USA (Columbia Pictures), 116 perc, ff. angol

Rendező: Frank Capra

Producer: Frank Capra

Adott egy rendező - Frank Capra - akinek ez már a harmadik filmje a listán. Ha screwball comedy (hóbortos vígjáték), akkor talán az ő neve az, akit elsőként érdemes említeni. Az Ez Történt egy Éjszaka hatalmas sikere (5 Oscar-díj) után Capra maradt ugyanannál a műfajnál. Nyilván a Columbia is bízott benne, hogy újabb Oscarokat hódít majd el. Nem hiába, 5 jelölésből egyet, a legjobb rendezőnek járó szobrot végül el is nyerte a film.

Adottak voltak a filmhez remek színészek is. Több kifejezetten emlékezetes alakítás is akadt ebben a filmben. Legkézenfekvőbb persze a két főszereplőt kiemelni, akik közül bár csak a férfi főszereplő (Gary Cooper) kapott jelölést, a női főszereplő Jean Arthur simán említhető vele egy lapon.

A forgatókönyv bugyutasága mégis nagyon megnehezíti, hogy szeressem ezt a filmet. Az az idealista fordulat, hogy a hirtelen milliomossá vált férfi szerelmi csalódásának terápiájaként szétosztogatja hirtelen nyakába hullott vagyonát a rászorulók között... oké láttunk már hasonlót... na de, hogy a férfit saját ügyvédei nyomására letartóztatják, mivel az osztogatás miatt bolondnak próbálják minősíteni... itt már annyira eltávolodunk a realitásoktól, hogy a történetet szálát dobva, a film vége felé csak a színészi játék szemlélése tudott szórakozást nyújtani.

Kezdjük a főszereplővel: Gary Cooperrel: Talán nem túlzás azt írni, hogy zseniálisan alakítja a romlatlan, kissé csiszolatlan stílusú, ugyanakkor érzékeny fiatalembert, aki Mandrake Falls csendes vidéki környezetéből hirtelen a nyüzsgő és gátlástalan nagyvárosba kerül, amikor megörökli dúsgazdag nagybátyja millióit. A férfi nem vágyott gazdagságra, és nem is tud mit kezdeni vele. Már a neve is furcsa: Longfellow Deeds. 

A stúdió 6 hónapot csúsztatta a film forgatását, csak, hogy Cooper szabad legyen. És látva a filmet jól tette, mert ez a könnyed lazaság, amivel tudomásul veszi a szörnyű hírt, hogy milliomos lett talán senki másnak nem állt volna ilyen jól. 

Jean Arthur bájos szőkesége (Babe) kellemes látvány. Hihetően adja elő átalakulását a főhőst kezdetben gátlástalanul csőbe húzó, szerelmével behálózó, és annak magánéletéről titokban leleplező cikkeket író újságíróból valóban szerelmes nővé. Mindkét szerepben hiteles.

Látva az alakítását, fel sem merül az emberben, hogy a stúdió eleinte más színésznőben gondolkozott, talán az e miatti megfelelési kényszer okozhatta, hogy a színésznő rettenetes lámpalázzal küzdött a teljes forgatás alatt. De olyan fokon, hogy az egyes jelenetek között rendszeresen el kellett szaladnia zokogni és hányni. Egyedül Gary Cooper közismert nyugalma, és türelmes segítőkészsége tudta megnyugtatni esetenként. Érdekes volt mindezekről olvasni, ugyanis a filmen ebből az égvilágon semmi sem látszik.

Mint említettem, Frank Capra ezért a filmért is megkapta a legjobb rendezőnek járó Oscart. Nem utoljára.

A Columbia Pictures a három kisebb Hollywoodi stúdió közé tartozott. Nem nagyon voltak saját sztárjai, és igencsak oda kellett figyelnie a költségvetésre. Ám Capra ekkorra már kinőtte magát annyira, hogy sikeresen kiharcolt magának bizonyos előjogokat. Íme két érdekes példa: 

A Columbiánál ekkoriban szigorú előírás volt a rendezők számára, hogy minden jelenetből csak egy felvételt lehet előhívatni. Azt, amelyiket a rendező ott a forgatás alatt -félig látatlanban- a legjobbnak ítél. Ennek természetesen az volt az oka, hogy nemcsak maga a film, hanem annak előhívása is rettenetesen drága volt. Nem akartak olyan tekercsek előhívására pénzt fordítani, amit végül nem fognak fölhasználni. Igen ám, de nem videóra vettek, előhívás nélkül senki nem tudja pontosan, hogy maga a felvétel végül is hogy sikerült. Mit csinált Capra? Nem állította le a kamerát. Felvették a jelenetet, és ahelyett, hogy azt mondta volt, "Cut!" - "Ennyi", azt mondta, "Újra!". Tehát a kamera forgott megállás nélkül, így egy tekercsen ott volt az összes verzió, és ezek természetesen mind elő lettek hívva. Capra ekkor Oscarral a zsebében már megtehette.

Másik: Capra (a képen balra) utálta, ha a stúdió fejesei lejöttek ellenőrizni a munkáját. Egyszerűen nem szerette, ha nézik, pláne nem, ha abba bele is kotyognak a szerinte hozzá nem értő igazgatók. Azok foglalkozzanak a pénzügyekkel, ő majd rendez. Az igazgatók nem osztották nézetét, ezért eleinte előszeretettel járkáltak bámészkodni. Capra azt találta ki, hogy ahányszor megjelent valamelyik fejes, azonnal 30 perc kávészünetet rendelt el. Az igazgatók egy idő után inkább a közelébe sem mentek a forgatásnak, mert egy ilyen kávé-szünet súlyos anyagi veszteség volt számukra, hiszen a leállás 30 percére is mindenkinek fizetni kellett a bérét. Caprával nagyon vitatkozni persze nem mertek... fontos volt, hogy a kis Columbiának legyen egy ilyen jó nevű rendezője. Inkább benyelték Capra önállóskodását, csak maradjon náluk. Maradt.

Hosszú ez a film, közel két órás. Az utolsó fél órában ráadásul átalakul bírósági tárgyalásos filmmé. Ez az a pont ahol minden hitelesség megkérdőjeleződik. Azon a ponton, amikor szigorú arcú civil ruhás rendőrök jönnek letartóztatni Deeds-et, mert ügyvédei szerint elvesztette józan eszét... majd erre alapozva büntetőeljárást és tárgyalást folytatnak le... hát nem igazán tudtam komolyan venni a dolgot... Kár érte, mert a két főszereplőn kívül is remek alakítások támogatták a filmet.