hogy Vickers jeleneteinek nagy részét végül beáldozták, azaz kivágták... Hát szomorú, mert a pár benne maradt jelenetben is szikrázik a levegő körülötte...

Mivel a posztomból valószínűleg kiderült, hogy ebben a bűnügyi filmben maga a bűnügy - legalábbis annak története - szinte mellékes, nem is bajlódnék azzal, hogy megpróbáljam akárcsak az alapszituációt vázolni. Zárásként még egy hölgyre szeretném felhívni a figyelmet a film sok szép színésznője közül: az alábbi képen is látható Sonia Darrin a poszt írásakor 95 éves. Innen üdvözlöm. Ő is tetszett... :)