USA (Columbia Pictures), 88 perc, ff., angol

Rendező: Orson Welles

Producer: Orson Welles, William Castle, Richard Wilson

Ez a film a könyvben valamiért az 1948-asok közé sorolódott, holott 1947-ben mutatták be, amit még azzal is tetézhetünk, hogy már 1946-ban készen volt, de a stúdió egy évig nem merte bemutatni, mert vezetői féltek, hogy azzal tönkreteszik Rita Hayworth karrierjét, aki akkoriban a kis stúdió talán legnagyobb sztárja volt.

Hát, mondjuk elég meredek volt ez a külcsínbeli változás: a haját rövidre vágták, és egészen világító szőkére festették. Először megdöbbentem, és csak fogtam a fejemet, majd érdekes módon a film végére egészen megkedveltem ezt a külsőt, bár bevallom, állandóan olyan érzésem volt, mintha Marilyn Monroe-t látnám...

Egy dolgot viszont még hosszú kutatómunka után sem értek - és nagyon várom valakitől a megoldást - miért Sanghaji a címbeli nő??? Lehet, hogy figyelmetlen voltam, de nem emlékszem ezzel kapcsolatos utalásra, és, ha volt is a filmben valami ezzel kapcsolatban, akkor is olyan jelentéktelen lehetett, hogy elment a fülem mellett...

• 
• 
• 
• 
• 

Hayworth egyébként a rendező-főszereplő Orson Welles ex-felesége volt ekkor. Nem is olyan régen váltak el, a film tanúsága szerint nem esett túlságosan nehezükre eljátszani a kettejük között fennálló vonzalmat.

Welles szép lassan lemondott arról, hogy az öt nagy stúdió valamelyikének forgasson, hiszen azok már nemigen álltak szóba vele. Most a kis Columbiával tett próbát, de fel a fejjel lesz még ennél lejjebb is számára. 

Mivel éppen sürgősen pénzre volt szüksége egy színházi projektje megvalósításához, kénytelen volt olyan ötlettel előállni, ami sikerrel kecsegtetett. És 1948-ban mi lett volna kézenfekvőbb, mint egy noir-os film tető alá hozása. Femme fatale, narráció, gyilkosság... hozta az alapvető sablonokat, de a stúdió nyomására belekerült néhány fura jelenet is, melyek közül a legfurcsább talán az volt, amikor Rita Hayworth "glamour shot"-ban, fekve hirtelen dalra fakad. 

• 
• 
• 

Kicsit szedett-vetettnek tűnik a film, aminek feltehetően nem csak az az oka, hogy a stúdió belekényszerített szükségtelen jeleneteket, de valószínűleg az is, hogy a Welles által készre vágott 155 percből kivettek kb 70-et.  Azaz közel a felét! Nem tudom, hogy ez magyarázza-e az olyan rettenetesen erőltetett fordulatokat, mint például amikor Welles karaktere magába dönt egy doboz nyugtatót azonnal elájul, szinte még mielőtt lenyelhette volna...

Egy dolgot szerencsére nem vettek el a filmtől, - bár állítólag ezt is lerövidítették valamelyest - és ez a zseniális vidámparkos jelenet, ami remekül jelzi, hogy mekkora potenciál volt Wellsben, kár, hogy személyiségéből hiányoztak azok az elemek, amikkel ki lehetett volna aknázni ezt a tehetséget. Ez a jelenet annyira erős, hogy ha elfelejtünk mindent ami előtte volt, szinte ez is megáll önmagában, annyira meg van csinálva.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film azzal kezdődik, hogy Michael O'Hara (Welles) megvédi a Central parkban három férfi által megtámadott szőkeséget (Rita Hayworth). Ezt követően a hölgy gazdag, ügyvéd férje felveszi őt jachtjára "legénységnek". (Amihez egyébként Errol Flynn hajóát bérelték ki, napi 1500 dollárért). Természetesen a férj csúnya, kissé nyomorék, így szinte szóra sem méltatja, amikor Mike és a szép feleség összemelegednek... A nő kérésére mindannyian elidőznek kicsit Acapulco-ban is, és - hála Welles-nek -, hogy tényleg elvitte a stábot Mexikóba, nem akarta vetített háttérrel lezavarni az egészet. Bár őszintén megvallva a Mexikói kiruccanásnak túl nagy dramaturgiai jelentőségét nem látom, elképzelhető, hogy pót-nászútnak tervezte Welles korábbi feleségével...a stúdiók pénzéből fizetve...  hát ez sem jött össze, mert különböző rovarcsípések és szélsőséges időjárási helyzetek eléggé megkeserítették a Mexikóban töltött időt.

Mike hamarosan üzleti ajánlatot kap a férj üzlettársától: Játssza el, hogy megöli, majd lépjen le 5000 dollárral a zsebében. Mivel nem lesz hulla, nem ítélhetik el. De a biztosítótól mégis bevasalható lesz egy nagyobb életbiztosítási kártérítés...

Mint ahogy azt egy noir-tól megszokhattuk, időközben kiderül, hogy semmi sem egészen az, aminek látszik...

És, hogy teljes legyen a kavalkád, a film a végére átmegy bírósági tárgyalásos műfajba...

• 
• 
• 

A poszt elején említettem, hogy a film bemutatását egy évvel eltolták, mivel féltek, hogy ezzel tönkreteszik Hayworth karrierjét. Hát tili-toli ide vagy oda, elképzelhető, hogy jogos volt a félelem. Ezután a film után a szépség összeállt egy gazdag milliárdossal, és évekre elköszönt a vászontól. Bár 1952-ben visszatért, az már nem volt az igazi... Korábbi sikereit már nem tudta megismételni.

Feltételezem, hogy ennek egyik oka a nők legnagyobb ellensége - az idő - lehetett. Jöttek a fiatalabbak...

Mi is elbúcsúzunk tőle, hiszen legjobb tudomásom szerint további filmmel már nem szerepel a listán.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (MGM), 78 perc, ff., angol

Rendező: Abraham Polonsky

Producer: Bob Roberts

Ezúttal a New York-i Wall Street-en vagyunk, ahol ekkoriban illegális bukméker irodák is üzemeltek. A szerencsejáték minden formája illegális volt ekkoriban. Ugyan az 1800-as évek közepén volt néhány állam, ahol engedélyezték lottójátékok szervezését, nagyon sok csalásra derült fény, másrészt a kimaradó államok lakosai is ezekből az államokból elégítették ki szerencsejáték igényüket. Végül a huszadik század elején egységesen országos szinten betiltották a fogadást, és majd csak évtizedekkel később állami monopóliumként jelenik meg a lottó.

Ezt a tilalmi időszakot - csakúgy, mint az alkoholtilalom időszakát - szervezett bűnözői körök használták ki arra, hogy betömve a lukat, illegális fogadási lehetőséget biztosítsanak az arra éhes emberek számára. Úgynevezett számjátékokat, (number games, number rackets) szerveztek, ahol egy háromjegyű számra lehetett fogadni minden nap. Akkor még nem golyókat húztak (azon lett volna a legkönnyebb csalni), hanem a lóversenyek bizonyos nyerési eredményeiből olvastak ki egy háromjegyű számot. Akik azt eltalálták az adott napon, azok részesültek a nyereményből.

Nem csak egy ilyen bukméker-iroda volt, hanem több kisebb-nagyobb. Az egyik ilyen fogadóirodát üzemeltető bűnszervezet vezetője (alábbi képen balra) elhatározta, hogy ráteszi a kezét az összes környékbeli bukira, méghozzá úgy, hogy csődbe viszi őket. Függetlenség napján, amikor tudható, hogy rengetegen teszik meg a 776-os számot (Amerika függetlenségét 1776-ban kiáltották ki), tesznek róla, hogy a 776-os legyen a véletlen szám. Azaz rengeteg nyereményt kelljen kifizetni, így csődbe mennek ezek a félhivatalos cégek, majd nagylelkűen kisegítik őket egyben bevásárolva magukat a tulajdonosi körbe. Igazi maffiatempó.

Egy a bökkenő: a bűnszervezet vezetőjének jobbkeze (és jogtanácsosa) a John Garfield által játszott Joe Morse (a fenti képen jobbra) bátyja szintén egy ilyen kis bukmékerirodát üzemeltet. Valamiért feszült a viszony a sikertelen, egészségileg is megtörtnek tűnő idősebb testvér, és a sikeresebb öcs között. Mindazonáltal a fiatal testvér úgy érzi, hogy felelősséggel tartozik bátyja iránt, és semmiképpen nem akarja hagyni, hogy bátyja tönkremenjen. A konfliktus alapja nyilván az lesz, hogy a maffiafőnök viszont tojik Joe bátyjára, és szigorúan megtiltja neki, hogy bárkinek is beszéljen tervükről. A helyzetet még az is nehezíti, hogy a bátyó valamiért nagyon nem szíveli öccsét, és az hiába próbál jelezni neki, nem hallgat rá...

Igazi film noir ez a film, annak is egy jéghideg darabja. Azért érzem idevalónak ezt a jelzőt, mert technikailag tökéletesen működik a film, egyetlen hiányérzetem van csak: egyik szereplő sem tudta felkelteni a szimpátiámat.  De még egy kicsit sem...

Két nő is megfordul a főhősünk körül, mind a kettőben lett volna fantázia, de valahogy mindketten olyan kidolgozatlanok maradtak. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a szereplők, vagy a forgatókönyv hibája...

Garfield egyébként jót alakított a Postás mindig kétszer csenget-ben. Ezúttal sem lehet semmi rosszat mondani róla, csak valahogy neki sem sikerült semmi érzelmet kiváltani belőlem. Még az esendő bűnöző iránti enyhe féltést sem, mint mondjuk amit a Gyilkos Vagyok esetén éreztem...

Sokszor juttatta eszembe a Keresztapa trilógiát ez a film. Nagyjából hasonló korszakban, hasonló eszközökkel dolgoznak a szervezett bűnözői körök mindkét esetben. Egymásra hívják a rendőröket, illetve csapdába ejtve a másik banda tagját, lesből támadva, meglepetésszerűen lemészárolják azokat. Ebből a szempontból tehát kifejezetten erős volt a film... 

Abraham Polonsky, a film rendezője egyébként eredetileg forgatókönyvíró volt, ennek a filmnek is maga írta a forgatókönyvét. Kommunista kötődései miatt az Amerika-ellenes ügyeket vizsgáló biztosság berendelte meghallgatásra, és mivel nem működött velük együtt, jó 20 évre feketelistára került, azaz nem kaphatott hivatalosan filmes megbízást.

Ennyit a demokratikus Amerikáról...

Hogy még távolabb kerüljünk a filmtől, csak zárójelben jegyzem meg, hogy manapság már nem kell kommunistának lenni, ahhoz hogy Hollywoodban feketelistára kerüljön az ember, elég ha valaki nem elég határozottan bélyegez meg egy nők elleni erőszakkal megvádolt (!) másik filmest, és már ő maga is bajba kerülhet... Hát ez Amerika! Wow!!!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (RKO), 97 perc, ff. angol

Rendező: Jaques Tourneur

Producer: Warren Duff

Ez esetben most azért választottam a német plakátot az egyébként sok remek változat közül, mert ezen van feltüntetve mindhárom - véleményem szerint - közel egyenrangú főszereplő neve. A poszt végére felteszem az összes fellelhető plakátot, ahol leginkább csak Mitchum (micsoda név!) és Greer neve található. Kirk Douglas ekkoriban még szinte ismeretlen volt, ezért nem csoda, hogy nem az ő nevével akarták eladni a filmet. Be kell vallanom, én még egyetlen Kirk Douglas filmet sem láttam, na de most majdnem leesett az állam, mert ahogy megjelent a "vásznon" és elkezdett beszélni... mintha Michael Douglas-t láttam volna. Nem viccelek: a hangja, a hanghordozása, a mimikája, a cinikus mosolya, mind olyan, hogy szinte össze lehet keverni mondjuk az Elemi Ösztönben játszó fiával... Vagy csak én érzem így?

Douglas egy Whit nevű pénzes gengsztert alakít, akit lelőtt gyönyörű barátnője, és lelépett 40.000 dollárjával. Ez nem szép dolog, ráadásul meggondolatlanság is, főleg attól, aki nem tud úgy célozni, hogy az illető bele is haljon... Ez a Whit megbízza a Robert Mitchum által alakított magánnyomozót, hogy kutassa fel ezt a Kathy nevű hölgyet...  A kissé baltaarcú, és megnyerően laza magánnyomozónk természetesen megtalálja a Mexikóba menekült hölgyet, de - mivel nincs beoltva ilyen kaliberű nők ellen - Kathy természetesen egy pillanat alatt magába csavarintja ezt a férfit is, hogy aztán együtt meneküljenek tovább a hölgy által korábban átlyuggatott gengszter elől. 

A Jane Greer által alakított femme fatale a film noir-ok egyik - szinte elmaradhatatlan - kelléke, mely ebben az esetben is remek feszültségforrást biztosít a történetnek. Sejtjük, hogy nem minden úgy van, ahogy azt a nagy ártatlan szemekkel néző hölgyemény előadja, csak az a baj, hogy abban nem lehetünk biztosak, hogy a sztorijának pontosan melyik része hibádzik... azt hiszem nem járok messze az igazságtól, ha kijelentem, hogy a Kathie-féle nő testesíti meg az egyik legveszélyesebb embertípust akivel küzdelmes életünk során találkozhatunk...

• 
• 
• 

Jane Greer femme fatale-ja mellé még két másik szép hölgyet is kapunk a  kisebb szerepekre, de egyébként általánosságban ki lehet mondani, hogy a mellékszerepekben is kifejezetten jó alakításokat látunk. Itt van például Paul Valentine, aki a gengszterfőnök Whit-nek a jobbkezét alakítja, és letörölhetetlen vigyorával olyan tenyérbemászó, hogy olyanabb már nem is lehetne.

Hogy ne nagyon hiányozzon egyetlen tipikus noir stílusjegy sem, a történet nagy része a főszereplő narrációjával kísért visszaemlékezésben kerül elmesélésre. Mitchum magánnyomozójának új életet kezdeni próbáló karaktere mesél új - szőke, és romlatlan - szerelmének. A múlt azonban utoléri a férfit, és válaszút elé kerül, amit a végletekig fokozva szinte a két nő közötti választásként lehet értelmezni. Érdekes, furcsa megoldást ad a film erre a helyzetre. És véleményem szerint szándékoltan kétértelmű lezárást kap a film.

 

• 
• 
• 

Én például egészen máshogy értelmezem az utolsó mozzanatot, amikor - és ezt csak az fogja érteni, aki látta a filmet - a néma fiú bólogat. Hazudott-e vagy sem? (Kommentben nyugodtan vitázzunk róla) Biztosan nem tudhatjuk, csak sejtésünk lehet, mint ahogy femme fatale-unk motivációiról is csak találgathatunk. Mert ő az a típus - és férfitársaim nagy része már biztos találkozott ezzel a nőtípussal - aki mondhat bármit, neki már semmit nem tudunk elhinni... és mégis hinni szeretnénk neki...

A két férfi főszereplő szinte mindenben különbözött egymástól. A forgatás elején állítólag érezhető feszültség volt közöttük, aztán menet közben ez valahogy rendeződött. Mitchum volt a nagyon laza, Jane Greer-el még azt is elhitette magáról, hogy azért ilyen laza, mert ő egyáltalán nem foglalkozik a szerepével, jelenet előtt felmondatja magának a szöveget valamelyik gyakornokkal, és ebből a felkészületlenségből hozza ezt a Mitchum-os laza jófejséget... Idővel azért kiderült, hogy ez csak duma volt... Emellett Greer úgy emlékezett vissza, hogy Mitchum kifejezetten törődő, figyelmes volt mindenkivel... elképzelhető persze, hogy főleg Greer-rel...

Kirk Douglas ennek pont az ellenkezője volt. Harsányan adta elő a szerepét, kemény volt és durva. Ha meg kellett szorongatnia Greer karját...

akkor garantáltak voltak utána a kék-zöld foltok... Ha pofont kellett adnia, akkor attól biztos, hogy bedagadt a lány arca. 

• 
• 
• 
• 

A rendező Jacques Tourneur eddig B-filmes címekkel szerepelt a listán (Egy Zombit Gondoztam és Macskaemberek), de ezúttal lehetőséget kapott , hogy egy komoly komolyabb költségvetésű filmben is megvillantsa tehetségét, és azt kell mondani, hogy nem okozott csalódást!

És a végére az ígért plakátok:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Columbia), 106 perc, ff. angol

Rendező: Charles Vidor

Producer: Virginia Van Upp

Bár a film valódi főszereplője Glenn Ford, a film több plakátján is Rita Hayworth-öt tolták az előtérbe... mit előtérbe... senki mást nem mutatnak rajta kívül. Jó oka van ennek, hiszen Rita Hayworth kisugárzása szinte radioaktív. Állítólag Bogart azért nem vállalta el ennek a noirnak a férfi főszerepét, mert attól tartott, hogy mindenki csak Hayworth-öt bámulná a vásznon. Látva, hogy Ford-ot simán lehagyták a plakátról, lehet, hogy ennek a félelemnek volt is valós alapja...

Egyébként Ford egyáltalán nem rossz. Korábban egy filmjét sem láttam, és az első néhány percében valahogy esetlennek, másodosztálybelinek tűnt. És bár sehol sem éreztem rajta mondjuk Bogart-hoz hasonlítható karizmát (na jó... azért ez erős elvárás lenne) végül azért egyáltalán nem volt rossz.

Még mielőtt rátérnék a filmre magára... vessünk egy pillantást Rita Hayworth-re... Nem ugrik be róla valami/valaki? Nekem szinte az első megjelenésekor bevillant egy másik hölgy egy jóval későbbi filmből:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Hát igen... A karakter megrajzolójának saját bevallása szerint nagyrészben Hayworth inspirálta Jessica Rabbit karakterét.

Hayworth tényleg elragadó, de egyvalami mégis hiányzott belőle: hiába fizette be a stúdió egy énektanárhoz, nem sikerült elfogadható szintre hozni az énektudását. Ezért hiába énekel el látszólag két dalt is remekül a filmben, valójában nem őt halljuk. A korabeli közönség ezt vagy észre sem vette, vagy szívesen megbocsájtotta neki, hiszen olyan sztriptízt mutatott be hosszú kesztyűjének levételével, ami felért bármely másik színésznő teljes levetkőzésével. 

Argentínában zajlik a történet nagy része, méghozzá egy illegális kaszinóban. A Ford által alakított Johnny Farrell csaló szerencsejátékosként keresi kenyerét, míg egy szép napon egy véletlen folytán összebarátkozik az említett kaszinó tulajdonosával, aki látva több területen is csillogó tehetségét felveszi a kaszinó vezetőjének. hm...

A film forgatókönyvét állítólag a forgatással párhuzamosan írták, azaz a film elején még senki nem tudta, hogy hova fog kifutni a dolog. Ennek - őszintén szólva - több helyen láttam is a nyomát. Helyenként bizony vannak olyan erőltetett fordulatok, amik feltehetőleg erre az előre átgondolatlanságra vezethetőek vissza. Nagyrészt azonban megbocsájthatóak ezek, kivéve a film végét, ami számomra fájdalmasan összecsapottnak és erőltetettnek tűnik. Kb annyira, mint a Lost lezárása, ahol annyira összekuszálták a szálakat, és olyan magasra helyezték a várakozásokat, hogy abból nem lehetett már jól kijönni. Itt is úgy zárták le a filmet, hogy az kimondottan csalódást okozott.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ennek a noirnak az esetében a laza bűnügyi szállal szemben sokkalnagyobb jelentősége van a femme fatale karakter kibontása. Na ebben Hayworth-re nyugodtan lehetett támaszkodni. Ha valamit, akkor ezt tökéletesen hozta. Szép kis szerelmi háromszöget látunk kibontakozni mindjárt a film kezdetén, és gyakorlatilag ez lesz a mozgatórugója a film összes cselekményének.

"Egyszer hű voltam valakihez,

és látja mi lett a dologból..." - mondja Gilda (Hayworth)

Hayworth femme fatale-ja érzésem szerint a legártatlanabb szemekkel nézne, ha férje egy másik férfival kapná rajta az ágyban, és a legőszintébb csodálkozással vegyítve hazudná, hogy a sötétben azt hitte ő az... Miközben ő maga legszívesebben talán megölné szerelmét mintsem azt mással lássa...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Hayworth egyébként Orson Welles felesége volt ekkoriban, és, hogy talán a femme fatale karakter a való életben sem állt tőle teljesen távol, amit az is igazolhat, hogy ennek a filmnek a forgatása alatt állítólag Glenn Forddal (is) megcsalta Welles-t, akivel pár éven belül el is váltak. Pletykálják, hogy a rendező, aki a stúdió kérésére próbálta kiküszöbölni a botrányos fejleményeket, bepoloskázta a sztárok öltözőit, hogy nyomon tudja követni a z esetleges nemkívánatos légyottokat.

Mivel a nézők imádták ezt a filmet, Hayworth és ügynöke sikeresen felsrófolta a színésznő bérezését az amúgy a kisebb stúdiók közé tartozó Columbiánál. Ettől kezdve ugyanis olyan szerződéseket kapott, melyek szerint részesedést kapott a filmes bevételek után. Ami egyáltalán nem volt megszokott ekkoriban. (És most is csak a legnagyobb sztárok tudják ezt kikövetelni maguknak)

• 
• 
• 
• 

És - mint az alábbi hirdetés mutatja - a film bevételei már akkoriban sem kizárólag a mozipénztárakban gyűltek. Az alábbi hirdetés jól illusztrálja, hogy a film kapcsán Hayworth-el milyen jól lehetett például Max Factor rúzsokat reklámozni.

A végére egy kis különlegesség. Van egy mellékszereplő, akinek az ízesen magyaros angolja már mérföldekről árasztja a magyar származást: Steven Geray, azaz Gyergyay István játssza azt az inast, aki akkor is simán leparasztozza Johnny karakterét, amikor az hatalmának csúcsára ér.

Kellemes meglepetés volt ez a film. A hangulat működött egészen a végéig, amit csak az a nagyon fülénél előrángatott befejezés tudott elrontani. 

A posztban igyekeztem kerülni a súlyosabb szpoilereket, a kommentekben azonban bárki bármit írjon, ennek megfelelően aki mostanában tervezi megnézni a filmet az javaslatom szerint csak utána kommenteljen!

USA (Universal), 103 perc, ff., angol

Rendező: Robert Siodmak

Producer: Mark Hellinger

Na! Itt egy újabb film noir, ami beelőzött nálam szinte minden más hasonló stílusú film elé. Talán a Gyilkosság a Gyönyöröm-mel van holtversenyben az élen. 

Először azt akartam írni, hogy a főszerepet a 33 éves, addig semmilyen komolyabb szerepet nem kapó Burt Lancaster alakítja, de arra jutottam, hogy nem merném azt mondani, hogy ő a főszereplő, még akkor sem, ha a plakátom hatalmas betűkkel Ava Garnerrel együtt hatalmas betűkkel írva virít a neve. Nem merném egyetlen szereplőre sem azt mondani, hogy ebben a filmben ő lenne az első számú. Hiszen itt van még a biztosítási csalásokra szakosodott Reardon magánnyomozó (Edmond O'Brien), a hivatásos Lubinsky nyomozó (Sam Levene), vagy Colfax a maffiózó (Albert Dekker) és mindegyiküknek közel hasonlóan fajsúlyos a nevük. 

Az egyik főszereplőnek jelölt Ava Gardnernek például alig van pár mondata az egész filmben. Jelenléte viszont annál több. És nem is akármilyen! Úgy sugárzik, ahogy egy igazi femme fatale-nak sugároznia kell. Az alábbi fotók talán sejtetik, hogy milyen karaktert hoz, de az igazi átütőerő csak a filmben látható, az állóképek ez esetben a töredékét sem adják vissza annak, amit érzékelni lehet belőle.

• 
• 
• 
• 
• 

Hemingway egyik novellája alapján kezdtek el dolgozni a filmen, mely szerint egy kisvárosba két férfi érkezik azzal a szándékkal, hogy megölje a "Svéd"-et (Lancaster), aki azonban a mindennapi szokásaitól eltérően aznap pont nem tér be a abba a büfébe, ahol gyilkosai várnak rá.

Így az egyik vendégnek lehetősége lesz figyelmeztetni őt a veszélyre. Ám a Svéd láthatóan nem akar ellenállni: "Once I did something wrong..." - "Egyszer hibáztam valamit..." - mondja, és úgy tűnik, felkészült a halálra... Nagyjából idáig tart az eredeti Hemingway novella, ám a filmben még csak a huszadik perc táján járunk ekkor. És a forgatókönyvíróknak sikerült olyan folytatást kreálniuk, hogy nem nagyon volt miért szégyenkezniük az írólegenda előtt, akinek állítólag az egész film kifejezetten tetszett. Az előzetesen a belsőzsebbe készített röviditalhoz sem kellett nyúlnia, melyet Hemingway a külön neki szervezett vetítés előtt arra az esetre készített be, ha elégedetlen lenne az írása nyomán készült filmmel.

• 
• 
• 

A "Svéd" életbiztosításának kifizetésével kapcsolatban egy biztosítási események kivizsgálására szakosodott magánnyomozó elkezdi felderíteni a gyilkosság előzményeit. Ezúttal nagyon noir-os hangulatú flashback-eket (visszatekintéseket) látunk, ami attól válik különösen izgalmassá, hogy most a flashback-ek nem időrendben vannak felfűzve egymásra. Szép lassan darabról darabra lesz teljes a kirakós, melynek kirakása szinte végig tartogat izgalmas meglepetéseket. Megtudjuk, kinek és miért állt érdekében megölni a férfit. Milyen kapcsolat fűzte ezt a férfit ahhoz a rendőrhöz, aki feleségül vette az ő korábbi barátnőjét...

Kiderül, hogy ez a "Svéd" becenevű korábbi bokszoló hogyan válik bűnözővé... Szerelmes és megcsalt bűnözővé, akiről nehéz eldönteni, hogy zsebe vagy szíve üresebb-e a történet végére... (hű, ez nagyon szentimentális lett)

• 
• 
• 
• 
• 

Az ekkoriban szokásosnál jobban használja ez a film a zenei "hangulatkeltést", melyhez jó alapanyagot biztosított Rózsa Miklós zenéje. Bevallom, a rendezőről Robert Siodmak-ról ezidáig soha nem hallottam, és látva ezt a filmet, nem értem, hogy ez, hogy lehet, de leginkább azt nem értem, hogy miért csak ezzel az egy filmmel került fel az 1001-es listára. Lehet, hogy valaki egy ilyen remek filmet alkot, és aztán semmi más komolyan értékelhetőt?

Néhány backstage kép álljon a poszt végén erről a remek filmről:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Warner), 114 perc, ff. angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks, Jack L. Warner

Súlyos mondattal kell kezdenem: Azt hiszem, ez volt az 1001-es lista eddigi legnagyobb csalódása. Persze csalódást leginkább az okozhat, amivel/akivel szemben elvárásaink vannak. És hát ez esetben Humphrey Bogart és Lauren Bacall nevei önmagukban is reményt keltőek voltak. Előzetesen láttam néhány fotót a filmből, azok is izgalmasnak tűntek. Ráadásul film noir-ról van szó, ami számomra mindenképpen pozitív hívószó. Szóval maradjunk annyiban, hogy minden megvolt ahhoz, hogy úgy üljek le a film elé, hogy egy kisebb csodát fogok látni.

A film felénél azonban megálltam, és elkezdtem újra elölről az egészet, ezúttal már jegyzetelve, mert bevallom, nem értettem az egészből semmit. És mint kiderült, ezzel sajnos nem voltam egyedül, hiszen Howard Hawks (rendező) eképpen nyilatkozott a bemutató után:

Fogalmam sem volt, hogy mi történik, de úgy gondoltam, hogy az a lényeg, hogy jó jelenetek legyenek a filmben, az a fontos, hogy a végeredmény szórakoztató legyen. És mivel ez bejött, ezután már soha nem érdekelt, hogy van-e értelme a történetnek...

Az alábbi képek a forgatáson készültek, mely 1945 Január 12-én véget is ért. A filmet bemutatták az Európában állomásozó amerikai katonáknak. Ők nyilván nem háborús filmeket akartak nézni a fronton. Állítólag ez a verzió még egész érthető volt.... Sajnos ehhez nem sikerült hozzájutnom, pedig 1997-ben megtalálták ezt a változatot is.

• 
• 
• 

Mivel tudták, hogy közeleg a háború vége, úgy gondolták, hogy jó lenne mozikba nyomni az akkoriban elkészült háborús filmeket, minél gyorsabban, amíg még időszerűek. A Hosszú Álom bemutatóját emiatt viszont elnapolták. Bemutatták viszont a Bacallal ezután forgott háborús Confidential Agent-et, ami csúnyát bukott, és a gyönyörű színésznőről is nagyon rosszakat írtak a kritikusok. Bacall ügynöke megijedt, félt attól, hogyha a következő film is ilyen gyengén muzsikál, akkor az Lauren Bacall karrierjének a végét is jelentheti. Elkezdte hát puhítani Jack L. Warnert, hogy forgassanak pót-jeleneteket, melyben Bacall megcsillogtathatja kihívó szexualitását Bogart mellett, ami a Martinique-ban olyan remekül működött. A producer ráállt, így több, mint 1 évvel a forgatás befejezése után az immár házas Bogarttal és Bacallal leforgattak néhány új jelenetet a filmhez.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kettejüknek van egy-két kellemes perce, de egyik sem volt olyan intenzív, hogy az önmagában megmentse számomra a filmet.

Persze volt azért kellemes meglepetés is a filmmel kapcsolatban, mindjárt az első jelenetben: A Bacall által játszott Vivien húgát (Carment) egy korábban csak Universal-os B-filmekben, ott is huszadrangú mellékszerepekben játszó Martha Vickers játszotta. Bármennyire is esztétikus a hölgy az alábbi képeken, azok semmit nem adnak vissza abból a kisugárzásból, amit a vásznon áraszt magából a kisasszony.

• 
• 
• 
• 

Nos, ez a Carmen egy zakkant nimfomániás, de mindezt nagyon cukin előadó csajszi. Apjuk szerint mindkét lányban ugyanaz a romlott vér folyik, ám ennyire azért nem rossz a helyzet... még akkor sem, ha Carmen szerepének nagy részében... hát, hogy is mondjam... bizony be van lőve...

Az ölembe akart ülni, pedig álltam... (lásd az alábbi képen)

panaszkodik a Bogart által alakított Marlowe...  aki egyébként férfiasan tűri a nők rohamát, ugyanis a film összes jónője azonnal rákattan. Sok nő van egyébként ebben a filmben, és valahogy mindegyikük jó nő.A film történetének alapjául szolgáló könyvet egyébként az a Raymond Chandler írta, aki a Gyilkosság a Gyönyöröm könyvét is írta, az abban szereplő Philip Marlowe nevű magándetektív alakja itt is központi szereplő - igaz, más színész tolmácsolásában.

Raymond Chandler úgy emlékszik vissza, hogy Martha Vickers zseniális alakítása annyira háttérbe szorította Bacall-t, hogy Vickers jeleneteinek nagy részét végül beáldozták, azaz kivágták... Hát szomorú, mert a pár benne maradt jelenetben is szikrázik a levegő körülötte...

Mivel a posztomból valószínűleg kiderült, hogy ebben a bűnügyi filmben maga a bűnügy - legalábbis annak története - szinte mellékes, nem is bajlódnék azzal, hogy megpróbáljam akárcsak az alapszituációt vázolni. Zárásként még egy hölgyre szeretném felhívni a figyelmet a film sok szép színésznője közül: az alábbi képen is látható Sonia Darrin a poszt írásakor 95 éves. Innen üdvözlöm. Ő is tetszett... :)