USA, 14 perc, ff. néma
Rendező: Maya Deren és Alexander Hammid
Producer: Maya Deren és Alexander Hammid
Míg a filmesek jellemzően 35 mm-es filmet használtak egészen a digitális technológia 2000-es években való megjelenéséig, amatőrök számára elérhetővé váltak olcsóbb technológiák is. Ilyenek voltak a 16 mm-es, majd később a 8 mm-es filmek.
A 16 mm-es kamera és vetítő főleg az USA-ban terjedt el a negyvenes évek elején. Eleinte kifejezetten otthoni (azaz teljesen amatőr) használatra szánták, majd ezt a szerepet átvette a még olcsóbb 8 mm-es film.
A Délután Szövevényeit egy avantgárd művész házaspár készítette egy 16 mm-es kamerával, gyakorlatilag nulla költségvetéssel. Ahogy a művésznő mondta: "Annyi pénzből készítem filmjeimet, amennyit Hollywood rúzsra költ." - Ebből nem nehéz kitalálni, hogy nem volt túl jó véleménnyel a Hollywood-i filmes világról. Véleménye szerint az amerikai filmipar volt a filmművészet fejlődésének a legnagyobb akadálya.
Na de akkor milyen is ez a film? Meglepően jó! Mindössze 14 perces, látszik rajta a gyengébb minőségű nyersanyag és felszerelés, de ez nem különösebben zavaró. A film szándékoltan némafilmnek készült. Na, de némafilmeknél is hozzá vagyunk szokva, hogy a zene azért szinte végig szólni szokott. Itt viszont néma csend uralkodik. Jó, igaz, hogy az ötvenes évek közepén Maya Deren kérésére egy Teiji Ito nevű művésztársa zenét szerzett a filmhez, de én az eredetire voltam kíváncsi, és én megkockáztatom, hogy ezúttal zene és minden kísérő zörej nélkül működik valószínűleg a legjobban ez a rövidfilm.
Az első pár képkocka után azonnal az Andalúziai Kutya jutott eszembe. Mint ahogy utánaolvastam, ezzel nem vagyok egyedül. Deren persze tagadta, hogy bármi köze lenne az Európai szürrealizmushoz, de azért csodálkoznék, ha nem látta volna az említett filmet...
Ekkoriban volt kibontakozóban az RKO-nál induló Lewton (producer) által készített horror vonal (lásd Macskaemberek, illetve a hamarosan sorra kerülő további hasonló zsánerű filmek). Ám míg azoknál a félelmetesnek szánt jeleneteknél inkább kínosan fészkelődtem, - mivel inkább megmosolyogtam a kezdetleges maszkokat, mintsem hogy a félelem legkisebb szikráját is éreztem volna, - ennél a filmnél pár perc alatt olyan szorongó állapotba kerültem, hogy nagyon bíztam benne, hogy ha már egyszer némafilmnek ígérték, akkor tartják is a szavukat, mert ha a feszült hangulatot hirtelen megtörte volna egy zörej vagy egy kellemetlenebb hang, akkor lehet, hogy egy kisebb infarktust kaptam volna.
Ami a hangulatot leginkább nyomasztóan szürreálissá teszi, az a hamis nézőpont illesztések sora. Azaz térbeli és időbeli hamis kontinuitásokat hoz létre. Aminek köszönhetően olyan képeket látunk, amikkel leginkább rémálmainkban találkozhatunk. Nem megyek bele konkrét példákba, mert azzal csak elrontanám annak az élményét, aki szorongva szeretni végignézni ezt a klassz kis filmet.
Youtube-on megtalálható a film: Meshes of the Afternoon. A teljesen néma változatot javaslom. Egyedül. És sötétben. Aki nyitott ilyesmire, annak érdekes élményben lesz része.
