USA (MGM), 109 perc, ff., angol

Rendező: Tay Garnett

Producer: Carey Wilson

Rögtön a legégetőbb kérdéssel kell kezdenem. Egyetlen postást sem látunk a filmben, de még csak nem is csönget senki egyszer sem. Akkor mi ez a cím? Hogy ez kiderüljön, ahhoz a legutolsó percig kell várnunk. És végül csak kiderül, de azt elárulhatom, hogy nem ő a gyilkos. Inkább  egy filozófiai jellegű hasonlat szereplője lesz.

James M Cain azonos című könyvének ez már a harmadik és nem is utolsó filmes feldolgozása. Az olasz Megszállottság az 1001-es listán is rajta van, azzal már találkoztunk. Így ez most az első olyan film a listán, mely ugyanazon alapmű második feldolgozásaként szerepel. Nehéz lesz elkerülni a két változat összehasonlítását.

A Megszállottságot a neorealizmus kiindulópontjának szokás tartani, emez viszont vérbeli film noir: a főszereplő visszatekintő narrációjával keretezett bűnügyi történet, melynek femme fatale-ja ezúttal nem egyértelműen - legalábbis nem eredendően - gonosz. Viszont gyönyörű. És Lara Turner szépségét kihangsúlyozza a tisztaság illúzióját keltő fehér ruhák is, melyek szinte az összes jelenetben láthatóak rajta.

A Turner által játszott Cora Smith idős férje egy útszéli diner (tipikus amerikai bisztró) tulajdonosa. Ketten működtetik a kis büfét. Egy napon kisegítőnek felveszik a fiatal Frank-et. A férj nem tudja, hogy a tűzzel játszik amikor egy fiatal férfit enged vonzó felesége közelébe. Nicket - a férj - mintha vak lenne, szinte egymás karjaiba kergeti a párt. És itt jön az első szembetűnő eltérés. Míg a Megszállottság Giovannája szinte az első pillanatban letámadja a férfit, addig Cora Smith láthatóan küzd az érzelmeivel. Megismerkedésükkor szinte azonnal eldőlt mindkettőjük sorsa itt is, de sokkal bizonytalanabb út vezet a végső zsákutcáig, mint az olasz változatban, ahol látszólag az első pillanatban összeállt a nő fejében a terv férjének likvidálására.

A Megszállottság kövér bisztró-tulajdonosa nem volt egyértelműen szimpatikus figura, ám jelen esetben a hangulatot az is valamelyest feszültté teszi, hogy ezúttal az idős férj bizony egy szimpatikus ember. Mindig jókedvű, mindenkivel kedves, alapvetően jóindulatú. Az a kedves kis papi. Csak hát mindez kevés egy fiatal szőke bombázó minden igényének a kielégítéséhez. Nyilván még a pénz sem elég.

Már első ránézésre is egyértelmű, hogy ennek az aszimmetrikus házasságnak a jövője nagyon bizonytalan, csak egy kis szikra kell, ami begyújtja a nőben a tüzet, és ez a szikra bizony megérkezett Frank személyében. És ettől fogva szerencsétlen férjecske csak egy akadály, mely a fiatalok boldogságának útjába áll. Akadály, mert pénze csak neki van hármuk közül. És ha erre a pénzre a szerelmesek igényt tartanak, meg kell szabadulniuk a férjtől.

Frank-re még nem tértem ki részletesen. John Garfield alakította, és állítólag a forgatás első napjától fogva megvolt az összhang közte és Lara Turner között... illetve bizonyos források összhangnál kicsit többet is feltételeznek...

A film egyik érdekessége, hogy az ember a végén már nemigen tudja, hogy kiért izguljon. A szimpatikus férjért, hogy a néhol tenyérbemászó Frank és femme fatale párja ne járjon sikerrel? Vagy azért, hogy sikerüljön a gyilkosság? A noir-ok egyik újítása ez a bizonytalanság, a főhős legtöbb esetben nem határozottan pozitív.

Mindenképpen kiemelném a mellékszereplők közül Cora ügyvédjét (Hume Cronyn), aki szenzációsan hozza a leggátlástalanabb büntetőügyvédek archetípusát. 

Mert bizony egy klasszikus bíróságos jelenet is van - igaz, most nincsenek esküdtek -, de bevallom a jogi csűrés-csavarás ezúttal követhetetlen maradt nekem. Tartok tőle, hogy ez az ügyvédi taktika a való életben nem működött volna ilyen jó hatásfokkal. De sebaj. A noir egy misztikus, filmes világ, saját szabályrendszerrel. 

Az alábbi werkfotókon a rendező Tay Garnett látható a főszereplők társaságában. Ez az első és az utolsó filmje, amivel szerepel a listán. Az ötvenes évek közepétől inkább televíziós sorozatok epizódjait rendezte.

USA (PRC), 67 perc, ff., angol

Rendező: Edgar C. Ulmer

Producer: Leon Fromkess, Marton Mooney

Amikor megláttam, hogy csak 67 perces a következő film, mindjárt sejtettem, hogy egy újabb B film kerül most sorra. Annyira "B film", hogy még ezt a rövid játékidőt sem sikerült feszesen kitölteni, akad bizony néhány töltelék perc, például amikor hosszasan mutatja a kamera a főszereplő - zongorista - kezét zenélés közben, vagy említhetném azt a néhány dalbetétet, ami már-már musical-es irányba tűnt elvinni a filmet az első negyed órában. Holott...!

A végén meg olyan érzésem volt, hogy ez tulajdonképpen egy hosszúra sikerült rövidfilm volt. Felvillant, túl hamar eltűnt, és csak néztem magam elé... mert rám ragadt, itt maradt a filmnek ez a furcsa, paranoiától feszült hangulata. Mert bár hiába egyszerű és rövidke a történet, a megvalósítás működik! Szinte szabályos, - a klasszikus stílusjegyek majd mindegyikét (narráció, árnyékok, femme fatale, stb.) felvonultató - noir filmről van szó.

A már említett zongorista - a film egyik főszereplője, Al Roberts (Tom Neal) -, akinek keserű narrációjában elmesélésre kerül a történet - elköveti élete legnagyobb baklövését: autójával felvesz egy stoppos hölgyet, Verát (Ann Savage). Ez kb a film felénél történik. Hogy milyen előzmények magyarázzák eme döntés végzetes hiba voltát, és ,hogy milyen következményeket okoz ez a cselekedet, azt persze nem fogom lelőni, de annyit elárulok, hogy a film minden fordulatánál szinte végzetes szerepe jut a sorsszerűségnek.

Imádom a road movie-kat, és érdekes volt nézni életem első noir road movie-ját. New Yorkból Los Angelesbe kell eljutnia a csóró Al-nak, aki stoppal igyekszik célja felé. Annyira nincs pénze, hogy még ennivalóra sem jut.

Noir lévén - mint ahogy eme stílus képviselőinél megszokhattuk - nem hiányozhat a gyilkosság sem. (Vagy legalábbis egy - vagy több - annak tűnő valami).

A megszokott vetített hátteres autós jelenetek, és a letagadhatatlanul mű díszletek között felvett kültéri jelenetek láthatóan B-filmesen olcsók, igencsak művi hatást keltenek, mégis azt mondom, hogy noir lévén ez egyáltalán nem volt zavaró, inkább hozzátesz, mint elvesz a filmből.

A film felénél megjelenő nő jelenléte annyira erős, hogy szinte háttérbe szorítja a férfi főszereplőt. Nem igazán szép Vera... illetve néhány jelenetben ki merem mondani: csúnya, mégis van valami kisugárzása. (Máskülönben hogy is lehetne belőle femme fatale karakter...)

És ami külön említést is megérdemel: megtudtam, hogy milyen volt a 40-es évek autós "drive-in" étterme: Beparkolsz az étterem melletti parkolóba, kijön a pincérnő, s a letekert ablakon keresztül leadod a megrendelést... Az igazi meglepetés inkább az volt, hogy már a negyvenes években volt ilyesmi... én magamban a 60-as évekre saccoltam volna ezek megjelenését (ezek szerint tévesen).

Nem csoda, ha nem cseng ismerősen a gyártó cégként feltüntetett PRC (Producers Releasing Corporation). Egy 1939-től 1946-ig működő kicsiről van szó. Szokás volt ezeket a kis stúdiókat Hollywood "szegénysorának" is nevezni.

USA (Warner Bros.), 111 perc, ff., angol

Rendező: Michael Curtiz

Producer: Jerry Wald, Jack L. Warner

Engem így még nem vertek át, mint ennek a filmnek az első jelenetében! Jó... talán egyszer, - egy arab pénzváltó a Keletinél - de az nagyon régen volt. Le a kalappal! A film végén, amikor jött a nagy leleplezés, vissza kellett néznem az első jelenetet, hogy lássam, hogyan sikerült a rendezőnek ennyire lóvá tennie engem. Hát... el kell ismernem, nagyon ügyes... Bármi többet mondanék, elrontanám a szórakozását annak, aki csak ezután tervezi megnézni ezt a különleges filmet. Mindenesetre - bár a posztomat szokás szerint spoiler-mentesen tartom - a kommentekben bátran lehet írni arról, hogy ki mit szólt a film végi csavarhoz!

Ez is egy jó ki noir, de nagyon nem tipikus. Rögtön azzal tér el az ekkoriban még csak kialakulóban levő sémáktól, hogy egy nő (Mildred Pierce) van a cselekmények középpontjában, aki egyáltalán nem femme fatale alkat, sőt pont az ellenkezője. Igazi családanya, akinek életét tulajdonképpen egyetlen dolog mozgatja: elkényeztetett nagylányának, Veda-nak a boldogságát keresi mindenáron, már-már mániákusan, betegesen. 

A pökhendi, pénzéhes lányt - az ekkor 16 éves - Ann Blyth alakította remekül, igazán tenyérbemászóan. Ha valakire, akkor őrá rá lehet húzni, hogy ő a femme fatale az anya-lánya viszonylatban. A poszt írásakor 89 éves, bár már 1985 óta nem aktív. 

És, ha már itt tartunk: tulajdonképpen nem csak egy filmet, hanem mindjárt kettőt is kapunk "egy jegy áráért". A remek noir-os gyilkosság és az ahhoz kapcsolódó befejezés közé ugyanis rendőrségi kihallgatás során (flashback formájában) elmesélt élettörténettel egy egész más műfajt kapjuk, egy nagyon komoly melodrámát egy széteső családról (szokatlan téma ekkoriban Hollywoodban), az egyedül maradó anyáról, aki  nagy igényekkel rendelkező tinédzser lánya eltartásához kénytelen pincérnői állást vállalni. A nagylány pökhendiségére jellemző, hogy az érte bármit megtenni képes anyát lenézi az általa lealacsonyítónak tartott vendéglátós állás miatt, holott azt pont azért kénytelen végezni, hogy az ő féktelen költekezésének forrását biztosítsa.

A Mildredet alakító Joan Crawford neve ismerősen csengett, de nem tudtam hová tenni. Utána kellett néznem, és egészen 1927-ig, a némafilmes korszakig kellett keresgélnem, hogy megtaláljam azt a filmjét, amit láttam tőle: Az Ismeretlen volt ez, mely az 1932-es Szörnyszülöttek mellett a legbetegebb filmek közé tartozik azok közül, amit eddig az 1001-es listáról láttam.

Joan Crawford tehát a némafilmes korszakban sztár volt már, és azok közé a kevesek közé tartozott, akik sikeresen átmentették magukat a hangosfilmek világába. A 30-as évek első fele volt igazán az övé, az évtized végére elhagyta szerencséje, és nem kapott igazán sikeres filmekben szerepet. Ez a Mildred Pierce volt az az alkotás, mely visszahozta őt az élvonalba. És - ha már így alakult - ezt megpróbálta kihasználni. Hollywoodban ekkoriban már nem nagyon szerették, nem is tartották túl jó színésznőnek, ráadásul közel negyven évesen túl is volt fénykorán, bár a képeken láthatjuk, hogy még mindig nagyon szép, éretten nőies arca volt. Leszerződött hát az egyik legrafináltabb sajtófőnökhöz (Henry Rogers),  aki elkezdte híresztelni, hogy az egyik producer szerint (Jack Wald) Crawford élete legnagyobb alakítását nyújtotta a Mildred Pierce-ben, és ennek sejthetően meg is lesz a jutalma... és itt kimondatlanul is mindenki az arany szoborra gondolt. Hamarosan meg is jelent erről egy cikk a Hollywood Reporterben, mely azt állította, hogy Hollywoodban már rebesgetik, hogy Joan Crawford a legesélyesebb az Oscarra. Ettől az agresszív kampánytól Crawford kicsit megijedt, de a sajtós figyelmeztette, hogy ha tényleg akarja azt a díjat, akkor most már nem szabad leállni. A színésznő azonban pánikba esett, és félve az ekkorra már terebélyes méreteket öltött kampány miatt várható megalázó csalódástól, nem mert elmenni a díjátadóra. Súlyos beteget jelentett. Mint lánya később egy interjúban bevallotta, kutya baja sem volt, egyszerűen nem mert szembesülni azzal, hogy mégsem ő kapja a díjat, amit a sajtó már szinte beígért neki.

Helyette az ABC rádióállomásra tapasztotta a fülét, hogy otthonában hallgassa az élő adást (tévéközvetítés ekkor még nem volt). A sajtófőnököt azonban nem olyan fából faragták, hogy ez akadályt jelentsen számára. Fodrászt, sminkest, és rengeteg sajtóst küldött Crawford házához. 

Abban a pillanatban, amikor bejelentették, hogy a legjobb női szereplő díját Joan Crawford nyerte, lánya beszámolója szerint a boldog színésznő csodával határos módon kipattant az ágyból, fogadta a fodrászt, a sminkest, a fotósokat, na meg a kincset érő aranyszobrot, melyet személyesen Michael Curtiz rendező szállított le a díjátadónak otthont adó Grauman Mozi hátsó bejáratához állított limuzinnal. Ez a remek sajtófőnök mindent leszervezett előre. A filmet egyébként 6 Oscarra jelölték, de csak ezt az egyet sikerült elnyernie.

Joan Crawford és a rendező Michael Curtiz között egyébként nem volt ilyen harmonikus a kapcsolat a forgatás alatt. Crawfordról egyébként is elterjedt, hogy nehéz vele dolgozni, ezzel feltehetőleg Curtiz is egyetértett. Főleg eleinte - rengeteg volt a cirkusz. Olyan dolgokon ment a veszekedés, hogy a háziasszonyos ruhákba Crawford önhatalmúlag válltöméseket rakatott, hogy szebb legyen a vásznon, míg Curtiz szerint sokkal hitelesebb lett volna, ha a háziasszony otthonkájában nem lenne semmilyen válltömés. A már említett producer - Jerry Wald - vállalta magára a villámhárító szerepét a színésznő és a rendező között. Curtiz megígérte, hogy csak magyarul káromkodik, hogy az ne bántsa Crawfordot, és a színésznő is próbált kevésbé szembehelyezkedni a rendezővel.

Mildred Pierce tehát a noir-os keretnek és a belső melodrámának is remek központi figurája. Három férfi között őrlődik, és mindhárom férfinak fontos szerepe van az életében. És fontosnak tartom megjegyezni, hogy mindhárom férfi szereplő a film magas színvonalához méltó, remek alakítást nyújt. Közülük az egyik lesz a hulla a nyitójelenetben, hogy a film magját képező flashback során eljátssza, mi vezetett idáig.

Végül még egy ismerős színésznő, akit talán nem mindenki ismer föl. Én a hangjáról szúrtam ki egészen véletlenül. A csíkos ruhás színésznő - itt Mildred éttermének üzletvezetője - vajon melyik 1978-as filmben játszott egy igen emlékezetes mellékszerepet? A poszt végén ott van a kép, addig lehet tippelni.

A posztjaimat igyekszem spoiler mentesen tartani, de a kommentek kívül esik ezen a védett zónán, ezért aki most tervezi megnézni a filmet, az várjon a kommentek elolvasásával.

A Grease (1978) - McGee nevű igazgatónője - Eve Arden a megfejtés a csíkos ruhás színésznőre.

USA (RKO), 95 perc, ff. angol

Rendező:Edward Dmytryk

Producer: Sid Rogell, Adrian Scott

A Gyilkos Vagyok után íme azonnal egy másik jelentős film noir. A forgatókönyv alapjául szolgáló regényt érdekes módon az a Raymond Chandler írta, aki az előbb említett Gyilkos Vagyok készítésekor a forgatókönyv írásában segédkezett. 

A film főszereplője ezúttal egy magándetektív (tipikus noir-os sablon), név szerint Philip Marlowe. A névnek itt azért van jelentősége, mert hasonló visszatérő karakter lett, mint mondjuk James Bond. Sok színész alakította az évek során (többek között Humphrey Bogart is), és annyira népszerűvé vált, hogy Raymond Chandler korai detektív regényeit újra kiadták úgy, hogy a főszereplő nevét simán átírták Philip Marlowe-ra, hogy jobban eladható legyen a könyv.

Mint általában a noir-os detektívek, Marlowe is rideg, cinikus, már-már romlott a felszínen. Belül azonban romlatlan erkölcsiséggel rendelkezik, melyet még a femme fatale-ok sem tudnak igazán feltörni. Persze egy könnyed kalandnak soha nem mondana nemet, de gyilkosságra például soha nem tudná egy nő sem rávenni őt úgy, mint a Gyilkos Vagyok főhősét. Két további Marlowe film is szerepel még a listán.

Nézzük, ki is alakítja ez esetben Philip Marlowe-t: Dick Powell. Ismerős volt a név, de akárhogy járattam az agyamat, nem tudtam hova tenni. És azt sem értettem, hogy miért úgy reklámozták a filmet, hogy "Ismerjük meg az új Dick Powell-t"? Mitől új???

Aztán utánanéztem, és leesett: a 30-as évek Warner musical-jeiben láttam énekelgetni. Akkor még húszas éveinek végén járt, szép hangja volt, de amúgy ő volt a lehető legjelentéktelenebb karakter az általam amúgy nagyon kedvelt Busbey Berkeley által koreografált filmekben. (Rivaldafény Parádé, 42. Utca foglyai) - itt viszont tényleg mintha kicserélték volna. Olyan jól hozza a karaktert, szinte rá sem lehet ismerni.

A filmet első körben a regény eredeti címével küldték moziba: Farewell My Lovely - Kedvesem, Isten Veled. A nézők látva Dick Powell nevét azt hitték, hogy valami újabb musicalről van szó, nem tolongtak a kasszánál. A marketingesek gyorsan csavartak egyet a dolgon, és Murder My Sweet néven kezdték vetíteni. Mint a fenti lobby card-okon is látszik, kihangsúlyozták, hogy itt nem a megszokott Dick Powell-t fogják látni a nézők... így viszont már izgalmasnak tűnt.

Annyira kezd bekebelezni a noir-ok hangulata, hogy nem tudom eldönteni, habzsoljam-e be gyorsan ezt a korszakot, vagy lassítsak egy kicsit, hogy tovább tartson?

Ez esetben nem is annyira a történet (számomra kicsit zavaros és erőltetett) vagy a színészi játék tetszett (bár különösebb panaszra nincs okom, korrekt munka volt), hanem a képi világ, mely a kiváló Gyilkos Vagyok-hoz képest is sok újdonságot tartogatott. 

Először is itt vannak a gyönyörű neonfények, melyek ebben a fekete (noir) világban fényükkel egy nem létező, izgalmas világot teremtenek. Ráadásul rögtön a film elején olyan ötletes és meglepő vizuális effektet kreálnak a neon villózásával, amitől teljesen elámultam. De a kreatív képi megoldások tobzódnak a teljes film alatt. A főszereplő akarata ellenére történő bedrogozását illusztrálandó  például egy olyan hallucinációs jelenetsort kreáltak, ami elképesztő.

Már az első képkocka is izgalmas. Egy rendőrségi kihallgatásba csöppenünk bele, ám érdekes szögből, felülről tekintünk rá a szobára, és közben még nagyban mennek a kezdő feliratok. A továbbiakban látjuk a bekötött szemű gyanúsított rendőri vallomását. Nem szokványos dolog így kihallgatni egy embert, és a film végéig kell várnunk a magyarázatra. A Gyilkos Vagyok-hoz hasonlóan ez is keretes, hiszen itt is egy hosszú flashback (filmes visszatekintés) a film nagy része, aminek a végén ugyanide, a kihallgatószobába térünk vissza.Philip Marlowe két megbízást is kap a visszatekintés során, és a történet erőltetettségét illusztrálja, hogy a két teljesen független megbízásról kiderül, hogy nagyon is összefüggnek. És ez csak a véletlenek sorának egyik eleme. A noir egy varázslatos fantáziavilág, melynek sajátos törvényei vannak. De ez esetben nekem a fordulatok helyenként túl mesterkéltek voltak.

Itt is van hangulatos narráció, van femme fatale, nem is lenne igazi noir, ha nem lenne. Sőt, tulajdonképpen kettő is van: egy barna (Anne Shirley) és egy szőke (Claire Trevor), hogy össze ne keverjük őket. Mindkettőt láttam már: Claire Trevor a Hatosfogatban, Anne Shirley pedig a Stella Dallasban szerepelt. Shirleyvel kapcsolatban talán érdemes megjegyezni, hogy 26 éves volt ekkoriban, és ez volt az utolsó filmje. Nem azért, mert történt vele valami, - 75 éves koráig élt - egész egyszerűen azért nem volt több filmje, mert nem szeretett színészkedni. Ilyen is van...

Mint írtam, a képi világ lehengerlő volt. Azonban hiányérzetem is van. Míg a Gyilkos Vagyok című film erkölcsileg elítélhető szereplői határozottan szimpátiát váltottak ki, addig ebben a filmben sajnos senkit sem tudtam igazán a szívembe zárni...

A posztjaimat igyekszem spoiler mentesen tartani, de a kommentek kívül esik ezen a védett zónán, ezért aki most tervezi megnézni a filmet, az várjon a kommentek elolvasásával. 

USA (Paramount), 1 óra 47 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Joseph Sistrom

Íme, ez egy remek film noir alapmű. Ez a stílus - francia neve ellenére - kifejezetten hollywoodi filmeket takar.

Többek között azért nevezem ezt a filmet a stílus színtiszta alapművének, mert a listán ez az első olyan noir, melyben együtt megtalálható gyakorlatilag minden jellemző, amit a film noir-ral kapcsolatban emlegetni szokás:

Kontrasztos, fekete-fehér képi világ sok-sok látványos árnyékkal a falakon. Magányos férfi főszereplő. És itt fontos pontosítani: a magányosság nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem sodor mellé az élet időnként valakit. Inkább önmagára utaltságot jelent. Merthogy általában a magányos főhős mellé sodródik egy Femme Fatale - végzet asszonya - akiben többnyire nincs sok köszönet. Általában mindkettejükre jellemző az ingoványos erkölcsiség, illetve a kettejük között vibráló érzékiség, szexualitás. Számomra legkedvesebb noir-os stíluselem a narráció: amikor a helyszínek között mozogva a főhős elemezve beszámol az események folyásáról.

Ennyi volt az egész… Nem jött közbe semmi, nem maradt hátra nyom, ami elárulhatott volna minket. És mégis, ahogy mentem tovább a sarki üzlet felé, rám tört az érzés, hogy mindennek rossz vége lesz. Őrültségnek hangzik, de esküszöm, így volt: nem hallottam a saját lépteim zaját. Halott ember voltam...

Egy férfi - lőtt sérüléstől sebesülten - hajnalban bemegy munkahelyére, és ott diktafonra mondja beismerő vallomását egy kollégája számára. Ez a vallomás gyakorlatilag egy - az egész filmet kitöltő - flashback (filmes visszatekintés). Mint kiderül, ez az ember (Fred MacMurray) a film főszereplője, egy biztosítási ügynök, aki egy férfi nevére biztosítást kötött, hogy annak feleségével felvegye a biztosítási összeget a férj megölése után. És akkor gyorsan néhány szó az eredeti címről: Double Indemnity. Talán nincs is igazán magyar megfelelője, hiszen nálunk az életbiztosítások nem olyan népszerűek, mint Amerikában. Ezért ez esetben teljesen jogosnak tűnik, hogy a magyar címben meg sem próbálták az eredetit lefordítani. A lényege, hogy az életbiztosítás a biztosítási összeg két- vagy többszörösét fizeti olyan halálnem esetén melyek viszonylag ritkák a többihez képest (esetünkben baleset). Ennek hirdetésével is próbálnak minél több ügyfelet szerezni maguknak a biztosítótársaságok. Történetünkben ennek is nagy jelentősége van.

MacMurray egyáltalán nem rossz, bár talán túlságosan is sima modorú. Általában pozitív, romantikus szerepeket kapott, ez pont egy kivételes eset volt számára. Nem tudtam kizárni fejemből a kattogást, hogy vajon milyen lett volna ez a film Bogart-tal? 

A femme fatale ezúttal Barbara Stanwyck. Tökéletes választás. Nem egy klasszikus szépség, főleg nem ezzel a furcsa parókával, amit a rendező is szívesen elfelejtett volna, csak már a film felét leforgatta, amikor erre rájött. Erotikus kisugárzása viszont lehengerlő. Talán hangja és beszédmódja az igazi szexepilje. Színre lépésének első pillanatában, amikor még csak bokaláncos meztelen lábát látjuk lefelé lépdelni a lépcsőn, majd teljes alakját, amit csak egy rátekert törölköző fed el, - nos már ekkor sejtjük, hogy aki nem tud ellentmondani ennek a nőnek, az elveszett.

Nagyon izgalmas a film, szinte végig megvan az a kellemes feszültség, ami miatt annyira szerethetőek ezek a noirok.

Ez esetben most az a meglepő, hogy nem is kérdéses: a rossz oldalon állunk. A gyilkosságra készülők oldalán. Akik olyan valakit terveznek megölni, akik semmit nem ártottak nekik. Tehát egy hideg fejjel elkövetett, számító aljasságról beszélünk. Mégis, a noir világában az a szép, hogy emiatt egy percig sem érzünk lelkiismeretfurdalást. A femme fatal karakter lényege is pont ennek a kettősségnek a megtestesülése: Nem tudunk neki nemet mondani, holott az elején tudjuk, hogy a vesztünket okozza.

Kedvenc szereplőm a biztosítási ügynök barátja és egyben kollégája (Edward G Robinson) volt, aki egyébként a biztosítási csalások nyomozója a cégnél, és ezzel - tudtán kívül - főhősünk ellenfele volt a filmben. Mint Columbo a gyilkosságokat, úgy göngyölíti fel a biztosítási csalásokat, tépelődik naphosszat a hiányzó láncszem megtalálásán. És ha ő elkezd agyalni, akkor a csalónak van mitől félnie... Kis Cézárként a romlott bűnözőt ugyanolyan jól hozta, mint most a törvényesség oldalán álló embert.

Billy Wilder rendező még pályája elején tartott. Legalábbis ami rendezői pályáját illeti. Szülőhazájában, Németországban forgatókönyvíróként kezdte filmes karrierjét, majd Hitler hatalomra jutása után rövid Párizsi kitérővel Hollywoodba költözött, egész pontosan Peter Lorre-hoz, aki segített neki bekerülni a filmes világba. Mivel nem tudott angolul, eleinte állandóan fordíttatnia kellett forgatókönyveit, de hamar belerázódott a dologba. Olyannyira, hogy sok sikeres film forgatókönyvét írta Charles Brackett-tel közösen, például az 1001-es listán szereplő Ninocskáét is. Érdekes módon szerzőtársa pont ennél a filmnél hagyta először cserben, nem akart olyan filmben közreműködni, melynek a hősei erkölcsileg ennyire elítélhetőek. Később még dolgoztak együtt, de Wilder ezzel a filmmel sztárrendező lett, de forgatókönyveit ezután is - legalább részben - ő írta.

Azzal kezdtem, hogy ez a film noir egyik alapműve, de azért érdekességképpen megjegyezném, hogy maga a film noir elnevezés ekkor még nem is létezett. Azt 1946-ban írta le először egy Nino Frank nevű francia filmkritikus. Innét tehát a magyarázat a francia névre.

USA (Warner), 101 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: Henry Blake, Hal B. Wallis

Legtöbben ezt a filmet tekintik a film noir első képviselőjének. Még nem virágzott ki rajta ennek az izgalmas stílusnak az összes jegye, de már látszik, hogy elindult valami, ami meghatározó lesz az elkövetkező két évtizedben.

Brigid: Csak nem gondolja, hogy valami közöm volt a gyilkossághoz?
Sam: Miért... volt?
Brigid: Nem.
Sam: Akkor jó.

Ízlelgetem ezt a kis párbeszédet, és sokadszor olvasva egyre inkább azt érzem, hogy - mint egy kis kapszula - , ez a kis idézet a Máltai Sólyomból tartalmazza az film noir esszenciáját. Vagy csak azért tetszik ennyire, mert Bogart-ra olyan jellemző? Nem tudom... Mindenesetre ahányszor újraolvasom, elmosolyodom, pedig nincs is benne poén. Egyáltalán nem komédia ez a film, mégis többször nevettem fel rajta, mint egy screwball comedy-n. Ennek persze az is lehet az oka, hogy egy feszült hangulatba belehelyezett poén-bomba nagyobb hatással lehet, mint egy alapvetően vidám hangulatú filmben.

A vizuális stílusjegyek viszonylag könnyen összefoglalhatóak: Fokozott, látványos játék a fény-árnyék hatásokkal. Nem új dolog ez persze, láttunk már ilyesmit a német expresszionista filmeknél. Lásd Dr Caligari vagy mondjuk Nosferatu.

Jellemzőek még ezeknek a filmeknek a látványvilágára a nagyvárosi, rideg utcák, gyakran esőtől csillogó járdákkal. Bár megszokhattuk, hogy a harmincas években igyekeztek mindent stúdióban felvenni, a film noir szakít ezekkel a hagyományokkal, gyakran kimerészkednek valódi helyszínekre. Jelen filmnek is van egy-egy nyúlfarknyi jelenete San Francisco utcáin. 

És bár a film noir (magyarul fekete v. sötét film) elnevezés azt sugallná, hogy ebben a stílusban a képi világ az elsődleges, ez messze nem így van. Tartalmi stíluselemei legalább ennyire meghatározóak - erre utaltam a fenti kis idézettel kapcsolatban is.

Lássuk csak: 

1. Általában van egy magányos férfi főszereplő. Legjellemzőbb, hogy ez egy magándetektív, de nem feltétlenül. (Jelen filmben ez a figura a Humphrey Bogart által alakított Sam Spade)

2. Többnyire van egy (vagy több) fontos női szereplő, melyek gyökeresen szakítanak az eddigi hollywoodi romantikus nőideállal, és bár vonzóak, de alattomosak, veszélyesek, sőt gyakran életveszélyesek. Ebben a filmben két ilyen is van. A fajsúlyosabbat Mary Astor alakítja. Őt láthattuk az Élni vágyó Asszonyban egész más karaktert játszva.

3. Általában nyomasztó, sötétes a hangulat, de izgalmasan, nem melankolikusan. És emellett fontos még, hogy Hollywood-i gyökerei ellenére - meglepő módon - általában nincs happy end!

Bogart-tal a Játszd úja, Sam! című Woody Allen filmben ismerkedtem össze. Aki nem látta, annak érdemes elmondanom, hogy a kissé introvertált főszereplő, filmkritikus (Woody Allen) hatalmas Bogart rajongó. Ő a példaképe, még a jellegzetes felső-ajak felhúzását is próbálja imitálni. Nos, én gyerekként ebben a filmben találkoztam először Bogart alakjával. Sajátos, megnyerő karakter, jóképű - gondolom a nőknek is rettenetesen bejött, és nyilván a férfiak is könnyen azonosultak vele.

A film egy rejtélyes szobrocska (a Máltai Sólyom) körül zajlik. Többen is ennek a felbecsülhetetlen értékű kincsnek a megszerzésére hajtanak. Ebbe az ügybe keveredik bele a Bogart által alakított detektív. Csakhamar gyilkosságok kezdik összegabalyítani a szálakat. Még maga a detektív is gyanúba keveredik. Közben persze ahány nő megfordul körülötte, mindegyikről kiderül, hogy szerelmes belé. És ő természetesen ezt ki is használja, gátlásai nem nagyon vannak ez ügyben.

Van a filmnek egy szereplője, akit még nem említettem, pedig nagyon vártam már, hogy újra filmben láthassam. Nem okozott csalódást! Nagyon meglepett új megjelenésével, hiszen amikor utoljára láttam az M - Egy város keresi a gyilkost című filmjében, még száz kiló felett járhatott, most pedig cingár férfiként, szinte megfiatalodva kerül elénk. Ő a magyar származású Peter Lorre. 

Van néhány "hoppá" jelenet a filmben - olyan fordulatok, amikre egyáltalán nem számítottam. És bár ezek nem feltétlenül sorsdöntő fordulatok, de remek hangulatot adnak az amúgy is izgalmas filmhez. 

A film noir elnevezést majd 1946-ban adja egy francia újságíró ezeknek a filmeknek. Van tehát még ideje bontogatnia a szárnyát ennek a stílusnak. Az, hogy már az első képviselője ilyen remek, azt vetíti előre, hogy itt nagyon komoly dolgok előtt állunk. Mi jön még?!!