USA (Samuel Goldwyn) - 105 perc, ff. angol

Rendező: William Wyler

Producer: Samuel Goldwyn

A filmhez készült többféle plakát közül talán ez a baloldali fejezi ki leginkább azt a nyomasztó hangulatot, ami ezt a művet végigkíséri. Nem mondom, hogy ennek a hatása kifejezetten kellemetlen, de arra fel kell készülni, hogy - bár alapvetően ez egy szerelmi történet -, a párnak alig van egy-egy boldog pillanata.

Egy eltévedt utazó érkezik egy zord téli estén  a "Wuthering Heights" nevű elhagyatott birtok félelmetes villájába. (Magyarra Szelesdombként illetve Zúgóbércként is szokás fordítani). Lakói furcsák. Nem fogadják tárt karokkal a kéretlen vendéget, de végül szállást adnak neki.

A "wuthering" szóval még sehol máshol nem találkoztam. Ritkán használatos, ahogy kiderítettem, leginkább Anglia északi részén fordul elő. Idevalósi a regény írónője, Emily Brontë. A szó azt jelenti, hogy szeles, süvítő. A "Wutering Heights" tehát egy beszédes név, mely azt sejteti, hogy a villa egy nagyon szeles magaslaton van. De ha már felmerült az írónő neve, nem állom meg megjegyezni, hogy - bár 10 éves koromban kezdtem angolul tanulni, és legalább 6-7 tanárom volt - még soha egyik sem említette, hogy az angolban van ë betű. Már találkoztam a Cloë, Noël vagy a naïve szavakkal, de mindig azt hittem, hogy ezek valami francia vagy mittudomén-milyen írásmódból átvett alakok... Nos, nem egészen. Angolban bármely magánhangzó kaphat két pontot, ha a szó írásmódja alapján a szokásos kiejtés szerint az adott magánhangzót nem ejtenénk. Azaz érthetőbben: Cloe-t valószínűleg "kló"-nak ejtené az ember (hasonlóan a Joe-hoz), de Cloë-nak írva már "Kloé"-nak. De hogyhogy ezt egyik tanárom sem tanította nekem?!

A villa lakóinak mintha megfagyott volna a lelkük. Az egyik szolgáló elmeséli a váratlan vendégnek a család történetét. És ez a történet teszi ki a film nagy részét: Volt egy fiú és egy lány, "Wuthering Heights"-on éltek boldogan apjukkal és a ház személyzetével. Apjuk egy cigánygyerekkel állít be egy szép napon... Egy fiúval, akinek nem volt senkije és semmije. A férfi befogadta. A fiú az első pillanattól kezdve ellenséges volt a jövevénnyel, ám a lány (Cathy) ha tehette, megvédte a fiút bátyja bántalmazásaitól. Talán sejthető is, hogy végül, mire felnőnek szerelem lesz a dologból... ám egyvalami beárnyékolja kettejük kapcsolatát: a fiú (akit Laurence Olivier alakít) származása. 

Anélkül, hogy a történetből túl sokat elárulnék, talán azt még elárulhatom, hogy ezúttal a szerelem nem feltétlenül győz le mindent. Vannak rossz döntések. A felnőtt Cathy-t alakító Merle Oberon szuggesztív személyiség. Tekintete különleges, esetenként szinte ijesztő. 

Laurence Olivier-t gyerekkoromban láttam először. Az "Egy kis Romantika" című coming of age filmben játszott egy kedves kis öregurat, aki két tinit segít abban, hogy egymáséi lehessenek egy rövid időre. Az az alakítása emlékezetes maradt számomra. A fiatal Olivier-el viszont most találkoztam először, és nem okozott csalódást. Vele kapcsolatban érdekesség, hogy ekkoriban az a Vivien Leigh volt a menyasszonya, aki az Elfújta a Szél főszereplője volt. Szerették volna, ha ő kapja a női főszerepet, ám a stúdió másképp gondolta. Talán emiatt volt, hogy a Oberon és Olivier nagyon látványosan utálták egymást. Az alábbi képen ebből persze semmi nem látszik.Holott állítólag olyan szinten ment a személyeskedés, hogy hevesebb jelenetek után a hölgy fennhangon szólt a rendezőnek, hogy tiltsa meg partnerének, hogy köpködjön - színészeknél gyakran látható, hogy egy-egy teátrális jelenetnél bizony repkednek a nyálcseppek a szájból, ez nagyjából benne van a pakliban... Olivier persze nem hagyta szó nélkül ezt a rosszindulatú beszólást - nemes egyszerűséggel amatőr p***a-nak nevezte a színésznőt, amiért ilyesmit egyáltalán észrevesz...

Szép lassan elérkeztünk abba a korszakba, ahol egyre több olyan ismerőssel találkozom, akik gyerekkoromban még éltek, játszottak, így elsősorban időskori arcuk vésődött belém. Ilyen pl ebben a filmben David Niven is, aki a Meghívás egy Gyilkos Vacsorára című krimi-vígjátékban egyáltalán nem tűnt idősnek, kicsit el is bizonytalanodtam, hogy őt látom-e. Őt láttam. Niven elég halovány, visszafogott ebben a szerepben. Róla talán azt érdemes elpletykálni, hogy neki sem kedvezett a női főszereplő személye, hiszen néhány évvel azelőtt kapcsolatban voltak, és állítólag kellemetlenül érintette, hogy ezúttal együtt kell dolgozniuk...

Mint említettem, a film egy viktoriánus korabeli regény alapján készült, ám nagyjából a regény első felét meséli csak el. A történet folytatását nem. Érdekes módon ez a mű igen népszerű a filmkészítők körében. Nagyon sok szor feldolgozták: 1970-ben Timothy Daltonnal a főszerepben készült egy angol változat. Majd 1992-ben egy újabb, Juliette Binoche és Ralph Fiennes főszereplésével. Ezúttal már a teljes regényt feldolgozták. De készült kétrészes angol tv-film 2009-ben, majd újabb mozifilm 2011-ben, sőt jelenleg is készül egy 2018-ban bemutatásra kerülő legújabb verzió... Ha valaki látta bármelyiket, szívesen olvasnék véleményeket róluk a kommentben. Főleg az lenne izgalmas, ha valaki össze tudná vetni ezzel az első változattal.

A filmet 8 Oscar-ra jelölték, amiből egyet - a legjobb fekete-fehér filmes operatőrnek járót - sikerült is begyűjtenie Gregg Tolandnak. Izgalmas volt a film képi világa. Sok árnyékkal dolgozott az operatőr, és nem félt a szereplőket is árnyékban elhelyezni, hogy még hatásosabb legyen, amikor a jelenet csúcspontján kilépnek onnan.

Franciaország (Nouvelle Édition Française), 107 perc, ff. francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Claude Renoir

A Renoir nevet legtöbben valószínűleg a festészettel kapcsolják össze magukban, és talán csak a hardcore filmkedvelők tudják, hogy a híres festő fia remek filmeket rendezett. Aki követi az 1001-es lista filmjeit, az már ötödször találkozhat a nevével. A Nagy Ábránd elsöprő sikere után Jean Renoir gondolt egy merészet: unokaöccsével Claude-dal, és három barátjukkal közösen megalapították a Nouvelle Édition Française (NEF) nevű filmstúdiót, hogy azzal a hollywoodi United Artists mintájára független filmeket gyártsanak. Évente kettőt.

És így, a maguk lábára állva Renoir készített egy remek hangulatú, különleges filmet: Egy vidéki francia kastélyban összegyűlik egy úri társaság, - rokonok, barátok - ,hogy egy téli hosszú hétvégén jól érezzék magukat együtt. Vadászgatnak, szórakoznak... megcsalják párjaikat... Kicsit kiszakadnak az egyre biztosabbnak tűnő második világháborút megelőző fojtogató hangulatból.

Ebben a filmben többé kevésbé mindenki megcsal mindenkit, sőt van, aki még a szeretőjét is megcsalja, ha úgy alakul... és ide kívánkozik az, amivel a franciák minden alkalommal meglepnek filmjeikben: ezek a megcsalások náluk úgy jelennek meg, mintha ez a házasság kötelező tartozéka lenne. Aki ebből kimarad, az a kakukktojás. Ezzel a szemléletmóddal ilyen film az 1939-es Hollywoodban el sem készülhetett volna az akkori szigorúan erkölcsös (erkölcs-csősz) cenzúra miatt. Ám a franciáknál - mint látjuk - elkészülhetett, bár hozzá kell tenni, hogy bemutatása után nem sokkal be is tiltották.

- Nem gondolkodtál még azon, hogy milyen jó lenne arabnak lenni?

- Nem. Miért?

- A hárem miatt. Csak a muszlimoknak van elég eszük a tökéletes férfi-nő kapcsolathoz...

Ehhez azonban a nőknek is lenne szavuk... Az alábbi képen csak jelképesen kerül szarv a férj fejére, a filmben azonban a megcsalás annyira természetes, hogy már semmi furcsát nem találunk abban sem, amikor a feleség megbeszéli a férj szeretőjével, hogy a férfival tulajdonképpen az egyetlen baj csak az, hogy dohányzik az ágyban....
A Mezei Kirándulás megtekintése során már elfogott az az érzés, hogy nagyon szeretnék én is ott lenni a társaságban, leheveredni közéjük a kellemes késő nyári napsütésben a mezőn. Renoirnak ebben a filmben is sikerült olyan atmoszférát teremtenie, hogy szinte ott éreztem magam a társasággal együtt. Hallottam a téli erdő zörejeit, éreztem az erdő illatait. 

A korszak Hollywoodi filmjeiben nem láttam még olyan izgalmas kamerakezelést mint ebben a filmben. Szívesen operál a mély fókusszal, amikor az előtérben mozgó alakok mögött a távolban kezd el valami érdekes dolog történni. Majd elkezdjük követni a hátul zajló eseményeket, követjük azokat a szomszédos szobába, ahol egy következő esemény csatlakozik be, és arra váltunk át. A kamera folyton mozog, és ettől izgalmas lesz minden.

Életében először maga Renoir is látható a filmben. Bár eredetileg nem magának, hanem Pierre nevű színész bátyjának szánta Renoir ezt a szerepet, végül maga ugrott be (Jean Renoirt lásd az alábbi képen jobbra). Gyakorlatilag mindenki remek alakítást nyújt a filmben, és azt kell mondanom, hogy a színészként teljesen amatőr Renoir is jól illeszkedik a társulatba. A forgatókönyv egyébként csak vázlatosan volt megírva. A pontos szöveget a színészek improvizációjára bízta a rendező. 

Látszólag mellékszereplő, ám a szálak az ő kezében futnak össze, ami miatt már-már a film legfontosabb szereplőjévé avanzsál. 

A film érdekesen, sokszor humorosan, ám egyáltalán nem alpárian mutatja be hogy hogyan mulatott a "burzsoázia" a második világháborút közvetlen megelőző időszakban, és látjuk az őket kiszolgáló személyzetet, akik jól kiegészítik "gazdáikat". 

Ezek a hosszú beállítások még teljesen szokatlanok voltak akkoriban. A nézők nem is reagáltak túl jól ezekre a szokatlan megoldásokra. A közel 110 perces filmet Renoir le is rövidítette 85 percesre - én gyakorlatilag egy fölösleges percet sem találtam benne - ám a lerövidített változat sem aratott sikert. Csak jó húsz évvel később, szép lassan fedezte fel magának ezt a művet a filmrajongók egyre szélesebb köre. Ebben sokat segített, hogy az 1959-es Velencei filmfesztiválon bemutatták az eredetivel nagyrészt megegyező, rekonstruált változatot, melyet a Franciaország különböző pontjain fellelhető töredékekből raktak össze a film rajongói Renoir segítségével.

USA (MGM), 110 perc, ff. angol

Rendező: Ernst Lubitch

Producer: Ernst Lubitch

Garbo nevet! (Garbo laughs) - így hirdették ezt a filmet, ahogy ez a film plakátján is látható. Állítólag ez először fordult elő Garbo-val a vásznon. Nem láttam az összes filmjét, de az igaz, hogy Garbo-ra inkább a mimika szinte teljes hiánya volt jellemző, így nem csoda, hogy élete első vígjátékánál a marketing egyik fontos eleme volt Garbo nevetésének hangsúlyozása.

Ez volt az utolsó esélyem, hogy megkedveljem Garbo-t. Készült még ugyan egy utolsó filmje, a Két Arcú Nő (Two-Faced Woman) George Cukor rendezésében, de az nincs rajta a listán. A kritikusok többsége olyan lesújtó véleménnyel volt arról a filmről (ellentétben ezzel a Ninocskával), hogy sokan úgy tudták, hogy ezeknek a kritikáknak a hatására nem készített több filmet, és vonult vissza teljesen a nyilvánosságtól Garbo élete hátralevő 50 évében. Ami róla fellelhető képi anyag maradt ezekből a "nyugdíjas" évtizedekből, az gyakorlatilag néhány lesi-fotó, melyet New York-i sétái során készítettek róla. 

Még mielőtt rátérnék Ninocskára, Garbo utolsó sikeres filmjére, érdemes megcáfolni a fenti tévedést, ugyanis nem egészen önszántából hagyta abba a filmezést. Garbo amerikai filmjei ugyanis az USÁ-ban soha nem voltak igazán sikeresek. A stúdiók mégis jó pénzeket kaszáltak rajtuk az európai forgalmazással. 1939-ben viszont kitört a második világháború, így az európai forgalmazás összeomlott, Garbo említett filmje pedig az amerikai forgalmazással önmagában már nem volt nyereséges. Így az MGM-el közös megegyezéssel fölbontották szerződésüket. Gyenge cáfolatnak tűnik azonban a háborúra fogni Garbo karrierjének végső megfeneklését. Az igazság az, hogy Garbo készült a nagy comeback-re. 1948-ban leszerződött a Krisztina Királynő című kimondottan sikeres Garbo film rendezőjével, Walter Wangerrel egy újabb filmre, mely egy Balzac regény alapján készült volna. Még próbafelvételeket is készítettek, melyek azután elvesztek és csak 1990-ben kerültek elő újra. A poszt végén látható ebből egy kétperces részlet. Ami engem már-már sokkolt: Tíz évvel a Ninocska után készültek, és Garbo szebb rajta, mint bármelyik filmjében, amit eddig tőle láttam. (Olyan Garbo rajongónak, aki eddig nem látta volna, kötelező anyag, mert egy olyan oldalát lehet látni, ami a többi filmjében rejtve maradt)

1949-ben Garbo már megtanulta a szerepet és Rómába utazott elkezdeni a forgatást, mely végül anyagi nehézségek miatt meghiúsult. Az, hogy az ő neve 1949-ben már nem volt elég ahhoz, hogy összejöjjön a szükséges pénz egy film leforgatásához, nos ez késztette arra Garbot, hogy hátat fordítson a kamerák világának. Tévedés tehát Cukor-t hibáztatni amiatt a balul sikerült 1942-es filmje miatt. Nem az - legalábbis nem önmagában az - vetett véget Garbo karrierének. 

Szóval lássuk Ninocskát: Nagyon jó a film humora. Mondjuk Lubitsch többek között emiatt volt sikeres: viccesen romantikus filmeket tudott csinálni... olyan Lubitsch-osakat. El is nevezték "Lubitsch touch"-nak azt a kis pluszt, amit nehéz lenne megfogalmazni, hogy mi volt, ami miatt a filmjei különböztek minden más vígjátéktól. A lista előző filmjénél (Gunga Din) panaszkodtam, hogy egyáltalán nem jött át a film humora. Nos, a Ninocskánál nem volt ilyen hiányérzetem. Sokszor, és hangosan tört ki belőlem a nevetés a film során. Néha a legváratlanabb szituációkban jöttek elképesztően jó poénok. A viccek leggyakoribb célpontja persze a szovjet kommunista rendszer volt. 

Meglepett, hogy milyen jól informált volt Amerika a szovjet diktatúra sötét módszereivel kapcsolatban. Enélkül a poénok egy része (pl. Szibériai büntetőtáborra való utalgatás) nem lett volna érthető az akkori közönség számára. A filmben gyakorlatilag hülyét csinálnak az oroszokból (szovjetekből), nem csoda, ha amott azonnal tiltólistára került a film. Először 2007-ben mutatták be Oroszországban.

Történetünk nagyrészt az 1920-as évek Párizsában játszódik (a film utolsó 20 perce a Szovjetunióban). Három szovjet ügynök Párizsban megpróbál eladni egy rettenetesen drága ékszert, mely egykoron Péter cár feleségének tulajdonában állt. Ezzel próbálnak pénzt fecskendezni a szegénységtől szenvedő kommunista állam kasszájába. A titkos műveletet azonban megakadályozza az ékszer törvényes örököseként fellépő Párizsban élő emigráns orosz nagyhercegnő. A három ügynök egyébként is inkább jól érzi magát a "kapitalista fertőben", annyira nem erőltetik az üzlet tető alá hozását. Az otthoniak - látva a hármak szerencsétlenkedését - odaküldik "atomfegyverüket" Ninocskát (Garbo). A hideg, teljesen érzelemmentes antinő magában hordoz mindent, ami alkalmassá teszi bármilyen diktatúra női tisztjének eljátszására. Talán a B-filmes Ilsa, a náci szadista SS-tisztnőt is róla mintázták. Eleinte ez a karakter persze remek humorforrás, a későbbiekben azonban megtörténik az, ami eddig soha: Garbo nevet, majd érzelmeket mutat! Szerelmes lesz. Meglepetésre felolvad a jégcsap.

A romantikában jó partner Melvyn Douglas (fenti három kép), aki hibátlanul hozza a 34 éves Garbohoz korban passzoló amorózót, aki mellesleg véletlenül épp az ellenérdekelt fél (az örökösnő) ügyvédje. Érdemes még megemlíteni, hogy a leginkább Drakulaként elhíresült Lugosi Béla (alábbi képen) is kapott egy nyúlfarknyi mellékszerepet.

Lobbikártyák következnek, majd a poszt elején beígért 1949-es próbafelvételek:

USA (RKO), 113 perc, ff., angol

Rendező: George Stevens

Producer: George Stevens

Kiplinget leginkább a Dzsungel könyve című regénye kapcsán ismerjük. Persze rengeteg más művet is írt: verseket, novellákat és még politikai újságcikkeket is. A huszadik század elején világszerte népszerű volt, 1907-ben még irodalmi Nobel díjat is kapott. Manapság azonban elsősorban a Maugli-ról szóló történethez hasonló ifjúsági regényei jutnak róla eszünkbe.

Gunga Din, egy indiai vízhordó szolga, Kipling egyik versének főszereplője. Megmenti egy angol gyarmatosító katona életét, aki korábban szinte rabszolgaként kezelte. Röviddel ezután azonban meghal egy halálos lövés miatt. Az angol katona, aki korábban lenézte a szolgát , a vers végén már elismeri, hogy kettejük közül Gunga Din volt a jobb ember.

Nos ezt a verset gondolta tovább az RKO stúdió, és egy kalandfilmet kerekített köré. 

Ambivalens érzésekkel néztem végig ezt a filmet. Humorosnak és kalandosnak is szánták, de nekem egyik "irányból" sem talált be. A kalandos jelenetek izgalmait talán egy gyerek tudja értékelni, de számomra annyira kiszámíthatóak és esetlenek voltak a fordulatok, hogy kicsit sem tudtam befeszülni rajtuk.

A sok humorosnak szánt mozzanat közül egy poénra emlékszem, amin sikerült elmosolyodnom: amikor a film végén az egyik szereplőről, - aki nem értettem, hogy mit keres a képernyőn -, kiderült, hogy Kipling maga. Nem szeretném lelőni teljesen a poént, ez az egyetlen,ami tényleg működik a filmben.

A csalóka cím ellenére nem Gunga Din a film főszereplője (a fenti fotón a baloldali, turbános alak), hanem a három angol katona, akiket Cary Grant, Douglas Fairbanks Jr., és Victor McLaglen játszanak. Hármuk közül Cary Grantet (az alábbi képen balra) talán nem érdemes bemutatnom, hiszen ez már az ötödik filmje a listán, és amúgy is ő azok közé a színészek közé tartozik, akiknek a nevét a legtöbben ma is ismerik. Fairbanks Jr.  (a képen jobbra) mellék-szerepelt a Kis Cézárban, édesapját láthattuk a Bagdadi Tolvaj-ban, aki egyébként az Oscar-díjat adó Film Akadémia első elnöke is volt. Egyedül McLaglen (középen) új figura hármuk közül.

Azért voltam kénytelen azt írni feljebb, hogy ellentmondásosak voltak az érzelmeim a filmmel kapcsolatban, mert be kell vallanom, hogy szinte végig unatkoztam alatta. Mégis, megemelem a kalapomat, mert sok későbbi film ősét megtaláltam benne. Nehéz nem észrevenni a kapcsolatot az Indiana Jones és a Végzet Templomával. A film második felét ugyanaz a hangulat lengi körül, mint amikor Indiana Jones az említett filmben a furcsa szekta foglya lesz. Talán nem véletlen, hogy ugyanúgy Kali istennő gyilkos és kegyetlen követőiről van szó mindkét film esetében. Természetesen ebben a korszakban még elképzelhetetlen volt, hogy a stáb Indiába költözzön egy kalandfilmet leforgatni. A díszletet California egyik sziklás-sivatagos részén építették fel. 

Ha viszont a film első felében burjánzó bunyós részeket nézem, akkor azoknak a Bud Spencer filmekben találom meg a reinkarnációit. Szinte szóról szóra ugyanazok a poénok, mint amikre a Piedone filmekből emlékszem. De ha messzebbre megyünk, és Rejtő egyik regény-címét szeretném kifordítani, akkor a három fegyelmezetlen, de rátermett katonáról szóló kalandfilm címe akár lehetne "A három testőr Indiában" is. 

Fekete fehér a film, amin picit csodálkoztam, de csak azért, mert ebben az évben készült két remekül sikerült színes film Hollywoodban (az Óz és az Elfújta a Szél), egy ilyen nagyszabású kalandfilmre lehet, hogy érdemes lett volna megkockáztatni a borsos befektetést, amibe a színes kamerák bérlése került volna. Persze tudom, a Technicolor még nagy különlegességnek számított. Az a néhány kamera, mely képes volt erre a technológiára, az év nagy részében a két előbb említett filmet szolgálta ki. Még jó néhány évet várni kell, hogy a színes film magától értetődővé váljon. Persze a fekete - fehérnek is megvan a maga varázsa!

Érdekesnek tartom megjegyezni, hogy míg ez a film hatalmas kasszasiker volt, addig Oscarra csak egy kategóriában jelölték. (fekete fehér filmes operatőr) Oké, persze az Oscar-t nem tekinthetjük feltétlen etalonnak, de mégis talán elárul valamit...

Zárásul színezett lobby card-ok.

Franciaország (Productions Sigma), 92 perc, ff. francia

Rendező: Marcel Carné

Producer: Jean-Pierre Frogerais

"Egy férfi gyilkosságot követ el. Bezárva, csapdába ejtve egy szobában felidézi, hogyan vált gyilkossá."

 - ezzel a feliratképpel kezdődik a film, és ez jól össze is foglalja két mondatban, hogy mire számíthatunk a film során. Ekkoriban még nem volt megszokott filmes eszköz visszaemlékezések átúsztatással való beillesztése jelenidejű képek közé, ezért feltételezem, hogy biztosra akartak menni a készítők a fenti iránymutató szöveg elhelyezésével.

A film magán viseli az időszak egyik legfőbb francia irányzatának - a lírai realizmusnak - szinte minden jellemzőjét: A film középpontjában a társadalom peremén álló munkás, Francois (akit Jean Gabin alakít a tőle megszokott színvonalon). A hirtelen jött nagy szerelem (itt kettő is, de erre mindjárt visszatérek) kicsit megbolygatná a szürke hétköznapokat, de természetesen jön az elkerülhetetlen csalódás, ami végül a főhős bukásához vezet. És a stílusnak megfelelően az egész történetet belengi a keserűség. 

Szokatlan módon indít a film. Legalábbis 1939-hez mérten kreatív megoldásnak érzem, hogy a történet végénél csatlakozunk be, majd a film során megismerjük az előzményeket, végül megismerjük a történet végét egy másik szemszögből is. A mai néző számára ez persze nem olyan nagy ritkaság, de ekkoriban még jórészt a lineáris történetmesélés dívott. A lista eddigi filmjeiből nem is jut eszembe olyan, melyben ugyanazt az eseményt két különböző nézőpontból is megnézhettük.

Francois a film során két nőbe is beleszeret. Illetve a szó nem biztos, hogy pontos. Nem feltétlenül egyértelmű, hogy mindkét hölgy esetében ilyen komoly érzelmekről van-e szó. Ami viszont szerencsétlen véletlen Francois számára, hogy egy másik férfi is pont ugyanennek a két nővel van kapcsolatban. Ne feledjük, Franciaország a helyszín, és korábbi francia filmek megtekintése után már nem lep meg minket túlságosan, hogy a film ezt a felettébb összetett "kapcsolati hálót" a világ legtermészetesebb dolgaként kezeli. Azaz semmi sem utal arra, hogy itt valami furcsa dolog történne. Persze a két férfi egymás ellensége, de a mindent eldöntő pisztoly-lövésig alapvetően semmi tettlegesség nem történik közöttük.

A konkurens férfit, Valentin-t alakító Jules Berry egyébként remek választás. Valentin alattomosan erőszakos, kétszínű, csaló, és még sok mindent el lehetne mondani róla...Berry teljesen hihetően formálja meg mindezt. Mellesleg állatidomár egy kis füstös kabaréban.

Térjünk rá a két hölgyre, akikért a két férfi verseng:

Egyikük az érzéki Clara. (Arletty) Érett nő, tudja, mit akar. Valentin asszisztense és élettársa. Egy szám előadása közben rájön, hogy elege van a férfiból, és otthagyja a színpadon, megismerkedik Francois-val. 

A másik hölgy Francoise (Jacqueline Laurent) pont az előzőek ellentéte. Tiszta, szűzies, ártatlan. Arca kicsit Audrey Hepburn-re emlékeztet. 

A hangulat végig sötét, komor. A hamarosan megjelenő amerikai film noir-t megelőlegező a világítás. Jellemző a sok árnyék, gyakran a két szemet megvilágító lámpa ad csak észrevehető világosságot. Ehhez a nyomasztó hangulathoz hozzájárul még az ötödik főszereplő: a toronyház, melynek legfelső emeletén Francois elbarikádozza magát az őt körülvevő rendőrök elöl.

Stúdióban épült díszletről van szó. Csak az utcafronton volt fala, hátulról nyitott volt, és úgy volt kialakítva, hogy föl lehessen venni benne a lépcsőházban játszódó jeleneteket. Az egyik nagyon látványos snittben például a függőlegesen mozgó kamera végigköveti, ahogy Gabin lesétál az ötödik emeletről a földszintre. 

A filmnek egy 5 perccel rövidebb, vágott változata volt csak sokáig fellelhető. Első körben én is a 87 percesre akadtam rá. Miután csodálkoztam, hogy a fotóim között van olyan, amihez tartozó jelenetet nem láttam a filmben (hm... a zuhanyzósra gondolok), kis nyomozás után kiderítettem, hogy 2014-ben restaurálták a filmet, és visszakerültek ezek a kivágott, cenzúrázott jelenetek is. Volt is egyébként egy-egy pont, ahol zavaró időugrások voltak, néha kicsit értelem-zavaró módon is kimaradtak rövidebb részek. Sikerült most ezt a teljes változatot is beszereztem, úgyhogy nekilátok újra.

USA (Columbia) - 117 perc, ff., angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks

Barranca, egy perui kikötőváros a Csendes-óceán partján az Andok lábainál. Itt működik a Barranca Airways, egy egészen kis, néhány főből álló légitársaság szedett-vetett gépparkkal, és hasonló személyzettel. 

Mivel a kis gépek nem képesek elszállni a várost körülvevő Andok felett, azok csak a hegycsúcsok közötti átjárón keresztül tudják elhagyni a várost. Ha az átjáróra köd ereszkedik, akkor a navigáció életveszélyes, szinte lehetetlen.

Erre a lerobbant kis reptérre veti a sors a városban néhány órát eltölteni szándékozó Bonnie-t (Jean Arthur), aki egyébként kabaré énekesnő, és a hajója kikötőben töltött néhány órájára tervezett kiruccanás helyett végül sokkal hosszabb időt tölt a kis légikikötő fogadójában.

Sok ismerős arccal találkozhat az, aki velem együtt végignézte a lista eddigi 124 filmjét.

Cary Grant - a pilóták parancsnoka, őt talán be sem kell mutatni. (Kár volt Hazudni, Leopárd Kisasszony)

Az előbb említett Jean Arthur főszerepet játszott a Váratlan Örökség-ben, és a nemrég látott Becsületből Elégtelen-ben is. 

Thomas Mitchell a kedvencem a Hatosfogat-ból, de szintén láthattuk a Becsületből Elégtelen-ben, illetve az Adj Esélyt a Holnapnak-ban. Ő lesz majd a következő filmben, az Elfújta a Szélben az öreg O'Hara.

Ők hárman láthatóak az alábbi kép középpontjában a kifutópálya mellett.

Különleges meglepetés volt Richard Barthelmess, akit még a némafilmes korszak hajnalán láthattunk D.W Griffith filmjeiben. (Letört Bimbók, Út a Bodogság Felé) Szegény - a némafilmes színészek többségéhez hasonlóan - nemigen találta a helyét a hangosfilmekben. Érdekes módon, nekem kifejezetten tetszett az alakítása ebben a filmben. Kíváncsi már régóta, hogy egy teátrális színjátszáshoz szokott színész milyen lesz hangosfilmben. Nem nagyon emlékszem korábbi példára, olyan színésszel kapcsolatban, akit némafilmben és hangosfilmben is láttam volna. Csak a Jazzénekes jut eszembe, ahol egy filmen belül némafilmes és hangosfilmes részek keveredtek. Már ott nagyon látványos és izgalmas volt a különbség.

Barthelmess bár kapott még három lehetőséget, de aztán a negyvenes évek elejétől élete utolsó húsz évében már egyáltalán nem szerepelhetett filmekben.

Aki miatt viszont leesett az állam, amikor megjelent filmben: Rita Hayworth. Nem csak szép, de megjelenése beragyogja a vásznat. A rendező is állítólag azért castingolta be erre a mellékszerepre a három jelölt közül, mert olyan arca van, amit "nagyon szeret a kamera".  

A rendezővel, Howard Hawks-szal sem először találkozunk. (Ő az ősz hajú az alábbi képeken.) Ő az a típusú rendező, akinek filmjei teljesen különböznek egymástól. A Sebhelyes Arcú remek maffiatörténete után az ék egyszerűségű Leopárd Kisasszony kicsit csalódást keltő volt, ezzel a filmmel újra elhelyezte magát nálam a reményteli rendezők között.

"Calling Barranca!" -  "Hívom Barrancát!"

- megszámlálhatatlanul sokszor hangzik el a rádión ez a bejelentkezés valamelyik pilóta szájából. Sok felszállást látunk, mindig van valami csomag vagy ember, akit el kell szállítani valahonnan valahova. A pilóták parancsnoka a pilóták életét, azok biztonságát tartja mindenek előtt. Ha kockázatos lenne az áthaladás, akkor inkább visszarendeli a gépet. Mégis vannak balesetek. Dél - Amerikában vagyunk, szinte a világ végén. Ha egy gép lezuhan, nincs évekig tartó vizsgálat... A baleset után húsz perc múlva már énekel az egész társaság. Nincs megállás, az élet megy tovább. Ez csak a külső szemlélőnek (lásd Bonnie) tűnik érthetetlenül furcsának...

Ha meg kellene fogalmaznom, hogy miről szól a film... hát nagyon nehéz dolgom lenne. Szól a repülésről, - sok érdekes légi felvétel van benne - mégsem mondanám, hogy repülős film. Természetesen - szinte szükségszerűen - van benne szerelem, de mégsem egy könnyed romantikus film, messze nem vígjáték, bár van benne egy-egy vicces pillanat. Ha összegezni akarnám, akkor legjobban úgy tudnám megfogalmazni, hogy ez egy hangulat-film. Odaröpít minket erre a távoli, isten háta mögötti helyre, az őserdőbe az Andok lábához, és ott tart minket, szinte mi magunk is ott vagyunk. Sikeresen létrehoz és fenntart egy különleges atmoszférát.

A repülős jeleneteket több különböző módszerrel rögzítették. Egyébként a filmet jelölték is Oscarra a vizuális effektekért. Egyrészt a forgatás legvégén készítettek valódi repülős légi felvételeket.

Másrészt készítettek miniatűr makettes felvételeket is. És a kettő ötvözéséből jöttek össze a teljes jelenetek. Nem mondom, hogy a hatás tökéletes. Ha nagyon akarjuk, persze kiszúrjuk a makettes jeleneteket. De a színvonal legalábbis élvezhető minőségű.

A díszleteket pedig a Hollywood-i stúdióban építették fel, mint ahogy ez akkoriban szinte minden esetben szokás volt. Akkor még nem volt kifejezetten divat külföldön, illetve valódi helyszínen forgatni. Olcsóbb és egyszerűbb volt mindent helyben felépíteni és nyugodtan, zavaró körülmények nélkül dolgozni.

És a végére ismét egy nemzetközi poszter-kavalkád. Ezeket a korabeli filmplakátokat egyszerűen nem tudom megunni...