USA (Wiseman Film Productions), 125 perc, ff., angol

Rendező: Shirley Clarke

Producer: Frederick Wiseman

Shirley Clarke, nevéből is azonnal egyértelműen látszik, hogy ezúttal kivételesen női rendezőről van szó, és ez tulajdonképpen a mai napig igen ritka a filmes világban, bár természetesen közel sem annyira, mint a hatvanas években.

Fiatalon avantgárd táncosként kezdte, majd érdeklődése szép lassan a filmek irányába fordult.

Kezdő rövidfilmjei a táncról szóltak. Legelső filmje Tánc a Napon (Dance in the Sun) - /1953/ közel 7 percben ábrázol egy avantgárd koreokgráfiát (ma inkább kortárs balettnek neveznék) melynek különleges vizuális izgalmat ad, hogy tánc közben az egyes kameraváltások során ugrunk a helyszínek között: előbb még egy stúdióban voltunk, majd hirtelen kint a tengerparton, és vissza.

Nézve érthetőbb, mint elmondva:

További táncos rövidfilmek után Clarke kezdett elmozdulni a dokumentumfilmek felé. 

Mivel milliomos családba született, filmjeinek pénzügyi sikere nem különösebben érdekelte. Nem ebből akart megélni, a filmkészítés kizárólag művészi önkifejezési forma volt számára. A hatvanas évek elején újabb váltás következik: egész estés filmeket kezd készíteni. Ezek a filmek illeszkednek az akkori New York-i New American Cinema stílusvilágához: lásd például a Cassavetes-féle New York Árnyai-t, melyhez stílusában elképesztően hasonlítanak Clarke filmjei. Nem túl nagy költségvetésűek, sok improvizációval, túlnyomó részt amatőr szereplőkkel készített filmek ezek, amolyan "valóság-szaguk" van, az élet árnyékos oldalát próbálva hitelesen bemutatni, valódi helyszíneken.

A The Cool World az azonos című 1959-es Warren Miller regény alapján készült, a Harlemi bandák világába teszünk egy mélyrepülést. Aki esetleg nem tudná: Manhattan szigete New York azon városrésze, mely a legtöbb ember számára tulajdonképpen mgát New Yorkot jelenti. Persze New York egy állam, és New York egy város is, melynek területileg csak egy apró darabja, de mégis központi jelentőségű része a felhőkarcolóktól hemzsegő Manhattan. Manhattanben van szinte minden: kínai negyed, olasz negyed, üzleti negyed, városliget-szerű Central Park, és még mennyi minden más. Az előbb említett Central Parktól északra kezdődik Harlem, melyről egy időben elterjedt, hogy oda fehér embernek nem javasolt betenni a lábát, ha fontos az élete. Valószínűleg ezt nem kell szó szerint érteni, mindenesetre amikor 2000 környékén autóval keresztülhajtottunk rajta, akkor nekem sem lett volna túl sok bátorságom kiszállni. Állítólag a helyzet ma már nem olyan rossz, mint korábban. (dél-Bronxról, - mely szintén egy New York-i, de Manhattenen kívül eső rész - mondják, hogy na ott tényleg vannak helyek, ahova idegeneknek nem ajánlatos betenni a lábát)

A film úgy van felvéve, mintha egy dokumentumfilmet látnánk. Láthatóan nem előre megtervezett a kamera mozgása. Ha valahol valami történik, a kamera hirtelen odafordul, hogy ne maradjon le. Ez a rázkódás időnként zavaró, bár elmondható, hogy sikeresen kelti azt a hatást, hogy a néző mindig épp az események sűrűjében van. Hasonló stílus egyébként megfigyelhető mai tévé-produkcióknál is: pld. az Éjjel-nappal Budapest hasonló ál-dokumentarista stíluselemekkel operál.

Harlem bemutatása állítólag nagyon hiteles. 

- Hey, maaaaan!

- How are you, maaaan?

- Get the fuck outa here, maaan...!

Leszögezhető, hogy a Harlemi ifjúság a mondat végén nem leviszi a hangsúlyt, hanem központozás jelzésére a hosszan elnyújtott "meeeeen" hangzót használja... műfordításban kb, annyit tesz, mint a nyóckerben a "tesó"

Az idősebb korosztály nőtagjai viszont a vallásosság jegyében az "Oh, Lord!" illetve "Sweet Jesus, help me!" fordulatokat használják előszeretettel. Nem véletlen, hogy a film zenéje jazz mellett néha gospel elemeket is tartalmaz, mely jellemzően a fekete keresztény közösségek templomi zenéje.

A film elvileg a Harlemi fiatalok bandáinak életét mutatja be, gyakorlatban azonban nem lehet tételesen leírható cselekményt elmondani a filmmel kapcsolatban. Sokkal inkább fest egy hangulatképet a hatvanas évek Harlemi társadalmáról, mintsem elmesél egy adott történetet.

A legjellemzőbb jelenet egyben a legvicceseb is:

Egy lány meséli barátjának, hogy szíve szerint egy madár lenne, mert akkor elrepülhetne San Franciscoba (USA nyugati partján van Kaliforniában) és megcsodálhatná végre az óceánt.

A fiú okosan jelzi a lánynak, hogy azért nem kell olyan messzire repülni, hiszen nekik is van óceánjuk, metróval lehet eljutni oda. (Hiszen ők a keleti parton élnek)

A lány meghökken, először talán nem is hisz a fülének... Te komolyan mondod, hogy akár holnap el is tudnál engem vinni az óceánhoz? ...metróval??? 

És amikor már azt hiszem, hogy a fiú egy zseni a lányhoz képest, hirtelen 19-re lapot húz: Hát persze, hiszen a mi óceánunk a Coney Island-en (sic!) van! (Harlemből a Coney Island megálló az első, ahol látható az óceán)

Persze van drog, prostitúció, gyilkosság. Tényleg nagyon valósághűnek tűnik. Mai szemmel nézve azonban ez a new yorki filmes vonal egy kicsit túl sprőd, túl kísérleti és kevéssé élvezhető. Ha színes lett volna, akkor valószínűleg szívesebben nézem a hatvanas évekbeli Harlemi utcákat. 

USA, 33 perc, ff.-színes, angol

Rendező: Ken Jacobs

Nem tudom, milyen módon fejezhetném ki legmélyebb felháborodásomat azzal kacsolatban, hogy valahol egy szerkesztő vette a bátorságot, és ezt a hitványságot beválogatta minden idők 1001 legjobb filmje közé...

Mit követett el a Föld filmkedvelő társadalma, hogy így kell vezekelnünk, hogy végig kellett ezt néznünk, még ha csak 33 percig tartott is...

Csak annyi célja lehetett, e film megtekintésének, hogy örökre a fejembe vésődjön, az avantgárd és underground címszavak nem jelentenek semmi mást, mint, hogy valaki minden elképzelés és tehetség nélkül azt a látszatot kelti, hogy valami nagyon elvont, nagyon művészi dolgot csinál, amit csak az érthet meg, aki a legfelsőbb szinten mozog... Néha azonban ki kell mondani, hogy a király meztelen. Ez egy nagy nulla!

33 percen keresztül egy férfi össze vissza beszél... mondjuk úgy, hogy zöldségeket... közben egyszer-egyszer megmutatja a szőrös fenekét.. meg egy döglött csirkét... meg ki tudja még miket, amiket értelmezni sem tudtam...

"Isten él! ... Isten él! ... csak nagyon beteg!"

"Sex is pain in the ass" - ezt nem tudom úgy lefordítani, hogy visszaadja a poént annak ismeretében, hogy aki elmondja, nyiltan meleg.

Néha orrhangon sipítozik, néha hamisan visítozva énekel. Hol van kép, hol nincs, csak nagy feketeség percekig. Mondjuk ezek a legelviselhetőbb részek.

Komoly önfegyelemre volt szükség, hogy végignézzem... még az IMDB-n is csak 3,0/10 pontot kapott... ne dőljünk be tehát, ha azt írják róla, hogy az amerikai underground filmművészet egyik klasszikusát látjuk... ugyan... ha egy majomnak kamerát adunk a kezébe, jobb filmet forgat...

... én kérek elnézést, hogy ennyit írtam róla...

USA (Paramount), 107 perc, Technicolor, angol

Rendező: Jerry Lewis

Producer: Ernest D. Glucksman, Arthur P. Schmidt

Még az 1001-es könyv szerint is ez az egyik legkínosabb amerikai komédia. Talán jogos kérdés, hogy vajon akkor miért szerkesztették bele? Talán elrettentő példának?

A magyarázat talán az lehet, hogy az amerikaiak ízlése időnként furcsán eltér tőlünk európaiaktól. Ha csak belegondolunk abba, hogy mennyi amerikai nézi gyermeki lelkesedéssel az általunk pankrációnak (általuk wrestlingnek, azaz birkózásnak) nevezett, kamu balhékkal teletűzdelt show-műsort, akkor megértünk valamit ebből a különbségből.

Viszonylag közismert a Rober Louis Stevenson skót író által 1886-ban írt Dr Jekyll és Mr Hyde különös esete című regény, melyben a Dr Jekyll nevű tudós rájön, hogy egy bizonyos szerrel elő tudja hozni gonosz tudatalattiját (Mr Hyde-ot), melyben sokkal jobban érzi magát mint "normális" önmagában. Végül a gonosz személyiség a normális ellen fordul.

Rengetegszer megfilmesítették korábban ezt a történetet. Ha jól számoltam, csak 1944-ig tizenegy különböző változatban forgatták le, ezen kívül számos (pld Tom és Jerry féle) rajzfilmes feldolgozása is készült. 

Ezúttal azonban egy vígjáték kissé parodisztikus formájában látjuk viszont a történetet. Dr Jekyll helyett az idegesítően bugyuta és esetlen Julius Kelp doktor a tudós karakter, egy idióta egyetemi professzor.

Hát mit ne mondjak... az előbb említett "kínos" jelző talán nem íérzékelteti  eléggé, hogy mennyire gáz ez a figura... Nem mondom, hogy egyáltalán nincsenek vicces jelenetei, de egy felső tagozatos gyereknek is feltehetőleg ciki ezt nézni... (és ezt úgy írom le, hogy például a Jim Carrey féle Ace Venturával, - mely helyenként sok hasonlóságot mutat ezzel a karakterrel - , semmi bajom nincs)

A dilinyós (de nevezhetnénk akár szellemi fogyatékosnak is) professzor folytonos megaláztatásnak van kitévehallgatói részéről, egyedül az alább láttható szexi szöszi (Stella Stevens) érez valami megmagyarázhatatlan, gyöngéd vonzalmat vele kapcsolatban.

A professzor azonban így sincs kibékülve magával, és felfedezve egy titkos szérumot, kihozza magából a mélyen ott lapuló alteregóját, Buddy Love-ot.

Buddy Love az eredeti szándék szerint egy ellenszenves, agresszív playboy, ami részben persze sikerült, de mint később kiderült, a rajongók inkább ezt az alteregót kedvelték a filmben, Jerry Lewis arra a következtetésre jutott tehát, hogy vehette volna a figurát egy kicsit még kevésbé szerethetőre... nem örült neki, hogy szándéka ellenére ez az öntelt hólyag volt a közönségkedvenc. (Én inkább azt mondanám, hogy a flúgos professzor annyira gagyi volt, hogy nem nagyon volt mit szeretni rajta)

Buddy Love karaktere viszont telitalálat!. A pökhendi, erőszakos macsó egyesek szerint Lewis korábbi filmes partnerének - Dean Martinnak - (esetleg egy kis Frank Sinátrával felturbózott) paródiája. 

A szőkeséget, - akinek a szíve megmagyarázhatatlan módon húz a professzor felé -, Buddy Love próbálja elcsábítani a professzor (azaz normális önmaga) elöl. A probléma persze majd abból adódik, hogy a titokzatos szérum hatása kiszámíthatatlanul, a legrosszabb pillanatokban múlik el.... 

A Jerry Lewis - Dean Martin duóban szerintem az volt az igazán nagyszerű, hogy kettejük teljesen eltérő karaktere kiegészítette egymást. Lásd az 1001-ben szereplő Művészpánik című 1955-ös filmet. Együttműködésük felbomlása után Lewis rendezőként és producerként is kipróbálta magát a Paramountnál. Ezen korszakának legjobb filmje egyesek szerint ez a Dilidoki, melyet ő rendezett.

Ha nekem nem is, az amerikai közönségnek mindenesetre bejött ez a film. Hallani arról is, hogy a francia közönség esetén talán még nagyobb volt a siker, ennek oka feltehetleg az, hogy sikerült olyan szinkront csinálni, mely az európaiak számára kevésbé működő poénok helyett belecsempészett sok olyat, ami ezen a kontinensen is ült.

Jerry Lewis sokszor említette, hogy szeretne folytatást készíteni a filmhez, végül azonban első körben nem folytatás készült, hanem 1996-ban Eddie Murphy főszereplésével egy remake, melyhez producerként Jerry Lewis nevét tüntették fel. 2000-ben már ennek a remake-nek készítettek folytatást. 2008-ban egy rajzfilmes folytatást is kapott a sorozat, melyben Jerry Lewis szinkronhangja hallható, és Kelp professzor unokája van a történet középpontjában.

Végül, - hogy a színház se maradjon ki, - 2012-ben Lewis egy musicalt rendezett az eredeti film alapján Nashville-ben. Mivel nem olvastam róla, hogy világ körüli, vagy akár csak országon belüli turnéra indult volna a musical, talán joggal feltételezem, hogy nem lett belőle túlságosan nagy siker.

USA (Alfred Hitchcock Production Company), 119 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

A Madarak valószínűleg a Psycho mellett Hitchcock másik legismertebb filmje. Legalábbis egy átlagosan művelt filmkedvelő ezt a két filmet szinte biztosan ismeri a borzongás és feszültségteremtés mesterétől.

Hitchcock sok filmjére rá lehet sütni a krimit, mint műfaji besorolást, ami ugye alapvetően valamilyen bűnügyi történetet jelent. Itt azonban erről szó sincs! A "gyilkosságokat" ugyanis ezúttal madarak serege követi el, amit hagyományos értelemben nem szokás bűnügyként említeni. Annyiban is eltér ez a film a sablontól, hogy általában a néző szokott kapni valamilyen feloldozást a bűnügyi filmek végén: a keresett gyilkos személyét, vagy ha már korábban is ismertük, akkor az indítékot, vagy legalább azt, hogy látjuk az elkövető leleplezését. Ezúttal azonban a néző hiába számít bármilyen megnyugtató lezárásra, még azt sem magyarázza meg a film készítője, hogy mi okozza azt, hogy ezek a madarak hirtelen egyik napról a másikra seregestül támadnak az emberekre.

A film első felében - bár érezhető némi feszültség a felszín alatt - egy romantikus történetnek indul az egész. Az első órában csak szórványosan jelenik meg egy-egy eltévedt, megvaduiltnak tűnő madár.

Grace Kelly helyett - mivel házassága miatt otthagyta Hollywoodot - Hitchcock kénytelen volt egy másik szőke szépséget találni a főszerepre. A 32 éves Tippi Hedren lett a kiválasztott. Kora csak azért érdekes, mert egy reklámfilmben tűnt föl a rendezőnek, komolyan filmszerepe korábban nem volt. Így hát teljes joggal nevezhetjük őt Hitchcock felfedezettjének

Tippinek fogalma sem volt ekkor még, hogy mire szeretné Hitchcock leszerződtetni. Volt a rendezőnek egy tévésorozata Hitchcock bemutatja címmel. Hedren azt hitte, hogy ebbe szeretné őt Hitchcock állandó szereplőnek, hiszen 7 éves szerződéssel kínálta meg. Előtte persze csinált vele rengeteg próbafelvételt. A rendező korábbi filmjeinek jeleneteiből vett fel jónéhányat Tippivel, és arra a véleményre jutott, hogy megvan benne az a nőies elegancia ami Grace Kellyben annyira tetszett neki. Így végül ezzel a szerződéssel övé lett a Madarak című előkészület alatt álló film főszerepe.

Tippi Hedren egyébként nemrég lett 90 éves! Érdemes még róla megemlíteni, hogy lánya Melanie Griffith, egyik unokája pedig Dakota Johnson. Nőágon tehát mindenképpen öröklődni látszik a színjátszáshoz való tehetség.

Egy kisállat kereskedésben Melanie (Tippi Hedren) közelebbről is megismerkedik Mitch Brenner (Rod Taylor) nevű ügyvéddel, akit egyébként futólag korábban is ismert már. Az ügyvéd egy törpepapagájt szeretne vásárolni 11 éves kishúgának, de ilyen madár éppen nem kapható a boltban. Angolul egyébként lovebird-nek hívják a törpepapagájt, ezért sokáig azt hiszi a néző, hogy valami egészen különleges madárról van szó, ugyanis a szinkron készítői egész egyszerűen szó szerint lefordították a lovebird-öt szerelemmadárnak. Pedig magyarul egyszerűen törpepapagájnak hívják ezt a fajtát...

Mindenesetre a hölgy másnap elhatározza, hogy meglepi a férfi húgát a madarakkal, el is autózik a két frissen vásárolt papagájjal a San FRanciscotól nem messze fekvő Bodega Bay-be, ahol a férfi édesanyjával és kishúgával lakik egy parti házban.

És itt - Bodega Bayben - Melanie megérkeztével elkezdődnek a félelmetes madártámadások. Mint említettem, eleinte csak egy-egy madár által elkövetett, akár véletlennek is tűnő támadás következik be. A film fele előtt nem sokkal azonban bekövetkezik az első igazán komoly, madarak által elkövetett agresszió.

Mivel az ember próbál minden furcsa dologra magyarázatot találni, bennem is zakatolt a kérdés, hogy vajon mi ez az egész? Szinte az elejétől az tűnt a leginkább kézenfekvőnek, hogy a Melanie által ajándékba vitt két törpepapagáj valamiért odavonzza a madarak tömegét, és valahogyan felkorbácsolja gyilkos ösztöneiket. Mint említettem nem kapunk választ arra, hogy helyes-e a teóriám.

Eleinte csak sirályok támadnak, akikről nem is gondolnánk, hogy Hitchcock szerint ők voltak az állatstáb legvadabb szereplői, később pedig koromfekete, baljós kinézetű varjak csatlakoznak a madárbandához, akik viszont állítólag remekül idomíthatóak voltak. A sirályok izgága vadságát viszkibe áztatott gabonaeleséggel próbálták csillapítani.

Mintegy 2300 valódi madarat, mellettük sok bábut és vizuális trükköket használtak az irgalmatlanul nagy madársereg megteremtéséhez. 

A támadások egyre félelmetesebbek, csapatuk száma egyre nagyobb. A legnyomasztóbb, legfélelmetesebb az, hogy egy idő után rá kell jönnünk, hogy az ember már sehol nincs biztonságban. Az egyedek annyira önfeláldozóak, hogy saját épségüket - sőt életüket is - feláldozzák azért, hogy a felállított barikádokon áttörjék magukat. A legbiztonságosabb bedeszkázás is hiábavalónak bizonyul végül.

Fura módon nincsen filmzene. Így méginkább félelmetes, amikor halljuk a csapatba verődü madarak ezreinek szárnycsapkodását, és fura, íjesztő, távolból visszhangó szórványos vijjogásukat.

Nekem nincs különösebb madár-fóbiám, de a végefelé már én is kezdtem kellemetlenül érezni magamat. Belegondolok azoknak a nézőknek a helyzetébe, akik 1962-ben, Londonban megnézték a film premierjét, és a moziból kilépve a park fáiról a HItchcock által titokban felszereltetett hangszórók ugyanezeket a madárhangokat játszották a filmről távozó nézőknek.

Hitchcock számára a hatvanas évek eleje mindenképpen pályájának csúcsát jelentette. Lesznek persze még jó filmjei, de a Psycho-t és a Madarakat szerintem nem sikerül felülmúlnia. Ez az utolsó filmje, mellyel Oscar-jelölést sikerült elérnie.

Magyarország, Egyiptom (Hunnia FIlmstúdió, Studi Misr), 91 perc, színes, magyar

Rendező: Mészáros Gyula

Ahogy a filmplakánon olvasható: két magyar fiú kalandjai Egyiptomban.

Mindvégig az volt az érzésem a filmet nézve, hogy ennek az egyiptomi kalandnak nem volt más apropója, mint az, hogy ezzel a stábnak lehetősége adódott Egyiptomban eltölteni néhány kellemes, nyári hetet, azzal a feltétellel, hogy cserébe valamit forgatni kellene. 

Nasszer egyiptomi elnök a nagyhatalmaktól való egyenlő távolság tartásának híve volt kezdetben, de az 1956-os szuezi váság miatt megromlott a NATO-val való viszonya, így ekkoriban Hruscsovval próbált szorosabb barátságot kialakítani. Valószínűleg ennek a szovjet-barát politikájának volt köszönhető a magyar-egyiptomi barátságot is erősítő filmes koprodukció is.

Ha már szóba jött 1956, el kell mondanom, hogy hatalmas meglepetésként ért, amikor a film elején azzal vezették fel a történelmet, hogy utaltak az 1956-os forradalomra:

Én valamiért azt gondoltam, hogy 1956 ekkor még olyan tabu volt, amire esetleg kódoltan, nagyon óvatosan talán lehet utalni, de jobb inkább nem szóba hozni. Erre meg egy ifjúsági (!) film elején bumm bele...?! Két kisfiú a forradalom miatt disszidál??? Hát ez nagyon váratlanul ért... Ráadásul, - mint kiderült - az '56-os motívumnak igazából az égvilágon semmi jelentősége sem lesz a továbbiakban. Ha csak azért kellett, hogy a két kisfiú kedvet kapjon egy kis kalandozáshoz... hát... viccnek egy kicsit erős... szokták mondani... 

Leginkább az egyiptomi forgatás szüneteiben a színészekről és a stábról készített fotók maradtak fenn erről a filmről. Magát a filmet bemutató vitrinfotókat (lobby cardokat) nem sikerült fellelnem.

Az is elgondolkoztatott, hogy a legtöbb ifjúsági filmet időről időre műsorára tűzte a Magyar Televízió, de ezt a filmet nem, hogy soha nem láttam, mégcsak nem is hallottam róla soha...  (Ha valakinek vannak emlékei a korabeli bemutatóról, örömmel várnám a kommentek között!)

Mint ahogy a képen is látszik, mellékszerepekben feltűnik Psota Irén és Latabár Kálmán. Rajtuk kívül látható többek között Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Fónay Márta és még sokan mások. Igazi jutalom-üdültetés lehetett ez a színészgárdának. Nem is kellett túl sokat dolgozni az afrikai nyaralásért, hiszen a felnőtt színészek legfeljebb nyúlfarknyi mellékszerepet kaptak. 

A munka nagy részét néhány gyerekszínész végezte. Köztük a két magyar: Tóth Laci (ő volt Nyilas Misi a Légy Jó Mindhalálig-ban) és Kiss Antal.

A történet lényege, hogy a film elején elhangzott előzmények után a két fiú épp megszökik abból az árvaházból, melyben Egyiptomban élnek. Elegük van a kalandozásból, haza szeretnének már jutni édesanyjukhoz Magyarországra.

Különböző elképesztően lehetetlen kalandot élnek át. Például rossz hajóra szállnak, ahonnét a lelketlen hajóskaptitány leszállítja őket a tengerbe egy mentőmellénnyel.

De a kedvenc fordulatom mindenképpen az, amikor egy arab kisfiú levelet tűz Juszuf nevű golya-barátjára, aki azon nyomban elszáll Magyarországra, ahol Józsiként ismeri pár magyar kisfiú. Természetesen az arabul írt levélről rögtön megsejtik, hogy valami hihetetlenül fontos üzenet lehet, ezért lefordíttatják egy arabul értő tudóssal, aki még ennél is hihetetlenebb véletleneknek köszönhetően megtalálja a fiúk édesanyját (Krencsey Marianne), aki mellesleg buszvezető (nem rendőr egyenruha tehát ez a fura kék uniformis az alábbi képen) és azon nyomban lebuszozik (nem vicc) Kairóba a fiúkhoz. (remélem, nem löttem le semmi fontos poént).

Krencseyről érdemes megemlíteni azt az érdekességet, hogy bár a filmnek volt egy olyan olvasata, hogy az ország visszavárja az 1956-ban külföldre távozókat, Krencsey néhány évvel ennek a filmnek a forgatása után gondolta úgy, hogy jobban érezné magát külföldön. Meg sem állt New Yorkig, ott élt 2016-os haláláig. De, hogy igazán megható legyen a története: végakarata szerint szülőhazájában helyezték végső nyugalomra.

Ha már Egyiptomban forgathatták a film nagy részét, akkor persze meg kellett mutatni mindent ami erre az országra jellemző: Alexandria, Kairó, szuk (arab piac), sivatag, piramisok, a Szfinx... Akár útikalauznak is felfoghatjuk. Piramis ide vagy oda, nekem mégis akkor dobbant meg igazán a szívem, amikor a hatvanas évekbeli Budapestet láthattam színesben! A régi magyar filmek külsős jeleneteit mindig árgus szemekkel figyelem, vajon felismerem-e az adott környéket, és főként, hogy mennyire megváltozott azóta minden!

Magyarország ( Hunnia Filmstúdió), 82 perc, ff. magyar

Rendező: Mamcserov Frigyes

Kedves, könnyed kis vígjáték ez. Szinte olyan, mint a két világháború közötti közönségkedvenc filmek... persze a hatvanas évekhez adaptálva.

Politikát ezúttal - hála istennek - nem kell keresni, pontosabban keresve sem találnánk. Sőt, a hatvanas évek kicsit lazuló elnyomásának jele ez a fajta viccelődés:

A mai fiatalok talán azt sem tudják, hogy mi az a Trabant... Nos a Trabantról tényleg a legalja volt minden nálunk kapható autónak. Gyerekkoromban volt olyan vicc is, hogy "Mi marad a Trabantból, ha nekimegy egy fának?" - "Por sche"

Mivel a Trabantot természetesen az egyik "baráti" szocialista ország gyártotta (NDK), a Rákosi rendszerben valószínűleg még nem lett volna megengedett olyasmivel viccelődnini, hogy a Trabant nem autó. '62-ben viszont biztos vagyok benne, hogy az egész mozi hahotázva csapkodta a térdét azon, hogy Páger (az alábbi képen jobbra) ezt ki merte mondani.

Págernél egyébként külön éle van minden ilyen halványan rendszerellenes beszólásnak... 

Nagy túlélő volt a művész úr: A második világháború vége felé még a nyilasokkal... mit a nyilasokkal, magával Szálasival parolázott, majd nagyon jó érzékkel nagyrészt Argentínában töltötte az elkövetkező évtizedet, ahol sok náci háborús bűnös húzta meg magát ekkoriban. A párt vezetői - ki tudja miért? - teljes büntetlenséget ígérve hazakönyörögték. Nem sokkal az 1956-os forradalom előtt jött haza, mely alatt bölcsen hallgatott, nem állt ki szavalni, tüzelni a népet. Így hamarosan teljesen visszatérhetett az előtérbe. Gyerekkoromban (nyolcvanas évek) az egyik legszeretetreméltóbb öregúrnak tűnt az általam látott tévéfilmekben, soha meg sem fordult volna a fejemben, hogy egy ilyen sármos, megnyerő "bácsi" gyilkos eszmék támogatója lehetett. 

Na, de térjünk rá magára a filmre. Ki is Mici néni?

Kérem szépen, Mici néni, azaz Handay Mici (Kiss Manyi, a fenti képen balra) egy szebb napokat megélt, kiöregedett színésznő. Az idősen magukra maradó dívák nyomorúsága valószínűleg elviselhetetlen fájdalmat jelenthet. (A témát érintette a nemrég látott Mi Történt Baby Jane-nel című film is, de említhetném a szintén nagyszerű Alkony Sugárútat is.) Feldolgozni azt, hogy az embert fiatalon és szépen körülrajongják, majd picit idősebben a kutya sem kíváncsi rá... hát pokoli lehet...

Mici néni azt a megoldást választja, hogy beteget játszik, ezzel vívva ki a körülötte levők figyelmét és gondoskodását...

Ez eddig lehetett volna valóban egy harmincas évekbeli vígjáték leírása is. Ezen a ponton azonban egy tipikus Kádár kori fogalommal kerül elő: az eltartási szerződés. Ma is létezik egyébként ez a dolog, de a hatvanas években nagyon gyakori volt, hogy lakással nem rendelkező fiatal pár ilyen szerződést kötött egy idősebb lakástulajdonossal. A pár vállalta, hogy annak élete végéig gondozza az idős tulajdonost, cserébe ott lakhattak, és a gondozott halála után ővék lett a lakás.

Kati (Tóth Judit) és Laci (Szokolay Ottó) a két fiatal, akik beköltöznek a betegcske művésznőhöz, és természetesen mindenki él azzal a rosszindulatú feltételezéssel, hogy a két fiatal ezután csak azt fogja lesni, hogy mikor hal meg végre az idős hölgy. (Kiss Manyi ekkoriban igazából alíg múlt ötven)

A fiatalok azonban annyira megszeretik a nénit, hogy még a moziból is inkább hazamennek, mert azon aggódnak, hogy esetleg valami baj történik vele...

Mici néninek viszont elkezd udvarolni egy férfi (Páger Antal), aki még fiatal korából ismeri a művésznőt. Akkoriban természetesen esélye sem volt meghódítani, most viszont úgy érzi, eljött az ideje. Mici néni ettől pompásan kivirul, de nem akar lemondani a körülötte levő emberek odaadó figyelméről sem, így alakul ki "Mici néni két élete"... az emberek nagy részének a betegeskedőt játssza, udvarlója felé persze kicsattan az egészségtől. És, mint sejthető, ez a kettősség hozza létre a film komikus helyzeteit.

Annyi - a mai fiatalok számára talán már ismeretlen - nagy név fordul elő a filmben, hogy nem is akarok egy unalmas felsorolást írni róluk. Egyik kedvencem a fenti képen hátul álló Fónay Márta volt, aki mindent tökéletesen hozott a tipikus, testes házmesterné karakteréből. Ha kell inkább kiönti a szemetet, hogy azt újra összesöpörve tovább tudja hallgatni a lakók beszélgetését. Megsértődik, mert azt gondolja, hogy nem ízlik Micinek az ő főztje, ezért fogadja be inkább a fiatalokat, stb.

Kiss Manyi számára ez egy nagyon hálás szerep volt. Talán ez volt leghíresebb filmes alakítása.

A fiatalok közül a bájos Tóth Judit maradt meg jobban bennem. Vele kapcsolatban azt az érdekességet szeretném megosztani, hogy véletlenül leltem rá egy 2010-es színházi bemutatóról készült képre, ahol a ma is aktív színésznő a Mici néni két életében játszott, természetesen már Mici néni szerepét.