USA (Columbia), 84 perc, ff., angol

Rendező: Nicholas Bay

Producer: Henry S. Kesler, Robert Lord

Bogart itt olyan szerepet kapott, ami alapvetően ugyanahhoz a vonalhoz tartozik, mint azok a karakterek, amiket a legtöbb noir-ban ráosztottak - tehát magabiztos, durva, cinikus és persze lehengerlően sikeres a nőknél... 

Ebbe a képbe most annyival sikerült belerondítani, hogy ezúttal szinte minden rokonszenves vonását elvették. És fentiekhez hozzákevertek egy jó adag erőszakra való hajlamot. Meg kell jegyeznem, hogy voltak akik szerint ez a karakter állt legközelebb Bogart valódi személyiségéhez.

Bogart ezúttal egy forgatókönyvírót (Dixon Steele) alakít, aki felhív magához egy pincérlányt, hogy mesélje el egy könyv tartalmát, amit a munkájához el kellene olvasnia, de amihez éppen túl fáradtnak érzi magát...

A hölgyet az éjszaka folyamán durván meggyilkolják, és másnap egy út szélén találják vérbe fagyott holttestét. Hajnalban egy rendőr ismerőse kelti Dixon-t, és hamar kiderül, hogy ő a gyilkosság egyetlen gyanúsítottja. Ellene szól, hogy vele látták utoljára a hölgyet, és megtudjuk róla, hogy az agresszió nem feltétlenül áll távol tőle.

Muszáj megjegyeznem (!!!) - Rendkívül ironikus módon a filmben elhunyt hölgyet játszó Martha Stewart az egyetlen szereplő a filmből, aki a poszt írásának időpontjában is él, néhány napja volt 96 éves!

Az apartmanjával szemben lakó szőkeség, Laurel (Gloria Grahame) azonban tanúskodik mellette: ő látta a hölgyet egyedül távozni Dixon otthonából. Időlegesen így szabadul ugyan Dixon, de a rendőrfőnök gyanúját nem sikerül teljesen eloszlatni. Dixon meglátogatja a hölgyet, és természetesen szinte azonnal egymáséi lesznek.

A film nagy részében - érdekes módon - a gyilkosság és a nyomozás szinte háttérbe szorul. Helyette Laurel és Dixon kapcsolata, illetve Dixon erőszakra hajlamos személyisége kerül a figyelem középpontjába. Az egész gyilkossági ügy mintha másodlagossá válna... a film végére szinte elfelejti a néző, hogy a levegőben lóg az ügy megoldása. És végül amikor végre megkapjuk a megoldást, úgy érezzük, hogy tulajdonképpen már mindegy is lenne, nincs is jelentősége...

A film alapját képező könyvben egyébként kicsit más, durvább volt a befejezés, először ennek megfelelően készült el a film. Ám a rendező a bemutató előtt meggondoltam magát, úgy érezte, hogy kicsit finomítania kell a lezáráson. Nem tudta, hogy pontosan mit szeretne, csak azt, hogy valami kevésbé durvát. A főszereplőkkel nekiálltak és forgattak valamit, ami eszükbe jutott... improvizáltak valamit, és végül ez került be a filmbe. 

 Ez micsoda? - kérdezi Laurel az autóban, miután Dixon elmondta neki a fenti háromsorost... Be akarom tenni a forgatókönyvbe... de még nem tudom, hogy hova.... Végül a film végén elhangzik Laurel szájából, bekerült tehát egy forgatókönyvbe, még ha nem is abba a filmbe, amelyikbe Dixon szánta...