Olaszország (Junior Film, Italia Film, Sveva Film, S.G.C.), 82 perc, ff., olasz

Rendező: Roberto Rossellini

Producer: Vitaliano Brancati, Roberto Rossellini

Nagyon nyomasztó. Nem kicsit... Tényleg nagyon. És ezt még tetézi a film neorealista eseménytelensége. Egész rosszkedvű lettem tőle, holott az utolsó perc még akár feloldozást is adhatott volna...

Egy angol házaspár az autójával Nápoly felé tart. A férj Alex (George Sanders) munkamániás, de most úgy döntöttek, hogy a gyors repülőút helyett autóval utaznak a Nápoly mellett elhunyt Homer bácsi hagyatékával kapcsolatos ügyeket elintézni, hogy végre vakációzhasson egyet feleségével, Katherine-el (Ingrid Bergman), akivel elmondásuk szerint házasságuk alatt még nem nagyon voltak egy napig sem kettesben. 

Most itt az alkalom végre, és nem valami rózsásan alakulnak a dolgok. Úgy tűnik, elhidegültek egymástól. Türelmetlenek, feszültek, feltehetően unatkoznak egymás társaságában. 

A Nápoly melletti villa is szokatlan, számukra kényelmetlen körülményeket rejteget. A személyzet nem beszél angolul. Sőt, kora délután alszanak (!) - figyelem, Olaszországban nincsen szieszta. Ezt egy olasztól tudom. Szieszta csak Spanyolországban van! Olaszországban egyszerűen csak bezárnak a boltok, és az emberek ledőlnek pihenni. De ez nem szieszta! 

Eleinte megpróbálják élvezni a gyönyörű környezetbe épült villa kényelmét, de valahogy inkább mindketten külön utakon kezdenek járkálni. Amikor esténként társaságba mennek, ott is inkább külön érzik jól magukat. Persze láthatóan féltékenyek, ha észreveszik, hogy a másik udvarol/udvarolnak neki, de ahogy egyikük megbántva érzi magát, igyekszik ő is megbántani a másikat. Így persze egyre csak nő köztük a távolság.

Alex Capri-ra látogat, megismerkedik több nővel is, Katherine Nápoly környékét járja be idegenvezetőkkel. Megnézi a Vezuv füstölgő krátereit, egy Nápolyi múzeumot, végül férjével közösen Pompeii-t is meglátogatják, ahol egy - feltehetően - házaspár megkövesedett holtteste olyan hatással van rá, ami arra készteti, hogy átgondolja ezt az állapotot, ami férje és őközte kialakult.

Maga a téma elgondolkoztató, sajnos Rossellinivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Örültem, amikor előzetesen olvastam, hogy ezúttal eltávolodott a politikától, de annyira hideg és nyomasztó ez a stílus, hogy állandóan azon kaptam magam a film nézése közben, hogy máshol járnak a gondolataim...

Sanders egy visszaemlékezésében hosszasan írt ennek a filmnek a forgatásáról. Talán élete egyik legrosszabb élményének tartotta ezt a munkát. Állítólag szerette a rendező korábbi filmjeit, ezért vállalta el ezt a szerepet, de ő úgy látta, hogy a forgatás alatt Rossellini-t jobban érdekelte a búvárkodás, mint maga a filmforgatás...

Hogy egy kicsit árnyaljunk a képen íme egy fotó, ahol Rossellini éppen feleségét, Bergman-t instruálja.

Franciaország (Cady Films, Specta Films), 88 perc, ff., francia

Rendező: Jacques Tati

Producer: Fred Orain

Mintha egy hangos némafilmet látnánk.

Vannak ugyan zörejek, sőt, esetenként még párbeszédek is vannak, azok jelentősége mégis szinte elenyésző. Cselekménye is alig van a filmnek, inkább egy életképet látunk, mely hol vicces, hol nem vicces, de mindenképpen jóleső érzés átengedni magunkat a látványnak, elutazni Hulot úrral együtt erre a Bretagne-i tengerparti nyaralóhelyre, hogy kicsit magunkba szívjuk a sós tenger illatát, a nyári forróságot.

Hulot úr alakja szinte azonnal Mr Bean-re emlékeztetett, melyet részben igazolni látszik, hogy Rowan Atkinson egy interjúban említette, hogy eme film ihlette a Mr Bean nyaral című 2007-es filmet. Én nem csodálkoznék, ha a teljes Mr Bean karakter alapötlete innét származna.

Maga a rendező Tati alakítja a csetlő-botló karaktert. Chaplin figurájához hasonlóan gyakorlatilag ő az egyetlen, akinek ilyen végletesen karikatúra-szerű jellege van. Az összes szereplőre igaz, hogy a mindennapos életből ellesett, - túlzóan ábrázolt - karakterek, de közel sem olyan mértékig elrugaszkodottak a valóságtól, mint Hulot.

Mint említettem, a film során nem történik szinte semmi a kifejezés klasszikus értelmében. Hulot úr megérkezik a szállodába, okoz némely zűrzavart, melyen esetenként jókat nevetünk, majd amikor úgy érzi, hogy a dolgok kicsúsztak az irányítása alól, akkor jobbnak látja távozni.

Őszintén szólva, - a Mr Bean-es filmekkel ellentétben - nekem pont Hulot úr figurája volt a leggyengébb láncszem. Nem volt rossz, vagy zavaró, de a mellékszereplők karakterei érdekesebbek tűntek számomra, talán mert annyira közel álltak az ilyen nyaraláson valóban megtalálható "embertípusokhoz".

Ott volt például a szép skandináv típusú szőkeség "Leia hercegnős" frizurájával (Nathalie Pascaud), aki vonzó fiatalságával Hulot úr mellett az összes fiatal vagy idős, nős illetve nőtlen férfi érdeklődését kiváltotta. Csak ebben a filmben láthatjuk a színésznőt.

• 
• 
• 

Vagy az idős házaspár, akik folyton valahol tébláboltak. A férfi mindig néhány lépéssel az örökmozgó asszony mögött. Mindent megfigyelnek, mindenhol ott vannak. De nem csak a karakterek figyelemre méltóak. Ott van az észak-Francia tengerpart, szép homokos strandjával, csíkos napozó-sátraival, öltöző-kabinjaival...

• 
• 
• 

Tati sokszor hozzányúlt a filmhez. Még 25 évvel az elkészülte után is újravágta. Megpróbálta kicsit feszesebbre venni. Az eredeti 114 percesből 1978-ra 88 perces maradt. Feltehetően ez az a változat, ami legjobban megfelelt a rendező elképzelésének. Ezt a Tati által készített legvégső változatoát újították fel végül 2009-ben. Én ezt a változatot láttam, és úgy érzem, minden, ami ennél hosszabb, talán jogosan lett eltávolítva belőle. Így egy kellemes másfél órát okoz az embernek.

A strandot, ahol a filmet forgatták, ma Hulot úr strandjának hívják. Sainte-Marie-sur-Mer a nyaralóhely neve, és még szobrot is állítottak Hulot úrról a szálloda mellé, ahol a film nagy részét forgatták.

 

USA (Columbia), 90 perc, ff., angol

Rendező: Fritz Lang

Producer: Robert Arthur

Nem túl sok olyan rendező van, aki némafilmesként és hangosfilmesként is kifejezetten maradandót tudott alkotni. Fritz Lang ilyen. Bár róla talán minden hardcore filmrajongónak a Metropolis, a Dr. Mabuse illetve az M. - Egy Város keresi a Gyilkost jut az eszébe, ez a film véleményem szerint a film noir-ok legkiválóbbjai közé tartozik.

Amikor már azt hittem, hogy a noir-hoz nem nagyon tud újat hozzátenni egy rendező sem, akkor elém került ez a Fritz Lang noir, és azt éreztem, hogy ezzel a filmmel szintet lépett a műfajon belül. 

Mintha valami más világba csöppentem volna bele, mint amire az eddigi noir-ok alapján számítottam. Már-már Scorsese filmjeinek durva szele csapott meg, amikor a szociopata gengszter egy szivart nyomott el a krupié-hölgy kezén, mert nem úgy dobta a kockát, ahogy szerette volna, vagy amikor egy másik hölgy arcába tűzforró kávét zúdít, hogy azzal örökre eltorzítsa azt. Mind-mind Scorsese maffia-filmjeinek kegyetlenségét idézik, nem csoda, hogy a mester több nyilatkozatában jelezte, hogy Fritz Lang a kedvenc rendezői közé tartozik.

A kezdő képsorokon egy magas rangú rendőrt látunk, ahogy íróasztala mögött, egy búcsúlevelet hátrahagyva fiókjából elővesz egy pisztolyt és főbe lövi magát. A lövés hangjára előkerülő feleség - ijesztő nyugodtsággal - szinte ügyet sem vet a hullára, átfutja a több oldalas búcsúlevelet, majd ahelyett, hogy a mentőket vagy a hatóságot tárcsázná, a város maffiavezérét Mr Lagana-t hívja föl. Mint később kiderül, a magas rangú rendőr a maffia teljes leleplezését biztosító anyagot hagyott maga mögött. Sőt, az is kiderül majd, maga is nyakig benne volt az alvilágban - mint ahogy sok más rendőr is - ámde nem volt ahhoz ereje, hogy ezzel az alvilági élettel élve leszámoljon. Az özvegy sem akar csatát, inkább megzsarolja a maffiafőnököt. Aki vagy teljesíti minden kívánságát, vagy a jó helyen elhelyezett információköteg nyilvánosságra kerül. Ez utóbbi természetesen az özvegy esetleges korai halála esetén is megtörténik.

Az eset nem tűnik túl bonyolultnak az ügyet végző nyomozó számára, le is zárná azt rövid úton, ám néhány napon belül jelentkezik az öngyilkos rendőr szeretője, aki jelzi, hogy itt valami nagyon nincsen rendben...  A nyomozó (Glenn Ford, lásd fent) nem veszi igazán komolyan az ügyet. Ám amikor a nyomozót informálni próbáló volt szeretőt hamarosan brutálisan meggyilkolják, és kidobják egy autóból az út mentén, már komolyan veszi a bejelentést. De ekkor már késő, mert egy olyan brutális eseményfolyam veszi kezdett, amiről sejthető, hogy nagyon csúnya vége lesz.

A főszereplő nyomozó szerepére felmerült Paul Muni és Edward G. Robinson neve is. Mindkettő működőképes, és biztosan tökéletes választás lehetett volna, de abban is biztos vagyok, hogy velük egészen más film készült volna, mint amilyen végül lett. Ford visszafogott játéka is nagyon jól passzol ehhez a noir-os hangulathoz.  

• 
• 
• 

Glenn Ford egyik legnagyobb sikere egyébként a Gilda című 1946-os noir-hoz kapcsolódik, amit csak azért tartok érdekesnek megjegyezni, mert van egy kis utalás erre a filmben. Amikor a nyomozó kilép egy bárból, akkor felcsendül a Gildában elhangzó Rita Hayworth által énekelt Put the Blame on Mame című szám instrumentális változata.

Van a filmnek még néhány érdekes szereplője. A nyomozó feleségét például Jocelyn Brando alakítja, aki leginkább  öccse miatt érdemel külön említést, akit történetesen Marlonnak hívtak.

A femme fatal ezúttal Gloria Graham. Számomra ő volt a film egyetlen gyengébb pontja. Nem mondom, hogy rossz volt, de nem feltétlenül érzem benne azt a végzetes vonzerőt, ami egy femme fatal számára elengedhetetlen kellene, hogy legyen. Erre a szerepre egyébként Marilyn Monroe-t szemelte ki a producer, de a 21st Century Fox - akinél Marilyn szerződésben állt - csak akkora összegért lett volna hajlandó őt kölcsönadni, amennyit viszont a Columbia nem volt hajlandó kifizetni. Lehet, hogy Monroe jobb választás lett volna.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

És még egy igazán kellemes meglepetés: Lee Marvin, akit lefogadok, hogy ősz hajjal ismer igazán a világ, méghozzá legtöbben feltehetően a Piszkos 12-ből...

Lee Marvin későbbi ősz haja annyira jellegzetes volt, hogy néhány év múlva az olaszok, - amikor ez a film újra mozikba került, és immáron ő volt a leghíresebb az összes szereplő közül, - olyan plakát- és lobby-kártya sorozatot csináltak a filmnek, amelyen már az őszhajú Marvin látható, holott a filmben még egyetlen ősz hajszála sem látszik.

• 
• 
• 
• 
• 

Briliáns és egyben nagyon brutális ez a film, amitől nagyon újszerűnek tűnhetett a maga korában, hiszen a Hayes-kód nem nagyon engedte korábban a nyers erőszak ilyen nyílt színi bemutatását. 

USA (20th Century Fox), 92 perc, Technicolor, angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Sol C. Siegel

Jó kis páros lett Marilyn Monroe és Jane Russel duójából. Jól domborították ki a kettejük között levő különbségeket, mely nem csak a szőke haj - fekete haj kontrasztjával írható le, sőt leginkább nem külső, hanem a belső tulajdonságaik ellentétesek.

Míg Dorothy (Russel) a jóképű pasikért van oda, (így, többes számban, és mennyiségi korlát nélkül) addig Lorelei (Monroe) azokba a férfiakba szerelmesedik bele azonnal, akiknek sok pénzük van. És nincs felső korhatár. Nem arról van szó, hogy meg akarja kaparintani ezeknek a férfiaknak a pénzét, hanem őszinte vonzalmat érez az öreg, kövér, csúnya gazdagok iránt. 

"A férfiaknál a pénz olyan, mint egy lánynál a szépség"

-mondja Dorothy, és hát valljuk be, van ebben valami ráció. Vannak hölgyek akik szépnek születnek, de vannak akiknek keményen meg kell dolgozniuk, szenvedniük a szépségért. És a férfiak ezt gyakran értékelik. Egy férfi is tud sikereket elérni a jó kinézettel, de én úgy látom, hogy gazdagsággal még nagyobb sikereket lehet elérni a nők terén. 

Ide kapcsolódik a film legismertebb - illetve egyetlen igazán ismert - dala a Diamonds are a Girl's Best Friend (A Gyémánt a lányok legjobb barátja). Természetesen Monroe énekli. Egyébként - bár sok helyen musicalként említik ezt a filmet, nincs benne túl sok dal. Összesen öt számot énekelnek a hölgyek. 

Monroe egyébként szinte karikatúráját mutatja a szőke buta nőknek, de azért kis feloldozást is ad nekik (magának) a film vége felé - és állítólag ez nem a forgatókönyvíró tollából származik, hanem Monroe saját szövege volt:

"Tudok én okos is lenni, ha akarok....de azt a férfiak nem szeretik"

Nagyon jól egészíti ki egymást Jane Russel én Marilyn Monroe. Előbbi jóval magasabb, fekete hajú, és szerepe szerint szinte pontosan az ellentéte a szőkeségnek. Okos, céltudatos, és nem érdeklik a gazdagok. Talán visszatekintve kicsit furcsának tűnik, de akkoriban Jane Russel volt a nagyobb sztár. Pontosabban szólva ő volt a sztár, Monroe már ismert volt, de még nem volt különösebben húzónév. Ez tiszteletdíjukon látszik a legjobban. Míg Russel 200.000 dollárt kapott a filmért (ez még mai értéken is nagyon jól hangzik egy átlagember számára) addig Monroe heti 500 dolláros - kiemelkedőnek egyáltalán nem mondható) alapbérezéssel kellett, hogy megelégedjen. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Monroe - megnyilvánulásai alapján - egyáltalán nem kifogásolta, hogy ő csak a kettes számú főszereplő. Azzal vigasztalta magát, hogy végül is a film címe mégiscsak rá - a szőkére - utal.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film története - ahogy az előzetesen sejthető is volt - nem túl nyakatekert. Lorelei (Monroe) épp összeházasodni készül, egy butácska milliomos-csemetével. Dorothy-val közös fellépésük azonban Párizsba szólítja. A film nagy része egy óceánjáró hajó fedélzetén zajlik, ahova a vőlegény édesapja által megbízott detektív is követi őket. Természetesen az ilyen hajókon viszonylag nagyszámú gazdag ember fordul elő, így Lorelei erős csábításnak van kitéve. Barátnőjének - Dorothynak - viszont megtetszik a magándetektív... minden adott tehát egy nagyon könnyed, zenés romantikus komédiához... Ennél többre semmiképpen nem szabad számítani ez esetben...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (20th Century Fox), 80 perc, ff., angol

Rendező: Samuel Fuller

Producer: Jules Schermer

Egy újabb utazás a noir-ok világába.

A tipikus noir számomra időtlen, hiszen egy álomszerű, neonfényektől villódzó, mindig pocsolyás utcákkal behálózott álomvilágot jelent. Nincs korszak, amelyhez köthető, hiszen ez a világ sosem létezett. Legalábbis egy igazán jó noir számomra ilyen.

A Pickup on South Street viszont elvesz valamennyit ebből az időtlenségből azzal, hogy határozottan a hidegháborúba helyezi el a történetet, ahol a komcsik a mindig izzadó, gátlástalan, gyilkos rossz fiúk, és kiderülhet, hogy a piti bűnözőből lesz végül  a jófiú.

Jelen esetben egy szakmáját művészi színvonalon űző zsebtolvaj a film központi hőse. Meg mertem esküdni, hogy Richard Widmark-ot valahol már láttam, de ha nincsen IMDB, akkor valószínűleg soha nem jövök rá, hogy melyik filmben: hát egy 1976-os angol Hammer Films-es horrorban (To the Devil a Daughter) alakított egy sátánista, kiugrott katolikus papot többek között a szépséges Nastassja Kinski és Sir Christopher Lee mellett. Utóbbi színész előszeretettel játszott exploitation és horror filmekben, ám Wildmark feltehetően boldogabb lenne ha eme posztban taglalt filmje miatt emlékeznének rá, mint az 1976-os horror kapcsán, mely annyira "betegre" sikerült, hogy a forgatás alatt többször is ott akarta hagyni a produkciót.

Eme noir femme fatal szerepére Marilyn Monroe is bejelentkezett állítólag, de a próbafelvétel alapján a rendező - akinek egyébként tetszett a színésznő előadása - inkább elutasította a szőkeséget, mondván a filmnek nem tenne jót Monroe túlfűtött szexualitása. Hát... nem tudom... femme fatal esetén szerintem majdhogynem alapvetés a túlfűtött szexualitás, másrészt, - ha ez tényleg zavaró volt a rendező szerint - akkor nem értem, mit keres ebben a szerepben Jean Peters...

• 
• 
• 

Jean Peters-szel ugyan most találkozom először, és elnézve rövid karrierjét, félek, hogy utoljára is, de kisugárzására nem lehet azt mondani, hogy Monroe-nál sokkal hűvösebb lett volna... Leginkább a szemei tudnak tüzet szórni... hol érzelmes tüzet, hol gyilkos tüzeket.

Őt használják fel a "gonosz komcsik" egy mikrofilm célba juttatására. Szegény nem is tudja, hogy milyen jelentőségű dolgot szállít - a mikrofilm pontos jelentősége egyébként nem is derül ki, csak annyi, hogy iszonyúan értékes információk vannak rajta. Ha tudná, hogy ilyen értékes a csomag, akkor valószínűleg nem metrón és nem ilyen óvatlanul próbálná célba juttatni, áldozatául esve egy zsebtolvajnak, aki nincs is tisztában a zsákmány értékével.

A tolvajlásnak szemtanúi a titkosrendőrök, akik természetesen már szemmel tartották a hölgyet, de a rendőrök olyan bénák, hogy a zsebes kereket old előlük. A metrón! 

Nem nehéz kitalálni, hogy ez a bűncselekmény egy komoly hajszát indít be, melyben a kommunisták a mikrofilmet szeretnék visszaszerezni, a rendőrök a komcsikat akarják elkapni, a zsebes csak nyugalmat szeretne, Candy a kommunisták futára pedig pillanatok alatt beleszeret a zsebes Skip McCoy-ba. 

• 
• 
• 
• 
• 

Skip valószínűleg sok film noir-t nézhetet, mert itt egy fordított femme fatal helyzet alakul ki. A zsebtolvaj ugyanis Candy minden megnyilvánulását gyanakodva figyeli, azt hiszi, hogy minden tette mögött számítás rejtőzik. Csak a legvégén kezdi elhinni - amikor talán már késő -, hogy a lány tényleg beleszeretett.

• 
• 
• 
• 
• 

Ahogy haladunk a hatvanas évek felé, úgy látok egyre több olyan dolgot a Hollywood-i filmekben, amiket az ezt megelőző évtizedben elképzelhetetlennek tartottam. Új volt nekem például, hogy egy nőt a néző szeme láttára agyba-főbe verjen egy férfi, majd ezt "megkoronázva" hátulról lelője... Jó-jó, Bogart-nál is elcsattant néha egy-egy pofon, de bevallom, ez már-már sokkolt. 

Dinamikus, izgalmas kameramozgásával kellemes vizuális élményt nyújt ez a film a noir kedvelőinek. Szinte alig használnak teljesen statikus kameraállásokat. Amikor mozdulatlan a kamera, akkor is mozog, imbolyog valamennyire, (lásd a fenti mozgóképen) Ez az állandó mozgás - a várt hatással ellentétben - pont megnyugtatja az embert. Engem legalábbis a teljesen statikus beállítások - főleg hosszú snittek esetén - kifejezetten feszültté tesznek.

Hatásosak még a szuper közeli felvételek is ahol egész közel megy a kamera az arcokhoz, látszanak az egyes verejték-cseppek a gonoszok arcán. 

Erősen B-film érzést keltett, (mindössze 20 nap alatt forgatták), de kellemes időtöltés volt végignézni.

USA (MGM), 92 perc, Technicolor, angol

Rendező: Anthony Mann

Producer: William H. Wright

Sajnos azt kell mondanom, hogy ez a bugyuta magyar cím (A Meztelen Nyom) nagyon is passzol ehhez a filmhez. És rögtön az elején be kell ismernem, hogy alig tudok olyan dolgot említeni ezzel a filmmel kapcsolatban ami tetszett.

Talán egyedül a negatív főhős, a kőrözött gyilkost alakító Robert Ryan tetszett, bár az ő alakítása sem hordozott túl sok dimenziót, elfogása után gyakorlatilag cinikusan mosolygott a film végéig, de azt jól csinálta. Robert Ryan egyébként a velem egykorú negyveneseknek talán a Piszkos Tizenkettő ezredeseként lehet leginkább ismerős.

A rendező - Anthony Mann - előző A '73-as Winchester című filmjével kapcsolatban is az volt a legnagyobb bajom, hogy már-már a film antihőséért izgultam, annyival szimpatikusabb volt, mint az abban szintén főszereplő James Stewart. És gyanítom, hogy a rendezőnek nem feltétlenül ez volt a szándéka.

Ki lehet még emelni a Colorado állambeli hegyvidék szépségét, aminek tagadhatatlanul jót tesz a Technicolor nyersanyag... Elismerésre ad okot, hogy a forgatás nagy része tényleg a természetben történt... De ez azért az ötvenes években már kevés egy mozitól. Pedig nekem nagyon úgy tűnik, hogy itt egy futószalagon készült filmről van szó, nem túl sok kreativitással elkészítve.

Az egész filmnek gyakorlatilag öt szereplője van, néhány indián statisztával kiegészítve. Howard Kemp (James Stewart) fejvadász egy magas összegű vérdíjjal kőrözött terheltet üldöz (Robert Ryan), akit két "ad hoc" segítővel sikerül is elkapnia. A segítők, amikor rájönnek, hogy igen magas összeg jár az illető leszállításáért, akkor nyilván ők is részesülni kívánnak abból, így természetesen részt vesznek az illető hatóságig való elkísérésében, ami az erdős területen keresztül néhány napig is eltart.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A helyzetet színesíti, hogy az elfogott bűnöző nem teljesen egyedül van, vele van egy Lina nevű hölgy is (Janet Leigh), akinél üresebb karaktert eddig nem nagyon láttam. Nyilván szükség volt egy női szereplőre, mert több férfi ül be a moziba, ha egy vakító szőkeség is feltűnik a lobby card-okon, de ennél több értelmet sajnos nem látok a hölgy szerepeltetése kapcsán... Természetesen, - ahogy egy sablonokkal terhelt forgatókönyvnél elvárható is - a szőkeség "váratlanul" átszeret a film főszereplőjébe... És jól is teszi, mert érzésem szerint színészi kvalitásokban méltó társa James Stewart-nak. (sorry)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Talán ellenszenves lehet, hogy a nagy Jimmy Stewart-ot szinte minden róla szóló filmben ekézem. Hát sajnos az a helyzet, hogy attól, hogy egy színész népszerű, sőt attól, hogy esetleg Oscar díjat is kapott, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az adott színész képességei jók. Nem akarok Orson Welles-el takarózni, de azt kell, hogy mondjam, egy véleményen vagyok vele. Egy felvételen úgy nyilatkozik Stewartról, hogy épp megnézte a "Hátsó Ablakban" című filmben, és annyira rossz, hogy nála még Grace Kelly is jobban játszik... Grace Kelly-vel semmi bajom nem volt egyébként a High Noon-ban, de azt be kell ismernem, hogy a szép nőkkel egy kicsit mindig elnéző vagyok...

A film nagy része tehát  az öt ember vándorlása az erdőn keresztül. Ahogy a három pénzre éhes embert megpróbálja kijátszani a rafinált bűnöző akár egymás ellen is. Lehetett volna érdekes, de sajnos ez a 90 perc jóval hosszabbnak tűnt, mint az előző film - A Félelem Bére - közel 2 és fél órája.

• 
• 
•