USA (Warner), 126 perc, ff. angol

Rendező: John Huston

Producer: Henry Blanke

Humphrey Bogart eddig minden általam látott filmjében nagyjából ugyanazt a magabiztos, hűvösen laza figurát hozta, ami tulajdonképpen a Bogart-i karakter lényege. Ezt szeretjük Bogartban. És ennek köszönhető, hogy minden eddigi filmjében én Bogart-ot magát - és nem az általa alakított figurát láttam a főszerepben, nagyjából úgy, mint ahogy gyerekkoromban Piedone filmnek hívtam minden Bud Spencer filmet, holott a négy Piedone filmen kívül rengeteg más filmje is volt a nagydarab közönség-kedvencnek, de azzal nem lehetett megvádolni, hogy különösebben árnyalni próbálta volna a hozzá kötődő figurát.

Ezúttal azonban kiderült, hogy Bogart képes más szerep eljátszására is, mint amit megszoktunk tőle. A sok fellelhető filmplakát közül nem véletlen, hogy ezúttal a dán gyártásút helyeztem el a fejlécnél. Az amerikai forgalmazók láthatóan nem merték felvállalni, hogy Bogart ezúttal nem az a jólfésült, frissen borotvált képű fazon, akihez a nézők hozzászokhattak. Itt bizony a film nagy részében igencsak lepukkant. .

A Mexikóban élő B Traven nevű író 1927-es regényéből (Der Schatz de Sierra Madre) készült a film forgatókönyve. A titokzatos Travenről a mai napig viszonylag keveset lehet tudni. Egész bizonyossággal még származása sem tisztázott. A B-ről is csak bizonyos források írják, hogy talán Bruno-t jelöl.

Néhányan feltételezik, hogy valamilyen nyomós oka lehetett személyazonosságának eltitkolására. Még kiadója kifejezett kérésére sem volt hajlandó fényképet kiadni magáról. Elképzelhető, hogy valamilyen korábbi ítélet elől kellett bujkálnia.

Mivel a film nagy részét valóban Mexikóban forgatta a stáb (ahogy a fenti képen is látható), Traven elküldte egy barátját Hal Croves-t a stáb mellé tanácsadónak. Majdnem biztosak lehetünk abban, hogy ez a barát maga a titokzatos Traven lehetett, hiszen állítólag többször is elszólta magát: véletlenül egyes szám első személyben beszélt az íróval kapcsolatban, nem is egyszer. Nem csak a az ő jelenléte miatt volt hasznos, hogy Mexikóban forgattak, de a film hangulatára is jelentős mértékben rányomta a hangulatát a forró amerikai vidék látványa. Hat hónapon keresztül folytak a munkálatok.

Három Mexikóban tengő-lengő munkanélküli hajléktalan összeáll, hogy a hegyekben aranyásással próbálkozzanak. Hármuk közül egynek, az öreg Howard-nak személyes tapasztalata is van ebben a szakmában. Meggyőződése, hogy tudja, hol lehetne sok aranyat találni, ismeri is a csínját-bínját a szakmának, de nincs semmi pénze, hogy a szükséges szerszámokat, állatokat és a hosszú hónapokra szükséges egyéb dolgokat beszerezze. Hármuk álmodozásából valóság lesz, amikor egyikük véletlenül egy szép összeget nyer a lottón.

Semmi akadály nem áll tehát útjukba, belevágnak a vállalkozásba. És annyira emberi, annyira valóságos, hogy amikor valóban elkezd gyűlni az arany, akkor szép fokozatosan megváltozik a három ember viszonya. Minél több érték gyűlik össze a közösbe, annál bizalmatlanabbak egymással. Előbb-utóbb nem bírják a feszültséget, és inkább felosztják az aranyat, hogy mindenki vigyázzon csak a magáéra. Igen ám, de ahogy még tovább növekszik a kitermelt arany mennyisége egyre nő a paranoia... képesek lennének egymást is lelőni a csillapíthatatlan gyanútól vezérelve. Csak akkor áll helyre időlegesen a bizalom közöttük, amikor külső erők ellen kell összefogniuk. Hol egy negyedik aranyásó próbál csatlakozni hozzájuk, hol Mexikói banditák próbálják kirabolni őket. Ami miatt igazán jó ez a film, az az, hogy szinte egyik esetben sem a kiszámítható sémák szerint alakul a cselekmény.

Bár a legtöbb plakáton Bogart-tal próbálták eladni a filmet, és a trió másik két tagja mellékszereplőként volt feltüntetve a legtöbb helyen, én hármukat teljesen egyenrangú szereplőnek érzem. A rendező édesapja (Walter Huston) által alakított öreg Howard például a kedvencem volt, és nem csak az enyém. Apja és fia együtt kaptak Oscart ezúttal, rendezőként és legjobb férfi mellékszereplőként.

Azért is okozott maradandó élményt ez a remek film bennem, mert a rendező ezúttal sem óhajtott belesimulni a Hollywoodi sablonokba. Olyan befejezést készített a filmnek, ami nagyon nem tetszett a Warner vezetőinek, ám én megkockáztatom, hogy pont ennek köszönheti a kis aranyfigurát. És amit csak utólag vettem észre, - és ez sem kifejezetten szokványos: Nincs számba vehető női szereplője a filmnek. Talán a statisztériában igen, de még a mellékszereplők között sem emlékszem nőre. Hogy ebbe hogyan mehetett bele a Warner, meg nem tudom mondani... de tény, nem hiányzott menet közben, pedig jómagam kifejezetten szeretem, ha van egy szemnek tetsző hölgy a fontosabb szereplők között.

USA (Columbia Pictures), 88 perc, ff., angol

Rendező: Orson Welles

Producer: Orson Welles, William Castle, Richard Wilson

Ez a film a könyvben valamiért az 1948-asok közé sorolódott, holott 1947-ben mutatták be, amit még azzal is tetézhetünk, hogy már 1946-ban készen volt, de a stúdió egy évig nem merte bemutatni, mert vezetői féltek, hogy azzal tönkreteszik Rita Hayworth karrierjét, aki akkoriban a kis stúdió talán legnagyobb sztárja volt.

Hát, mondjuk elég meredek volt ez a külcsínbeli változás: a haját rövidre vágták, és egészen világító szőkére festették. Először megdöbbentem, és csak fogtam a fejemet, majd érdekes módon a film végére egészen megkedveltem ezt a külsőt, bár bevallom, állandóan olyan érzésem volt, mintha Marilyn Monroe-t látnám...

Egy dolgot viszont még hosszú kutatómunka után sem értek - és nagyon várom valakitől a megoldást - miért Sanghaji a címbeli nő??? Lehet, hogy figyelmetlen voltam, de nem emlékszem ezzel kapcsolatos utalásra, és, ha volt is a filmben valami ezzel kapcsolatban, akkor is olyan jelentéktelen lehetett, hogy elment a fülem mellett...

Hayworth egyébként a rendező-főszereplő Orson Welles ex-felesége volt ekkor. Nem is olyan régen váltak el, a film tanúsága szerint nem esett túlságosan nehezükre eljátszani a kettejük között fennálló vonzalmat.

Welles szép lassan lemondott arról, hogy az öt nagy stúdió valamelyikének forgasson, hiszen azok már nemigen álltak szóba vele. Most a kis Columbiával tett próbát, de fel a fejjel lesz még ennél lejjebb is számára. 

Mivel éppen sürgősen pénzre volt szüksége egy színházi projektje megvalósításához, kénytelen volt olyan ötlettel előállni, ami sikerrel kecsegtetett. És 1948-ban mi lett volna kézenfekvőbb, mint egy noir-os film tető alá hozása. Femme fatale, narráció, gyilkosság... hozta az alapvető sablonokat, de a stúdió nyomására belekerült néhány fura jelenet is, melyek közül a legfurcsább talán az volt, amikor Rita Hayworth "glamour shot"-ban, fekve hirtelen dalra fakad. 

Kicsit szedett-vetettnek tűnik a film, aminek feltehetően nem csak az az oka, hogy a stúdió belekényszerített szükségtelen jeleneteket, de valószínűleg az is, hogy a Welles által készre vágott 155 percből kivettek kb 70-et.  Azaz közel a felét! Nem tudom, hogy ez magyarázza-e az olyan rettenetesen erőltetett fordulatokat, mint például amikor Welles karaktere magába dönt egy doboz nyugtatót azonnal elájul, szinte még mielőtt lenyelhette volna...

Egy dolgot szerencsére nem vettek el a filmtől, - bár állítólag ezt is lerövidítették valamelyest - és ez a zseniális vidámparkos jelenet, ami remekül jelzi, hogy mekkora potenciál volt Wellsben, kár, hogy személyiségéből hiányoztak azok az elemek, amikkel ki lehetett volna aknázni ezt a tehetséget. Ez a jelenet annyira erős, hogy ha elfelejtünk mindent ami előtte volt, szinte ez is megáll önmagában, annyira meg van csinálva.

A film azzal kezdődik, hogy Michael O'Hara (Welles) megvédi a Central parkban három férfi által megtámadott szőkeséget (Rita Hayworth). Ezt követően a hölgy gazdag, ügyvéd férje felveszi őt jachtjára "legénységnek". (Amihez egyébként Errol Flynn hajóát bérelték ki, napi 1500 dollárért). Természetesen a férj csúnya, kissé nyomorék, így szinte szóra sem méltatja, amikor Mike és a szép feleség összemelegednek... A nő kérésére mindannyian elidőznek kicsit Acapulco-ban is, és - hála Welles-nek -, hogy tényleg elvitte a stábot Mexikóba, nem akarta vetített háttérrel lezavarni az egészet. Bár őszintén megvallva a Mexikói kiruccanásnak túl nagy dramaturgiai jelentőségét nem látom, elképzelhető, hogy pót-nászútnak tervezte Welles korábbi feleségével...a stúdiók pénzéből fizetve...  hát ez sem jött össze, mert különböző rovarcsípések és szélsőséges időjárási helyzetek eléggé megkeserítették a Mexikóban töltött időt.

Mike hamarosan üzleti ajánlatot kap a férj üzlettársától: Játssza el, hogy megöli, majd lépjen le 5000 dollárral a zsebében. Mivel nem lesz hulla, nem ítélhetik el. De a biztosítótól mégis bevasalható lesz egy nagyobb életbiztosítási kártérítés...

Mint ahogy azt egy noir-tól megszokhattuk, időközben kiderül, hogy semmi sem egészen az, aminek látszik...

És, hogy teljes legyen a kavalkád, a film a végére átmegy bírósági tárgyalásos műfajba...

A poszt elején említettem, hogy a film bemutatását egy évvel eltolták, mivel féltek, hogy ezzel tönkreteszik Hayworth karrierjét. Hát tili-toli ide vagy oda, elképzelhető, hogy jogos volt a félelem. Ezután a film után a szépség összeállt egy gazdag milliárdossal, és évekre elköszönt a vászontól. Bár 1952-ben visszatért, az már nem volt az igazi... Korábbi sikereit már nem tudta megismételni.

Feltételezem, hogy ennek egyik oka a nők legnagyobb ellensége - az idő - lehetett. Jöttek a fiatalabbak...

Mi is elbúcsúzunk tőle, hiszen legjobb tudomásom szerint további filmmel már nem szerepel a listán.

USA (Fox), 108 perc, ff., angol

Rendező: Anatole Litvak

Producer: Robert Bassier, Anatole Litvak, Darryl F. Zanuck

Kellemetlen élmény volt számomra ez a film, melynek nagy része egy zárt pszichiátriai intézetben zajlik, és meglehetősen realista képet fest az akkori kezelési módszerekről. Ezzel semmiképpen nem azt akarom mondani, hogy rossz ez a film, sőt... de nagyon nyomasztó...

Virginia Cunningham (Olivia de Havilland) - aki közel tíz évvel az Elfújta a Szél után még mindig szép - egy pontosan nem meghatározott elmebetegségben szenved sokrétű tünetekkel: alvászavarok, paranoia, emlékezetkiesés, belső hangok... ezek egyenként is szörnyen hangzanak, így együtt pedig...

Mint említettem, a film meglehetősen valóságos képet igyekszik adni nemcsak az elmebetegségek természetéről, de a korabeli kezelési módszerekről is, melyek rettenetesnek tűntek, de hozzáteszem, hogy az elmegyógyintézetek zárt világában félő, hogy ma is olyan dolgok történnek, amiket valószínűleg nem szeretnének, ha látnánk... legalábbis a néha-néha kitudódó szörnyűségek alapján erre merek következtetni.

A fenti - sajnos nem túl jó minőségű - fotóval szeretném illusztrálni a film címének jelentését. A kép középpontjában egyébként Havilland látható felfelé néző tekintettel. Az elmegyógyintézetnek különböző részei vannak. Az egyes betegeket állapotuk szerint sorolják be az egyes részlegekre. Az 1-es részlegen vannak azok, akik várhatóan hamarosan távoznak. Nekik saját szobácskájuk van, már-már szálloda jellegű szolgáltatásban van részük. A skála túloldalán van a teljesen reménytelenek és kezelhetetlenek részlege, akik valószínűleg soha nem fogják elhagyni az intézetet, és akik kezelésébe nem is fektetnek már különösebb energiát. Egy nagy teremben vannak ömlesztve a katatón állapotban levők, a rögeszmések, az ön- és közveszélyesek... Ezt hívja Virginia kígyóveremnek, hiszen úgy tekeregnek egymás hegyén-hátán a betegek, mint a verembe zsúfolt kígyók. Egy remek megoldással a kamera elkezd felemelkedni, és hirtelen a kórházi osztály falai is egy verem falainak tűnnek.

Talán ez az egyik leglátványosabb megoldás, de emellett látható több más remek vizuális ötlet. Helyenként olyan érzésem volt, mintha egy vérbeli Hitchcock filmet látnék. Ha nem tudtam volna előre, hogy ez egy Anatole Litvak nevű rendező által készített film, akkor sokáig azt gondoltam volna, hogy ez bizony egy Hitchcock film. Utólag visszagondolva - de ez csak a legvégén válik teljesen egyértelművé - egy dolog szól csak ellene: ez nem egy bűnügyi film. Nincs gyilkosság. De a hangulat szinte végig olyan feszült, hogy akár bűnügyi irányba is elmehetett volna.

Az intézet egyik orvosa valamiért külön elkezd foglalkozni Virginiával. Talán ez az egyetlen kissé homályos mozzanat. Számomra nem válik egyértelművé, hogy Dr Kick miért kezeli külön Virginiát a többi betegtől. Mindenesetre a kezdeti elektrosokk terápia helyett pszichoanalízisbe kezdenek, szépen lassan feltárják a betegség gyökereit. Naná, hogy különböző gyerekkori traumák összessége vezetett a betegség kialakulásához, aminek puszta felismerése gyakorlatilag gyógyulást hoz... Bárcsak az életben is ilyen egyszerűen menne...

Nos igen... elektrosokk terápia... rongy a szájba, lefogják a beteget, és árammal "stimulálják" az agyat. Egyébként ma is használatban van ez a kezelési módszer, de elvileg nagyon szigorúan szabályozva: kirárólag a döntésképes beteg beleegyezésével, altatásban. A filmben - és feltehetően akkoriban a valóságban is - viszont orvosi előírásra, a beteg akarata ellenére használják ezt a módszert éber állapotban... Szegény betegek úgy álltak sorban kezelésre várva, mint a marhák a vágóhídon... 

A stáb egyébként hosszú hónapokig járta az elmegyógyintézeteket, hogy tapasztalatot gyűjtsenek a filmhez. Maga a Mary Jane Ward által írt könyv is, mely a forgatókönyv alapjául szolgált egy olyan nő írása, aki átélt egy több hónapos elmegyógyintézeti kezelést. Havilland is belevetette magát a témába, állítólag ő maga is eljárt több beteg pszichoterápiáját megfigyelni. A film során több jelenetet is egy kaliforniai intézetben vettek fel, tehát a díszlet is meglehetősen autentikusnak mondható. 

A film egyik legnagyobb pozitívumaként szokták említeni, hogy túlzásoktól mentesen, realisztikusan bánik ezzel a meglehetősen kényes témával. Talán ennek is köszönhető, hogy 6 Oscar jelölést is kapott. (legjobb film, női főszereplő, rendező, zene, hang, forgatókönyv) A legjobb hangnak járó technikai díjat meg is nyerte.

Minden Olivia de Havilland szereplésével készült filmnél jelezni fogom - amíg tehetem - ,hogy a színésznő immár 102 évesen még mindig él, sőt nemrég még egy bírósági pereskedésbe is belement, mert bántónak érezte, hogy a Feud című sorozatban káromkodó, pletykás nőnek mutatják be, aki húgát (Joan Fontaine-t) lekurvázza, Frank Sinatra alkoholizmusát kineveti, stb... A bíróság nem neki adott igazat.

Belegondolva... talán engem is bosszantana, ha egy tévésorozatban látom, hogy én vagyok az egyik karakter, és a képernyőn olyan dolgokat mondok, amit a valóságban esetleg soha nem mondtam volna...

USA (Charles K, Feldman group, Monterey), 133 perc, ff. angol

Rendező: Howard Wawks, Arthur Rosson

Producer: Charles K, Feldman, Howard Hawks

A western filmek eredendően amerikaiak voltak. Már a némafilmes korszakban is szép számmal készültek filmek ebben a műfajban (lásd mindjárt a Nagy Vonatrablást), de az első igazán jelentős alkotások a 30-as évek végén készültek. A hangosfilm korszak elején a western filmek népszerűsége erősen visszaesett, de az 1939-es Hatosfogat óriási sikere elindította a westernek másodvirágzását, és mellékesen eme film főszereplőjét John Wayne-t is híressé és népszerűvé tette.

Zárójelben kell megjegyeznem, hogy bármennyire is elvitathatatlanul az amerikaiaké ez a műfaj, ha westernről beszélünk, nekem mégis a 60-as évek spagetti westernjei (élükön a Volt egyszer egy Vadnyugattal) jutnak eszembe. Na meg persze a Hét Mesterlövész, ami viszont szintén amerikai...

Amerika hőskorában, amikor a nyugat (west) még lakatlan (legalábbis a betelepülők által lakatlan) terület volt, Frontier-nek hívták azt a keleti területeket körülölelő sávot, melyet a kormányzat jelölt ki, ahol szabad volt a földfoglalás. Ezek a területek többnyire - még - indiánok által lakott részek voltak, akik nyilván nem nézték jó szemmel amikor a telepesek elfoglalták az általuk használt területeket. A Frontier sávja évről évre nyugat felé tolódott, újabb és újabb területeket elhódítva az indiánoktól, míg 1890-ben el nem értek teljesen nyugatra a Csendes-óceánig, ami azt jelentette, hogy elfogytak a szabad területek, véget ért Amerika (legalábbis az USA területének) felosztása.

John Dunson (John Wayne) is a Frontier sávban foglal magának birtokot, ahol néhány szarvasmarhát tenyésztve 14 év alatt egy 10.000 marhából álló állományt hoz létre nevelt fiával Matthew-val (Montgomery Clift) és társukkal Groot-tal, aki szégyen szemre  még műfogsorát is elveszti kártyán. Ráadásul egy indián nyeri el ezt a fogsort, akinek tökéletesen csillogó fehér fogai vannak, és egyáltalán nincs szüksége arra a műfogsorra, így nagy kegyesen étkezések során kölcsönadja azt a fogsort Groot számára.

A klasszikus amerikai westernekben az indiánok jellemzően gyilkos vademberek, akik a vadnyugat legfőbb veszélyét jelentik. Itt azonban feltűnik az előbb említett asszimilálódott indián is, és menet közben az is kiderül, hogy a legrettegettebb indiánok a környéken a kommancsok. (Hol vagyunk még a hetvenes évek NDK indiánfilmektől, ahol a telepes kontra indián szembenállásban az indiánok a jók... - lásd Winnetou)

Eltelik tehát 14 év, és a néhány marhából álló csorda tízezresre duzzadt - köszönhetően Dunson-ék szakértelmének és kemény munkájának. Viszont a polgárháború okozta válság miatt délen a marhák eladhatatlanok. Ahhoz, hogy valamit kezdeni tudjanak velük, el kell hajtaniuk őket a legközelebbi helyre, ahol pályaudvar van, ahonnét a kereskedők az államok vágóhídjaira tudják őket szállítani. A legközelebbi ilyen hely kb ezer mérföldnyire, Missouriban van. A tízezer marhával naponta jó, ha 10 mérföldet lehet haladni, azaz alsó hangon is egy 3-4 hónapos menetelésről beszélünk. Ráadásul a tízezres csorda hajtásához emberek is kellenek. Dunson toboroz tehát a marhahajtáshoz egy szedett-vetett bandát.

A film nagy része ennek a menetelésnek a kalandos története.

A hosszú menetelés során az emberek fegyelme természetesen folyamatosan csökken, Dunson kénytelen egyre keményebb eszközöket bevetni a rend fenntartásához. És, ha kemény eszközök bevetéséről van szó, akkor Dunsont nem ismer könyörületet, egyáltalán nem válogatós. Ha valaki megsérti az érdekeit, akkor az kegyetlen büntetésre számíthat. Ő maga a törvény, és aki az ellen vét, azt nem habozik lelőni. Mintha a Bounty hajóskapitányát látnánk a tenger helyett a prérin.

A film fő konfliktusa - ahogy persze várható is - Dunson és nevelt fia, Matthew között fog kialakulni. Dunson egyre kegyetlenebbé válik, és ez láthatóan nem tetszik fiának, még ha szó nélkül teljesíti is minden parancsát. Ám elérkezik egy pont, amikor számára is betelik a pohár: A kemény és egyre embertelenebb körülmények elöl elszökő három ember közül a két élve elfogottat pisztoly általi kivégzés helyett megalázó módon felakasztani akarja Dunson. És itt elszakad a cérna Matthew-nál, nevelőapja ellen fordul. Dunson-t és a néhány mellette kitartó embert lefegyverezve maguk mögött hagyva maguk terelik tovább a csordát Missouri-ig. 

Indiánok és egy gyönyörű nő (Joanne Dru) is szegélyezik útjukat...

És van egy fiatal férfi karakter, akiben vélhetően sokkal több volt, mint ami végül megvalósult. Cherry Valance (John Ireland) ugyanolyan mesterlövész, mint a már bemutatott Matthew. Kettejük rivalizálását remekül felépíti a film eleje, majd Cherry karaktere simán ellaposodik, szinte eltűnik a film végére. A rendező ezt utólag azzal indokolta, hogy Ireland alkoholproblémái miatt nem tudta megvalósítani az eredeti elképzelést, azonban más beszámolók szerint inkább arról lehetett szó, hogy mindketten Joanne Dru kegyeiért szálltak versenybe, és végül Ireland lett a győztes, amit Hawks azzal igyekezett megbosszulni, hogy Ireland szerepét teljesen eljelentéktelenítette a filmben.

A két fiatal konfliktusának a bemutatásában érzésem szerint elég nagy potenciál volt, nagy kicsinyességre vall, ha valóban féltékenység miatt tért el Hawks a film eredeti történetvezetésétől.

Természetesen a hátrahagyott Dunson végül utoléri a renegátokat, de a nagy találkozás elszpoilerezésétől már igyekszem tartózkodni a posztban, természetesen a kommentek - mint mindig - lehetnek szpoileresek.

Amit felettébb hiányolok a filmben, azok a színek. Nagyon sok szépen filmezett jelenetet látok a marhák vonulásától az indiántámadásokig. Milyen szép lehetett volna, ha mindezt színesben mutatják meg... 

Kína (Wenhua Film Company), 94 perc, ff. mandarin

Rendező: Fei Mu

Ennek a filmnek a megnézése közben kellett rájönnöm, hogy mennyire el vagyunk kényeztetve az amerikai filmekkel, melyek közül a legtöbb értékes alkotást mára már gyönyörűen restaurálták, nagyjából olyan minőségben nézhetjük őket, mint a korabeli nézők annak idején.

Ezen a hetven éves alkotáson viszont igencsak meglátszik annak hajlott kora. 

Ez a film még éppen, hogy az 1949-es Mao Ce-tung féle kommunista hatalomátvétel előtt készült a Wenhua filmvállalatnál. Ez a kis stúdió alacsony költségvetésű, progresszív művészfilmeket gyártott, melyben gyakori motívumok voltak a humanizmus, feminizmus, és hasonló akkor újszerűnek számító izmusok. 

A stúdió filmjei közül jelenleg a Tavasz egy Kisvárosban-t emlegetik a "legkiemelkedőbb mestermunká"-nak komolyabb filmes oldalak. Hát, filmtörténeti szempontból kénytelen vagyok ezt elfogadni, de mai szemmel nem nevezhető kifejezetten élvezhető filmnek. Rendszeresen a húszas évek némafilmjei jutottak róla az eszembe, nem mintha ez némafilm lenne, de több jelenetben - leginkább a feleség narrációja alatt - hiányzott minden egyéb hang vagy zörej. Egyébként talán emiatt, ezek a - feleség monológjait tartalmazó - jelenetek voltak a leghatásosabbak. A történetvezetés didaktikussága, és a színészek teátrális kifejezésmódja voltak azonban az igazi okok, amiért úgy éreztem, hogy visszarepültem legalább húsz-harminc évet a filmtörténelemben.

A feleség-narrátor egyénként érdekes kettősséget mutat jelen esetben, mert bár nem lép ki szerepéből, azaz mindig a saját nézőpontjából beszél, mégis olyan dolgokról és érzésekről is beszámol, amit ő maga, mint feleség nem tudhatott. 

Mielőtt egy egész kicsit belemélyednék a filmbe - szokásomhoz híven - nem állom meg, hogy ne bontsam ki az eredeti kínai cím jelentését. Emlékeztetőül: sok kínai nyelv van, ezek közül a mandarin és a kantoni a két legjelentősebb. Ez a film mandarin nyelven beszél. Írásból kétféle van, de ez független a nyelvektől: A kommunista "nagy" Kínában Mao-ék kitalálták, hogy egyszerűsítik az írásjeleket, hogy ezzel is megkönnyítsék az írás-tudás elterjedését. Nekünk európaiaknak ezek az egyszerűsített (modernizált) betűk nagyjából ugyanannyira bonyolultak első ránézésre, mint hagyományos társaik, és amúgy is 1948-ban még csak tervezgették a létrehozását, úgyhogy most ezt zárójelbe is tehetjük, csak érdekességképpen írtam. Kína-szerte akkor még mindenki a most tradicionális kínainak nevezett betűkkel írt.

Nézzük tehát a fenti plakáton is olvasható címet:

小城之春

 小 - (xiao) ez az egyik olyan betű amelyet az elsők között szokás megtanulni egyszerűsége, és fontossága miatt: jelentése: kis, kicsi.

城 - (cseng) város

小城: könnyű összerakni tehát a két első betűt: kisváros

春: (csun) tavasz

之: (zi) ez pedig a megelőző és az ezt követő rész közötti szókapcsolatot jelöli, méghozzá egy ma már nem használatos, irodalmi formában.

Kiejtve tehát: xiao-cseng-zi-csun

Ha érzékeltetni akarnám ezt a régies formát, akkor talán Kisvárosi Kikelet lenne a legmegfelelőbb fordítása a címnek.

Pontosan öt szereplője van a filmnek, semmilyen más szereplő nem látszódik egyetlen pillanatra sem. Amin teljesen elképedtem, hogy ebből az öt emberből ketten még élnek!

A neveknek nincs túl nagy jelentősége ez esetben:

Van a férj (képen balra):beteges, depressziós...évek óta "nem látogatta meg felesége hálószobáját". - ennél szebben és szimbolikusabban talán nem is lehetne megfogalmazni kettejük elhidegülését.

Van a férj régi barátja (a képen jobbra), aki most hosszú távollét után meglátogatja a házaspárt. Mint hamarosan kiderül, hogy tíz éve, mielőtt elhagyta a kisvárost, a férj későbbi feleségébe volt szerelmes, aki még csak 16 éves volt akkor, szülei tiltása miatt így nem bonyolódhatott komolyabb kapcsolatba.

Van a  feleség: (a képen balra): aki láthatóan belefásult férjének önsajnálatába. Titokban még mindig fiatalkori szerelmét (azaz férjének jó barátját) szereti. Ő az egyik, aki jelenleg 96 éves, és egyébként Wei Wei az igazi neve.

A férjnek van egy kishúga (a képen jobbra): Ő 16 éves, és a "férj" vele próbálja összehozni barátját, akiről még csak nem is sejti, hogy az ő feleségébe szerelmes.

Van még egy mellékszereplő, az inas, ő jelenleg 100 éves és Shanghai-ban él. 

Annyira teátrális minden egyes mozzanat, hogy ennyi színpadiasságot még egy műkedvelő színjátszó klubban sem gyakran lehet látni. Valószínűsítem, hogy ennek elsősorban nem a színészek tehetsége (illetve annak hiánya) az oka, hanem inkább a kínai filmművészet akkori ízlésével, felfogásával indokolható elsősorban.

A feljebb vázolt alapfelállásból könnyen kikövetkeztethető, hogy az érzelmek kicsit összegabalyodnak, hogy aztán a film végére valami megnyugtató állapot szülessen...

USA (MGM), 78 perc, ff., angol

Rendező: Abraham Polonsky

Producer: Bob Roberts

Ezúttal a New York-i Wall Street-en vagyunk, ahol ekkoriban illegális bukméker irodák is üzemeltek. A szerencsejáték minden formája illegális volt ekkoriban. Ugyan az 1800-as évek közepén volt néhány állam, ahol engedélyezték lottójátékok szervezését, nagyon sok csalásra derült fény, másrészt a kimaradó államok lakosai is ezekből az államokból elégítették ki szerencsejáték igényüket. Végül a huszadik század elején egységesen országos szinten betiltották a fogadást, és majd csak évtizedekkel később állami monopóliumként jelenik meg a lottó.

Ezt a tilalmi időszakot - csakúgy, mint az alkoholtilalom időszakát - szervezett bűnözői körök használták ki arra, hogy betömve a lukat, illegális fogadási lehetőséget biztosítsanak az arra éhes emberek számára. Úgynevezett számjátékokat, (number games, number rackets) szerveztek, ahol egy háromjegyű számra lehetett fogadni minden nap. Akkor még nem golyókat húztak (azon lett volna a legkönnyebb csalni), hanem a lóversenyek bizonyos nyerési eredményeiből olvastak ki egy háromjegyű számot. Akik azt eltalálták az adott napon, azok részesültek a nyereményből.

Nem csak egy ilyen bukméker-iroda volt, hanem több kisebb-nagyobb. Az egyik ilyen fogadóirodát üzemeltető bűnszervezet vezetője (alábbi képen balra) elhatározta, hogy ráteszi a kezét az összes környékbeli bukira, méghozzá úgy, hogy csődbe viszi őket. Függetlenség napján, amikor tudható, hogy rengetegen teszik meg a 776-os számot (Amerika függetlenségét 1776-ban kiáltották ki), tesznek róla, hogy a 776-os legyen a véletlen szám. Azaz rengeteg nyereményt kelljen kifizetni, így csődbe mennek ezek a félhivatalos cégek, majd nagylelkűen kisegítik őket egyben bevásárolva magukat a tulajdonosi körbe. Igazi maffiatempó.

Egy a bökkenő: a bűnszervezet vezetőjének jobbkeze (és jogtanácsosa) a John Garfield által játszott Joe Morse (a fenti képen jobbra) bátyja szintén egy ilyen kis bukmékerirodát üzemeltet. Valamiért feszült a viszony a sikertelen, egészségileg is megtörtnek tűnő idősebb testvér, és a sikeresebb öcs között. Mindazonáltal a fiatal testvér úgy érzi, hogy felelősséggel tartozik bátyja iránt, és semmiképpen nem akarja hagyni, hogy bátyja tönkremenjen. A konfliktus alapja nyilván az lesz, hogy a maffiafőnök viszont tojik Joe bátyjára, és szigorúan megtiltja neki, hogy bárkinek is beszéljen tervükről. A helyzetet még az is nehezíti, hogy a bátyó valamiért nagyon nem szíveli öccsét, és az hiába próbál jelezni neki, nem hallgat rá...

Igazi film noir ez a film, annak is egy jéghideg darabja. Azért érzem idevalónak ezt a jelzőt, mert technikailag tökéletesen működik a film, egyetlen hiányérzetem van csak: egyik szereplő sem tudta felkelteni a szimpátiámat.  De még egy kicsit sem...

Két nő is megfordul a főhősünk körül, mind a kettőben lett volna fantázia, de valahogy mindketten olyan kidolgozatlanok maradtak. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a szereplők, vagy a forgatókönyv hibája...

Garfield egyébként jót alakított a Postás mindig kétszer csenget-ben. Ezúttal sem lehet semmi rosszat mondani róla, csak valahogy neki sem sikerült semmi érzelmet kiváltani belőlem. Még az esendő bűnöző iránti enyhe féltést sem, mint mondjuk amit a Gyilkos Vagyok esetén éreztem...

Sokszor juttatta eszembe a Keresztapa trilógiát ez a film. Nagyjából hasonló korszakban, hasonló eszközökkel dolgoznak a szervezett bűnözői körök mindkét esetben. Egymásra hívják a rendőröket, illetve csapdába ejtve a másik banda tagját, lesből támadva, meglepetésszerűen lemészárolják azokat. Ebből a szempontból tehát kifejezetten erős volt a film... 

Abraham Polonsky, a film rendezője egyébként eredetileg forgatókönyvíró volt, ennek a filmnek is maga írta a forgatókönyvét. Kommunista kötődései miatt az Amerika-ellenes ügyeket vizsgáló biztosság berendelte meghallgatásra, és mivel nem működött velük együtt, jó 20 évre feketelistára került, azaz nem kaphatott hivatalosan filmes megbízást.

Ennyit a demokratikus Amerikáról...

Hogy még távolabb kerüljünk a filmtől, csak zárójelben jegyzem meg, hogy manapság már nem kell kommunistának lenni, ahhoz hogy Hollywoodban feketelistára kerüljön az ember, elég ha valaki nem elég határozottan bélyegez meg egy nők elleni erőszakkal megvádolt (!) másik filmest, és már ő maga is bajba kerülhet... Hát ez Amerika! Wow!!!