Magyarország (MAFILM IV. Stúdió), 108 perc, ff., magyar

Rendező: Jancsó Miklós

Producer: Nemeskürty István

1964 Január elsején összevonták a Hunnia és a Budapest filmstúdiókat, és belőlük létrejött a nagy MAFILM (Magyar Filmgyártó Vállalat). Ezt a nagyvállalatot nem kevesebb, mint négy stúdióra osztották, melyeket római számokkal neveztek el. A MAFILM I vezetését Újhelyi Szilárd kapta. A MAFILM II. Köllő Miklósé lett, a MAFILM III.-t Herskó János vezette, és végül a MAFILM IV Nemeskürty Istvánhoz került. Ebben a IV-es stúdióban kaptak állást Jancsó mellett olyan nevek, mint Huszárik Zoltán, Gaál István, Sára Sándor, Várkonyi Zoltán, stb... Volt tehát konkurencia - megjegyzem, a másik három stúdió sem volt híján rendező-nagyágyúknak.

Nemeskürty gyakorlatilag producerként viselkedett. Azaz ha egy ötletet meg akart valósítani, akkor azt ráosztotta az általa kiválasztott rendezőre. Egy ilyen megrendelés terméke lett ez a film is. Semmiképpen nem tekinthető tehát olyan szerzői filmnek, mint az ezt megelőző, vagy ez utáni Jancsó filmek.

A (nácik alóli) felszabadulás huszadik évfordulójára Vadász Imre novellájából akart a stúdió-vezető Jancsóval egy megfelelő témájú filmet készíttetni. Hernádi készíthette a forgatókönyvet, akivel Jancsó az író haláláig gyakorlatilag teljesen összenőtt rendező-író párost alkotott.

Bár az Oldás és Kötés is tartalmazott jellegzetesen jancsós elemeket, ez a film már szinte letagadhatatlanul jancsós. Többek között megtalálhatóak benne a Jancsóra olyannyira jellemző hosszú beállítások, bár itt még nem viszi el annyira a végletekig, mint később, amikor egy beállítás gyakorlatilag addig tartott, amíg el nem fogyott egy tekercs (kb. 12 perc).

Jóska (Kozák András) egy 17 éves gimnazista, aki barátaival nyugatra akar szökni, végül egymaga a maradás mellett dönt. (Egy forró csókkal búcsúzik szerelmétől) - Kozák a Sodrásban-nak köszönhetően már közsimert és népszerű színész volt, holott még főiskolás volt ekkor. 

Szovjet egyenruhába bújt banditák ki akarják rabolni Jóskát, de pont akkor érkeznek a valódi szovjetek, akik majdnem kivégzik a bandával együtt. Végül fogolytáborba kerül.

A fogolytáborból kis szerencsével - egy anakronisztikus fordulatnak köszönhetően - kiszabadul, majd bamba módon felvesz egy bóklászás közben talált német egyenruhát. (A korabeli Filmvilágban Létay Vera nagyon dühösen kikel ez ellen a valószínűtlen fordulat ellen - nagyon gyenge szellemi képesség kell ahhoz, hogy valaki felvegye a szovjetek által megszállt területen az egyik vesztes sereg egyenruháját, bármilyen hűvös is van...)

Természetesen így hamarosan újra fogságba kerül Jóska. Egy orosz kiskatona mellé helyezik, ahol segítenie kell egy marhacsorda gondozásában, napi fejésében. Kolja (Szergej Nyikonenko) természetesen nem tud magyarul, és Jóska sem beszél oroszul, így gyakorlatilag testbeszéddel tudnak csak kommunikálni.

Itt jegyzem meg, hogy a filmben viszonylag kevés a beszéd, és ami van, annak is a nagyobb része orosz, mivel a játékidő nagy részében Jóskán kívül főleg szovjet katonák szerepelnek, akik nyilván oroszul beszélnek. És ehhez nincs felirat! Ezzel mintegy Jóska szemszögéből látjuk az eseményeket, ugyanúgy nem értjük a szöveget, ahogy ő sem. Természetesen a nyilvánvaló rendezői elképzelés szerint a film megértéséhez nincs szükségünk az orosz szöveg szó szerint megértésére.

A film nagy része a két fiatalember kapcsolatának alakulását mutatja be. Jóska először szökni próbál, Kolja utánalő... Mint kiderül, nem feltétlenül azért, hogy megölje, valószínűleg inkább megmenteni akarta... Később, amikor Jóskának lehetősége lenne elmenekülnie, már inkább marad, mert Koljaának "baja lenne", ha sikerülne megszökni tőle... Aztán amikor kiderül, hogy Koljának egy súlyos sérülése van, mindent megtesz, hogy segítséget szerezzen neki...

Bevallom őszintén, és arra számítottam, hogy miután ez a film jancsósabb az Oldás és Kötésnél, - ami amúgy nagyon is tetszett - , ez a film még jobban tetszeni fog. Kicsit azonban csalódást okozott, kissé unalmasnak éreztem. Nem véletlen, hogy a Jancsó filmekről szóló elemző irodalomban is az egyik legkevésbé emlegetett filmek közé tartozik. Talán megelőzi az "A Harangok Rómába mentek" című filmet, melyet még a Jancsó kedvelők is gyenge első próbálkozásnak tartanak.

Más baja volt a magyar kultúrpápának (Aczél Györgynek) a filmmel... Valamiért szovjetellenesnek tartotta. Őszintén szólva nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Legrosszabb esetben is semleges megvilágításba helyezte a szovjeteket. Lehet, hogy ez is baj volt? Vagy az volt a baj, hogy az orosz kiskatona esendő kisembernek tűnt, nem pedig legyőzhetetlen óriásnak?

A film megtekintése után a kultúrpolitikának minősítenie kellett a filmet. A besorolás alapján dőlt el, hogy milyen prémiumot kap a rendező, milyen széles körben forgalmazzák a filmet, stb... A Művészeti Tanács I.A (azaz a legjobb) minősítést javasolt. Aczél elvtárs azonban vitát nem tűrő módon kijelentette, hogy III.C lesz a minősítés.

- Miért Aczél elvtárs? - kérdezte az egyik illetékes

- Azért, mert a III.C-nél nincs rosszabb.

Ez konkrétan azt jelentette, hogy Jancsó szinte semmit nem kapott a film bevételéből. (Mondjuk a besorolásnak köszönhetően olyan nagyon nem is vetítették)  Továbbra is kispénzű rendezőként tengődött... de már nem sokáig...

A stúdió vezetője, Nemeskürty azonban idővel rehabilitálni tudta a filmet. Ravasz módon levetítette egy Budapesten élő szovjet újságírónak, és megkérte, hogy írjon róla kritikát. Az újságíró el volt ragadtatva a filmtől, és rajongó hangú cikket jelentetett meg a Pravdában! Ezután már hivatalosan sem lehetett utálni ezt a filmet, hiszen, ha valamit Moszkvában szeretnek, az csak jó lehet!

Magyarország (Stúdió 3), 95 perc, ff., magyar

Rendező: Szabó István

Szabó István első filmje egyben első része annak a trilógiának, mely filmjeit a rendező tulajdonképpeni alteregójaként Bálint András személye köt össze. (A trilógia másik két filmje az Apa-1966 és a Szerelmesfilm-1970)

A film címét adó "álmodozások kora" természetesen a fiatalságnak arra a mámorítóan gyönyörű időszakára utal, amikor nemcsak a szerelemfokozó hormonok tombolnak az emberben, hanem az a szilárd meggyőződés is él benne, hogy mindent jobban tud az idősebbeknél, továbbá alsóhangon is a világmegváltást tűzi ki célul maga elé.

A hatvanas évek fiatalságának életébe kapunk egy kis betekintést. Az első munkahely, a baráti és szerelmi kapcsolatok alakulása, a korszak házibulija, a balatoni nyaralások... A felnőtté válásról szól ez a film, az egyetemről kikerülő szoros baráti kör története - és annak széthullása...

Ebből a baráti körből Oláh Jancsi (Bálint András) sorsa kerül az elbeszélés középpontjába. Az ő narrációja időnként megszakítja a történetet, bizonyos időugrásoknál pár mondatban összefoglalja a közben megtörtént eseményeket. Érdekes módon a főszereplő hangján megszólaló elbeszélő önmagát is egyes szám harmadik személyben említi.

Oláh Jancsiék kikerülve az egyetemről természetesen a kor előírásai szerint azonnal elhelyezkednek. (A munkakerülés büntetendő volt.) Mindannyian ugyanarra a munkahelyre mennek dolgozni. Itt kapják az első pofont az élettől. Nem csak szétszabdalják a társaságot a vállalat különböző osztályaira, de még a kezdő fizetésük sem lesz egyforma...

Szembesülnek tehát a kijózanító valósággal (a felnőttek világával), de persze álmodozásukból csak fokozatosan ébrednek fel. Szép lassan felbomlik a korábban felbonthatatlannak hitt baráti kör. Látjuk, Jancsi első futó kalandját Ágival (Esztergályos Cili) - soha nem gondoltam volna, hogy volt idő, amikor úszósapkában fürödtek a Balatonban... vagy csak már annyi idő eltelt azóta, hogy nem emlékszem...

Lányok jönnek-mennek Jancsi életében. Halász Judit Gabija amolyan egyoldalú (Jancsi részéről tulajdonképpen viszonzatlan) szerelem, akit minden lelkiismeretfurdalás nélkül hagy ott egy házibuliban Éva (Béres Ilona) kedvéért.

Talán nem voltam egyedül 8-10 éves koromban azzal, hogy szerelmes voltam Halász Juditba. Akkoriban rendszeresen tartott gyerekelőadásokat, amiken emlékeim szerint főleg énekelt - a Micimackót biztosan mindig elénekelte), de elképzelhető, hogy meséket is mondott. Babaarca és kellemes kisugárzása miatt szinte biztos vagyok, hogy hozzám hasonlóan sok rajongója akadt korosztályom fiúi közül.

A fiatal Béres Ilonára viszont csak most felnőtt fejjel figyeltem fel, köszönhetően ezeknek a régi filmeknek. Nem csak szép, de van valami nagyon kedvesen bájos kisugárzása is.

Az 1965-ös Filmvilágban Létay Vera egy hosszú cikket szentel ennek a filmnek, melyben megemlíti, hogy Szabó Istvánnal évfolyamtársak voltak a "Színművészetin", és elmondása szerint minden egyes filmszereplő pontosan beazonosítható Szabó fiatalkori életének szereplőivel. (az alábbi képen a fiatal Szabó instruálja az egyik szereplőt)

Szabó határozottan részévé vált ezzel a filmmel a magyar új hullám első nagy alkotóinak. Több helyen utal is példaképeire. Látványos Truffaut iránti rajongásának megjelenítése, de őszinte vallomás a Herskó féle Párbeszédre való utalás is. Ez utóbbit lenne talán a legnehezebb letagadni, hiszen a film formátuma is nagyon sok hasonlóságot mutat a Párbeszéd-el. (Szabó egyébként tagja volt a Herskó-film stábjának) Amaz évtizedeket ölel fel, ez pedig inkább csak néhány évet, ettől függetlenül végig az volt az érzésem, mintha a Párbeszéd kistestvérét látnám.

Az újhullámos jelleget erősíti, hogy a forgatókönyv teljes egészében Szabó István teremtménye. És mellesleg felhasznál részleteket saját korábbi rövidfilmjeiből is. (híradórészlet).

Hm...  Van ebben a párbeszédben valami pimaszság... Legalábbis ha nem feledkezünk meg arról, hogy 1964-ben vagyunk, a már konszolidálódott Kádár-rendszerben... ez a már-már lekezelő válasz (Én mérnök vagyok)  nekem kicsit pimasznak tűnik. Valószínűleg kellett kis bátorság ahhoz, hogy ilyesmi belekerülhessen a filmbe. Ráadásul nem is ez a legdurvább....

A naplószerű elbeszélés kellemes időutazás egyrészt a hatvanas évekbe, másrészt magunk (korszaktól független) fiatalkori emlékei közé...

És végérvényesen belépve a felnőttkorba úgy látszik, mindannyiunknak eljön az a pont, amikor végre fel kell ébredni az álmodozásból, és el kell fogadnunk, hogy sajnos ez az élet rendje...

Kellemes poént kapunk zárásként, amikor az alvó Jancsit felhívja a telefonos ébresztő szolgálat...

"Jó reggelt kívánok! Itt a telefonébresztő! Tessék felkelni!"

És látjuk ahogy az ébresztő szolgálat bájos kisasszonyai sorra keltegetik az embereket. És ez az a pont, ahol az "álmodozások kora" véget ér...

Japán (Kindai EIga Kyokai, Tokyo Eiga), 103 perc, ff., japán

Rendező: Kaneto Shindo

Producer: Hisao Itoya, Tamotsu Minato, Setsuo Noto)

Rögtön el szeretném oszlatni a cím okozta esetleges félreértést: Az onibaba egyszerűen a japán cím kiejtés szerinti átirata. Nincsen itt semmiféle baba. Az onibaba japánul boszorkányt jelent.

鬼 - oni, démon(i) - a plakáton ez a felső kandzsi, a nekünk európaiaknak a poszteren felfestve szinte felismerhetetlen betű.

婆 - baba, öregasszony, esetleg anyós. (az anyós persze önmagában is lehet boszorkány!) Kifejezetten pejoratív megszólítás. - ez pedig a plakát alsó betűje. Így, kézírásosítva, ezt sem könnyű összepárosítani a nyomtatottal... még az előzőnél is összetettebb kandzsi.

A kettő összerakva oni-baba, démoni idős asszony, azaz öreg boszorkány.

Szóval azt még egyszer leszögezhetjük, hogy baba semmilyen formában nem fordul elő a filmben. Akkor viszont mi van benne?

Az 1330-as évek Japánjában vagyunk. Pont egy véres időszakban, amikor két sógun hadserege marakodott a hatalomért, egy több, mint ötven éves belháborúba sodorva az országot. A férfiak többségét egyik vagy másik sógun erőszakkal besorozta saját seregébe. 

Egy ilyen erőszakkal besorozott férfi anyja, és özvegye úgy vészeli át ezt a sanyarú időszakot, hogy egy japán ezüstfűvel benőtt vidéken az arra tévedő elkóborolt szamurájokat megölik és kirabolják. Fegyvereiket eladva ugyanis élelmet tudnak szerezni maguknak. A hullákat egy mély verembe dobják.

A film egyébként az előbb említett gödör bemutatásával kezdődik:

Ez alapján azt gondoltam, hogy ennek a gödörnek valami mágikus jelentősége lesz a történetben, főleg miután ez a film kifejezetten horrorként volt beharangozva bizonyos forrásokban. Nos, a gödörnek volt némi jelentősége a történetben, de korántsem olyan erőteljes, mint amire számítottam, és őszintén szólva a horror besorolás is kicsit sántít nekem... Maradjunk abban, hogy ez elsősorban egy jó kis dráma, némi feszültséggel, de horrornak semmiképpen nem nevezném. Még véletlenül sem az ijesztgetés, vagy a félelemkeltés a film elsődleges motívuma.

Már az előző A Homok Asszonya című filmben is észrevehető volt, hogy a japánok nemcsak Hollywoodnál, de az európaiaknál is szabadabban mutatják be a szexualitást. Ezt a filmet látva sokszor úgy tűnik, hogy a meztelenség nem is mindig feltétlenül erotikus, hanem egyszerűen csak természetes a japánok számára. 

Egy harcokból hazamenekülő férfi beszámol az idősebb nő fiának (aki egyben a fiatalabb nő férje) haláláról. Udvarolni próbál a fiatal nőnek, az elhunyt férfi anyósa azonban megpróbálja megakadályozni kettejük közeledését. Az idősebb nőnek szüksége van a fiatal nőre, egyedül talán nem tudná eredményesen folytatni a kóbor harcosok kirablását. A fiatal nő viszont nem tud ellenállni vágyainak, és éjszakánként elszökik anyósa felügyelete alól, és átrohan a férfi lakhelyére, hogy vad szeretkezésükben találjon kielégülést.

Egy nap az anyóst egy maszkot viselő szamuráj kéri meg, hogy segítsen neki kitalálni a vad, dzsungel-szerű fű-erdőből. Nem hajlandó levenni maszkját. A nő csapdába csalja, és a katona is beesik abba a gödörbe, ahova a nők áldozataikat dobni szokták...

Természetesen a nő nem bírja ki, hogy utána ne másszon, és le ne vegye a férfiról a maszkot... látni akarja, hogy mi van alatta. És itt - a film utolsó kis részében - válik tulajdonképpen misztikussá, kicsit félelmetessé a történet, amit nyilván nem szeretnék lelőni azok számára, akik még nem látták...

A történet alapja egyébként egy Buddhista példabeszéd volt, melyet a rendező gyerekkorában hallott édesanyjától. Shindo-t egyébként szokás a japán új hullám rendezői közé sorolni. Erről az áramlatról érdemes megemlíteni, hogy Japán volt az egyetlen ország, melyben a szinte az egész világon végig söprő újhullámos mozgalom felülről szervezve, az egyik stúdió kezdeményezésére indult. Egész pontosan a Shochiku stúdió látva, hogy csökkennek a jegyeladások, kitalálta, hogy ha több országban kialakult sikeres új hullámos mozgalom, akkor ideje lenne Japánnak is elindítani a magáét. Mondhatni marketingfogás volt. De tény, hogy lehetőséget adtak bizonyos fiatal rendezőknek, hogy saját elképzeléseik szerint csináljanak filmeket. (ez volt ugyanis az újhullám elsődleges lényege mindenhol)  Ideig óráig működött is a dolog, átmenetileg meg is nőttek a jegyeladások.

1964-ben azonban már túl vagyunk ezen a rövid fellendülésen. Shindo igen kis költségvetéssel, kis stábbal dolgozott. Kicsit több, mint két hónapot forgattak ebben a természetvédelmi körzetben.

Ha már látjuk ezeket a gyönyörű képeket, akkor nézzük pontosan mi is ez a növény, mely a film szinte minden percét körül veszi? Nos ez a már említett japán ezüstfű, melyet japánul suzuki-nak hívnak, és amely 150-180 centiméterre nő. Ez jól látható azokban a gyönyörű jelenetekben, ahol a fiatal özvegy rohan az éjszakában a rá váró férfi karjai közé.

Több szempontból is adja magát az összehasonlítás igénye a lista ezt megelőző - ugyancsak remek - japán filmjével, a már említett A Homok Asszonyával.

Mindkét filmben körülveszi, és szinte megfojtja a szereplőket valamilyen szinte áthatolhatatlan természeti akadály. A korábbi filmben a homoksivatag, itt pedig a sűrű fű-erdő.

Mindkét filmben van egy iszonyúan mély gödör. Igaz, ott főleg annak a mélyén zajlik a történet, itt viszont jórészt kívül maradunk, csak egyetlen egyszer merülünk alá...

Hasonlóan lazán kezeli a két film a meztelenséget. Ráadásul sok esetben a meztelenség nem is feltétlenül hordoz erotikus tartalmat, és ez igencsak meglepi a nézőt. A két nő például olyan ruhát hord, amiből legtöbbször kilátszik a mellük. Egyáltalán nem erotikus módon, és ennek nincs is a történetben jelentősége. Mégis annyira szokatlan, hogy kicsit elvonja az ember figyelmét eleinte. Aztán hozzászokunk, és kifejezetten autentikusnak érezzük.

Nálunk 5-6 éves késéssel, csak 1970-ben mutatták be ezt a filmet. Ekkora csúszás egyébként nem volt különösebben szokatlan akkoriban. Sőt, az volt az igazán furcsa, ha egy külföldi (ráadásul "nyugati" - még ha Japán voltaképpen keletre is van) film azonnal bekerült filmszínházainkba. 

Brazília (Copacabana Films, Luis Augusto Mendes Prod.), 110 perc, ff., portugál

Rendező: Glauber Rocha

Producer: Luiz Paulino Dos Santos, Luiz Augusto Mendez)

Az 1963-as Vidas Secas kapcsán már említettem a brazil cinema novo mozgalmat, mely a negyvenes években virágzó olasz neorealizmus és az ötvenes évek végén kezdődő francia újhullám tovább-gyűrűzésének is tekinthető. Ennek a mozgalomnak többnyire Rochát tekintik elsőszámú vezéralakjának. A cinema novo leginkább szembetűnő motívumai a társadalmi egyenlőtlenségek felmutatása, és az akkori brazil mozira jellemző kommersz megoldásoktól való eltávolodás valamilyen intellektuálisabb irányba.

Ez legtöbb esetben abban fejeződött ki, hogy a társadalom mélyen élő rétege került a cselekmények központjába. Ez a film is úgy indul, mint egy jó kis unalmas neorealista alkotás: Rocha hosszasan mutatja a mélyszegénységben élő Manoel és Rosa életét, ahogy kezdetleges faszerszámaikkal, monoton unalomban készítik maguk számára a betevő falatokat...

A film élesen három részre tagolódik, és a puritán, realista első harmadból egy köztes harmadon keresztül jutunk majd el az utolsó harmad szinte teljesen eszement, misztikus fantáziájába. Imádom a szürreált, és nem is sejtettem, hogy mi vár majd ama utolsó harmadban, sőt fogalmam sem volt arról, hogy majd ennyire elcsúszunk egy másik irányba, de itt, az első harmadban hamar leizzadtam arra gondolva, hogy ezt a sivár monotóniát kell majd közel két órán keresztül végigszenvednem... 

Itt jegyzem meg, hogy a némafilmes korszak megedzette a türelmemet, szóval ilyen pár órás monotónia nem okoz olyan eget rengető megpróbáltatást a számomra, mégis volt a filmnek egy pontja - a második harmadban - amikor komolyan elgondolkoztam rajta hogy elveimet félredobva félbehagyom ezt a filmet, de ott egy csecsemő hidegvérrel való teljesen értelmetlen legyilkolása húzta ki a gyufát nálam. Szerencsére sikerült túllépnem a traumán, mert a harmadik harmad - szinte - mindenért kárpótolt.

Na, de visszatérve a realista első harmadra: Manoel megöli munkaadóját, mivel az pökhendi módon megpróbálja ráverni néhány marha elhullása okozta anyagi kárát. Ennek következtében a házaspár menekülni kénytelen a sertao-ba, a "vadország"-ba, ahol amolyan vadnyugati körülmények uralkodnak. A filmet egyébként Bahia államban, Brazília észak-keleti részén forgatták, mely tényleg elég sivár és lepusztultnak tűnik ahhoz, hogy megfelelő háttérként szolgáljon ehhez a történethez.

Megérkezve a stílusában és helyszínében is elkülönülő második harmadba, Manoelék összetalálkoznak egy szektával, melyet az eszelős Sebastiao vezet.

A szektavezér kezében állandóan egy hatalmas fakereszt van, melyet az őrült vezető gyakrabban használ lándzsának, mint amire vallási jelképként elméletileg használni hivatott...

A vezető eleinte a hegy túloldalán található paradicsomi helyről papol, ahol a lovak virágot legelnek, a gyerekek tejet isznak a folyókból, stb., stb... Idővel kiderül, hogy mindezek előtt valamiféle felkelésnek kell történnie... önmagában nem lesz elég tehát átvándorolni a hegy túloldalára... Követői vakon bíznak benne - így szokott ez lenni a szekták vezetőivel... - ő meg egyre több lemondást és önfeláldozást követel híveitől. 

Végkimerülésig egrecíroztatja Manoelt a lelki üdve eléréséért, és amikor már semmi más nem jut Sebastiao eszébe, amivel a férfit kínozhatná... azt nyilatkoztatja, hogy Manoel feleségéből ki kell űzni az ördögöt, és még gyermekéről is le kell mondania, hogy Istenhez igazán közel kerülhessen... Nos, itt jött a jelenet, melynek befogadása igen megterhelőnek bizonyult számomra...

Közben a katolikus egyház papjai konkurenciát látnak az elmebeteg vezérben, és egy bérgyilkost - Antonio das Mortes - bérelnek fel a szekta felszámolására. Beszédes név egyébként, hiszen a mortes halált jelent portugálul.

Manoel és Rosa életét megkíméli a kivégző-csapat, hogy hírmondói maradjanak a vérengzésnek...

És itt váltunk át a harmadik harmadra, amikor is az újra vándorlásra kényszerülő pár egy újabb elmebetegbe fut bele: Corisco kapitányba, a cangaceiros-ok egyik utolsó képviselőjébe...

Róla már első ránézésre lerí, hogy nincs ki az összes kereke, de most már csodálkoznánk, ha Manoel nem válna első szóra az idióta őszinte hívévé...

Ha már itt tartunk... mik azok a cangaceiros-ok? Kicsit westernes jellegű igazságosztók, banditák, de egyben a gyengék védelmezői is... gyakorlatban azonban inkább a gazdagok gátlástalan kirablói, és szép nőik megerőszakolói...

Ebben a harmadban szinte végképp elhagyjuk a realitás talaját, de nem baj, én ezt szeretem a legjobban! Viszont itt nem sok értelme lenne a történet további taglalásának... önmagában a kapitány karaktere miatt is kiemelkedik ez a rész az egész filmből! Talán nem is véletlen, hogy bár az ő figurája csak a film utolsó harmadában szerepel, mégis a legtöbb plakáton vele hirdették a filmet!

Olaszország (Arco, Lux), 137 perc, ff., olasz

Rendező: Pier Paolo Pasolini

Producer: Alfredo Bini

Egy átlagosan művelt filmkedvelő Pasolinivel kapcsolatban valószínűleg hallott a sokakat megbotránkoztató Salò, avagy Szodoma 120 Napjáról, na meg arról, hogy a rendező a fiúkat szerette, és máig tisztázatlan körülmények között - feltehetően féltékenységből - meggyilkolták 1975-ben. (Halottak napján).

Jóval kevesebben tudják, hogy hazájában költőként, íróként vagy akár nyelvészként sokkal inkább ismerték, és elismerték, mint rendezőként. Aki a Salót- látta, az valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy Pasolini olyan filmet forgatott a hatvanas években, amiről a vatikáni hírlapban azt írták, hogy az addigi lejobb - Jézus életéről szóló - film.... 

Pasolini nem tartotta magát "hivatásos" rendezőnek, saját elmondása szerint csak azért rendezte ő maga saját filmjeit, hogy azok könnyebben elkészüljenek. Szereplői többnyire nem színészek voltak. Ezt is azzal indokolta, hogy mivel nem ért a rendezéshez, nem tudna igazi színészeket instruálni. Ezzel kapcsolatban az az érzésem, hogy őstehetség kellett a részéről ahhoz, hogy a csupa laikus szereplőkből kihozza azt, amire a filmnek szüksége volt. Nem látunk igazán komoly színészi teljesítményeket, mégis a rendezőnek sikerült az arcokból egy-egy pillanatra kihoznia azt, amit akart. Az alatt, hogy laikus szereplőkkel dolgozott, egészen pontosan azt értem, hogy még csak nem is amatőr színészekkel, hanem a színészettel köszönő viszonyban sem levő emberekkel filmezett.

Itt van például Szűz Mária. Ha jól emlékszem, egyetlen egyszer sem szólal meg a filmben, csak néz.  Vagy éppen leül... vagy csak áll... Nála szűzebb Szűz Máriát szinte el sem tudok képzelni, és itt mellékesen jegyzem meg, hogy Pasolini nagyon jó érzékkel egy gyönyörű 14 éves lányt választott a szerepre, ami egyrészt megfelel az akkori zsidó szokásoknak a nők kiházasításával kapcsolatban (és apokrif iratok is ezt az életkort valószínűsítik a várandós Máriával kapcsolatban), másrészt a lány fiatal kora önmagában kihangsúlyozza azt az ártatlanságot, amit ez a szerep kíván.

Pasolini láthatóan a szerepekhez keresett megfelelő alkatú (és arcú!) szereplőket, és kihozta belőlük a maximumot, amit lehetett. Ez egyébként neorealista örökségként is felfogható. Ez az ekkoriban már lecsengett mozgalom is szívesen alkalmazott amatőr (vagy még annak sem mondható) szereplőket. Egyetlen hibát jegyeznék meg, ahol Pasolinit rajtakaptam: A Krisztussal terhes Máriát az itt is mutatott 14 éves lány alakítja. A Krisztus 33 éves korában történő keresztre feszítéskor a kínhalált végignéző Máriát már Pasolini saját - 73 éves - édesanyja alakítja, így a karakter 33 éve alatt tulajdonképpen közel 60 évet öregedett. Erre talán érdemes lett volna jobban odafigyelni. De ezt csak azért jegyzem meg, mert Pasolini egyébként láthatóan minden lehetséges esetben próbált hiteles lenni.

Pasolini egyébként szigorúan ragaszkodott a Biblia szövegéhez, tehát kifejezetten elmondható, hogy a film gyakorlatilag szó szerinti illusztrációja Máté Evangéliumának. A szereplők szájából elhangzó mondatok is szó szerint az eredeti szöveg idézetei. Pasolini nem akarja semmivel kiegészíteni a történetet, nem akar semmit belemagyarázni, vagy olyan filozófiai tartalmat sugalmazni, ami az eredetiben nincsen benne.

Szinte egyetlen olyan arcot sem látni a filmen, amelyikre azt lehetne mondani, hogy hétköznapi. Ilyen erős casting szinte emberfeletti munkát igényelhetett. Nézzük például a Jézust alakító 19 éves Enrique Irazoqui-t. Hát nem egy szokványos Jézus-arc, az egyszer biztos! De szuggesztív, karakteres, és hihető Jézust ad.

Irazoqui egyébként spanyol egyetemistaként találkozott Pasolinivel, és a rendező jó szemmel látta meg benne a potenciális Krisztust. Róla sem lehet azt mondani, hogy különösebben széles színészi eszköztárral rendelkezik, de vélhetően a rendezői instrukcióknak és megoldásoknak köszönhetően ő is tökéletesen működik a filmben.

Kissé meglepett Salome jelenete. Meglepődésemnek egyik oka, hogy elfeledkeztem arról, hogy Keresztelő Szent János révén az ő története is az evangélium része, másrészt meglepett újfent az a rendezői felfogás, hogy egy erotikusan romlott nő helyett Máriához hasonlóan szintén egy ártatlan fiatal szépséget választott.

Saloméról el kell mondani azok számára akik esetleg nem ismerik ezt a közjátékot: Heródes mostohalánya annyira elkápráztatja táncával az uralkodót, hogy az cserébe megígéri, hogy bármilyen kérését teljesíti. Salome ekkor anyja (Heródiás) kérésének megfelelően az ekkor már tömlöcben sínylődő János fejét kéri tálcán.

Nos, meglepődésem - Salome fiatalságát és ártatlanságát illetően - azzal magyarázható, hogy én az Oscar Wilde féle Salome történetet ismerem közelebbről, ami bizony jócskán színez az eredeti bibliai történeten. Kezdjük azzal, hogy a Bibliában Salome még nincs is néven nevezve. Másrészt Salome romlottsága is inkább Oscar Wilde nyomán került a történetbe, mely szerint Salome őrült szerelmet táplát Keresztelő Szent János iránt, aki elutasította a nő közeledését. Ezért a romlott, megalázott nő szerelme tárgyának levágott fejét kérte Heródestől cserébe a Hét Fátyol táncért, hogy így szerelmét foghassa kezeiben.

Az eredeti bibliai történetben a lány - a Pasolini által ábrázolthoz hasonlóan - valóban ártatlan volt, és csak anyja parancsát követve kérte a férfi fejét, akinek csupán azért kellett meghalnia, mert anyja így akart elégtételt venni Jánoson, aki elítélően nyilatkozott Heródessel való kapcsolatáról.

Meglepetésemre Pasolini dél-olasz helyszíneken forgatott. Hitelességre való törekvése miatt előzetesen arra számítottam, hogy a Szentföldön készíti el ezt a filmet. Nem tévedtem olyan nagyot. Pasolini állítólag bejárta az eredeti Izraeli helyszíneket, de úgy találta, hogy a legtöbb helyszín ekkorra már annyira kommercializálódott, hogy nem tudna megfelelően forgatni azokon a helyeken. Erről a sikertelen útról egyébként egy 54 perces dokumentumfilmet is készített Pasolini, melyet a Máté Evangéliuma utáni évben mutatott be.

A helyszínek, amiket végül saját hazájában talált, - bár nem hasonlítanak az eredeti helyszínekre - tökéletesen működnek, mondhatni, akár itt is történhettek volna a korabeli események.

A film zenéje meglehetősen eklektikus. Ami először felcsendül az a - mi is lehetne más - Bach - Máté Passiójának záró kórusbetéte, a Wir Setzen uns mit Tränen nieder... szerintem nincs olyan aki még nem hallotta, függetlenül attól, hogy nem feltétlenül ismerve, hogy melyik mű része.

De ezen kívül sok más komolyzenei megoldás és egyéb műfaj is előfordul. Amikor Jézust Pilátus elé állítják, akkor például egy durva, déli blues szól. Meglepő, de szintén tökéletesen működő megoldás volt ez is.

Pasolini saját - bár bizonytalan - bevallása szerint ateista volt, mégis sikerült egy olyan filmet csinálnia, mely tökéletesen megfelel a legszigorúbb keresztény elvárásoknak is, de egy kívülálló számára is nem csak nézhető, hanem kimondottan magas szintű művészi élményt okoz. 

Dánia (Palladium), 119 perc, ff., dán

Rendező: Carl Theodor Dreyer

Producer: Jørgen Nielsen

Amikor a Velencei filmfesztiválon bemutatták ezt a filmet - az ekkor 75 éves Dreyer is ott ült a nézőtéren - nagyon vegyes volt a fogadtatás. A nézők közel fele kisétált a vetítés alatt. Az ott maradók viszont -meglepő módon - álló ovációval jutalmazták az idős rendezőt, aki láthatóan meghatódva fogadta ezt a nem várt gesztust. Korábban a Cannes-i filmfesztiválon már megbukott ez a film, úgyhogy feltehetően ilyen pozitív visszajelzésre számított a legkevésbé.

Általában azok a filmek szoktak hasonló, élesen megosztott reakciókat kiváltani, melyek valamilyen provokatív témát - kegyetlen erőszakot, vagy valamilyen tabut - dolgoznak fel. Nos ez esetben ilyesmiről szó sincs! Helyette fájdalmasan száraz, unalmas és mesterkélt, közel 2 órán keresztül.

(Dreyer a forgatás díszlet-padán)

Dreyer utoljára - közel tíz éve - 1955-ben készített filmet: Az Ige (1955) szintén nagyon igénybe veszi az ember türelmét. Több, mint két órás hosszának nagy része igen lassú, körülményeskedő párbeszédekből áll, a film utolsó jelenete azonban engem szinte mindenben kárpótolt. Ez a film most pont ugyanazzal a tempóval indított, így a fájdalmas lassúság közepette abban bíztam, hogy a film végén ezúttal is katarzist kapok türelmemért hálába. 

Ezúttal azonban csalódnom kellett...

Sokat sejtet a film felépítésével kapcsolatban, hogy 3 hónapig forgatták, de mindössze 3 napig tartott maga a vágás. Nem csoda, hogy ilyen gyorsan végeztek vele, hiszen a jelenetek nagy részében alig van vágás. Valaki megszámolta, és állítólag kevesebb, mint 90 beállítás látható az egész filmben. Van olyan jelenet, melyben közel 10 percig egyetlen vágás sincsen. 

(Dreyer egyeztet Nine Pens Rode-val, a film főszereplőjével.)

Gertrud, a film főszereplője egy volt operaénekesnő. Férje jogász, épp miniszteri kinevezése előtt áll. A férfi büszkén újságolja feleségének a várható kinevezést, ám Gertrud öröm helyett bejelenti, hogy elhagyja a férfit, mivel az képtelen érzelmek megélésére, hiányzik belőle minden szenvedély ... 

Idővel kiderül, hogy a nőnek viszonylag kiterjedt szerelmi élete van. Előkerül egy fiatalabb szerető, aki éppen elhagyni tervezi Gertrudot, mivel teherbe ejtett egy másik nőt, továbbá előkerül Gertrud egy korábbi szeretője, aki a mai napig bízik egy újrakezdés lehetőségében...

Mindez hosszú-hosszú - látszólag teljesen érzelemmentes - beszélgetések során bomlik ki. Ami feltűnő, hogy ezek során a hűvös beszélgetések során a felek sokszor nem is néznek egymás szemébe, mindketten inkább a kamera felé fordítják arcukat, ettől az egész még inkább mesterségesnek, művinek hat...

Őszintén szólva a hideg dán nőben nem is nagyon tudom felfedezni, hogy mi lehet, ami miatt ennyi férfi veszi körül...

A párbeszédek lassúságát az is fokozza, hogy a beszélgető felek mindig szépen megvárják, míg a másik befejezi mondanivalóját, és csak kis szünet után reagálnak rá, nehogy véletlenül egymás szavába vágjanak... Érzelmes, kapcsolatokat érintő vitáknál a való életben természetesen nem úgy beszélgetnek az emberek, mintha egy interjún vennének részt. A kiszámított tempó lassúságát tovább erősíti a kamera távolmaradása a jelenettől. Szinte csak elvétve látni közeliket, főleg totálokkal operál Dreyer, és ha mozog is a kamera, azt mindig nagyon finoman, lágy ritmusban teszi, mintha külön figyelne, hogy a hirtelen mozgásokkal nehogy megzavarja, "felébressze" a színészeket...

(Dreyer instruálja a főszereplőt.)

Dreyer Jézus életéről szeretett volna filmet készíteni, de erre már nem volt lehetősége. (Érdekes, véletlen egybeesés, hogy a lista következő filmje pont Jézus életéről szól.) Ez volt élete utolsó filmje, tőle tehát elbúcsúzunk ezzel...