USA (Paramount), 122 perc, ff., angol

Rendező: George Stevens

Producer: Ivan Moffat, George Stevens

Bár már 1949-ben leforgatta ezt a filmet a Paramount, és 1950-ben mozikba kerülhetett volna, inkább egy éven keresztül dobozban tartották, hogy ne rontsák egymás Oscar esélyeit az Alkony Sugárúttal.

Utólag nézve bizony jó döntés volt, mert az Alkony Sugárút 11 jelölése és 3 elnyert szobra feltehetőleg megnehezítette volna ennek a filmnek a 9 jelölésből 6 szobrot elnyernie. (rendezés, forgatókönyv, zene, operatőr, vágó és jelmez)

Theodore Dreiser amerikai író 1925-ös Amerikai Tragédia című regényét a Paramount egyszer már megfilmesítette 1931-ben, Az a verzió annyira nem lett sikeres, hogy a stúdió kerülni próbálta a névazonosságot, így lett a film címe ezúttal Egy Hely a Nap Alatt.

Sztárparádé látható a főszerepben. Elizabeth Taylor tinisztárként kezdte, de itt már szinte felnőtt sztár, bár a forgatás időpontjában még csak 17 éves volt. Sokan a világ egyik legszebb színésznőjének tartották. Szép-szép, de valamiért nekem nem sikerült szerelembe esnem vele...

Mindenesetre akármekkora sztár is volt Elizabeth Taylor, sok rendező egybehangzó nyilatkozata szerint mentes volt minden sztár-allűrtől, pontosságára és együttműködésére minden körülmények között számítani lehetett. Ő volt a film szerelmi háromszögének gazdag és szép női tagja. A klisétől eltérően ebben a felállásban a gazdag szép lány belső tulajdonságaival sincs semmi probléma, nem a kézenfekvő elkényeztetett, gazdag lány - kedves szegény lány ellentétről lesz szó...

A szegény lány szerepét ezúttal Shelley Winters kapta, ami azért meglepő, mert ezelőtt jellemzően szőke bombázókat alakított, lásd például a 73-as Winchestert... Az Egy Hely a Nap alatt castingjához - ahova a szegény munkáslány szerepére jelentkezett - azonban átfestette a haját barnára. Így esett meg, hogy a rendező, aki a szőke Shelley Winters-re számított, átnézett a feje felett, és majdnem meghiúsult a próbafelvétel, mert azt hitte, hogy a színésznő nem jött el.

Shelley Winters közel 30 évesen alakította a filmbeli 21 éves szegény munkáslányt. Talán ez is szerepet játszik abban, hogy szinte semmi nem jön át abból a szexi külsőből, amihez Shelley Winters esetében számítanánk.  Meg is kapta érte élete első Oscar jelölését. A díj tényleges elnyeréséhez azonban még néhány évet várnia kell majd.

A harmadik főszereplő Montgomery Clift volt, aki a gazdag Eastman cégtulajdonos egyik távoli elszegényedett rokonát alakítja, akit felkarol a tehetős nagybácsi és állást ajánl neki a cégénél. Eleinte a ranglétra legalján kezdi, de szép lassan bizalmat szavaz neki a nagybácsi, és előléptetést kap. Igen ám, de a cég íratlan szabályait megszegve a fiú (George) összejön az egyik kolléganőjével, akit hamarosan teherbe is ejt. Ennek eltitkolása még könnyen kivitelezhető lenne, de amikor George összeismerkedik a gazdag rokon társaságának egyik fiatal hölgytagjával, Angela Vickers-szel (Elizabeth Tailor), hirtelen beleszeret, és elveszti minden érdeklődését előző barátnője iránt.

 A terhesen faképnél hagyott barátnő azonban nem fogadja el, hogy George magára hagyja. Megfenyegeti a fiút, hogy vagy elveszi feleségól, vagy tönkreteszi a kapcsolatát új szerelmével és persze egy füst alatt a munkahelyén is ellehetetleníti, ahol már a cégvezetés környezetébe sikerült magát feltornásznia a fiúnak. George tehetetlenségében beadja a derekát, ám a megfelelő hivatal, ahol az esküvőt azonnal nyélbe lehetett volna ütni, aznap éppen árva tartott, így egy nap haladékhoz jutott.

Hirtelen ötlettől vezérelve George elviszi csónakázni volt barátnőjét azzal a tervvel, hogy vízbe folytja és így megszabaduljon tőle. És ezen a ponton a történések erős párhuzamban vannak kedvenc némafilmem - a Virradat - eseményeivel. Kiviszi a lányt a csónakkal, a döntő pillanatban visszalép a tervtől, ám a kegyetlen sors dönt róla, hogy mégis halállal végződjön a csónakázás.

Váratlan fordulatot vesz itt a film, amiről egészen eddig azt hittem, hogy valami melodráma felé halad. Helyette határozottan film noir-os stílusjegyeket kezd felvonultatni a rendező.

Egy igazán szemét ügyész végzi a nyomozást (mellesleg remek színészi alakítás), mely arra hivatott, hogy kiderítse gyilkosság áldozata lett-e a lány...

Izgalmas - klasszikus - tárgyalásos jelenetet is kapunk a film vége felé (azaz "tiltakozom Bíró úr!" ... " a tiltakozásnak helyt adok"... ismerős, ugye?) Az alábbi képhez kapcsolódik az egyik legfeszültebb jelenet, amelyről érdekes módon semelyik általam olvasott elemzésben nem láttam említeni, de a rendező elhúzza a mézesmadzagot előttünk, felvillantja, a bizonyítékot George ártatlanságára, ám azt valahogy az ülésterem egyik tagja, de George sem veszi észre. Kíváncsi lennék, hogy rajtam kívül valaki kiszúrta-e... (kommentben nyugodtan)

 Maga a történet is izgalmas, de számos szép megoldása miatt is remekműnek mondható ez a film.

Milyen szépen megkomponált az a jelenet például, amikor George még első barátnőjének lakására megy. A  rádióból szóló karibi zene lüktetése mellett a kamera ráközelít az ablakra majd hosszasan elidőz a mozdulatlan utca látványán. A szereplőket nem látjuk, csak halljuk, hogy "Ó, George.... George..." egyre szenvedélyesebben. Nem látjuk, csak sejtjük, hogy a szerelmes pár bizony olyasmit csinál, amit 1951-ben nem hogy mutatni, de még csak sejtetni sem lett volna igazán szabad a cenzori tiltás miatt... 

Ekkorra azonban már a rendszer szigora lazulni kezdett. 

Elizabeth Taylor és Montgomery Clift nagyon közel kerültek egymáshoz a forgatás alatt. A pletyka össze is boronálta őket, ennek azonban nem biztos, hogy volt is valós alapja.

Montgomery annyira a method acting - azaz a valós élményekből táplálkozó színjátszásban hitt, hogy a siralomházas jelenetét megelőző éjjel egy valódi siralomházban töltötte az éjszakáját. Hát ez elég bizarr azért...

Franciaország (UGC), 116 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Léon Carré, Robert Sussfeld

Azért nagyon nehéz erről a filmről írni, mert szinte minden, ami leírható róla, azt a hatást kelti nagy valószínűséggel az olvasóban, hogy ez egy unalmas, szürke film, holott a valóság ennek pont az ellenkezője. Nem is emlékszem pontosan, hogy utoljára melyik filmet néztem végig a listáról ilyen feszült figyelemmel.

Egy fiatal plébános hétköznapjainak egy nem túl hosszú periódusát követjük nyomon. Ráadásul a papnak nincsenek is világmegváltó tervei, csak éppen a vallás parancsolatainak megtartását tűzte ki célul. 

Nem nagy dolgokat csinál, csak a hívek ügyes-bajos dolgaiban próbál a tőle telhető módon rendet tenni. Nem hangzik túl izgalmasnak, mégis leköti az embert.

A színészek szinte teljesen eszköztelenül dolgoznak. Claude Laydu, a plébánost alakító színész nem amatőr volt ugyan, de elsőfilmes. Arca szinte mozdulatlan. Csak néha-néha látszik rajta egy-egy apró rezdülés. De amikor néha megrezdül ez az arc, akkor annak - pont a visszafogottság miatt - nagyon erős a hatása.

Első látásra - legalábbis a képek alapján - nem túl megnyerő ez az arc; már-már ellenszenves. De a mögötte álló személyiség - legalábbis amit a szerep ábrázol - pillanatok alatt megkedvelteti magát a nézővel. Az érzékeny, szinte minden romlottságtól mentes figura belopja magát a néző szívébe.

A film nagyobbik felében a fiatal plébános monológját - naplóbejegyzéseit - halljuk, sok esetben látjuk magának a naplóba való bejegyzésnek a folyamatát - melyet egyébként magának a rendezőnek a keze "követ el". 

Míg a fiatal pap keresi - és tulajdonképpen meg is találja - az általa üdvözítőnek tartott utat, addig a hívek között szinte senki nincs, akinél ilyesmire egy kis esély is mutatkozna...

Van például a fiatal lány, aki szerelmével üldözi a papot, van, aki egyéb okokból írogat neki fenyegető névtelen leveleket...  

Ismételnem kell magamat: bármit írok is a filmről, nem tudom megmagyarázni, hogy miért annyira jó. Érdemes megnézni... Ha megvan a nézőben a nyitottság, akkor könnyen a hatása alá lehet kerülni.

Franciaország, Olaszország, 94 perc, ff., francia

Rendező: Christian-Jaque

Producer: Alexandre Mnouchkine

A Tulipános Fanfan - mint cím - rettenetesen ismerős volt. De hiába nyomoztam, Magyarországon ez a film csak Királylány a Feleségem címmel ment - bármilyen nyögvenyelősnek, és teljesen felesleges változtatásnak tűnik is az eredeti címhez képest. 

A filmbeli arcok is ismerősek voltak, holott rá kellett jönnöm, hogy magát a filmet szinte biztosan nem láttam. Viszont véletlenül rátaláltam a megfejtésre: Képregény formájában találkoztam Tulipános Fanfannal, méghozzá azzal a képregénnyel, melyben a karakterek megjelenését eme film szereplőiről mintázták, azaz érdekes módon úgy voltak ismerősek ennek a filmnek a hősei, hogy gyerekkoromban képregény formában találkoztam velük.

A képregény egyébként nem ennek a filmnek a történetét meséli el, ez a francia PIF magazinban egy több éven át tartó külön történetfolyam volt, melyet valamelyik magyar magazin is átvett. Elsőre a Kockás címűre gondoltam, de az színes volt, úgyhogy várom a megoldást attól, aki esetleg tudja...

A Fanfan-t játszó francia Gérard Philipe hazájában már néhány éve ismert és népszerű volt, az olasz Gina Lollobrigidának azonban kifejezetten ez a film hozta meg a népszerűséget. Mint a két főszereplő párosítása is sejteti, francia-olasz koprodukcióban készült a film.

Gyerekkoromban imádtam ezeket a kardozós filmeket, melyben a főhős minden párviadalt megnyert, sőt a film végére rendszerint szerelmének kezét is elhódította. Fanfan, a nagy nőcsábász ezúttal kénytelen beállni a seregbe, mivel egyik "hódításának" édesapja kötelezni kívánja arra, hogy feleségül vegye az elcsábított lányt. Fanfannak esze ágában sincs ezt megtenni, inkább gyorsan szolgálatba szegődik a sereghez. A toborzótiszt lánya (Lollobrigida) azt jósolja neki, hogy a királylánnyal fog majd összeházasodni. És, hogy egészen meseszerű legyen a történet, hamarosan olyan helyzetbe kerülnek, hogy Fanfan mentheti meg az említett királylány és az ő kíséretében utazó Madame Pompadour (a király szeretője, lásd az alábbi képen) életét. Hálából kap egy tulipánt, így lesz a "vezetékneve" Tulipános... 

Aranyos kis mesefilm ez, vagy legyen mondjuk ifjúsági film - legalábbis gyerekkoromban így konferálta fel Takács Mari ezeket a kalandfilmeket. Hatalmas érzelmi hullámvasutazást hiába vár a néző, de kellemes időtöltésnek megfelelő lehet... Kár, hogy nem színes... - nyilván ennek pénzügyi okai lehettek - ez pont egy olyan film, aminél érdemes lett volna ebbe invesztálni egy kicsit.

Mivel bármilyen szép is, nem nagyon találtam a szőke királylányról werk-fotót, és talán azt is elárulhatom, hogy a film során egyetlen szót nem ejt ki szépséges száján az ifjú hölgy, talán nem okozok túl nagy meglepetést azzal, ha elárulom, hogy a jóslat ellenére nem ő lesz a befutó Fanfannál, hanem Lollobrigida...

Nagy-Britannia (Ealing Studios), 78 perc, ff., angol

Rendező: Charles Crichton

Producer: Michael Balcon és Michael Truman

Eme film immár a harmadik jellegzetes Ealing Studios vígjáték az 1001-es listán a Kind Hearts and Coronets és a Whisky Galore! után. Ez a film folytatja a sort, különösebb meglepetést nem okozva szórakoztat jellegzetes angol humorával. (Illetve visszavonom! Egy hatalmas meglepetés azért volt, de ezt majd a poszt végén!)

Alec Guinness, - aki szerzett nálam néhány rossz-pontot azzal, hogy néhány esetben negatívan nyilatkozott az eredeti Csillagok Háborúja trilógiáról, melyben Obi Van Kenobit alakította - nagyon otthonosan mozog ebben a túl komolynak szintén nem mondható szerepben. 

A Guinness által alakított Henry Holland egy Londoni bank alkalmazottja. Ő a felelős a bank aranykészletének rúdba olvasztásáért és azok szállításáért. Mindenki végtelenségig pontos és megbízható embernek ismeri. Senki sem sejti, hogy nyugdíjas éveinek beköszönése előtt egy tökéletesen elkövetett rablás tervét dédelgeti. Mivel a szállítmány útját és a biztonsági intézkedéseket pontosan ismeri, nem is maga a rablás megtervezése jelenti számára a legnagyobb kihívást, hanem az így megszerzett aranyrudak értékesítése, ami Anglián belül szinte lehetetlen lenne. Remek ötletet eszel ki azonban: egy ismerősénél, - aki a Párizsi Eiffel-toronynak gyárt kisméretű szuvenír Eiffel-tornyokat - a zsákmányolt aranyat kis Eiffel-tornyokba olvasztják, és így csempészik ki az országból.

A banki dolgozó és a szuvenírgyártó párosához csatlakozik két valódi tolvaj, így négyen vitelezik ki a bűncselekményt, mely - ahhoz képest, hogy nem egy profi bűnbandáról van szó, remekül sikerül. Lavender Hill egyébként egy dél-Londoni utca, róluk kapta a film és természetesen az előbb említett négyes a nevét.

Na de, mint ahogy azt előre sejtették is, ezután jön csak a neheze: a zsákmányolt rengeteg aranyrúd kicsempészése és elpasszolása. Nem szeretném a teljes történetet elmesélni és az összes poént lelőni, de talán mindenki sejti, hogy természetesen az aranyból kiöntött szuvenírek véletlenül összekeverednek az értéktelen valódi ajándéktárgyakkal, és a film tetőpontja az aranyszobrok visszaszerzése utáni hajsza lesz.

Szégyen ide, szégyen oda, bevallom, hogy számomra a film csúcspontja az volt, amikor a rabolt aranyból Rio-ban dőzsölő Henry Holland mellé a meglepetés teljes erejével odalép  Audrey Hepburn és ad neki egy puszit, majd arrébb libben... Easy come, easy go... alig hittem a szememnek, erre nem voltam lelkileg felkészülve... néhány másodperc az egész, de ragyogóvá varázsolta a jelenetet a 21 éves Hepburn első nagyfilmes kis nyúlfarknyi szerepe. Vele majd még találkozunk többször is.

USA (Warner), 101 perc, ff., angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

Hitchcock neve szinte egyet jelentett azzal a suspense-nek nevezhető "műfajjal", amit tulajdonképpen ő talált ki. Annyira ikonikus figurává nőtte ki magát a termetes rendező, hogy néhány plakáton egyenesen ő került előtérbe a szereplők helyett, mint például a balra látható poszteren, ahol senki más nem is látszik. Vicces kis szójátékot játszik itt Hitchcock a film címével: a strangers (idegenek) szóba megfelelő helyen belecsempész egy "L" betűt, így lesz a szóból stranglers, ami már "fojtogatók"-at jelent.

Mi is pontosan az előbb említett suspense? Magyarul inkább körülírnám, nem találok olyan szót, mely pontosan visszaadja az angol jelentését... valamilyen  hosszabb ideig fenntartott feszültséget, bizonytalanságot takar. Hitchcock maga úgy magyarázza ezt, hogy ha hirtelen felrobban egy bomba, az meglepetés. Ha tudjuk, hogy az asztal alatt van egy bomba, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat, az a suspense.

Két férfi ül egy vonaton. Mondjuk ilyen vonaton én is ülnék, ma már nem ilyenek a vonatok még az első osztályon sem... Szóval a két férfi közül a fiatalabb egy híres teniszező (Farley Granger alakítja). Őt szólítja le a másik (Robert Walker, akinek ez volt utolsó szerepe korai halála előtt). A híres kénytelen-kelletlen szóba elegyedik vele. Az idegen úgy tűnik, hogy ismeri a teniszező magánéletének részleteit. Az újságokból tudja, hogy válófélben van feleségétől, és azt is tudja, hogy új szerelme egy szenátor lánya. Mivel kiderül, hogy a teniszező szeretne megszabadulni feleségétől, a másik férfi meg saját édesapjától, az idegennek az az ötlete támad, hogy cseréljenek gyilkosságot. Azaz, mindketten öljék meg azt, aki a másik terhére van, így - indíték nélkül - feltételezhetően mindketten megússzák a bűncselekményt.

Természetesen a józan gondolkozású teniszezőnek esze ágában sincs ebben az üzletben részt venni. Ám Bruno, a furcsa idegen ettől függetlenül végrehajtja a gyilkosságot. Megfojtja a teniszező feleségét...

... majd a gyilkos jelentkezik, hogy várja az ellentételezést, apjának megölését. Főhősünk tehát belekeveredik egy gyilkossági ügybe úgy, hogy teljesen ártatlan, ráadásul a valódi gyilkos úgy intézte, hogy ha nem kapja meg az elvárt ellentételezést, akkor a férj keveredjen gyanúba...

A férfi természetesen azonnal elutasítja a részvételt ebben a bizarr üzletben, de persze a rendőrség őt kezeli az első számú gyanúsítottként felesége meggyilkolása ügyében. És a helyzet csak fokozódik, ahogy a bomlott elméjű Bruno egyre erőszakosabban próbálja kizsarolni a gyilkosság ellentételezését hősünkből. Végül már befurakszik a a teniszező közvetlen környezetébe. A helyzetet csak nehezíti, hogy a férfi apósjelöltjének politikai helyzete miatt mindenki kerülni szeretné még csak a gyanúsítást is... bizonyos pillanatokban láthatóan már az új kedves is kezdi elveszíteni vőlegénye ártatlanságába vetett hitét. 

Egy viszonylag fontosabb mellékszerepben látható Hitchcock egyetlen lánya is Patricia Hitchcock, aki ugyan szerepelt egy-két másik rendező filmjében is, de azért jellemzően édesapjától kapott jobb szerepeket. Egyáltalán nem mondanám, hogy rossz, de alkatánál fogva nem volt igazán esélye arra, hogy női sztár váljon belőle... ő játszotta a teniszező barátnőjének húgát, aki kíváncsisággal vegyes izgalommal foglalkozott a nyomozás körülményeivel. Patricia egyébként még mindig él, 90 éves a poszt írásakor.

USA (Warner Bros.), 125 perc, ff., angol

Rendező: Elia Kazan

Producer: Charles K. Feldman

Ha Marlon Brando, akkor a Keresztapa! Nyilvánvaló, hogy száz emberből száznak ez az alapfilm jut először eszébe Brando nevét hallva. Holott a Keresztapa igazából "csak" Brando "második eljövetele", amikor már szinte mindenki elfelejtette, és szinte senki nem akart vele forgatni, a Paramount torkán is csak nagy nehezen tolta le ezt a nevet Coppola, akkor Brando előjött rejtekéből, hogy újra megmutassa, hogy mit tud.

De Brando első nagy dobása igazából a Vágy Villamosában volt, ráadásul nem is filmen, hanem előbb színházban, a Broadway-en. Amikor a darab rendezője (Elia Kazan) színészt keresett a férfi főszerepre, valaki figyelmébe ajánlotta a teljesen ismeretlen, kezdő Brando-t. Kazan azonban kissé  bizonytalan volt, fiatalnak tartotta őt a szerepre. Az az ötlete támadt, hogy adott neki húsz dollárt, hogy utazzon le a darab szerzőjéhez, Tennessee Williams-hez, nyilatkozzon a szerző, hogy mit gondolna róla. Brando még New Yorkban elverte a húsz dollárt, és lestoppozott Williams-hez. A nagy drámaírónak éppen el volt dugulva a WC-je, amikor Brando megérkezett. Az ifjú színész pillanatok alatt rendbe hozta neki a hibás szerelvényt, ezután beszélgettek néhány órát, majd Williams telefonált a rendezőnek, hogy Brando-n kívül már senki mást nem tud elképzelni a szerepre, ragaszkodik hozzá. (a képen Brando és Kazan)

A bemutató után állítólag másfél óra hosszú vastaps fogadta az előadást, ami, - ha tényleg igaz - akkor azért bír fokozott jelentőséggel, mert míg itthon még nem láttam olyan előadást, melyet ne fogadott volna szinte kötelezően többszöri visszatapsolás, addig a Broadway-en látott előadásokon a közönség egy udvarias (vastapstól mentes) tapssal, egyszeri meghajlás után elengedi a társulatot. Más kérdés, hogy ott a művészbejáró előtt szokás megvárni a hazainduló színészeket, akik többsége szívesen pózol és autogrammozik a rajongókkal. Na ez meg itthon nem szokás.

Amikor a Warner Bros felkérésére Kazan filmet készíthetett a sikeres darabból, természetesen az előadás húzóneveit magával vitte. Brando mellett Karl Malden és Kim Hunter is az ő előadásából jött a filmhez. A női főszereplőt viszont lecserélte a Londonban futó, Laurence Olivier által rendezett előadásban ugyanezt a szerepet játszó Vivien Leigh-re. Egyébként a különböző gyökerek számomra igen szembetűnőek. Brando nyers játékához valahogy sehogy sem akar illeszkedni Vivien Leigh klasszikus felfogása, akinek játékára bevallottan nagyobb hatással volt a korábbi Londoni előadásának rendezője (és egyben férje) Laurence Olivier, mint a film valódi rendezője, Kazan.

(a képen balról jobbra Vivien Leigh, Marlon Brando, Kim Hunter és Karl Malden)A harmóniában élő fiatal pár életét fenekestül felforgatja, amikor ideiglenesen hozzájuk költözik a nő nővére (Blanche - Vivien Leigh), akinek elárverezték a házát. A férfi (Brando) egy tahó, erőszakos "polák", aki olyan undorítóan zabál, hogy keze tiszta zsír, és zokogva, mint egy óvodás kér bocsánatot terhes feleségétől (Kim Hunter), miután agyba főbe veri.

Szokatlan a dolgok ennyire realisztikus ábrázolása. Bár a legdurvább dolgok, mint mondjuk egy megerőszakolás - hollywood-i szokás szerint - nem láthatóak, az érzékiség ilyen nyers ábrázolása ebben a korszakban kifejezetten szokatlan. A képen még nem is jön át egészen a filmben jelen levő érzékiség, a nő szinte végigkarmolja a férfi hátát.

Talán vitathatatlan, hogy Brando miatt igazán emlékezetes ez a film. Ilyen energiával és hitelesen kevesen játszottak ekkoriban. 

Találó jellemzést nyújt a nyers vademberről Blanche:

"Olyan, mint egy állat... úgy viselkedik, mintha még nem érte volna el az emberi szintet...

Itt ülsz és várod... talán fejbe ver, talán megcsókol..."

Brando jó kapcsolata Tennessee Williams-el megmaradt. Az Orfeusz Alászáll című darabját például kifejezetten Brando számára írta. 

Ez a film számomra kifejezetten Brando miatt volt érdekes. A kamaradráma mind a négy fontos szereplőjét Oscar-ra jelölték. Furcsa módon Brando-n kívül mind a hárman elnyerték a szobrot. Neki erre egyelőre várnia kellett.

Furcsa elnézni, hogy ez a csupa izom fiatalember, aki ráadásul még piszok jó képű is volt, akinek tulajdonképpen mindene megvolt ahhoz, hogy boldog lehessen, mégis milyen méltatlanul élte élete utolsó szakaszát. A világtól elvonultan, Tahiti mellett egy saját kis szigeten, közel 200 kilósan. Lánya öngyilkos lett, fia börtönben egy gyilkosság miatt, feleségétől elváltan, és olyan filmekben felbukkanva, amiknek a címét szinte kínos leírni is... pld. Dr Moreau szigete...

Brando ezzel a szereppel - James Dean mellett - a lázadó ifjúság idoljává válik. A fiatalon, autó-balesetben elhunyt Dean állítólag őrülten majmolta Brando-t. Szinte lemásolta annak manírjait. Brando azonban meglehetősen lenézően nyilatkozott Dean-ről... Állítása szerint soha nem voltak barátok, alig ismerték egymást. Azt mesélte egyszer, hogy Dean állandóan megpróbált a közelébe kerülni, gyakran felhívta telefonon, de Brando mindig megvárta, hogy az üzenetszolgálata bejelentkezzen, és ha Dean-t hallotta üzenetet diktálni, sosem szólt bele a telefonba, és soha nem hívta vissza. Egyszer egy fogadáson Dean mégis a közelébe férkőzött, ekkor Brando ajánlott neki egy pszichiátert... Dean - Brando szerint - tudta magáról, hogy beteg, és fel is kereste az orvost... 

Előre tudtam, hogy A Vágy Villamosáról szóló posztom leginkább egy hosszú Brando poszt lesz... de igazából ez a film tényleg miatta volt számomra érdekes... az utolsó dolog amit el szeretnék mondani a címmel kapcsolatos. A magyar cím szerintem egy kicsit csalóka, bár talán még erősebb is mint az eredeti. A magyar cím szerintem sokkal erőteljesebben adja vissza a filmben érezhető izzó feszültséget. Az angol cím - bár vélhetően - hordozza ugyanezt a tartalmat, végül is csak egy "Vágy" nevű, angolul "Desire" nevű villamosvonalat említ (szó szerint "A Vágy nevű villamos", ami tényleg létezett New Orleans-ban, bár a film készítésekor a vonal már nem síneken, hanem buszként üzemelt... de azért szívesen ízlelgetem, magyarul mennyivel kifejezőbbnek tűnik: A Vágy Villamosa"...