Magyarország (Hunnia), 122 perc, ff., magyar

Rendező: Fábri Zoltán

Három remek filmes és számos hatalmas színművész közös munkájának köszönhető ez a remek film. 

Először is a film rendezőjét említem - Fábri Zoltánt - aki a Hannibál Tanár úrral és a Körhintával amúgy is magasra rakta a lécet, amit ezúttal is sikerült megugrania, és ez később is sokszor sikerült neki. 

Rögtön utána említem a film forgatókönyvíróját, Bacsó Pétert, akinek később rendezőként talán vitathatatlanul legismertebb filmje az A Tanú volt, amit tíz évig be sem mertek mutatni, mivel a Rákosi diktatúra kegyetlen karikatúráját mutatta be.

És nem szabad kihagyni a film operatőrét - Szécsényi Ferencet - sem, akinek csodás képei hozzájárulnak ahhoz, hogy a két órát is meghaladó hosszúságú film szinte végig odaszögezze a nézőt a képernyőre. Szécsényi annyira megszállottan a tökéletesre törekedett, hogy elmesélése szerint egyszer abból fakadt konfliktusa a rendezővel, hogy a barakkban egy gyertyafény kioltásának technikai megvalósításával túl sok időt töltött. Mert ugye, ha kialszik a barakkot egyedüliként megvilágító gyertya, akkor sötét lesz. De nyilván annyira nem lehet sötét, hogy a kamera ne lásson semmit, hiszen a néző sötétben is látni akar. Ez egy olyan technikai megoldást igényelt, aminek kidolgozására több idő kellett, mint amennyit a rendező erre szánt, de Szécsényi nem volt hajlandó alább adni, kikényszerítette a rendezőből az ehhez szükséges türelmet.

1944 tavaszán, Ukrajnában vagyunk. "Musz"-os század...

Musz: azaz munkaszolgálat - a náci megszállás alatt zsidókat, kommunistákat, és úgy általában azokat, akiket büntetni vagy megalázni szándékozott a regnáló hatalom, - ha nem koncentrációs táborba küldtek, akkor - ilyen büntető századba soroztak, mely minden esetben fegyvertelen alakulatként szolgált, általában veszélyes és kemény feladatokat végeztek, például aknát kerestek, vagy mondjuk a fronton építkeztek. A mu.sz. rövidítés miatt találtam olyan korabeli szöveget is, ahol "muszájkatonaként" hivatkoztak rájuk. Fegyveres katonák felügyelték őket.

Nos, ebben az ukrajnai fronton szolgáló "musz"-os században szolgál Ónodi II. (Sinkovits Imre) a sokszoros válogatott focista. (beceneve DIÓ - Ónodi jó!) Valami buta fegyelmi vétség miatt került a századba. Nemcsak, hogy nem zsidó, még csak nem is kommunista... egyszerűen megvert valakit, akit nem szabadott volna... 

Hitler születésnapjára készülve a németek ki szeretnének állni saját katona-válogatottjukkal a magyar muszosok válogatottja ellen. Ónodi II.-t bízzák meg, hogy rántson össze egy 11 főből álló válogatottat. (Akkoriban még nem volt focimeccsen csere, a csapat így 11 fő és kész) 

Annyi volt a kérés, hogy "lehetőleg azért zsidó ne kerüljön a csapatba..." ... mert hát azért mégiscsak náci németek ellen kell játszani... ne legyen nekik kellemetlen...

Ónodi II persze magasról tesz erre a kérésre. A magát remek focistának mondó Steinert (Garas Dezső) úgy is veszi be a csapatba, hogy az láthatóan életében nem rúgott még labdába.

"Te, nagyon akarsz élni, te Steiner!" - mondja a képen látható szadista őrmester (Szendrő József) Steinernek... hát persze, hogy élni akar... az ember normális és talán egyik legerősebb ösztöne az élni akarás. Garas zseniálisan alakítja a csetlő-botló kisembert, aki mindent, de tényleg mindent megtenne, csak, hogy életben maradjon.

A leginkább bicskanyitogatók azok a momentumok, amikor az őrmesterek csak úgy, a maguk szórakozására okoznak a muszosok számára szenvedést. Például amikor az otthonról érkezett leveleket osztogatja az őrmester. Kezében egy kupac otthoni levél, ami láthatóan az életet, a külvilággal való utolsó összekötő szálat jelenti a századnak. Két levél kiosztása után az őrmester elindul... a felsorakozott század csak megsemmisülten néz...hát a többiek nem kapják meg a leveleket? Van még ott levél! - szól valaki minden bátorságát összegyűjtve... Az őrmester megáll, majd odahívja szegény Pogányt (Márkus László), utasítja, hogy szedje össze a lehullott faleveleket, és ossza ki azokat a többieknek... levél - levél... mindenki kapott levelet... Ez bizony az embertelenség magasiskolája...

Végül összeáll a 11 fős futballcsapat. Persze nagy versengés előzte meg a válogatást, hiszen a csapat a meccs előtti időszakban extra ellátmányt (magyarul ételt) kap, és dolgozniuk sem kell. 

A csapat azonban az egyik edzés előtt szökést kísérel meg. Menekülés közben hamar elfogják őket. Nem csinálnak titkot belőle az elöljárók, hogy a meccs után halálbüntetés vár rájuk, de ha becsületesen küzdenek, akkor esetleg megkegyelmeznek nekik.

Groteszk tragédia ez az egész. A vége kicsit kiszámítható, kicsit összecsapott volt... talán erre a filmre is igaz, hogy nem a cél a fontos, hanem az út, ahogy megérkezünk oda. Az én fiatalkorom nagy színészeinek parádés felvonulása látható ebben a filmben. Anélkül, hogy mindenkit megemlítenék, csak egy nagyon rövid lista: Sinkovits Imre, Garas Dezső, Szendrő József, Benkő Gyula, Görbe János, Márkus László, Koltai János, Gera Zoltán... 

Elképesztő nevek! Márkus László is gyakorlatilag már életében legenda volt. Koltai János játékának mélysége viszont igencsak meglepett. Bevallom, őt csak a Szomszédok sorozat Gábor Gáboraként ismertem, ahol stílusa szórakoztató volt ugyan, de nagyon nem számítottam rá, hogy ilyen komoly szerepben is ennyire erős. (Ő az egyetlen a fenti listáról, aki a poszt írásának idejében is él, mintha nem fogna rajta az idő)

Ez a focimeccs rab és rabtartók között annyira szürreális, hogy valószínűleg senki nem gondolná, hogy ilyen a valóságban is történt. Nem csak az ukrán fronton, de állítólag még Auschwitzban is.

Remek film!

USA (Mirisch, Seven Atrs) 151 perc, Technicolor, angol

Rendező: Jerome Robbins (táncos jelenetek), Robert Wise

Producer: Robert Wise

1957 szeptember 26-án mutatták be a Broadway-n ezt a musicalt, és 732 előadás erejéig műsoron is maradt. Ez egyébként nem olyan elképesztően nagy teljesítmény, de azért nem is hangzik rosszul. A Broadway színházaiban - ellentétben a nálunk megszokottal - általában egy adott színház folyamatosan, minden nap (akár többször is) ugyanazt a musicalt játssza. A Broadway rekordot az Operaház Fantomja tartja több, mint tizenháromezer előadással, és ezen a ranglistán a West Side Story bele sem fér az első százba.

Jerome Robbins tánc-koreográfus, rendező még 1947-ben környékezte meg Leonard Bernsteint (karmester, zongorista, zeneszerző), hogy készítsenek egy Rómeó és Júlia jellegű, de a jelenben játszódó musicalt. Első körben ír katolikus banda állt szemben zsidó fiatalok csoportjával. East Side Story volt ekkor még a tervezett cím. Közben Bernstein nem is igazán musicalben, inkább komolyabb, opera szerű megvalósításban kezdett el gondolkozni. A végeredményt illető elképzelések különbsége végül oda vezetett, hogy ideiglenesen dobták a projectet.

Az ötvenes évek második felében aztán újra egymásra találtak a Bernsteinék. Ekkor már fehérek és puerto ricoiak ellentéte felé mozdult a történet, és a cím is áttevődött a Central Park túloldalára: East Side helyett West Side Story lett.

Amikor Rómeó és Júlia jellegű történetről írtam, akkor kicsit finom voltam. A történet gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a Shakespeare-féle sztorival. Szinte minden szereplő megfeleltethető valakinek a színház number one-jának tekintett angol drámából. Néhány nem túl jelentős különbség van csak a történetben. 

A film 11 Oscar jelölésből 10-et meg is nyert, úgyhogy mindenképpen népszerű volt a maga idejében. Ezt a népszerűséget - úgy érzem - mostanra részben elveszítette. Na de majd Spielberg rendezése visszahozza. 2021-re várható a remake bemutatója. Nagyon kíváncsian várom, hogy Spielberg mit hoz ki belőle. Ami ebben az 1961-es változatban nem tetszett, az mind könnyen kiküszöbölhető lenne... mert maga a zene például baromi jó! A tánc sem rossz. Mi bajom van vele akkor?

Hát van bajom vele rendesen...

Például a szereplők kiválasztása. Az egyik legízléstelenebb dolognak tartom amikor "cipőpasztával" próbálnak feketét vagy latin-amerikait létrehozni fehérekből. Mintha Hollywoodnak nem lenne elég fekete vagy latino színésze...

Ha a Bernardo-t játszó George Chakiris-t (amerikai születésű, de neve alapján görög származású) nézem, akkor minden pillanatban akaratlanul is csak az jár az agyamban, hogy miért járkál cipőkrémes arccal ez a puerto rico-i srác az utcán? A srácnak pedig elég karakteres arca van ahhoz, hogy elhiggyem neki, hogy puerto ricoi... kár volt ez az erőltetett arckrémezés...

De amin végképp nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak: Rita Moreno, aki Anitát, az egyik puero ricoi hölgyet játssza szintén bekenték az arcát, holott ő maga született puerto ricoi !!!  (ezek szerint nem elég puerto ricoinak lenni, annak is kell látszani - hehe)

Ha már Puerto Riconál tartunk... ezt a spanyol gyarmatot az USA az 1897-es amerikai-spanyol háború megnyerése után nyúlta le Spanyolországtól. Azóta saját akaratból társult állama az USÁ-nak. Viszont nem tartozik az USA zászlajának 50 csillagát adó tagállamai közé. Bár 2012-ben Puerto Rico népszavazással kinyilvánította, hogy ők is tagállamokká szeretnének válni, a nagyhatalom nem különösebben volt nyitott a változtatásra, jó nekik úgy, ahogy van...

A főszereplők kiválasztásától sem vagyok túlzottan elájulva. A Júliát... akarom mondani Maria-t játszó Natalie Wood, tipikus amerikai lány. Nem éreztem benne azt a latinos tüzet, amit egy sztereotip puerto ricoitól elvártam volna. Nem hiszem el, hogy Hollywoodban nem lehetett találni egy épkézláb latin csajszit...

Maria szerepével kapcsolatban egyébként Audrey Hepburn neve is felmerült (akit amúgy imádok, de őt sem érzem tipikus latin csajnak) aki azért esett ki végül, mert terhes lett.

Natalie Wood tudott énekelni, fel is énekelte az összes filmbeli dalát. Első körben az volt a terv, hogy bizonyos helyeken, ahova nem ért el a hangterjedelme, egy megfelelő énekes (Betty Wand) fogja kiénekelni a nehezebb hangokat. Végül aztán az összes dalát teljes egészében kicserélték. 

Érdekességképpen megjegyzem, hogy Betty Wand hangját Rita Monero néhány dalában is felhasználták a húzósabb részeken, így az a vicces helyzet áll elő, hogy két színésznő is helyenként ugyanannak a harmadik személynek a hangján énekel.

A Rómeónak megfeleltethető Tony szerepét alakító Richard Beymerrel sem vagyok különösebben elégedett. Ő természetesen tökéletes választás külseje alapján a fehér amerikai srác szerepére... csak éppen személyisége valahogy teljesen érdektelenné teszi...

Erre a szerepre is volt másik jelölt.. nem is akárki: Elvis Presley. De menedzsere, az "ezredes" nem hagyta jóvá a szereplést. Állítólag kevesellte hogy csak a dalok felében énekelt volna Elvis.

A filmet részben ugyanaz a rendező rendezte (Jerome Robbins), aki a színházi 1957-es bemutató egyik megalkotója volt. (Ez az egyetlen mozifilm, amit életében rendezett) Társrendezőként mellé került Robert Wise, hogy azért legyen valaki, aki járt már filmforgatás közelében.

A helyszín végig Manhattan, New York város központja. Ezúttal azonban nem a csillogó, felhőkarcolós részt láthatjuk, mint mondjuk a Breakfast at Tiffany's-ban, hanem a lerobbant, csupasz téglafalakkal és kerítéssel szegélyezett tereket látjuk, New York sötétebb arcát.

Ez is New York persze, sőt ez nagyon is New York! A bevezető jelenet valódi helyszínen forgott, ám azután a film további részében remekül felépített stúdió díszleteket látunk. Olyan szépen lettek ezek a díszletek felépítve, hogy utána kellett néznem, hogy voltaképpen mi hol forgott.

A film legnagyobb erősségei talán vitathatatlanul a zenéje és a táncok koreográfiája. Legismertebb dala talán az I like to be in America

USA (Fox), 134 perc, ff., angol

Rendező: Robert Rossen

Producer: Robert Rossen

Kifejezetten kedvelem az olyan filmeket, melyek valamilyen szubkultúrába vezetnek be, olyanba, amiben amúgy a való életben nagy eséllyel soha nem merülnék el. Akkor vannak igazán jól megcsinálva ezek a filmek, ha a lehető legautentikusabb minden.

Ilyen volt például a Pókerarcok (1998). Annak az autentikusságát azért tudom igazolni, mivel abban a miliőben volt szerencsém elmerülni egy rövid időre, és bátran lehet mondani arról a filmről, hogy elég pontosan elkapta azt az atmoszférát, ami ezt a pókeres világot jellemzi. Egyetlen jelentős különbség, hogy a film Amerikájában a játék teljesen illegális kártyaklubokban zajlott, míg itthon legális - az arra engedélyt szerző - termekben.

Ebben a filmben a hatvanas évek biliárd termeinek világában merülhetünk el. Azt nem mondhatom, hogy soha életemben nem biliárdoztam, de a szenvedélynek olyan fokára nem jutottam, mint ami a filmben látható, hogy mondjuk pénzben, fogadás miatt - gyakorlatilag megélhetésből - játsszak. 

A filmbeli "svindler", azaz csaló pedig pont ezt teszi. Egyébként itt jegyzem meg, hogy kicsit értetlenkedve néztem, hogy miért tekintik csalónak azt aki a teremben eljátssza, hogy nem egy nagy ász, majd amikor kihívják pénzes játékra, akkor kiderül, hogy az ország egyik legjobbja. Ez persze nem egy "korrekt eljárás", de ezért eltörni valakinek mindkét hüvelykujját kicsit erősnek érzem...

Márpedig szegény Fast Eddie-vel (Paul Newman) ez is megtörténik egyszer.

Mert hát a hatvanas évek biliárdtermeinek (véletlenül sem írok biliárd-szalont) világa ilyen sötéten füstös... kicsit az bűnöző alvilág szagával átitatott...  Még véletlenül sincsenek rajta ablakok, legalábbis olyanok nem, amiken ki is lehet látni. (az alábbi lobby-cardok kézzel színezett, a film maga fekete-fehér)

A helyszínek nagy része annyira autentikus, hogy a legtöbb jelenetet nem Hollywoodban vették fel, hanem átköltöztek New Yorkba. Valamelyik biliárdos jelenetet például az akkoriban híres Ames Pool Hallban vettek fel. (lásd az alábbi képen)

Ahhoz, hogy a megfelelő hangulatot átéljük, nagyon jó segítséget nyújt a film során rengetegszer felcsendülő jazz-zene. Majdnem biztos, hogy ez szólt akkoriban is ezekben a termekben a rádióból vagy lemezjátszóról.

Paul Newmanről nem tudtam - vagy csak elfelejtettem - hogy maga is a New York-i Actors Studios-ban tanulta a színészmesterséget. Ez persze önmagában még nem garancia arra, hogy valaki tényleg jó színész, de arra mindenképpen utal, hogy a színészetről mindenképpen többet gondol, mint, hogy kihasználva a jó alkati adottságokat és a nőket igéző kék szemeit, tudja, mikor kell megnyerően belemosolyogni a kamerába.

Paul Newman így is megbolondította a nőket, de ebből a filmből is azonnal kiderül, hogy - nem mellesleg - remek színész. Hálás dolog egy részeget előadni - már ha megvan a színésznek a kellő tehetsége - de Newmanről mindenképpen elmondható hogy zseniális részeg.

A filmben ott van még George C. Scott (Paul Newman balján ül), aki az Egy Gyilkosság Anatómiájában is káprázatos volt mint ügyész. Itt is az. Olyan szponzort játszik, aki a megélhetési biliárdozók mögött áll pénzzel, jutalékot leszedve finanszírozza azok játékát, fogadásait.

Barátsága, - pontosabban szólva lojalitása - addig tart, amig nyerő vagy. Ha vesztesz, nincs szüksége rád.Fast Eddie mellett csak egyetlen hozzá hasonlítható színvonalú játékos van, aki feleheti vele a versenyt: Minnesota Fats (Jackie Gleason). Ellentétben Newmannel, (aki a film előtt állítólag soha nem biliárdozott, és a forgatás előtt berakatott egy biliárd asztalt a nappalijába, hogy állandóan gyakorolhasson) Gleason kimondottan jó játékos volt, talán ezért is választották erre a szerepre. 

Hírlik, hogy a forgatás alatt egyszer fogadásból játszott egy partit Newman ellen, aki feltehetőleg annyira átélte a szerepet, hogy elhitte, a való életben is egy szinten van kollegájával biliárdban. Természetesen Gleason nyert. Newman természetesen kifizette a fogadás tétjét, ötven dollárt. De, hogy kicsit bosszantsa ellenfelét, csupa egycentessel fizetett, azaz Gleason a nyerésnek köszönhetően gazdagabb lett 5000 egycentessel.

És, hogy az egyértelműen férfiak által uralt színtér mellett egy nő is szerepet kaphasson, főszereplőnk megismerkedik egy nővel is: ő Piper Laurie. Ő volt számomra a film egyetlen gyengébb pontja. A hölgy itt a filmben erősen alkoholista, vélhetően depressziótól is szenvedő nő, aki Eddie-vel van, de nem látszik rajtuk, hogy bármi közös hosszútávú céljuk lenne azon túl, hogy egymással vannak.

"Itt vagyunk ebben a szobában... sose beszélgetünk, csak iszunk és szeretkezünk... Mi lesz, ha elfogy a pénzünk, Eddie?" - kérdezi a nő szerelmét. Látszik, hogy ennek nem lesz jó vége. Már az elején látszik.

Hát igen, ha csak iszunk és szeretkezünk, akkor abból előbb utóbb nem sül ki semmi jó... de ami ebben a mondatban igazán megdöbbentő, hogy pár évvel ezelőtt még biztosan nem mondhatott volna ilyet egy színésznő egy amerikai mozifilmben. EZ a mondat egészen biztosan elhasalt volna a cenzúra-bizottság előtt... Házasságon kívül szeretkezni??? Nem ilyen a prűd Amerikában elképzelhetetlen volt az ötvenes években...

A szép képi világhoz biztosan sokat tett a szélesvásznú formátum, ami ekkoriban még inkább ettől eltérő műfajokban volt megszokott: musicalekben és nagy filmeposzokban alap volt, de itt megmutatkozik, hogy mennyivel jobban kihasználható, mint a kissé suta 4x3-as formátum.

Jó film volt, és nagyon emlékezetes film lehetett volna, köszönhetően a három férfi főszereplő remek alakításának, és a füstös hatvanas évek sötét hangulatának jól eltalált ábrázolása miatt. Maga a történet egy kicsit sablonos, alig volt olyan fordulat, ami ne tűnt volna pontosan kiszámíthatónak. Ha egy kicsit meglepett volna a forgatókönyvíró, na akkor lehetett volna igazán jó ez a film...

Franciaország (Argos), 85 perc, ff., francia

Rendező: Edgar Morin és Jean Rouch

Rögtön a poszt elején töredelmesen - és már-már szégyenkezve - előre kell bocsájtanom, hogy - elismerve, hogy ez a dokumentumfilm az újhullámhoz hasonlóan fiatalosan újszerű és újító volt a maga idejében - mai szemmel nézve rém unalmas és - néhány valóban megdöbbentő pillanattól eltekintve - számomra érdektelennek bizonyult. 

Miután a mai televíziózás már szinte túl is van azon a korszakon, melyben valóságshow-k a nap huszonnégy órájában közvetítették az arra vállalkozó emberek életét, többnyire egy luxusvillába zárva... nem tűnik olyan izgalmasnak, hogy 1961 nyarán 6 vállalkozó szellemű fiatallal elbeszélget a dokumentumfilm két rendezője, és bepillantást enged életük néhány momentumába, gondolataikba, helyenként belső vívódásaikba... mindezt leginkább egy 16mm-es fekete-fehér kamerával rögzítve, ami már önmagában garantálja, hogy nem túl jó a képminőség, tipikusan amatőrfilmes jellege van a filmnek.

megjegyzés: A Való Világként ismert sorozat számomra azért az volt olyan rettenetesen izgalmas, mert emberek életébe, hétköznapjaiba enged bepillantást, úgy, ahogy én egyébként csak a saját családomat tudom megfigyelni. Ha erről az oldalról nézzük, akkor 1961-ben valóban rendkívül izgalmas kísérlet volt ez a film, hiszen ilyesmi, ami hétköznapi emberek legbelsőbb gondolataiból, élményeiből villant fel pillanatokat, más nem nagyon létezett.

A 16mm-es kamerának persze volt egy tagadhatatlan előnye: rendkívül könnyű. Erre is lett mondjuk kitalálva. Ugyanaz volt a szerepe, mint a VHS kameráknak a 80-as, 90-es években: a mindennap embere könnyen, minden különösebb technikai probléma nélkül tudjon vele forgatni. 

A dokumentumfilm két rendezője közül az egyikről - Edgar Morin - még biztosan nem hallottunk, és valószínűleg más film kapcsán nem is fogunk - de ezt persze minden kétséget kizárólag nem jelenthetem ki. Ugyanis a helyzet az, hogy ez az egyetlen film, amit rendezőként jegyez, viszont 99 évesen ma is él, ami azt jelenti, hogy teljes bizonyossággal nem zárható ki, hogy belefogjon egy második filmbe. 

Edgar Morin szefárd zsidó származású szülei Szalonikiből (ma Görögország második legnagyobb városa) vándoroltak ki Párizsba, ahol 1921-ben született Edgar Nahoum néven. A második világháborúban a náci megszállás alatt Morin néven vett részt az ellenállásban, és ezt a nevet megtartotta a háború után is. Szociológus, filozófus. Ő találta ki a cinéma vérité fogalmát egy korábbi írásában. 

A dokumentumfilmezés egyik iskolája szerint a film készítése során a kamerának láthatatlannak kell maradnia, hogy jelenlétével ne befolyásolja a valóság alakulását. Ezzel ellentétben a cinéma vérité úgy akarja rögzíteni a "valóságot", hogy a filmes (beleértve a kameráját is) provokálja az alanyokat. Megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni a megfigyelt alanyokból.

A fenti képen jobbra látható Edgar Morin. A beszélgetés másik résztvevője a film másik rendezője: Jean Rouch. Vele már találkozhattunk: Az Őrület Urai  című - számomra kétes értékű - dokumentumfilmmel kapcsolatban.

Hat párizsi fiatal enged kis betekintést saját életébe. Nagyjából közel azonos időt engedve minden szereplőnek. Kicsit beszélgetnek vele, van aki mesél az életéről. Vannak akik összeismerkednek egymással, vagy éppen az utcán szólítgatnak le idegeneket, és interjúvolják őket, mondjuk arról, hogy boldognak érzik-e magukat.

A kamera jelenlétét nem csak a szereplők viselkedésén érezzük, láthatóan tisztában vannak azzal, hogy felveszik azt, amit mutatnak magukból, de a film felénél egyszer látjuk a teljes csapatot, hogy átbeszéljék addigi tapasztalataikat, majd a film végén még egyszer összegyűlnek, hogy együtt megnézzék az elkészült anyagot, és a rendezők megkérdezik őket, hogy hogy tetszett nekik, amit láttak. Nagyon meglepett, hogy több szereplő is úgy nyilatkozott, hogy nem tetszett, amit láttak. Vagy azért, mert nem érezték őszintének, vagy pont azért mert egyik-másik szereplő esetleg túl sokat mutatott meg magából.

Voltak olyan jelenetei a filmnek amik kiemelkedtek a másfél órából. Egy ilyen jelenet volt, ami biztosan sokáig az emlékezetembe is vésődik. Egy harminc év körüli lány karján már korábban észre lehetett venni egy tetovált számot, de a lány fiatal kora miatt valahogy fejben elmentem a dolog mellett...

Majd egy későbbi résznél, ahol éppen ő mesélt a saját életéről, az afrikai srác elkezdett viccelődni vele, hogy az biztosan a telefonszáma. És ekkor esett le nekem, hogy ez bizony az lesz, amire egy pillanatig gondoltam is, csak elhessegettem... ugyanis a koncentrációs táborok túlélői, akiken ilyen tetoválások elő szoktak fordulni, a fejemben mindig idősebb urak és hölgyek. Ő viszont harminc közeli... és persze, hogy magától értetődő, mégis nehezen esett le, mert még mindig annyira képtelenség ez az egész holocaust, annyira valószerűtlen, hogy voltak/vannak emberek akiknek ez nem történelmi tény, hanem saját emlék...

Aztán rájöttem, hogy 1961-ben még csak 16 (!) évvel voltunk a táborok után. És ezt a lányt 16 évesen vitte el a Gestapo. És ő mosolyogva tudott beszélni arról, hogy a háromszög a zsidók jele volt Auschwitzban, a szám pedig az ő azonosítója... 

Nem nagyon találtam magyarázatot arra, hogy ez miért "egy nyár krónikája" lenne. Nem az!

A készítők szerint egy nyár alatt forgatták a filmhez való nyersanyagot, ettől még nem válik ez annak a nyárnak a krónikájává. Az utolsó húsz percben ugyan elkalandoznak Saint Tropez-be, ami vitathatatlanul a nyári idill netovábbja, ettől függetlenül szó van rasszizmusról, az Afrikai körülményekről, algériai háborúról, szegénységről, a munkások rossz körülményeiről, és többek között egy skizofrén nő avat be minket roham-élményeibe.

Nagyon szeretem az olyan filmeket, amiben kalandozást tehetek egy letűnt korszak mindennapjaiba. A Zazie a Metróban ilyen volt, ez sajnos jóval kevésbé, hiszen a film túlnyomó része, - eltekintve néhány filozófia- illetve szociológus hallgatótól, - feltehetően a többség számára nem túl izgalmas beszélgetéseket tartalmaz, sok-sok közeli képpel...

Svédország (Svensk Filmindustri), 89 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Az általam eddig látott Ingmar Bergman filmek mindegyike vagy vidám volt (ld. Egy Nyári Éj Mosolya) vagy ha nem is volt vidám, de a végén megjött a feloldozás, a várva várt pozitív végkicsengés.

Még ha az utolsó mondattal igyekezett is Bergman úgy elvarrni a szálat, hogy kihallható legyen belőle az optimizmus, azért ez egészen más volt, mint amit eddig megszoktam tőle. Sötét és nagyon nyomasztó.

Talán nem is véletlen, hogy maga Bergman is húzott egy vastag vonalat, és ezt a filmet elnevezte Opus 1-nek, mintha ezt tartotta volna életműve első igazi alkotásának.

Ez a film - amellett, hogy megkapta az egyes számú mű megnevezést - Bergman Csend-trilógiájának első filmje is egyben. (Ezt követi az Úrvacsora és a Csend) Ez a trilógia az ember-Isten viszonyt járja körül. Sokak szerint a Csend elnevezés Isten hallgatására utal. Ezt olvasva rögtön eszembe jutott, hogy A hetedik pecsét mindennél erősebben keresi a választ az élet értelmén túl az Istennel kapcsolatos kérdésekre is. Talán nem is véletlen, hogy a 90-es években megjelent visszaemlékező könyvében (Képek) Bergman már maga sem érzi annyira egységesnek ezt a trilógiát, "se füle, se farka" gondolatnak nevezi eme három film általa kitalált összekötését. Maga is sokkal inkább érzi közösnek az általam említett A hetedik pecsétet a Tükör Által Homályosannal.

A cím - Tükör Által Homályosan - egyenesen varázslatos. 1964-ben még "Az Arc a Tükörben" címmel olvashatunk erről a filmről a Filmvilág egyik cikkében, ami messze nem ilyen erős. Kíváncsi lennék egyszer egy svéd-magyar kettős anyanyelvű ember számára vajon a svéd cím is annyira erős-e, mint amilyennek én a magyart érzem. Az eredeti cím Såsom i en spegel azt jelenti, hogy "mint a tükörben". 

A "tükör által homályosan" egyébként idézet Pál Apostol Korinthusiakhoz írt első levelének 13. fejezetéből, melyet szokás a szeretet himnuszaként is említeni. Ebből idézek most egy bővebb részletet:

(...)

Mert töredékes az ismeretünk, és töredékes a prófétálásunk. 

Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes. 

Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. 

Úgy indít a film, mintha négy ember vidám vakációjának önfeledt pillanatait látnánk. Hamar rájövünk, hogy vidám önfeledtségről szó sincs. 

Egy lélektani kamaradráma ez a film, ha mindenképpen be szeretnénk sorolni. A négy egyenrangú főszereplőn kívül egyetlen más ember sem tűnik fel a vásznon, és a helyszín is gyakorlatilag egy tengerparti nyaralóra, és annak közvetlen környezetére korlátozódik. 

Nézzük, ki ez a négy szereplő:

Van egy Édesapa (Gunnar Björnstrand) - a kissé megcsömörlött, özvegy író, kinek felesége skizofrénia miatt halt meg. Feltehetően öngyilkos lett, bár ezt nem részletezi a film. Életét inkább az írásnak szenteli, családja rovására.

Hamar kiderül, hogy lánya, Karin (Harriet Anderson) is örökölte édesanyja betegségét. Nemrég tért haza egy pszichiátriai kezelésről, de a diagnózis alapján sajnos gyógyíthatatlan, állapota megállíthatatlanul romlik.

A lány 17 éves kamasz öccse (Lars Passgard) nehezen találja helyét a családban. Hogy kicsit bonyolítsuk a képet, hamar kiderül, hogy nővéréhez erőteljes szexuális vonzalom fűzi. 

Negyedik, egyben utolsó szereplő a lány férje (Max von Sydow), aki mellesleg orvos. Fásult türelemmel próbálja megkönnyíteni az egyre gyakoribb rohamoktól szenvedő felesége életét.

A négy ember viszonylatában egyik kapcsolat sem igazán rendezett. Mindenhol vannak fájdalmak, sértettségek.

A film legdrámaibb jelenetei Karin rohamaihoz kapcsolódnak. Egyik ilyen alkalommal szeretkezik öccsével, aki a fent említett okokból nem tud ellenállni neki. Másik rohama alkalmával látni véli Istent, aki egy pók képében parancsokat osztogat neki. Szegény Karen tiszta pillanataiban pontosan látja, hogy mi történik vele a rohamok sötétségében, látja önmaga teljes széthullását.

Bergman egy fiatalkori élettársáról mintázta a skizofrén Karin alakját.

Ez a film volt az első, melyet a nagyjából 10 km hosszú Balti-tengeri (természetesen Svédországhoz tartozó) Farö szigeten forgatott. Annyira a szívébe zárta ezt a helyszínt, hogy később maga is vett egy ingatlan a szigeten, hogy ideköltözzön.

Érdekesség, hogy Bergman házait ki lehet bérelni hosszabb rövidebb időre azok számára, akik a híres rendező egykori otthonában szeretne eltölteni néhány napot vagy esetleg hetet ezen a kis szigeten. Van egy Bergman emlékét őrző látogatóközpont is a szigeten.Hosszú elemző monológok, vallomások teszik kissé nehezebben emészthetővé ezt a filmet Bergman általam látott korábbi filmjeinél. Az amerikaiaknak mindenesetre tetszett, hiszen ezzel a filmmel másodszor is megnyerte Bergman a külföldi filmeknek kiosztott Oscar díjat. (Előző évben a Szűzforrással) 

Nem tudhatjuk, hogy a szeretet bizonyítja-e Isten létezését, vagy a szeretet maga az Isten...

Francaország (Nouvelles Editions de Films), 92 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Louis Malle

Producer: Louis Malle

Talán leginkább a balra is látható poszter miatt tartottam előzetesen ettől a filmtől... Teljesen alaptalanul. 

Valószínűleg a gombafrizurás kislány miatt, aki a Keménykalap és Krumpliorr című - egyébként remek! - mesefilm főszereplőjére emlékeztetett, arra számítottam, hogy valami gyerekeknek szóló film következik most a listán. Hát jelentem, hogy ez a film elsősorban felnőtteknek való, és bár a látványos kavalkádokkal dúsított jelenetek gyerekek számára is élvezetes hatást kelthetnek, némely jelenet erotikusabb töltete miatt azt mondanám, hogy a legfiatalabb korosztály számára valószínűleg nem kifejezetten jól értelmezhető ez a film. 

Fergeteges!

Nem tudom, és nem is akarom visszatartani azt az elragadtatottságot amit éreztem. Az utóbbi hónapok talán legjobb filmélményét nyújtotta nekem a film. Ennek persze nyilvánvalóan az is az oka, hogy valami egészen mást és váratlant nyújtott ahhoz képest, amire számítottam.

A képen látható kislány Zazie (Catherine Demongeot) - a fotók néha fekete-fehérek, de a film káprázatosan színes Eastmancolor. A vidéki Zazie-t édesanyja párizsi nagybácsijához (Philippe Noiret, az alábbi képen balra) adja, hogy ő vigyázzon rá egy rövid ideig. A tízéves kislánynak egyetlen nagy vágya van csak, hogy utazhasson a párizsi metrón. Igen ám, de a metrósok éppen sztrájkolnak. Talán nem lövök le fergetegesen nagy poént, ha elárulom, hogy a film legvégén Zazie mégiscsak feljut majd a metróra, ám addig megannyi kalandot él át.

Tímár Péter Csinibabájának jellegzetes világát azzal a trükkel teremti meg, hogy a színészek visszafelé játsszák el a jelenetet, és ezt a visszafelé játékot visszafelé játssza le a film. Azaz végülis így helyreállhatnának a mozgások, hiszen a visszafelé is visszafelé van játszva, ám a mozdulatok mégis földöntúli furák lesznek ettől a trükktől. Bevallom, én azt hittem, hogy ez a trükk Tímár Péter fejében született meg, de most látom, hogy az ötlet gazdája inkább Malle lehetett. Ebben a filmben több helyen is látható a fent elemzett trükk, de itt ez igazából csak egy a sok közül.

A felvétel és lejátszás sebességének variálásával olyan látványos jeleneteket hoz létre, mint például az, melyben rendező a jelenet kulcsszereplőit lassított mozgásra kérte, a körülötte mászkáló párizsi tömeg viszont normál módon mozgott. Így a felgyorsított lejátszásnál a két kulcsszereplő mozgása normál gyorsaságúnak tűnt, körülöttük a tömeg pedig furcsán pattogva sietett. 

Az alábbi hölgy Carla Marlier, és talán nem vagyok túl igazságtalan, ha azt mondom, hogy elsősorban dekoratív megjelenésével ad hozzá rengeteget a filmhez.

A trükkök szinte végtelen tárházát lehetetlen feladat lenne végig sorolni, és egyébként is, ha az ugró vágásokat és egyéb kameratrükköket sorolom, akkor úgy tűnhet, mintha valami idegesítő trükkfilm lenne, mint a nyolcvanas években, amikor a tévében megkapták az első trükkökkel felszerelt videó-vágó asztalokat, és a vágók akkor voltak igazán boldogok, ha a vágóasztal beépített trükkjeit minél gyakrabban használhatták. Általában roppant idegesítő végeredmények születtek belőle, (jó példa erre néhány nyolcvanas évekbeli magyar videoklip) ám ez esetben valami egész másra számíthatunk.(Nem beszélve arról, hogy itt nem videóról, hanem gyönyörű színekben pompázó Eastmancolor filmről van szó)

Raymond Queneau (nyelvész, matematikus) író abszurd humorú regénye volt a film alapja. Sosem gondoltam volna, hogy egy abszurd humorú könyvet jól meg lehet csinálni filmre. Rejtőről is sokan mondják, hogy kár vele próbálkozni, lehetetlenség regényeit jól (!) megfilmesíteni.

Malle úgy nyilatkozott, hogy olyan filmet szeretne csinálni, ami megdönti az addigi szabályokat.

Ez esetben mindkét feladat (megfilmesítés és szabálydöntögetés) tökéletesen, sőt parádésan sikerült!

Újszerű, tökéletes ötvözete ez a film a némafilmes burleszknek és a szürrealizmusnak. És itt be kell vallanom, hogy a burleszkért nem is rajongok túlságosan - ellenben a szürreált imádom!

Ebben a filmben még a burleszk legalja, a habostorta dobálás is megvalósul - igaz, kicsit módosítva, tányérokra rakott virslis(!) spagettivel dobálóznak - de ebben a filmben még ez is tetszett.

Nagyon kell figyelni, ha az ember minden mozzanatot észre szeretne venni... pontosabban szólva ez a feladat inkább a lehetetlen kategóriába sorolandó. Kedvem lenne ezt a filmet szinte azonnal újra nézni (ez azért ritka dolog!)

Résen kell lenni, mert bármelyik pillanatban, bárhol, - még a legmesszibb háttérben is - történhet valami, megjelenhet valaki vagy valami, aminek észrevétele váratlanul megdobja az élményt.

Talán sugárzik erről a posztról, hogy mennyire a film hatása alá kerültem. Nem tagadom, feltételezésem szerint számomra az 1001-es lista meghatározó filmélményei közé fog kerülni Zazie és az egész társaság, akivel átrandalírozzák Párizst.