USA (Hombre Productions), 111 perc., DeLuxe Color. angol
Rendező: Martin Ritt
Producer: Irving Ravetch, Martin Ritt
Martin Ritt két filmjével képviselteti magát ezen az 1001-es listán. A Hud - 1963 egy kifejezetten nyomasztó film volt, melyet szokás anti- vagy neo-westernnek is nevezni. Ezek ellen tiltakoztam annál a filmnél (mondván amaz egyáltalán nem volt western), itt viszont tökéletes besorolásnak érzem mindkettőt.
Anti-western, vagy még hétköznapibban mondhatnánk ellen-westernnek is, amennyiben a film ellene megy a megszokott klasszikus western kliséknek. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a főhős (Paul Newman) nem túl szimpatikus. Nem kifejezetten gonosz vagy ellenszenves, de maradjunk csak annyiban, hogy egy lelketlen, magának való pokróc. Talán főhős helyett itt is helytálló lehet az "ellen-" előtag használata, igazi anti-hőst alakít Newman. 
John Russelt (Paul Newman) gyerekkorában elrabolták az apacsok, és sajátjukként nevelték fel. (Állítólag ilyen a valóságban is történt, sőt, egy ilyen valós gyermekről készült képet láthatunk a film legvégén, mely a fiatal Russelt kívánja ábrázolni). Elég idősen rabolták el ahhoz, hogy eredeti identitását is megőrizze. Láthatóan tökéletesen megérteti magát a fehérekkel, sőt, amikor egy srác a városból fölmegy hozzájuk a hegyekbe, és értesíti arról, hogy megörökölte elhunyt apja vagyonát (egy aranyóra és egy fogadó), gond nélkül visszavedlik "cowboy"-ruhába...
Ahhoz, hogy megkapja jussát, Arizonából Új-Mexikóba kell utaznia. Ehhez egy hatosfogatot vesz igénybe más utasok társaságában. És itt rögtön egy érdekes (ellen-)párhuzam villan fel, hiszen ki ne emlékezne a Hatosfogat - 1939 című filmre, ahol nagyon hasonló volt a kiinduló szituáció. Közel harminc év telt el, és az amerikai közélet változására nagyon jellemző, hogy akkoriban még portyázó indiánok ellen kellett védeni a kocsit, most pedig pont egy apacsnak (is) tekinthető férfi van az utasok között, akiket ezúttal mexikói haramiák fosztanak ki.
Harminc év alatt a Hatosfogatban megjelenő arctalan, alapértelmezetten gonosz indiánokból támogatásra szoruló elesett emberek csoportja vált tehát. (És még csak a hatvanas évek vége felé járunk, akkoriban ez még igencsak haladónak gondolatnak számított!)
A fogat legidősebb utasa egy olyan indián-ügynök, aki az elnyomott, rezervátumokba szorított népet kihasználva hatalmas pénzeket tesz zsebre. Erre a nagy összegre próbálja rátenni a kezét a gátlástalan rablóbanda. Elveszik a pénzt, és a lovakat, hogy még véletlenül se tudják utolérni őket.
A banditák önteltségének köszönhetően hallgatag anti-hősünk visszaszerzi a pénzt, és lelő közülük néhányat. A maradék viszont túszként fogva tartja az indián-ügynök feleségét. Anti-hősünket ez természetesen egyáltalán nem hatja meg, részben talán azért, mert az említett feleség az út korábbi - nyugodtabb - szakaszában udvariasan megkérte őt, hogy ne bent üljön az utasokkal, mert számára kellemetlen, hogy egy indiánnal kell osztozkodnia a szűk helyiségen. Másrészről anti-hősünk úgy érzi, hogy az immár tulajdonosától elkerült összeg nála van a legjobb helyen, és azt legjobb szándéka szerint majd visszajutattja, annak jogos tulajdonosaihoz, a kisemmizett apacsokhoz.
"Ha csak olyanokon segítenénk, aki megérdemli, az egész világ pokolra jutna"
- hangzik el ez a valóban elgondolkodtató mondat a kocsi vezetőjének szájából, amikor felmerül a kérdés, hogy anti-hősünk vajon segíteni kíván-e a társaság már említett nem túl szimpatikus párjának...
És itt jegyzem meg, hogy a film második felére a látványos road movie-ból egy statikus, róka-fogta csuka szituáció alakul ki: az utasoknál a pénz, de ló híján nem sok esélyük van kijutni a sivatagból a rablók által eltorlaszolt úton, a rablók viszont víz nélkül kikötözik az indiánügynök feleségét az arizonai tűző napon. Órái így nyilvánvalóan meg vannak számlálva. Látszólag egyik fél sem kíván engedni: kérdés, hogy kinek fogy el előbb a türelme, az ereje....
Láthatóan remek stílusérzéke volt a film forgatókönyv-írójának, hiszen a legfeszültebb pillanatban eme költői párbeszéddel ajándékoz meg minket. Ez a mélység legalábbis szokatlan lenne egy klasszikus westernben, de ahogy említettem, itt inkább ellen-westernről beszélhetünk:
- Isten látja ezt! Egész életünkben erre kell gondolnunk! Legalábis ezzel ijesztgettek gyerekkoromban.
- Ne féljen, Mr Mendez! Isten nincs.
- Akkor talán bennünk sincs?
- Sehol sincs.
- Akkor semmi sincs?
- Semmi.
- Biztos ebben? Semmi mennyei jutalom?
- Legalább magunknak ne hazudjunk!
- No és pokol? Akkor pokol sincs?
- ... De igen... Pokol van...
Még, ha be is vallom, hogy maga a film nem került különösebben közel hozzám, ez a párbeszéd azóta is a fejemben zakatol. Önmagában emiatt érdemes volt megnézni a filmet. A korabeli nézők viszont -velem ellentétben - imádták, ami sejtésem szerint részben Newmannek és néhány további remek színésznek volt köszönhető, részben pedig a már említett, - akkoriban igen liberálisnak számító, és újszerű - indiánok mellett kiálló nézőpontja miatt.
Természetesen nem árulom el, hogy mi lesz a szituáció megoldása - már, ha lesz egyáltalán megoldás ...
A film külső jeleneteit gyakorlatilag valós helyszíneken, az arizonai sivatagban forgatták. Ezzel kapcsolatban számomra örök kérdés, hogy ha egyértelműen fontos eleme a történetnek a sivatag gyilkos (!) forrósága, akkor vajon miért vannak a szereplők a tűző napon is nyakig begombolt ingben, zakóban/mellényben és nyakkendőben (!) ?
Nézzük meg az alábbi kép középső alakját: ing, nyakkendő, mellény és zakó....leizzadok, ha belegondolok... (a kalap nyilván indokolt lehet a nap miatt) És szinte minden westernben ezt látom...
A képre tovább nézve eszembe jut, hogy még nem beszéltem a film egyik valódi pozitív alakjáról, Jessieről (Diane CIlento), aki kedvességével és önzetlenségével ellensúlyozza anti-hősünk ridegségét a filmben. Őt nevezhetném a mellékszerepben levő főhősnek.
