Nagy-Britannia (Two Cities), 116 perc, ff., angol

Rendező: Carol Reed

Producer: Carol Reed, Phil C. Samuel

Van ezzel a filmmel kapcsolatban egy kérdésem, melyre sehol nem találom a választ. Minden valószínűség szerint a hiányos történelmi ismereteimnek köszönhető ez a tanácstalanság. A kérdés pedig a következő:

Hogy lehet az, hogy egy olyan film nyeri a BAFTA (British Academy of Film and Television Awards), azaz a legfontosabb brit filmes díjat, melynek főhősei az IRA - azaz a britellenes "Ír Köztársasági Hadsereg" nevű kvázi-terrorszervezet tagjai? Ezzel véletlenül sem állást foglalni szeretnék ebben a politikai ügyben, egyszerűen csak nem értem a dolgot. Odáig sikerült eljutnom, hogy 1969 valamiért fordulópont volt ennek a szervezetnek az életében. Volt a régi IRA, és '69 utántól van az új IRA. És a kettő nem  ugyanaz, mégis tanácstalanul állok a film Nagy-Britanniai népszerűsége előtt. Ráadásul még olyan információt is találtam, hogy a BBC2-n Karácsony környékén legalább egyszer adni szokták ezt a filmet. Na ez már végképp nem fér a fejembe. Azon túl, hogy a film második felében végig egy havazós éjszakában vagyunk, semmi olyat nem érzek, amitől kifejezetten karácsonyi hangulatom lenne...

Remélem, hogy kommentben valaki fényt derít nekem ezekre a kérdésekre...

Az IRA (bár egyszer sem mondják ki a nevet, egyértelmű, hogy erről a szervezetről van szó) egyik vezetője a börtönből való szökése és azt követő bujkálása után bankrablást szervez társaival, hogy a szervezetnek megfelelő anyagi forrást biztosítson ezzel.  Johnny McQueen-nek hívják ezt a vezetőt, és egy jó darabig azt hittem, hogy olasz bevándorlóról lehet szó, mert a magyar szinkronban a Johnny-t következetesen "dzsánni"-nak (azaz inkább az olasz Gianni hangzásának megfelelően ejtették) Őt egyébként az a James Mason játssza, aki ekkoriban már híres angol színész volt, de hamarosan Hollywoodban ível majd igazán fel a karrierje. 

Bár olvasok olyan elemzést, mely brit noir-nak sorolja be ezt a filmet, ha ez igaz, akkor az én filmesztétikai érzékemnek még van hová fejlődnie. Érzésem szerint ez a film sokkal közelebb van az olasz neorealista irányzathoz, mint a film noirhoz. Rengeteg kültéri jelenet van, mint a Róma, Nyílt város-ban. Ezek egy részét Belfastban forgatták, egy részét Londonban. 

Az említett bankrablást végrehajtja a kis csoport, sikerrel is járnak, ám a börtönhöz és az azt követő rejtőzködéshez szokott Johnny ügyetlenkedik a meneküléskor. Küzdelembe keveredik egy fegyveres őrrel. Johnny lelövi az őrt, de maga is megsérül, ráadásul társai menekülni kényszerülnek, és a balszerencse folytán autójukkal nem tudják fölszedni Johnny-t. 

A film az ezt követő éjszakát mutatja be, melyben látjuk a karján sérült Johnny vándorlását a városban, miközben zajlik ellene a hajtóvadászat. Társai is próbálnak nyomára akadni, a rendőrség is körbezárta a várost, és mindenkit ellenőriznek, hogy elkapják a gyilkos ellenállót. 

Az éjszaka folyamán Johnny több emberrel is kapcsolatba kerül. Van aki megpróbálja kihasználni a helyzetet, hogy a város legkeresettebb emberébe ütközött bele. Van, aki segíteni szeretne neki, de nem mer. Van aki lelkiismeretfurdalás nélkül szabadulni akar csak tőle. Állapota eközben egyre csak romlik. A sebláz következtében végül már szinte jártányi ereje sem marad...

Végül aggódó kedvese, Kathleen is keresésére indul...

Nagyon kreatívnak és bátornak érzem az operatőri munkát. A vágásért pedig Oscarra jelölték ezt a filmet akkor, amikor még nem csak Amerikai filmeket lehetett az alapkategóriákban jelölni. (Ma már csak a külföldi filmek kategóriájában nyerhet külföldi film).

Akár kiderül miért szeretik a britek ezt a filmet, akár nem... az az érzésem, hogy oda valónak kell ahhoz lenni, hogy az ember igazán értékelni tudja ezt a művet... 

USA (Fox), 104 perc, ff. angol

Rendező: Joseph L. Mankiewicz

Producer: Fred Kohlmar

Tudtam, hogy amerikai filmről van szó, mégis, eleinte többször is leállítottam, hogy ezt leellenőrizzem. Ugyanis annyira angol volt minden tekintetben, hogy azt hittem, valami elírásról van szó.

A gyönyörű főszereplő hölgyön (Gene Tierney) kívül ugyanis szinte mindenki vagy angol, vagy angol származású, de legalábbis nem amerikai. Vegyük például Rex Harrisont, akit lefogadok, hogy a legtöbben (engem is beleértve) a My Fair Lady Higgins professzoraként ismernek. Az ő Gregg kapitánya annyira színpadias, hogy  néha olyan érzésem volt, hogy egy Shakespeare drámából maradt ott. Ráadásul hajóskapitány módjára kissé csúnyán kellett beszélnie, ezért minden mondatba bele kellett tuszkolni a "blasted" szót, ami mondjuk "átkozott" vagy "istenverte" jelentéssel bír ilyen esetben... Nyilván valódi csúnya szavakat ekkoriban nem engedett volna meg a Hollywoodi filmes cenzúra.

A Gene Tierney által alakított Mrs Lucy Muir éppen megözvegyült, és elhagyja elhunyt férjének családját, akiknél addig élt. Érdekes módon a megboldogult házastársról az egész film alatt soha egyetlen szó sem esik, és tulajdonképpen semmi jelentősége nincs, mivel közös múltjuknak látszólag semmi érzelmi hatása nincsen a nőre Csak annyi látszik, hogy a volt férj hárpia nővérétől, és az anyóstól sürgősen menekülni akar...Fel is keres egy ingatlanügynököt. Mivel kevéske jövedelme van csak volt férje üzletrészéből, olcsó lakást kell találnia. Az ingatlanügynöknél talál is egy megfelelőnek tűnőt, ám az mindenáron megpróbálja lebeszélni róla. Mrs Muir azonban ragaszkodik, hogy legalább megtekinthesse ezt az olcsó, de barátságosnak tűnő tengerparti házat, melynek már a neve is csalogató: Gull cottage, azaz Sirály-lak a neve,  méghozzá egy Whitecliff-by-the-sea nevű helyen van, ami Fehér Szikla a Tenger Mellett nevet viselné, ha Magyarországon helyezkedne el (és lenne tengerünk)...

Nos, a lak valóban nagyon szép és barátságos, de mint kiderül, azért nem túl kelendő, mert egy korábban ott lakó hajóskapitány jár vissza kísérteni, aki nem veszi jó néven, ha más is beköltözik volt lakhelyére...

Ha a kísérteteknek (Rex Harrison) olyan jó dolguk van, mint ahogy ebben a filmben látjuk, akkor mostantól nem félek a haláltól. A szabályok szerint a kísértetet dönti el, hogy ki láthassa őt. Ha úgy is dönt, hogy valaki nem láthatja, attól még meg tudja érinteni, fel tudja lökni az illetőt. Bárkivel tud beszélgetni... szóval ezek szerint nem is olyan rossz dolog halottnak lenni...

Mrs Muir (akinek a neve keltául - vagyis gael-ül) tengert jelent, csak egy pillanatra ijed meg a kísértettől. Hamar összebarátkoznak, sőt a halott hajóskapitány lediktálja a hölgynek kalandos élettörténetét, hogy azt a hölgy egy könyvkiadóval kiadassa. Mellesleg - bár talán egyikük sem meri bevallani magnak - egymásba szeretnek... 

Hát igen, ez nem egy félelmetes kísértethistória, inkább amolyan romantikus.... ám van egy bökkenő: a könyvkiadónál, akinél Mrs Muir a könyvet kiadatja, a hölgy megismerkedik egy rámenős fickóval (George Sanders), akivel elkezd találkozgatni. És vele is egymásba szeretnek... Nekem egyébként Sanders volt a kedvenc szereplőm...

És itt kezd igazán izgalmas lenni a dolog... a szerelmes kísértet ugyanis féltékeny lesz... és itt tartom magam ahhoz a szokásomhoz, hogy igazán nagyokat nem szeretnék spoilerezni a posztokban, úgyhogy nem mesélem tovább a történetet.

Összességében helyenként kicsit lassan csordogált a film, nem értettem, hova akar majd kifutni ez a szerelmi háromszög, a végére viszont odatettek nekünk egy könnyfakasztó befejezést, ami félek, sokaknak túl mézes-mázos lesz, nekem viszont pont ez hozta föl a filmet abból a kategóriából, hogy "Nem értem, hogy került fel a listára" oda, hogy "Na, oké, rendben".

Ha egy motívumot szeretnék kiemelni a filmből, ami igazán emlékezetes volt számomra, az egy egészen mellékes szál, mégis nagyon hatásos volt: A film fele táján valaki felvési Mrs. Muir lányának nevét egy a tengerparton levert öles fa cövekre. Ahogy telik múlik az idő mindig visszatérünk ehhez a cövekhez, és remekül látszik, ahogy az idő erodálja a fát, míg végül az utolsó jelenetnél (vagy 30 év múlva), amikor Mrs Muir már öreg és halálos beteg, azt látjuk, hogy víz és az idő vasfoga által megrongált cölöpöt viszi el a víz...

USA (RKO), 97 perc, ff. angol

Rendező: Jaques Tourneur

Producer: Warren Duff

Ez esetben most azért választottam a német plakátot az egyébként sok remek változat közül, mert ezen van feltüntetve mindhárom - véleményem szerint - közel egyenrangú főszereplő neve. A poszt végére felteszem az összes fellelhető plakátot, ahol leginkább csak Mitchum (micsoda név!) és Greer neve található. Kirk Douglas ekkoriban még szinte ismeretlen volt, ezért nem csoda, hogy nem az ő nevével akarták eladni a filmet. Be kell vallanom, én még egyetlen Kirk Douglas filmet sem láttam, na de most majdnem leesett az állam, mert ahogy megjelent a "vásznon" és elkezdett beszélni... mintha Michael Douglas-t láttam volna. Nem viccelek: a hangja, a hanghordozása, a mimikája, a cinikus mosolya, mind olyan, hogy szinte össze lehet keverni mondjuk az Elemi Ösztönben játszó fiával... Vagy csak én érzem így?

Douglas egy Whit nevű pénzes gengsztert alakít, akit lelőtt gyönyörű barátnője, és lelépett 40.000 dollárjával. Ez nem szép dolog, ráadásul meggondolatlanság is, főleg attól, aki nem tud úgy célozni, hogy az illető bele is haljon... Ez a Whit megbízza a Robert Mitchum által alakított magánnyomozót, hogy kutassa fel ezt a Kathy nevű hölgyet...  A kissé baltaarcú, és megnyerően laza magánnyomozónk természetesen megtalálja a Mexikóba menekült hölgyet, de - mivel nincs beoltva ilyen kaliberű nők ellen - Kathy természetesen egy pillanat alatt magába csavarintja ezt a férfit is, hogy aztán együtt meneküljenek tovább a hölgy által korábban átlyuggatott gengszter elől. 

A Jane Greer által alakított femme fatale a film noir-ok egyik - szinte elmaradhatatlan - kelléke, mely ebben az esetben is remek feszültségforrást biztosít a történetnek. Sejtjük, hogy nem minden úgy van, ahogy azt a nagy ártatlan szemekkel néző hölgyemény előadja, csak az a baj, hogy abban nem lehetünk biztosak, hogy a sztorijának pontosan melyik része hibádzik... azt hiszem nem járok messze az igazságtól, ha kijelentem, hogy a Kathie-féle nő testesíti meg az egyik legveszélyesebb embertípust akivel küzdelmes életünk során találkozhatunk...

Jane Greer femme fatale-ja mellé még két másik szép hölgyet is kapunk a  kisebb szerepekre, de egyébként általánosságban ki lehet mondani, hogy a mellékszerepekben is kifejezetten jó alakításokat látunk. Itt van például Paul Valentine, aki a gengszterfőnök Whit-nek a jobbkezét alakítja, és letörölhetetlen vigyorával olyan tenyérbemászó, hogy olyanabb már nem is lehetne.

Hogy ne nagyon hiányozzon egyetlen tipikus noir stílusjegy sem, a történet nagy része a főszereplő narrációjával kísért visszaemlékezésben kerül elmesélésre. Mitchum magánnyomozójának új életet kezdeni próbáló karaktere mesél új - szőke, és romlatlan - szerelmének. A múlt azonban utoléri a férfit, és válaszút elé kerül, amit a végletekig fokozva szinte a két nő közötti választásként lehet értelmezni. Érdekes, furcsa megoldást ad a film erre a helyzetre. És véleményem szerint szándékoltan kétértelmű lezárást kap a film.

Én például egészen máshogy értelmezem az utolsó mozzanatot, amikor - és ezt csak az fogja érteni, aki látta a filmet - a néma fiú bólogat. Hazudott-e vagy sem? (Kommentben nyugodtan vitázzunk róla) Biztosan nem tudhatjuk, csak sejtésünk lehet, mint ahogy femme fatale-unk motivációiról is csak találgathatunk. Mert ő az a típus - és férfitársaim nagy része már biztos találkozott ezzel a nőtípussal - aki mondhat bármit, neki már semmit nem tudunk elhinni... és mégis hinni szeretnénk neki...

A két férfi főszereplő szinte mindenben különbözött egymástól. A forgatás elején állítólag érezhető feszültség volt közöttük, aztán menet közben ez valahogy rendeződött. Mitchum volt a nagyon laza, Jane Greer-el még azt is elhitette magáról, hogy azért ilyen laza, mert ő egyáltalán nem foglalkozik a szerepével, jelenet előtt felmondatja magának a szöveget valamelyik gyakornokkal, és ebből a felkészületlenségből hozza ezt a Mitchum-os laza jófejséget... Idővel azért kiderült, hogy ez csak duma volt... Emellett Greer úgy emlékezett vissza, hogy Mitchum kifejezetten törődő, figyelmes volt mindenkivel... elképzelhető persze, hogy főleg Greer-rel...

Kirk Douglas ennek pont az ellenkezője volt. Harsányan adta elő a szerepét, kemény volt és durva. Ha meg kellett szorongatnia Greer karját...

akkor garantáltak voltak utána a kék-zöld foltok... Ha pofont kellett adnia, akkor attól biztos, hogy bedagadt a lány arca. 

A rendező Jacques Tourneur eddig B-filmes címekkel szerepelt a listán (Egy Zombit Gondoztam és Macskaemberek), de ezúttal lehetőséget kapott , hogy egy komoly komolyabb költségvetésű filmben is megvillantsa tehetségét, és azt kell mondani, hogy nem okozott csalódást!

És a végére az ígért plakátok:

USA (United Artists), 124 perc, ff., angol

Rendező: Charles Chaplin

Producer: Charles Chaplin

Ha nem lenne öles betűkkel felírva az író-rendező-főszereplő-mindenes neve a plakátra, akkor lefogadom, hogy a legtöbb ember nem ismerné fel Chaplin arcát a megszokott fura bajusz és fekete cilinder nélkül. A biztonság kedvéért a plakát tervezője elhelyezte a háttérben az ikonikus Chaplin-figura kontúrját is, ennek azonban kicsit átverés-szaga van, mivel ez volt az első Chaplin-film melyben még csak hasonló figura sem szerepelt.

Érdekes belegondolni egyébként, hogy Chaplin milyen jól megélt vagy 20 éven át egyetlen igen jól kitalált figurájával. És kicsit fájó belegondolni, hogy amikor ez a figura már nem tudott megélni (mert hangosfilmben már nem működött), akkor Chaplin többé nem tudott igazán népszerű filmet csinálni, gyakorlatilag mindegyik megbukott.

Érdekes módon nekem ez a film jobban tetszett, mint a burleszk-jellegű korábbi filmjei, pedig azok sem voltak rosszak. Nagy bánatom egyébként, hogy A Diktátor című filmje nem került föl az 1001-es listára, mint ahogy a Verdoux után készült filmjei közül egy sem.

Orson Welles ötlete volt, hogy a francia Desiré Landru élete alapján forgasson egy filmet, akit 1922-ben végeztek ki Franciaországban guillotine által. Az illető azzal vált hírhedté, hogy újsághirdetések segítségével jómódú özvegyekkel kötött szorosabb ismeretséget, akiket megölt, feldarabolt, elégetett, és így megszerezte vagyonukat. Legalább 10 nőt ölt meg ily módon. Orson Welles filmjének főszerepére Chaplint szemelte ki, akinek annyira megtetszett a téma, hogy inkább 5000 dollárért megvette az ötletet Welles-től, hogy maga csinálhassa azt meg.

Nagy bajban lennék, ha műfaji besorolást kellene találnom a filmhez. Talán a vígjátékhoz áll legközelebb, bár a keserű befejezés miatt csak félve merném ezt kimondani. Chaplin messze távolodott a korai burleszkjeitől, annak jellegzetes elemei - bár mutatóban még egyszer-egyszer fellelhetőek - már egyáltalán nem jellemzik a filmet. Kellemes, nem túl harsány humora szórakoztató, lelkiismeretfurdalás nélkül engedi nevetni az embert olyan dolgokon, amin tudjuk, hogy nem szabadna (nők meggyilkolása) - mindezt persze úgy teszi lehetővé, hogy a sikeres bűncselekményekből mi nézők semmit nem látunk, mi már csak a viccesre sikeredő peches fázisnak vagyunk tanúi. 

A vidám jelenetek mellett vannak komorabb pillanatok is. Például amikor kiderül, hogy mi kényszerítette hősünket arra, hogy a pénzszerzésnek eme igen elítélhető formáját válassza. És ha nem működik megfelelően az erkölcsi ítélőképességünk, akkor könnyen fennáll a veszély, hogy fel is mentettük a bűnöst, hiszen "akaratán kívül" került ebbe a nehéz helyzetbe, és tulajdonképpen nem is maga miatt csinálja az egészet...

A prűd amerikaiak nem nagyon tudtak mit kezdeni azzal, hogy Chaplin "gyilkosságok komédiája"-ként készítette el a filmet: irtózatos nagy bukás lett belőle. Európában valamivel jobban ment a film, főleg Franciaországban volt nagy iránta az érdeklődés, ahol az ötletadó sorozatgyilkos sztorija is ismert volt.

"Egy gyilkosság miatt gonosztevő lesz belőled

Millió gyilkossággal hőssé válsz"...

védekezik a gyilkos.. és ha felmentést természetesen nem adhatunk, azért ez a mondat legalábbis elgondolkoztatja az embert... valóban... háborúban milliókat megölni hőssé tehet (főleg, ha a nyertes oldalon áll az ember), az senkit nem érdekel, hogy esetleg a túloldalon is ártatlan emberek - esetlen nem is katonák / lásd Hirosima - állnak... Nehéz kérdések ezek... talán válaszok sincsenek rájuk...

Lehet, hogy a film hibája az volt, hogy nem volt sikeres a vígjáték ötvözése a moralizálással... holott szerintem tényleg jó kis film ez...

Chaplin már soha nem tudta régi sikereit még csak megközelíteni sem... ekkoriban pedig az antikommunista bizottság is rászállt... és 1952-ben sikerült elérni, hogy egy Londoni útja után már ne engedjék vissza az USA-ba. Chaplin ezután Svájcban telepedett le. 

Húsz évvel később kapott csak elégtételt, amikor a megváltozott hangulatú USA-ban életműdíjat kapott a Filmakadémiától, amit hosszú vonakodás után elfogadott és személyesen átvett. Hosszú idő után először tért vissza régi nagy sikerei helyszínére. Érdemes megtekinteni a különleges pillanatokat, talán tényleg méltó elégtétel volt ez Chaplin számára:

USA (Columbia), 106 perc, ff. angol

Rendező: Charles Vidor

Producer: Virginia Van Upp

Bár a film valódi főszereplője Glenn Ford, a film több plakátján is Rita Hayworth-öt tolták az előtérbe... mit előtérbe... senki mást nem mutatnak rajta kívül. Jó oka van ennek, hiszen Rita Hayworth kisugárzása szinte radioaktív. Állítólag Bogart azért nem vállalta el ennek a noirnak a férfi főszerepét, mert attól tartott, hogy mindenki csak Hayworth-öt bámulná a vásznon. Látva, hogy Ford-ot simán lehagyták a plakátról, lehet, hogy ennek a félelemnek volt is valós alapja...

Egyébként Ford egyáltalán nem rossz. Korábban egy filmjét sem láttam, és az első néhány percében valahogy esetlennek, másodosztálybelinek tűnt. És bár sehol sem éreztem rajta mondjuk Bogart-hoz hasonlítható karizmát (na jó... azért ez erős elvárás lenne) végül azért egyáltalán nem volt rossz.

Még mielőtt rátérnék a filmre magára... vessünk egy pillantást Rita Hayworth-re... Nem ugrik be róla valami/valaki? Nekem szinte az első megjelenésekor bevillant egy másik hölgy egy jóval későbbi filmből:

Hát igen... A karakter megrajzolójának saját bevallása szerint nagyrészben Hayworth inspirálta Jessica Rabbit karakterét.

Hayworth tényleg elragadó, de egyvalami mégis hiányzott belőle: hiába fizette be a stúdió egy énektanárhoz, nem sikerült elfogadható szintre hozni az énektudását. Ezért hiába énekel el látszólag két dalt is remekül a filmben, valójában nem őt halljuk. A korabeli közönség ezt vagy észre sem vette, vagy szívesen megbocsájtotta neki, hiszen olyan sztriptízt mutatott be hosszú kesztyűjének levételével, ami felért bármely másik színésznő teljes levetkőzésével. 

Argentínában zajlik a történet nagy része, méghozzá egy illegális kaszinóban. A Ford által alakított Johnny Farrell csaló szerencsejátékosként keresi kenyerét, míg egy szép napon egy véletlen folytán összebarátkozik az említett kaszinó tulajdonosával, aki látva több területen is csillogó tehetségét felveszi a kaszinó vezetőjének. hm...

A film forgatókönyvét állítólag a forgatással párhuzamosan írták, azaz a film elején még senki nem tudta, hogy hova fog kifutni a dolog. Ennek - őszintén szólva - több helyen láttam is a nyomát. Helyenként bizony vannak olyan erőltetett fordulatok, amik feltehetőleg erre az előre átgondolatlanságra vezethetőek vissza. Nagyrészt azonban megbocsájthatóak ezek, kivéve a film végét, ami számomra fájdalmasan összecsapottnak és erőltetettnek tűnik. Kb annyira, mint a Lost lezárása, ahol annyira összekuszálták a szálakat, és olyan magasra helyezték a várakozásokat, hogy abból nem lehetett már jól kijönni. Itt is úgy zárták le a filmet, hogy az kimondottan csalódást okozott.

Ennek a noirnak az esetében a laza bűnügyi szállal szemben sokkalnagyobb jelentősége van a femme fatale karakter kibontása. Na ebben Hayworth-re nyugodtan lehetett támaszkodni. Ha valamit, akkor ezt tökéletesen hozta. Szép kis szerelmi háromszöget látunk kibontakozni mindjárt a film kezdetén, és gyakorlatilag ez lesz a mozgatórugója a film összes cselekményének.

"Egyszer hű voltam valakihez,

és látja mi lett a dologból..." - mondja Gilda (Hayworth)

Hayworth femme fatale-ja érzésem szerint a legártatlanabb szemekkel nézne, ha férje egy másik férfival kapná rajta az ágyban, és a legőszintébb csodálkozással vegyítve hazudná, hogy a sötétben azt hitte ő az... Miközben ő maga legszívesebben talán megölné szerelmét mintsem azt mással lássa...

Hayworth egyébként Orson Welles felesége volt ekkoriban, és, hogy talán a femme fatale karakter a való életben sem állt tőle teljesen távol, amit az is igazolhat, hogy ennek a filmnek a forgatása alatt állítólag Glenn Forddal (is) megcsalta Welles-t, akivel pár éven belül el is váltak. Pletykálják, hogy a rendező, aki a stúdió kérésére próbálta kiküszöbölni a botrányos fejleményeket, bepoloskázta a sztárok öltözőit, hogy nyomon tudja követni a z esetleges nemkívánatos légyottokat.

Mivel a nézők imádták ezt a filmet, Hayworth és ügynöke sikeresen felsrófolta a színésznő bérezését az amúgy a kisebb stúdiók közé tartozó Columbiánál. Ettől kezdve ugyanis olyan szerződéseket kapott, melyek szerint részesedést kapott a filmes bevételek után. Ami egyáltalán nem volt megszokott ekkoriban. (És most is csak a legnagyobb sztárok tudják ezt kikövetelni maguknak)

És - mint az alábbi hirdetés mutatja - a film bevételei már akkoriban sem kizárólag a mozipénztárakban gyűltek. Az alábbi hirdetés jól illusztrálja, hogy a film kapcsán Hayworth-el milyen jól lehetett például Max Factor rúzsokat reklámozni.

A végére egy kis különlegesség. Van egy mellékszereplő, akinek az ízesen magyaros angolja már mérföldekről árasztja a magyar származást: Steven Geray, azaz Gyergyay István játssza azt az inast, aki akkor is simán leparasztozza Johnny karakterét, amikor az hatalmának csúcsára ér.

Kellemes meglepetés volt ez a film. A hangulat működött egészen a végéig, amit csak az a nagyon fülénél előrángatott befejezés tudott elrontani. 

A posztban igyekeztem kerülni a súlyosabb szpoilereket, a kommentekben azonban bárki bármit írjon, ennek megfelelően aki mostanában tervezi megnézni a filmet az javaslatom szerint csak utána kommenteljen!

USA ( RKO), 130 perc, ff., angol

Rendező: Frank Capra

Producer: Frank Capra

"Ha csengőszót hallasz, egy angyal megkapta a szárnyait." - ilyen, és ehhez hasonlóan megható, a negédesség határát súroló momentumokkal bőségesen rendelkező filmről van szó, mely Amerikában a karácsonyi tévénézés egyik elmaradhatatlan tartozékává vált. 

Ennek egyik oka, hogy - bár a film több mint fele egy hosszú, több évtizedet felölelő visszatekintés, - a tulajdonképpeni jelenidő Karácsony estére esik, méghozzá egy gyönyörűen hófehér Karácsony estére.

Népszerűségének (főleg az USA-ban) prózai oka van, bár itt jegyzem meg, hogy bemutatásakor nagyon nem volt sikeres ez a film. Bár öt Oscar díjra jelölték, egyet sem nyert el. De ami ennél rosszabb: a közönség sem igazán szerette. Az egyik - a poszt írásakor is élő - gyerekszereplő is úgy emlékszik vissza, hogy nagyon csalódottak voltak mindannyian. Valamikor több, mint húsz évvel később a filmjogok - valamilyen technikai hiba folytán - közkinccsé váltak, azaz bárki ingyen vetíthette. Így a tévék - kihasználva ezt a lehetőséget - Karácsonyonként elkezdték sugározni ezt a filmet. A hetvenes évek közönsége már nagyon szerette, és az említett furcsa jogi szabályozás miatt az ünnepek környékén, ha az ember kapcsolgatott, jó eséllyel talált olyan csatornát, mely éppen ezt a filmet vetítette. Lassan a legközkedveltebb karácsonyi filmmé vált az USA-ban. (A mai napig is a legtöbb amerikai karácsonyi filmes rangsor első helyén áll)

Valamikor a 80-as években (azaz még gyerekkoromban) futott egy James Stewart sorozat a tévében, és ennek során ezt a filmet is vetítették. Maradandó emlékeket hagyott bennem, nagyon erős hatással volt rám. Aztán az évek során kiestek a részletek, arra emlékeztem csak, hogy a főszereplő (James Stewart) Karácsony este valamilyen okból a halál közelébe kerül, és egy angyal közreműködésével áttekinti az életét, majd valami megható befejezéssel zárul a történet. Érdekes módon meg voltam győződve, hogy az Élet Csodaszép tulajdonképpen a Christmas Carol  (Karácsonyi Ének) egyik feldolgozása. Pedig nem: a rendező Frank Capra (lásd az alábbi forgatási képeken kissé kopaszodó sötét hajjal) írta a forgatókönyvet néhány forgatókönyvíró segítségével, míg a Christmas Carol az angol Charles Dickens regénye, melyet egyébként többször is megfilmesítettek.

A Jimmy Stewart által játszott George Bailey egy becsületes bankár, aki az említett szent ünnep estéjén olyan bajba kerül, amiből nem lát más kiutat, csak az öngyilkosságot. Az égieknek azonban más terveik vannak vele. Ezért leküldenek egy MOA-t (másodosztályú angyalt), hogy segítsen emberünkön. Ezt az angyalt pedig Clarence-nek hívják, aki 293 éves lesz a következő Májusban, és szegény nagyon vágyik arra, hogy szárnyakat kapjon végre. Ehhez persze meg kell dolgoznia, de Bailey megmentése pont megfelelő alkalom erre.És itt jön a film leghatásosabb része, amikor az életét eldobni vágyó Bailey-től, aki bánja, hogy egyáltalán megszületett, Clarence valóban elveszi az életét, de csak azért, hogy megmutassa, hogy mi lenne, ha tényleg nem született volna meg. És végigvezeti életének ismert helyein, ahol senki nem ismeri őt, mivel ebben az alternatív valóságban ő meg sem született. Kicsit a Vissza a Jövőben-re emlékeztetett ez a jelenetsor, bizonyos dolgok egészen máshogyan alakultak a Bailey nélküli valóságban. És ezzel sikerül rádöbbentenie az elkeseredett embert, hogy pillanatnyi balszerencsétlensége ellenére milyen fontos szerepe van mások életében. 

- De hol vannak a házak?

- Nem voltál itt, hogy felépítsd őket... 

A poszt elején említett csengőszó egyébként többször is megszólal a filmben, és mi már bölcsen tudjuk, hogy ez minden esetben azt jelenti, hogy egy angyal megkapta a szárnyát.  

Igazán szívmelengető filmecskéről van szó, egy igazi felnőtteknek szóló mese ez, tökéletes választás lehet egy Karácsony esti filmnézéshez.