USA (Paramount), 111 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: William Schorr és Billy Wilder

A filmben látottak szerint az újságírók már az ötvenes években is - finoman szólva - megérték a pénzüket. 

Egy szinte már mindenhonnan kirúgott újságíró (Michael Kirk Douglas) az isten háta mögötti Albuquerque-ben (New Mexico) talál állást. Hosszú irodai munkája után végre egy külső tudósítással bízzák meg, egy izgalmasnak nemigen ígérkező csörgőkígyó vadászatról. Útban a vadászat helyszíne felé egy benzinkútnál értesül arról, hogy valakire ráomlott egy barlang, melyben kincskeresők indián leletek után kutattak.

Tatum, az újságíró úgy érzi, megtalálta azt az eseményt, amit meglovagolva visszatérhet régi sikerei közelébe. A bennrekedt férfit ki lehetne hozni 12-16 óra alatt, de Tatum ráveszi a seriff-et, hogy ne a barlang belsejében építsenek támfalat, hanem a sokkal lassabb, de látványosabb megoldást válasszák: a hegy tetejéről fúrjanak le a bennrekedt emberhez. Így 6-7 napig is elhúzódhat a mentés, de Tatum pont ezt szeretné. 

A rossz hírek fogynak a legjobban, mert a jó hír nem hír --- good news is no news.

Szegény Leo, aki a bánya mélyén fekszik beszorulva egy kő alatt, azt hiszi, hogy az őt rendszeresen meglátogató újságíró az ő legnagyobb jóakarója. Nem is sejti, hogy a férfit egy dolog érdekli, hogy ebből a helyzetből a lehető legtöbbet kihozza a maga számára, és szegény azt sem sejti, hogy hirtelenszőke feleségét a legkevésbé sem izgatja az ő sorsa... Őt is inkább az érdekli, hogy mennyi pénzt hozhat számára ez a helyzet.

Mindezt olyan szinten teszi, hogy az még a gátlástalan firkásznak is sok... Ezekben az években - ahogy látom - a legférfiasabb főszereplők bizony lekevertek egy-egy pofont a női főszereplőnek, ha ennek szükségét látták. Ennek most is eljön majd az ideje...

A film megtekintése közben végig azt hittem, hogy ez egy erősen eltúlzott alkotás, hiszen ne vegyük már véresen komolyan, hogy egy bányába rekedt férfi valóban akkora felfordulást okozzon a környéken, hogy vidámpark költözzön a helyszínre és gyakorlatilag kempinggé változzon a környék...

És amikor - szokásom szerint - egy kicsit utánaolvastam a részleteknek, akkor kiderült, hogy egyáltalán nem volt olyan valóságtól elrugaszkodott ez a történet... hiszen két alkalommal is megtörtént hasonló azokban az években.

Az egyik ilyen eset például 1949-ben történt. Akkor egy hároméves kislány esett bele egy 36 cm átmérőjű, de nagyon mély fúrt kútba. Mélyre esett, de nem a kút legmélyére, valahogy megakadt útközben és élt, hallani lehetett a hangját. Pár órán belül egy hatalmas mentőakció indult meg a kislány megmentésére, a környező városok darukat, fúrókat, markolókat és mindenféle elérhető eszközt küldtek a helyszínre ami csak rendelkezésre állt. Mivel ez a Kaliforniai San Marino-ban történt még Hollywoodi stúdiólámpákat is küldtek a filmesek, hogy az éjszakai világítás is megoldott legyen.  A tömegek is elkezdtek gyülekezni, hogy élőben követhessék figyelemmel a kislány kiemelését. Egy ponton leértek egy kötéllel a kislányig, aki sajnos nem tudta megtartani magát, és a mozgástól még lejjebb esett. Ekkor hallották utoljára a hangját. Végül két nappal később éjszaka, harminc méter mélyen megtalálták szegény kislányt, és a helyszínen összegyűlt közel tízezer embernek hangosbemondón jelentették be a szomorú hírt. Az alábbi kép ez alatt a valós mentőakció alatt készült...

A film felkutatásakor kicsit összezavart, hogy két hivatalos angol címe is van: Ace in the Hole és The Big Carnival. Ilyesmi gyakran előfordult a 60-as, 70-es évek trash cinemáinál, ahol gyakran új címmel újra moziba küldték az adott filmet, hogy újra beüljön rá néhány néző, de a Hollywood-i filmes világban sem példa nélküli több cím egy filmhez. Legtöbbször azonban az volt az oka ennek, hogy Angliában néha kicsit más értelme van egy angol nyelvű címnek, mint az USA-ban, ezért más címmel forgalmazták az egyik országban, mint a másikban. Itt viszont nem ez a magyarázat.

A sajtóvetítés után a kritikusok nagyon rossz kritikákat írtak a filmről. Ezért a stúdió azt a trükköt próbálta bevetni, hogy végül másik címmel küldte mozikba a filmet. Ám ez sem vált be... a közönség sem igazán szerette... csak jó pár évvel később került be ez a cím az elismert filmek közé.

USA (Columbia), 84 perc, ff., angol

Rendező: Nicholas Bay

Producer: Henry S. Kesler, Robert Lord

Bogart itt olyan szerepet kapott, ami alapvetően ugyanahhoz a vonalhoz tartozik, mint azok a karakterek, amiket a legtöbb noir-ban ráosztottak - tehát magabiztos, durva, cinikus és persze lehengerlően sikeres a nőknél... 

Ebbe a képbe most annyival sikerült belerondítani, hogy ezúttal szinte minden rokonszenves vonását elvették. És fentiekhez hozzákevertek egy jó adag erőszakra való hajlamot. Meg kell jegyeznem, hogy voltak akik szerint ez a karakter állt legközelebb Bogart valódi személyiségéhez.

Bogart ezúttal egy forgatókönyvírót (Dixon Steele) alakít, aki felhív magához egy pincérlányt, hogy mesélje el egy könyv tartalmát, amit a munkájához el kellene olvasnia, de amihez éppen túl fáradtnak érzi magát...

A hölgyet az éjszaka folyamán durván meggyilkolják, és másnap egy út szélén találják vérbe fagyott holttestét. Hajnalban egy rendőr ismerőse kelti Dixon-t, és hamar kiderül, hogy ő a gyilkosság egyetlen gyanúsítottja. Ellene szól, hogy vele látták utoljára a hölgyet, és megtudjuk róla, hogy az agresszió nem feltétlenül áll távol tőle.

Muszáj megjegyeznem (!!!) - Rendkívül ironikus módon a filmben elhunyt hölgyet játszó Martha Stewart az egyetlen szereplő a filmből, aki a poszt írásának időpontjában is él, néhány napja volt 96 éves!

Az apartmanjával szemben lakó szőkeség, Laurel (Gloria Grahame) azonban tanúskodik mellette: ő látta a hölgyet egyedül távozni Dixon otthonából. Időlegesen így szabadul ugyan Dixon, de a rendőrfőnök gyanúját nem sikerül teljesen eloszlatni. Dixon meglátogatja a hölgyet, és természetesen szinte azonnal egymáséi lesznek.

A film nagy részében - érdekes módon - a gyilkosság és a nyomozás szinte háttérbe szorul. Helyette Laurel és Dixon kapcsolata, illetve Dixon erőszakra hajlamos személyisége kerül a figyelem középpontjába. Az egész gyilkossági ügy mintha másodlagossá válna... a film végére szinte elfelejti a néző, hogy a levegőben lóg az ügy megoldása. És végül amikor végre megkapjuk a megoldást, úgy érezzük, hogy tulajdonképpen már mindegy is lenne, nincs is jelentősége...

A film alapját képező könyvben egyébként kicsit más, durvább volt a befejezés, először ennek megfelelően készült el a film. Ám a rendező a bemutató előtt meggondoltam magát, úgy érezte, hogy kicsit finomítania kell a lezáráson. Nem tudta, hogy pontosan mit szeretne, csak azt, hogy valami kevésbé durvát. A főszereplőkkel nekiálltak és forgattak valamit, ami eszükbe jutott... improvizáltak valamit, és végül ez került be a filmbe. 

 Ez micsoda? - kérdezi Laurel az autóban, miután Dixon elmondta neki a fenti háromsorost... Be akarom tenni a forgatókönyvbe... de még nem tudom, hogy hova.... Végül a film végén elhangzik Laurel szájából, bekerült tehát egy forgatókönyvbe, még ha nem is abba a filmbe, amelyikbe Dixon szánta...

Mexikó, 75 perc, ff., spanyol

Rendező: Luis Buñuel

Producer: Oscar Dancingers

Buñuel korai filmjeit (Andalúziai Kutya, Aranykor) Franciaországban készítette, majd áttelepült Spanyolországba, ahol többek a Las Hurdes című dokumentumfilmet forgatta, melyről azóta kiderült, hogy azt a valóságot mutatta, amit Buñuel láttatni akart. Pár éves USA-beli tartózkodás után 1947-ben átköltözött Mexikóba, ahol 1949-ben állampolgárságot is kapott. 1960-ig élt itt.

A Los Olvidados Mexikóváros szegénynegyedében játszódik. A film elején egy felirat figyelmeztet minket:

"A film valós tényeken alapszik, a szereplők nem kitaláltak"

Ez esetben persze formailag sem akar dokumentumfilmnek tűnni az alkotás, és a figyelmeztető feliratot talán nem is érdemes szó szerint venni. Mindenesetre Buñuel szerette volna, ha a filmben látható történésekre úgy tekintenénk, mint a szomorú valóságra.

A film középpontjában egy fiatalokból álló szedett-vetett "banda" áll, akik többnyire kisebb-nagyobb rablások elkövetésével töltik idejük nagy részét. Ezek a korán lecsúszott gyerekek általában szülők nélkül vagy nagyon szegény családban élnek, ahol a szülőknek nincs idejük illetve erejük a gyerekek megfelelő ellátásához és neveléséhez. Egyik legmeghatóbb pillanat (több ilyen van) amikor a szomorú arcú kisfiú ül a forgatagban, és nézi, hogy kihez mehetne haza, mert édesapja "ottfelejtette, nem jött vissza" érte. Buñuel megmutatja ugyanakkor, hogy a legnagyobb szegénységben is megtalálja a helyes utat az, akiben erre megvan a hajlam. 10-12 éves gyermekek ekkoriban már komolyabb fizikai munkát végeztek, ha arra rákényszerítette őket az élet.

A két legfontosabb szereplő a két ellenpólust ábrázolja:

Az egyik El Jaibo a hórihorgas fiú, aki megjárta már a fiatalkorúak börtönét. Ő az a fajta srác, aki számára nincs az aljasságnak az a formája, ami távol állna tőle. Valakit hátulról leütni, a súlyos fogyatékost kirabolni, ráadásul emellett szórakozásból fölösleges szenvedést okozni neki, ez az ő stílusa. Az őt alakító fiú (Roberto Cobo) remek alakítást nyújtott, mert gyűlöltem a figurát, és szinte nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy csak egy szerepet játszik a srác, gyűlöltem teljes egészében, és azt hiszem, hogy a szerep és a szereplő ilyen fokú egybeolvadása mindenképpen a színész munkáját dicséri.

A másik fontos szereplő Pedro (az alábbi képen jobbra), a kisebbik utcakölyök, aki szintén benne van a stiklikben, de mint kiderül, ő inkább a körülmények áldozata, benne megvan a tisztességre való hajlam. Az őt alakító Alfonso Mejía a film egyetlen ismert ma is élő szereplője. 84 éves, és 2011-ben ő mutatta be a véletlenül előkerült alternatív befejezését a filmnek. Merthogy, - mint kiderült - az akkori cenzorok nyomására egy pozitív kicsengésű befejezés is készült a filmhez, de érdekes módon ezek szerint nem tudott érvényesülni a cenzorok szándéka, hiszen a nagyon nyomasztó (Buñuel eredeti szándékai szerint készített) befejezéssel vált híressé a film.Bunuel ezúttal a tőle megszokott szürrealizmus helyett kőkemény realizmussal ábrázolta a történéseket, bár egy-egy álom-jelenetben megvillan a rá jellemző szürrealista stílus is. Egyesek ezzel a filmmel kapcsolatban már Mexikói neorealista irányzatról beszéltek, amit maga Buñuel határozottan elutasított.

A fekete-fehér kép - ha lehet - itt még szürkébbé, sivárabbá teszi a filmben látható szegénységet. A világítás is mintha inkább a sötétséget próbálná sugallni. Az arcok gyakran árnyákban, a beltéri jelenetekben a fény éppen, hogy csak pislákol. Világosság csak nappal, a kültéri jelenetekben van igazán.

Buñuel számára ez a film jelentette a visszatérést a világhírhez. Mexikóban viszont nagyon haragudtak rá amiatt, hogy országukról ilyen lesújtó, mocskos képet mutatott a világ felé. Ő volt a "külföldi, aki Mexikót kihasználva" hajszolja a világsikert. Aztán amikor ezzel a filmmel Buñuel Cannes-ban 1951-ben elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, hirtelen megváltozott a Mexikói megítélés is, és azóta is általában az ország egyik büszkeségeként tartják számon ezt a filmet.

Szerintem joggal.

USA (Paramount), 110 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Charles Brackett

Meglehetősen ambivalens a hozzáállásom ehhez a magyar címhez - Alkony Sugárút. Egyrészt  külföldi közterületek neveit általában nem szokás lefordítani. Hogy nézne ki mondjuk az Idők tér (Times Square) vagy Fal utca (Wall Street). Furán igaz? A Sunset Boulevard-ot is inkább egy az egyben angolul szoktuk említeni, (esetleg csak Sunset-nek), még a boulevard-ot sem szoktuk sugárútnak magyarítani.

Ez esetben azonban a magyarra fordítás igencsak indokolható és talán még megbocsátható is. A cím ugyanis dupla fenekű, hiszen egy színésznő karrierjének alkonya áll a film középpontjában. És itt gyorsan megragadom az alkalmat, - mert több helyen is olvastam utalást a listán eggyel ezelőtti Mindent Éváról és jelen film közötti párhuzamról - hogy kijelentsem, hogy a két filmnek az égvilágon semmi köze nincs egymáshoz. Mindkettőben van egy karrierje zenitjén túl járó színésznő, de ennyi. Sem stílusában, sem hangulatában vagy eszközeiben semmi hasonló nincsen, ami összekötné a kettőt. 

Ezt a filmet az tudja száz százalékosan kiélvezni, aki kellőképpen tájékozott a filmművészet némafilmes korszakával kapcsolatban vagy legalábbis ismeri annak kulcsfiguráit. Ugyanis számos azzal kapcsolatos rejtett poén található a filmben. Ezen ismeretek nélkül is kapunk egy klassz film noir-t, a poénokkal együtt pedig egy sziporkázó remekművet, melyet nézve az ember csak kapkodja a fejét, hogy mikor jön szembe a következő némafilmes nagyágyú. Mert akad ebben a filmben belőlük néhány.

Négyen bridzseznek egy asztalnál, egyszer csak látom, hogy - hohó - az ott Buster Keaton... mellette két másik - kevésbé ismert - némafilmes sztár. (Keaton az alábbi stábfotón a baloldalon). Csak pár másodpercet látszik, mégis szinte megható volt a pillanat. Dolgozott ő egyébként folyamatosan ezelőtt is, és ezután is, csakhogy igazán komoly szerepet nemigen kapott már. Ő is a hangosfilm eljövetelének egyik "károsultjának" tekinthető, mint ahogy a némafilmes színészek nagy része... 

És akkor még nem beszéltünk Erich von Stroheim renitens figurájáról, aki itt Max von Mayerling-et alakítva - szintén korábbi, némafilmes sztárrendező, ma már csak inas. A színész és az általa játszott szerep neve közötti hasonlóság megint csak nem véletlen. Stroheim akár magát is játszhatta volna... és erre egy rejtett poénnal is utal:

Három ígéretes rendező volt akkoriban - mondja az inas - D.W.Griffith, C.B.DeMille és Max Von Mayerling...

Ebből az első kettő létező személy volt, a harmadikat pedig bátran kicserélhetnénk Stroheim-re magára, hozzáfűzve azt hogy ő volt az egyetlen aki beváltatlan ígéret maradt, leginkább kompromisszumképtelensége miatt. Tehetsége megvolt, de Orson Welles-hez hasonlóan néhány film után senki nem akart vele - mint rendezővel - dolgozni.

Mindenesetre különleges élmény volt Stroheimet A Nagy Ábránd után újra látni a vásznon.

A film nyitó jelenetében egy hulla úszik a lepusztult villa úszómedencéjében. Ez a hulla lesz filmünk narrátora, megismerjük életének utolsó hónapjait, mely lényegében a már említett kiöregedett színésznőhöz kapcsolódik, akinek kívülről elhanyagoltnak tűnő házába egészen véletlenül téved a hamarosan hullaként úszó fiatalember, amikor behajtók elöl menekül autójával és defektet kap. Mint kiderül az elhagyottnak tűnő ház valójában lakott, ám olyan mint egy panoptikum. Lakója ottfelejtette magát sikerei fényében, nem tud mit kezdeni azzal, hogy mindez már rég elmúlt. 

Mint kiderül, a pénz az egyetlen, amiben igazán nincsen hiánya, ám pénzen nem vásárolhatja vissza a hírnevet, a rajongást, melynek elvesztésébe a színésznő nem tud belenyugodni.

Pont kapóra jön főhősünk váratlan érkezése - aki egyébként a világ egyik legsikertelenebb forgatókönyvírója -, mert a hölgy régóta dédelgetett saját irományát szeretné a stúdiók számára is emészthető formába önteni, melyhez a fiatalember segítségét kéri. Cserébe szállást és remek díjazást ígér. Gyorsan kiderül, hogy emellett még szerelmével is el fogja halmozni a megszeppent írót...

Ez elől a szerelem elől pedig nincs menekvés, bár hozzáteszem, a férfi nem is nagyon akar menekülni. Élvezi ő a hirtelen jött jólétet, hiszen előtte a napi megélhetésért kellett küzdenie. Az eszelős forgatókönyv rendezése így hónapokon keresztül húzódik, melynek címszerepét a régvolt díva egyébként saját magának szánta. És ez Salome lenne...(!)... Salome akinek hétfátyol-tánca maga az erotika... az önértékelés teljes hiánya kell ahhoz, hogy ez a színésznő ebben a korban egy ilyen szerepben gondolkozzon.

A már-már elfeledett filmbeli dívát egy már-már elfeledett színésznő alakítja: Gloria Swanson, akit valóban rendezett von Stroheim a némafilmes korszakban... A filmbeli díva meglehetősen kétes formában nyeri el a nagy visszatérés lehetőségét a film utolsó perceiben, Gloria Swanson viszont ezzel a filmmel tényleg kapott egy utolsó nagy dobást az élettől. Bár bízott abban, hogy sikerül új életet lehelnie karrierjébe, de ezután már csak kisebb szerepeket kapott.

Nagyon kellemes szinkron készült a filmhez. Végvári Tamás hangját hallgatni bármilyen formában fület gyönyörködtető élmény, mellette Szabó Sándor, Benkő Gyula... és még sorolhatnám.. Hja...amikor még a szinkront igazi színészek csinálták...

Annyi minden van ebben a filmben, hogy valószínűleg sokszori megnézés után is felfedezhet magának az ember valami újat. Mindenre nem is akarok kitérni, mert nem szeretnék minden poént lelőni. De annyit talán még érdemes megemlíteni, hogy egy kölcsönös szerelmi kapcsolat is belefért a filmbe, bár a fősodor mellett alig marad idő a kidolgozására...

Egy privát vetítést követően állítólag Barbara Stanwyck odament Gloria Swanson-hoz, és elismerése jeléül letérdelt a színésznő elé, és megcsókolta annak szoknyáját.  Látványos, szép gesztus. 

Páratlan film.

USA (20th Century Fox), 138 perc, ff., angol

Rendező: Joseph L. Mankiewicz

Producer: Darryl F. Zanuck

Sokáig őrizte elsőségét a legtöbb (14) Oscar-jelölést besöprő filmek listáján, míg 1997-ben csatlakozott mellé a Titanic majd 2016-ban a La La Land (Kaliforniai Álom) melléjük zárkózásával triumvirátussá bővült az élboly. A tizennégyből egyébként hatot sikerült is megnyernie. (Legjobb film, férfi mellékszereplő, jelmeztervező, rendező, forgatókönyvíró és hangmérnök kategóriákban.)

A színházi (és nyugodtan hozzácsaphatjuk, hogy tévés és filmes) szakmában dolgozó ismerősöktől hallani, hogy bizony ajánlatos mindig maga mögé is figyelni az embernek, mert amíg szemből csupa mosoly és barátság jön szembe a folyosón, addig hátulról gyakoriak a nem várt támadások, melyek sokszor olyan személyektől - barátoktól - jönnek, akiktől erre nem is számítana az ember.

Egy ilyen történetet mesél el ez a több, mint két órás film. A negyvenes éveiben járó Broadway sztár Margo (Bete Davis) közel engedi magához legelszántabb rajongóját Eve-et (Anne Baxter), - természetesen a film címadó Évájáról van szó - aki ezt úgy hálálja meg, hogy szép lassan elveszi tőle az életét: a barátait, a szerepeit... és mindezt úgy mutatja be a film, hogy kimondottan nem kanyarodik el a kommersz irányába. Életszagú marad a történet, olyan, amilyen akár a valóságban is lehetett mondjuk akkoriban. A legutolsó jelenet volt egy kicsit inkább tanmesébe illő, amikor slusszpoénként lájuk, hogy bizony az új generáció után is jön majd egy még újabb generáció, aki majd őt taszítja le a trónról...

Bette Davis itt 42 éves volt, valahogy sokkal idősebbnek tűnt, mint amire számítottam. A 8 évvel ezelőtti Now, Voyager-ből még azért kifejezetten vonzó fiatal nőként emlékszem rá, itt meg utána kellett néznem, hogy hány éves, mert inkább tűnt ötvenes, mint negyvenes éveiben járónak. Persze elképzelhető, hogy tudatosan öregítették a sminkjével. 

A film másik főszereplője Anne Daxter, a rajongó, aki a lehető leggátlástalanabb módon használja eszközként a "korosodó" színésznőt céljai eléréséhez. Furcsa módon a forgatás alatt semmilyen probléma nem volt közte és Bette Davis között, holott Davis-ről azt hallani, hogy általában nem jött ki túl jól kolléganőivel, főleg, ha ugyanabban a filmben szerepeltek. 

Akivel Davis ezúttal nem nagyon jött ki, az a filmbeli legjobb barátnőjét alakító Celeste Holm volt, akivel állítólag a forgatás első napján volt valami szóváltásuk, aztán soha többet nem szóltak egymáshoz jeleneten kívül.

Davis-t és Baxter-t is nevezték a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-ra. Azt mondják, hogy Baxter jobban tette volna, ha nem lobbizza ki magának, hogy ő is főszereplőként legyen nevezve, mert akkor nem oszlottak volna meg ugyanabban a kategóriában kettejük között a voksok. Mellékszereplőként talán nagyobb esélye lett volna nyerni, és így Davisnek is több szavazat jutott volna főszereplőként. Késő bánat, így mindketten lemaradtak a díjról, de maga a film így is hatot nyert, ami szép teljesítmény.

Mielőtt elfelejtem: Marilyn Monroe is szerepelt ebben a filmben. Nem volt túl komoly szerepe itt sem, és ugyanazt a naiv (butuska?) bombázót alakította itt is, mint Az Aszfaltdzsungelben... sőt úgy sejtem rövid karrierjét alapjában véve ez az image fogja meghatározni.

Marilyn Monroe jelenléte miatt Gábor Zsazsa is ott trónolt a forgatáson a díszletek mellett. Újdonsült férje (George Sanders) ugyanis Monroe pasiját játssza a film egyik felében, így Zsazsa jónak látta szemmel tartani az eseményeket...

A jelmezekért Oscart kapó egyik díszlettervező Edith Head volt, aki kicsit kétségbeesett, amikor az adott forgatási napon szembesült azzal, hogy a Davis-nek készített egyik ruha nem passzolt a színésznő vállára. Arról nem szól a fáma, hogy szűk vagy bő volt a jelmez...

Davis mindenesetre frappáns megoldást választott... lehúzta a ruhát a válláról a felkarjára, így kétségtelenül úgy tűnik, mintha kifejezetten így tervezték volna a ruhakölteményt...

A legaranyosabb sztorit hagytam a végére. Davis és a filmbeli párját, Bill-t alakító Gary Merrill egymásba szerettek, összeházasodtak, és még örökbe is fogadtak egy kislányt, akit Davis filmbeli neve után Margo-nak kereszteltek. Davis többször is próbálta rábeszélni a rendező Mankiewicz-et, hogy készítsen folytatást a filmnek, mely Margo és Bill jövőjéről szólt volna, de ebből nem lett semmi. Végül tíz év múlva, amikor elváltak Merrill-el, egyszer összefutott a rendezővel, és ironikusan megjegyezte, hogy inkább dobná a folytatást, mert kipróbálták, és nem működik...

USA (Republic Pictures), 105 perc, ff. angol

Rendező: John Ford

Producer: Merian C. Cooper, John Ford, Herbert J. Yates

Bevallom, ennek a filmnek az egyetlen igazi fénypontja Maureen O'Hara jelenléte volt számomra. Nem először látom, hiszen a Hová Lettél, Drága Völgyünk-ben és a Táncolj, Kislány, Táncolj-ban is elvarázsolt tökéletes szépségével és elegánsan visszafogott játékával. 

A film igazi sztárja persze John Wayne volt, aki mellett O'Hara itt most sajnos nagyon háttérbe szorul. Ez volt egyébként első közös filmjük, melyben egy párt játszottak, még több ilyen készül majd ezután. Nevük ezekben az években annyira összeforrt emiatt, hogy sok filmrajongó azt hitte, hogy a való életben is házasok, vagy legalábbis egy párt alkotnak. Nálunk Magyarországon Sztankay István és Schütz Ila alkottak ilyen hosszan tartó filmes párost a nyolcvanas években.

John Ford rendezőnek ez volt a harmadik amerikai lovasságról szóló filmje. Szokás a három filmet Ford lovassági trilógiájának is nevezni. Ezek is western filmek, vannak benne indiánok is, csak éppen ez esetben cowboyok helyett bátor lovaskatonák a hősök.

A John Wayne által alakított Kirby Yorke lovassági tiszt és emberei a Rio Grande folyó mellett állomásozik, ahol gyakori indiántámadásoknak van kitéve. Egyik napon az újoncok között megjelenik tizenöt éve nem látott fia, aki kibukott az iskolából, ezért - részben vezeklésül is - a sereget választotta. Apja úgy bánik vele, mint bármilyen másik katonával. Hamarosan megjelenik a fú anyja, hogy hazavigye a fiát. A tiszt és elhagyott felesége között valami furcsa hűvösség van, bár idővel kiderül, hogy tulajdonképpen mindegyiküknek fontos a másik...

- Milyen ember ő, Anya?

- Magányos ember, nagyon magányos ember...

- Azt mondják, kiváló katona...

- Bizonyára az, de én gyűlölök benne mindent, ami jó katonává teszi...

Ford állítólag nem vettem túl komolyan ezt a filmet - én rosszmájúan hozzáteszem, hogy ez látszik is rajta... - Fordot igazából a Csendes Férfi című két évvel későbbi filmjének megvalósítása foglalkoztatta, amihez pénzt kellett a stúdiónak biztosítania, és ennek a filmnek volt a feladata eme összeg előteremtése. Még a kis Republic Studio költségvetéseihez képest is viszonylag kevés pénz állt ezúttal Ford rendelkezésére.

Érdekes látni, hogy mennyit változott a világ közel hetven év alatt. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy amerikai filmben az indiánok (vagy bármelyik másik embercsoport) ennyire negatív színben legyen feltüntetve. Az apacsok és a velük szövetkező törzsek itt "barbár vademberek", akik csak az ölés kedvéért pusztítanak. Elsősorban gyerekeket rabolnak, stb... Bár a hadsereg alkalmaz navaho felderítőket, azokra is inkább mint áruló kutyákra tekint a film, akik éjjelenként artikulálatlan üvöltésükkel csak megzavarják a nyugalmat.

Attól tartok, hogy ezt a filmet, melynek központjában természetesen az igazi amerikai katona, a hős, a patrióta áll... ezt csak egy igazi amerikai tudja megfelelően értékelni... ahogy a sereg férfikara három esetben is felcsendülő a capella dalaitól is valószínűleg a jenkik érzékenyülnek el igazán...