USA (United Artists), 150 perc, néma, ff.

Producer: D.W Griffith

Rendező: D.W. Griffith

A fent jelölt időtartam csak hozzávetőleges. Az én birtokomban levő felújított változatnak ez a hossza, de könnyen elképzelhető, hogy más változat ettől eltérő hosszúságú. Ennek oka, hogy bizonyos jelenetek elvesztek, megrongálódtak, és az egyes intézmények vagy cégek különböző módokon oldották meg ezeket a problémákat. Az én változatomat a New York-i The Museum of Modern Art film részlege újította fel, és a megsemmisült jelenetek helyére - ahol lehetett - forgatáson készült fotókat tett be, és szövegtáblákra kiírták, hogy az adott jelenetben mi történt. Nem túl jelentősek ezek a hiányok egyébként.

A filmipar központja az USA-ban lassan áttevődött nyugatra, pontosabban Hollywoodba. 1919-ben összeállt négy sikeres filmes személyiség  (Mary Pickford, Charlie Chaplin, Douglas Fairbanks és D.W.Griffith) és megalapították a United Artist vállalatot. Az cég eredeti logóját lásd jobbra fent. Az akkor már formálódni látszódó nagy stúdió rendszer ellen hozták létre ezt az egyesülést, hogy a nagyoktól - akik megpróbálták diktálni a színészek és rendezők fizetését - függetlenül tudjanak filmeket gyártani és forgalmazni. Fejenként évi öt film gyártását tűzték ki célul, de mint kiderült, ezt a mennyiséget lehetetlen volt megvalósítani. Nem volt igazán kidolgozott koncepció, pár éven belül csődbe mentek, Griffith addigra ki is lépett, de a cég még ma is létezik. Többszöri tulajdonosváltás után ma az MGM egyik leányvállalata. A baloldali logó talán ismerős is lehet. A Way Down East c. Griffith filmet már ez a cég forgalmazta.

A Birth of a Nation-höz hasonlóan ennek a filmnek az alaptörténetét sem Griffith írta, hanem egy 1897-es Charlotte Blair Parker drámát filmesített meg.

Akár csak a Broken Blossoms-ban, itt is három főszereplő körül zajlanak az események. A háromból két színész már ismerős az előző filmből, és karakterük is nagyon hasonló az előző filmben általuk játszotthoz. A fotón a kalapos Griffith-től (ő nem szerepel, csak rendez; ez werk-fotó) jobbra Richard Barthelmess a Broken Blossoms kínaija. Most (megint) hősszerelmes, majd Lillian Grish az előző film szomorú lánya, akivel ebben a filmben is keservesen elbán a sors. Hozzájuk harmadikként csatlakozik Lowell Shermann (teljesen jobbra) a középkorú playboy... a film negatív hőse. 

 Grish kisasszonyt kimondottan figyeltem. Szerettem volna megszeretni, de sajnos nem ment. Barthelmess-el kapcsolatban nem értem, hogy miért látott benne fantáziát Griffith? A ravasz playboy viszont teljesen ott volt. Hozta Jávor Pált negatív hős féle változatban. 

Három dolgot tartok kimondottan említésre méltónak ebben a filmben:

1. Soft Focus. Az előző filmben is használta Griffith. Leginkább a női főszereplőről készült közeli képeknél alkalmazta ezt a technikát, mellyel különleges, álomszerű hatást lehet elérni különféle lágyító szűrőkkel, illetve a fények megfelelő beállításával. A jobbra látható fotó nem ehhez a filmhez kapcsolódik, de Grish-ről készült ezzel az említett soft-focus technikával.

2. Burleszk elemek. Meglepett, hogy ebben az alapvetően emberi sorsdrámában Griffith milyen gyakran használt burleszk elemeket. Ilyenekkel eddig nem találkoztam nála. Talán ekkor kezdett divatba jönni. Eddig azt hittem, hogy a burleszk szó, mint filmes műfaj - mivel főleg amerikai képviselőivel találkoztam - az angolból származik. Tudtam is, hogy létezik a Burlesque szavuk, de tévedtem. Ez a szó az angolban kimondottan színpadi műfajt takar. Valami kabaré-szerű, kb. mint a Cabaret c. musical füstös kis előadása. A helyes angol megfelelő a 'slapstick comedy' - slapstick két kis fadarab, amit összeütöttek, amikor a viccesnek szánt jelenetben az egyik ember behúzott egyet a másiknak. Ettől a fa koppanástól még viccesebben hatottak az ütések, fenéken billentések... Nem mondom, hogy ennek a filmnek a túlnyomó része ilyen elemekből áll, de sokszor nem értettem, hogyan jönnek ebbe a mély drámába ezek a bugyuta jelenetek...

3. Ami mindenképpen mérföldkő, és be kell valljam szinte végigizgultam - és ami mellesleg mindenkiben felvillan, aki látta ezt a filmet - az az utolsó 10 perc, amikor Grish kisasszony egy jégtáblán eszméletlenül fekve halad a folyón egy vízesés felé. Nagyon hideg volt, a kamerákhoz külön tüzet kellett gyújtani, hogy ne fagyjanak be. Grish - aki egyik kezét a vízbe lógatta, hogy még magatehetetlenebbnek tűnjön - állítólag maradandó sérüléseket szenvedett el emiatt. 

 Ez a film hatalmas siker lett. A negyedik legtöbb bevételt hozta a némafilmek közül. A legtöbbet a - szintén Griffith által készített - Birth of a Nation hozta.

Végezetül még néhány fotó a filmről, csak mert szépek, hangulatosak:

Ez az általam is látott változat:

YOUTUBE - Way Down East (1920)